KITELEPÍTÉSÜNK TÖRTÉNETE

(1951-1953) s ezt követö húszéves földönfutásunk

„Ne félj, én megsegítlek“                                                       „Az elűzöttet visszahozom”               

           /Ézsaiás 41. 14./                                                           /Ezék. 34. 16./          

 

 

Fakult iratok soraiból a múltat élesztgetve találtam rá Édesapám egy háború előtti noteszében e két bibliai idézetre. A találó igéket olvasva, némi megdöbbenéssel szemléltem apám már alig kivehető kezeírását. Különös elgondolni, miért vetette pont e sorokat papírra, milyen üzenete lehetett számára a második bibliai igének? Talán felsejlett előtte későbbi sorsa, megérzett valamit az eljövendő időkből? A történtek ismeretében ma már különös megvilágításban és jelentéssel ragyog fel számomra mindkét ige. Igazuk ereje indított arra, hogy gyakorlatlan krónikásként, ám hiteles átélőként megpróbáljam visszaidézni Édesapám, s vele együtt családunk megpróbáltatásait. Szólaljon meg hát e kései krónika egy értelmiségi család modernkori hányattatásairól:           

 

 

KITELEPÍTÉSÜNK TÖRTÉNETE

/ 1951, jún.–1953, szept./ s ezt követő húszéves földönfutásunk.

 

 

1951-et írunk, a terror legsötétebb éveinek egyikét. A háborút követően létrehozott igazolóbizottságok valamennyi magyar munkavállaló politikai múltját már kivizsgálták, a bűnösöket elítélték, az ártatlanokat „igazoltnak”minősítették. A ”fordulat éve” utáni Rákosi-éra mégis tart a bűntelen, ám régi emlőkön felnevelkedett volt vezetőréteg esetleges szembehelyezkedésétől, a terror vasmarka most rajtuk keresi a fogást. A nép félelemben él, Budapest lakóit új jelenségek nyugtalanítják. Utcáin hajnalonként leponyvázott teherautók dübörögnek, s hurcolják áldozataikat ismeretlen célok felé. Míg a hírhedett fekete autók csak egy-egy személyt, a teherautók már egész családokat tűntetnek el otthonukból. Hátrahagyott lakásuk lepecsételésével a rendőrség annak lefoglalását hitelesíti. Az áldozatokat a keleti országrészekbe szállítják, s onnan, ki tudja, hová? Beszélni senki nem mer, csak riadt suttogás terjed szájról-szájra. Titokban a lehalkított Szabad Európa Rádió adásait hallgatják rádióra tapasztott fülekkel, hogy ki ne hallatsszon, s az erősen zavart adásból valamit mégis megtudjanak. Az egyház, majd az önálló, államosítások után még magántulajdonnal rendelkező, s ezért ellenségnek minősített parasztság meghurcolását követően most a volt vezető értelmiségi réteg végleges félreállítása a cél. Tombol az „osztályharc”, áldozatai azok, akik nem éltek a nyugatraszökés lehetőségével, hanem itthon maradtak, mert nem volt semmi bűnük, s mert magyarok akartak maradni. A hírhedett „vasököl” most ezekre a szabadlábon maradt bűntelenekre sújt le, akik ellen az igazolások során sem merült fel semmi vád. Nem csak a családfőre, hanem az egész családra, gyerekestől, albérlőstől. Budapestről kitelepítik a még ott meghúzódó arisztokratákat, a gyártulajdonosokat, s valamennyi, bizonyos pozíció feletti magas rangú volt miniszteriális tisztségviselőt, s katonatisztet, akiknél nem találtatott elég igyekezet az új hatalom támogatására. Kik nem átallottak továbbra is templomba járni, nem írtak faliújság-cikkeket, nem szóltak hozzá a „Szabadnép-félórák”kellően alulképzett vezetőinek primitív előadásaihoz, s képesnek látszottak további hasonló bűncselekmények elkövetésére. A távolélő családtagokat is felkutatták, s kitelepített családjuk után hurcolták.  De a deportáltak sorai közé kerültek azok az értékesebb lakással, villával, s egyéb javakkal rendelkező állampolgárok is, akik tulajdonára az új hatalom szemetvetett. Meghurcolásukra egyénenként is mindegyiküknél ürügyet kellett találni, amit az érintettel nem közöltek, az csupán káderlapjukon szerepelt. Nekünk évek múlva családi kapcsolatok révén mégis tudomásunkra jutott Édesapám”bűne”az alábbi történet szerint:

Édesapámnak, /ki a háború után is megmaradt a „fordulat évéig”állásában/ mint a Pénzügyminisztérium Költségvetési Főosztálya vezetőjének, döntő szerepe volt egyes állami pénzek kiutalásában. Egy dunántúli kommunista főispán hatalmas összeget kért szovjet emlékmű felállítására. Apám, ismerve a háború utáni kórházi állapotokat, kijelentette, hogy amíg a kórházakban a betegek kitört ablakú folyosókon, földre helyezett szalmán fekszenek, emlékműre csak kisebb összeget adhat.”Megtagadta a pénzkiutalást egy szovjet emlékmű felállítására” szólt a vád ellene. Ezt egy egyetemen tanító rokonunktól tudtuk meg, aki gúnynevükön u. N.”gyorstalpaló” ávósokat is tanított, akiknek pozíciójához hiányzott egy diploma./megbuktatásuk tilos volt!/ Egyikük, professzora kérésére megszerezte ezt az információt.

Térjünk vissza 1951 tavaszára, a felbolydult Budapestre, ahol a leponyvázott teherautók már hetek óta továbbra is rendületlenül szállítják áldozataikat. Az irány: kelet. Zöld Mihály, az ezekért felelős belügyminiszter családjával együtt öngyilkos lesz.Az adminisztrációt lebonyolító tisztviselőket éjjel is dolgoztatják, többen a szöveg ismeretében rosszul lesznek. A jogállam megszűnt Magyarországon. A kitelepítések sokáig már nem titkolhatók.Városszerte láthatók a kapualjakba szétszórt, otthagyott bútorok, s a rendőrség által lepecsételt lakások.Régiségkereskedők hiénái szimatolnak tömegesen városszerte, s rávetik magukat e kiürülő lakásokra.A kiszolgáltatott helyzetű rászorultak komoly értékeit fillérekért összevásárolva, hatalmas haszonra tesznek szert.A világ felfigyel a törvénytelenségekre, a világ tiltakozik! Politikusok, írok, művészek emelikfel világszerte tiltakozó szavukat e törvénytelenségek ellen, minek köszönhetően a nyár közepén a kitelepítéseket kénytelenek leállítani. A szórásból így a szerencsésebbek kimaradtak, s azok is, akik hajlandóak voltak az új rendszerrel együttműködni.A Budapestről kitelepítettek száma így utólagos megállapítás szerint kb. 14ooo - 16ooo főre tehető.A hortobágyi táborokba a vidékről elhurcoltakat szállították, a budapestieket az ország keleti szétszórt településeire.A kitelepítés rendőri felügyelet melletti kényszerlakhelyhez kötöttséget, azonnali nyugdíjelvonást és szellemi munkától való eltiltást jelentett.Egyidejűleg lakásuk elkobozását, ami a háborút követő budapesti lakáshiány enyhítését is szolgálta. Többen csak szép villájuk miatt kerültek a kitelepítendők listájára. Rokonságom abban az időben óvakodott házának tatarozásától, s némi megnyugvást tulajdonosának csak annak megfelelően elhanyagolt külleme nyújthatott. Egyik településen felfigyeltünk egy akkoriban szokatlanul szépen gondozott kertre. A frissen tatarozott épület köré apró ezüstfenyőket ültetett igényes, ám naiv tulajdonosa, körülötte gondozott virágágyak tarkállottak. Néhány hónapon belül már az egész terület házastól, kertestől egy elvtárs tulajdonába került.

 

A kitelepítettek amnesztiájuk kézhezvétele után sem térhettek vissza Budapest területére, onnan még hosszú évekig ki voltak tiltva, amit csak 1956 oldott fel. Így kerültünk Okány után, körbelakva a fővárost a budapest környéki településekre, Gödre, Gödöllőre, majd Budakeszire. Itt sorstársaink szinte minden kamrát elfoglaltak, mert ez volt legközelebb a fővároshoz. Mi kb.20 évet töltöttünk olyan lakásokban, ahol nem lévén fürdőszoba, kintről, kannával kellett a vizet behordani, s udvari árnyékszéket használtunk, melynek ülődeszkáját a téli szélvihar hóval fújta be, ami hamarosan ráfagyott. Okányban egyszerű napraforgó-szárakból kialakított, ajtó nélküli sátor kerítette e tisztes tákolmányt. A kitelepítésünk utáni nem lakás céljára épült szállásokon, nyaralókban télidőben reggelente 8 C. Fokra ébredtünk. Itt kellet megmosakodni, a vízmelegítéshez tüzet rakni, s hajnali ½ 5-kor már Budapesti munkahelyemre indulni. Télidőben ilyenkor magam törtem a háromnegyedórás úton első gyalogosként a havat. Legkorábban ¾ 7 órára értem este haza. A napi több mint 5 órás utazás, a több mint 14 órai távollét erősen kimerített. Ha nyolc órát aludtam, másfél órám maradt csak,-a munkaidő akkor hosszabb volt-ami étkezésekre és mosakodásokra kellett. S közben még sálakat festettem. Ma már érthetetlen számomra, hogyan is bírtam mindezt éveken át?

A több mint két év után amnesztiával szabadult, földönfutóvá tett kitelepítetteket a későbbiekben is a primitív lakáskörülmények, a Budapestről való kitiltás okozta napi több órás, zsúfolt körülmények közötti akadozó utazás, a szellemi munka elérhetetlensége, a továbbtanulástól való eltiltás és a rájuk sütött bélyeg még hosszú évtizedekig a másodrendű állampolgárság státusába süllyesztette. A”kitelepítés” szó helytelen, nem fedi a valóságot, nem is illik az 1951-ben Budapestről elhurcoltak helyzetére. A deportálás szó megfelelőbb. Kitelepítetteknek ma a háború után nyugatra telepített svábságot és a felvidékről áttelepítetteket nevezik. Ők hihetetlen szomorú sorsuk ellenére nem váltak új lakhelyükön rabokká. Sőt a szorgalmas svábság a nyugati zónába kerülve,-ahova közülünk is igen sokan vágyakoztak-új lakhelyén hamarosan talpra állt, s támogatásukból virágozhattak fel a hazai sváb települések. Minket nemcsak elhurcoltak otthonunkból, hanem állandó rendőri felügyelettel kényszerlakhelyhez is kötöttek. Eltiltva a képzettségünknek megfelelő szellemi munkától, segédmunkásokká süllyesztve, boldogulásunkat még a későbbiekben is megakadályozták.

Míg az elítéltek, internáltak többnyire visszatérhettek szabadulásuk után lakásaikba, a kitelepítetteket azoktól hivatalosan megfosztották, s amnesztiájuk után nem volt hova hazatérniük. Ténylegesen földönfutókká váltak, hiszen lakás vásárlására anyagi helyzetük miatt képtelenek voltak. A lakosságot érintő háborús károk és bombázások áldozatai szorgos munkával lassan pótolhatták veszteségeiket. Az „úri, horthystának”nevezett vezetőréteg az osztályharc következtében állását már a háború után hamarosan elvesztette, s többnyire csak segédmunkásként helyezkedhetett el. Lerongyolódásuk már ekkor elkezdődött. /Értetlenül szemléltem egyik sikeres magyar filmünket, melyben a kitelepített arisztokraták fehér kesztyűben kapáltak. Ekkorra már szegényeknek se kesztyűjük nem volt, de élelmük is alig./ A lesüllyesztett értelmiségnek, ha még maradt is némi ékszere a háborút követő „csencselések” után, -amikor egy aranygyűrűért néhány kiló lisztet kaphattak-, azoknak akkoriban nem volt semmi értéke. Aranyat, ezüstöt senki nem vett, az akkori vezetőréteg ezt még nem igényelte. Ugyanígy nem volt semmi értéke a telkeknek, nyaralóknak sem, azoktól mindenki szabadulni igyekezett, mert bármikor elvehették. A kitelepítettek sorsán tehát ezek birtoklása sem könnyített.

Édesapám hitt az igazságban, s mivel nem volt semmi bűne, naiv ember lévén még ezekben az időkben sem akarta elhinni, hogy ő is a kitelepítettek listájára kerülhet. A diplomája szerinti „jog és államtudományok tudora” számára ekkora jogtalanság elképzelhetetlen volt. Ismerőseink már csomagoltak, mi nem. Csak mikor egy közvetlen, igen jámbor munkatársát is elvitték, kezdett rádöbbenni a valóságra. Ám ez az utolsó pillanat volt, előkészületekre már nem maradt idő.

1951 júl.19-én este a Zeneakadémián voltunk mindannyian, kovács Dénesnek, a Zeneakadémia későbbi igazgatójának diplomahangversenyét hallgattuk, Beethoven hegedűversenyét játszotta./Később őt is letartóztatták./ A kitelepítési végzést másnap kaptuk kézhez a reggeli órákban,/s a következő hajnalon már vittek is / apám már a munkahelyén volt az Irgalmasrendi kórházban, ott kellet őt értesíteni. Én akkor érettségiztem, s aznap kellet utoljára bemennem az iskolába. Szerencsémre a névsor elején voltam, s az érettségit így még előtte letehettem, de Lászlóffy Judit barátnőm, akivel évek óta egy padban ültünk a Baár-Madasban, már nem tudott leérettségízni. Ő kitelepítésük után fizikai munkásként dolgozott. Csak miután 56-ban Münchenbe került, tudott ott, nehéz körülmények között leérettségízni. Azóta már nyugdíjas fogorvos. Imre öcsém a Lónyai utcai református gimnázium 2. Oszt tanulója, alig múlt 16 éves. Eredetileg a közeli, vári Toldy gimnáziumba járt, de oda jeles bizonyítványa ellenére, mint osztályidegent a következő tanévkezdéskor már nem vették fel. Érdemjegyei alapján, s felvételi vizsgával sikerült végül a Lónyai utcai református gimnáziumba kerülnie.

Nem volt könnyű egy 25 éves háztartást egyik napról a másikra feloszlatni. A rámolásban az egész ház segített. Draskóczy Gáborbácsi kijelentette, hogy egy villanykapcsolót sem szabad a lakásban hátrahagyni. 10-20 ember forgolódott nálunk, sokszor a lakók barátai is, kiket mi nem is ismertünk. Holmiijaink így különféle helyekre kerültek, legtöbbjét nem kaptuk vissza, mert a viharos időkben az emberek szétszóródtak, s hazatérve lakhelyük már ismeretlenné vált. A család híven őrizte a padláson holmink egy részét, s nem lehetett könnyű feladat néhány kérésünknek eleget tenni, s előkeresni azt, aminek megküldését száműzetésünk helyéről, okányból utólag kértük. Örökké emlékezetes marad számomra az egyik utolsó Iskola-utcai kép, amikor a rámolást befejezve, szüleim kimerülten egymást szótlanul átkarolva az Ilonanéniékhez szállított bőröndökre roskadtak. Édesanyám, -akit soha nem láttam sírni-, apám vállára hajtotta fejét, s sápadt arcán némán peregtek a könnyek. Egycsapásra körülöttük minden összeomlott, az otthonuk, a terveik, s gyerekeik boldogulása. Édesapámat egészen haláláig egy kérdés emésztette, a MIÉRT?

 

 

OTTHONUNKBÓL KITÉPETVE …

 

Hajnali 6 órakor jöttek a rendőrök. Gorombán és félelmetesen. Házunk minden tagja kijött búcsúztatásunkra. Akkoriban élelmiszerjegyeink voltak, s valamennyien kiváltották fejadagjukat, hogy nekünk átadhassák. Így jutottunk a csak igen ritkán látott szalámihoz. Az értünk jött teherautó pótkocsis volt, szokásosan leponyvázva, egy házaspár, Altaiék, két gyerekkel, s egy idős úr, Kosztolányi bácsi a Rózsadombról már elhelyezkedett rajta. Őket már másodszor hurcolták el, néhány éve szabadultak csak Mauthausenből. Minket is feltuszkoltak, s búcsút intettünk a hátrahagyottaknak azzal a bizonytalan érzéssel, viszontláthatjuk-e még valaha is egymást?

A teherautó elindult, s életem legszebb szakasza, gyerekkorom, a dédapám építette házzal együtt a távolba veszett. Nagyot sóhajtottam. Integetni már nem mertem a kedves falaknak, s Vároldalba felhúzódó szép kertjének, hiszen rendőrök vigyázták minden mozdulatomat. Nem tudtuk, valójában hova is visznek, nem tudtuk, mit hoz a következő óra, gyökereinktől kitépve, összeszorult szívvel csak szédelegtünk. A kegyetlen jelenben éltünk, nem volt jövőnk.

A Magdolnavárosi külső pályaudvaron ritkán látott hosszúságú vasúti szerelvény állt. Bonyolult adminisztráció után elfoglalhattuk helyünket a termes fapados kocsiban, melynek bejáratait két fegyveres rendőr őrizte. Nem volt szabad felállni, nem volt szabad kinézni az ablakon és nem volt szabad az ablakot kinyitni. Nyár volt, forróság. A szerelvény a napon állt. Egész délutánig várakoztunk, mikor végre elindulhattunk. Ez a várakozás az átforrósodott kocsikban a rámolással töltött álmatlan éjszaka után igen kimerítő volt. Valamennyien egy élet munkájának eredményétől, értékeinktől, emlékeinktől, s vagyonunktól 24 óra alatt megfosztott száműzöttként néztünk az ismeretlen jövő elé. Helyzetünk a száműzötteknél is súlyosabb volt, hisz azokat csak otthonuktól, hazájuktól tiltották el, a világ nagy része szabad volt számukra. Minket kényszerlakhelyhez is kötöttek. Senki nem tudta, mi a „bűne”, nem tudtuk, mi velünk a tervük, nem tudtuk, tovább visznek-e majd Szibériába, s nem tudtuk, miből fogunk megélni. Sorsunk egy diktatórikus hatalom kezében volt, ami mindannyiunkat, -csecsemőtől az aggastyánig- ellenségének tekintett, s aminek kényük-kedvük szerint teljes mértékben ki voltunk szolgáltatva. Hasonló meghurcoltatásra, -ahol nem csak az egyes embert, hanem egész családját is büntetik csecsemőtől az aggastyánig, s megvonják valamennyiük szabadságát, -a háború utáni Európa jogállamaiban még nem volt példa. Így nem volt rá gyakorlat sem. Különösen súlyosan érintette ez a családfőket, akik a hirtelen megváltozott körülmények között képtelenné váltak családjuk ellátására.

 Kupénkban a közelebb ülőkkel tudtunk némi kapcsolatot kialakítani. Egy magányos, igen öreg úr, ki támogatás nélkül járni is alig tudott, reménytelenül várta a vonatokon megszokott utasellátó élelemmel megrakott kis tolókocsiját. Igen megszomjazott már, s ekkora hőségben szerinte kellene már egy kis jégbehűtött sört hozni. Nem értette, hogy valójában mi is történik körülötte. Egy fiatal pár, Eltz grófék egy csecsemővel utaztak. A gyerek nehezen viselte a forróságot, sokat sírt az utazás alatt. A férj osztrák állampolgár lévén nem szerepelt a kitelepítettek listáján. Mikor ez a rendőrök tudomására jutott, megkérdezték, miért nem hagyja faképnél ezt a „dögöt”? Mármint fiatal feleségét. Kupénkban utazott egy Baghy nevezetű férfi is, kinek földbirtokán át haladt egy darabig vonatunk. Érdeklődve néztük, merre is járunk? Nagy volt a forróság. Az állomásokon csak átrobogtunk, kinézni tilos volt. A WC-hez rendőr kísért. Egyszer-kétszer megállt a vonat, s ekkor ki-ki vizet szerezhetett. Így ismerte fel Édesapám az ablakból kitekintve egy volt osztálytársát, gr. Széchenyi Zsigmondot, a híres vadászt, kivel a vári Ferenc József gimnáziumban diákoskodott. Mindannyian igen fáradtak voltunk. Mi a vagon végénél lévő négyszemközti helyet foglaltuk el, melynek az ajtó felőli ülése a nyithatóság érdekében rézsút le volt vágva, így kényelmetlenebb is volt. Egy durva ajtónyitásra Édesanyámnak vágódott az ajtó, mert nem volt ideje kellőképp félrehúzódnia.”Mi az, maguk még mindig grófoknak, uraknak képzelik magukat, hogy így elkényelmesednek?”hallatszott a durva megjegyzés anyám felé. Éjjel sem tudtunk aludni, dideregtünk a kialvatlanságtól.

 

 

OKÁNY, hányattatásunk első állomása

 

Édesanyám névnapján, Paula-napkor, hajnali 4 óra tájban érkeztünk meg lelkileg és testileg egyaránt törődötten Okányba. Mindannyiunkat felvonultattak a fegyveres rendőrkordonnal körülvett állomás előtti szabad területen. Sorbaállítás, névsorolvasás. Egy idős, nagyothalló sorstársnőnk, kivel Lakitelken ismerkedtünk meg később, a sorbaállítási parancsot nem hallotta meg. Akkorát lökött rajta a rendőr, hogy elesett, s eltörött a műfogsora. Évekig nem csináltathatott újat, hisz nem volt a faluban fogorvos, s a falut tilos volt elhagyni. Kialvatlanságunk következtében vacogtunk a hajnali párás hidegben. A 4-5 órás várakozás során többekkel összeismerkedtünk. Okányban vagy 80 Budapestről elhurcolt család lehetett együtt. Vasúti szerelvényünk vagonjaiból többet menetközben lekapcsoltak és különböző más településekre irányítottak, Széchenyi Zsigmondék is máshova kerültek. Közben figyeltük a holmik lerakodását. Egy gyönyörű zöld selyemhuzatú kanapé nem akart kimozdulni a vagonból. Tépjék csak ki, ordított az irányító a rakodókra, ezeknek sem fáj, hogy rongyos a maguk ruhája, ne fájjon maguknak se, ha az övéké elszakad! A hangnem kezdetben igen durva volt. Utólag tudtuk meg, hogy az előző nap összehívott lakosságot Budapestről kitoloncolt munkakerülők érkezéséről tájékoztatták, akik mind a nép megrögzött ellenségei. Sok helybéli csodálkozott, amikor később meglátta e munkakerülők állásukat igazoló munkakönyveit. /Idővel, mikor már fény derült kilétünkre, a helybéli lakosság igen nagy szimpátiával viseltetett irántunk./Órákig kellett még várakoznunk, mire az utolsók között felpakoltak egy teherautóra. Kiderült, hogy a számunkra kijelölt szállás nem használható, így máshova, egy otthonmaradt rendőrtiszt számára kijelölt tanyára vittek.

Kigördülve a faluból, pusztai döcögő földutakon kanyarogtunk hosszasan teherautónkkal egy szomorú küllemű tanyáig. Lekászálódtunk, s egy kicsi öregember „Isten hozta magukat” köszöntéssel fogadott. E kedves és szép köszöntésre annak körülmények-adta kétes zöngéje tett egy kérdőjelet. A különös emberke leendő házigazdánk, cS. Nagy Albert volt. A lerobbant kis tornácos épület egy konyhából állt, balra egy szobával, jobbra pedig egy utólag az épülethez ragasztott kis helyiséggel. Bevezettek ebbe a földes kis kamrába, mely a jövőben lakásunkul szolgál. Ez épülettoldalékként, alacsonyabb belmagassággal épült, tenyérnyi kis ablakkal. A sötétben egy búbos kemencét véltünk megpillantani, ami a kamra felét elfoglalta. Csupán néhány nm. Maradt üresen, oda fekhelyeink fértek csak be, azok is úgy, hogy lefekvéshez át kellett egymáson másznunk, s egy kárpitozott székünkre helyezett lavór. A többi bútor a tornácon maradt.

 Meglátva e nappal is sötét kamrát, elszorult a szívem. Itt, ebben a homályban fogok ezután élni? Gimnazista korom 8 évén át diákként mindannyian áhítozva vártuk az érettségit, azt a pillanatot, ami után elkezdődhet az igazi, nagybetűs ÉLET! Mennyi szép terv, remény élt bennem még így is, hogy Édesapám bizonytalan álláslehetőségei miatt terveimről lassan már megtananultam lemondani. Továbbtanulásról szó sem lehetett, szükség volt a keresetemre, hiszen Imre még tanult, s Édesapám kikerülve a Pénzügyminisztériumból, igen kevés jövedelemmel rendelkezett. Érettségi után bennem volt a család reménysége, hiszen én tiszta lappal könnyebben helyezkedhettem el. Most itt, Okányban legszerényebb terveim is mind egy csapásra szertefoszlottak. Hihetetlen ürességet érezve csak álltam a sötét kis kamrában, s míg mindez átvillant agyamon, eddig ismeretlen keserűség öntött el. Megölték minden álmomat, s érthetetlen módon ide vagyok kötve ebbe a reménytelenségbe! S érthetetlen módon engem, aki óvodáskori civódásaimtól eltekintve soha, senkit nem bántottam, most ismeretlen emberek ismeretlen okokból gyűlölnek. A hatalom pedig azon dolgozik, hogy ez a gyűlölet hatalmas erővé dagadva teljesen elsöpörjön. Ezzel az indulatáradattal szemben tehetetlen voltam! Nem féltem a falusi élettől, de a „tanyáról” eddig más fogalmaim voltak. A ménteleki tanyát, ahol nyarainkat töltöttük, szépnek találtam nagy, deszkapadlós szobáival, a fehér ajtókkal, tágas verandával, s előtte illatozó tarka virágszőnyegével. Itt csak a végtelen sivár környezetet és pusztaságot láttam. Rádöbbentem, hogy szabadságom elrablásával nemcsak terveim váltak semmivé, hanem a vigaszt adó szépséget is eltűntetik életemből, s nem marad más, mint a megaláztatások sorozata. Pillanatnyi kábulatomból az egyik rakodó durva hangja riasztott fel.”Tánccipőket hozott, azt hiszi, itt is majd mindig csak táncolni fog?”mordult rám, meglátva kezemben a necchálós szatyorban lévő tornacipőt, mely Imre öcsémé volt, s hófehérnek már nemigen mondható. Az igazságtalanság már túl soknak bizonyult, összeszorult a szívem, s bárhogy küzdöttem ellene, kibuggyant szememből a könny. E pillanatban, itt ért véget gyerekkorom.

Házigazdánkat Csőszinek becézték, mivel korábban csősz volt. Az alacsony, görnyedt emberkét, a helyi, kötelező nagy bajusszal, 18 évemmel öregembernek tartottam, bár csak 60 éves volt. Valaha vagyonos embernek számított, de mint kulákot, mindenéből kifosztották, s családjával hihetetlen szegénységben élt. Őt csak előző este értesítették érkezésünkről. Mivel eredetileg egy volt rendőrtisztet szállásoltak volna hozzá, úgy hitte, azt megfigyelésére, spiclinek helyezik oda. Meglátva érkezésünket, nyilván gyanította a valóságot. Igen értelmes, gondolkodó parasztember volt. Minden vasárnap megvette az újságot, s alapos figyelemmel végigolvasta. A falusiak elismerték nagy tudását, amit természetesnek is vettek, hiszen csősz volt, akinek egész életén át volt ideje, s így lehetősége az elmélkedésre. Ez szerintük valamennyi pásztoremberre érvényes, ők voltak a falu bölcsei. Az év folyamán volt tábornokok, miniszterek jöttek hozzánk, akik mind csodálták éleslátását, s őszinte ámulattal hallgatták bölcs beszédét.

Felesége, Rozika nála jóval fiatalabb, csinos, csendes, rendkívül becsületes asszony volt. Mint metodista vallású, az egész vasárnapot hittársai körébent, a templomban töltötte, ahol nem csak imádkoztak, hanem a magukkal vitt süteményeket fogyasztva egymással elbeszélgettek.

Kisfia, Sanyika fegyelmezett, jó gyerek volt, akkor járt az első osztályba. Érdemes leírni az akkori ifjúság egyik szellemi táplálékául szolgáló, nyilván jelentős „költeményt”, mely elsőosztályos tankönyvének öregbítette színvonalát:”Bíborvörös az ég alja, -Sztalin József lakik arra ...-Sztalin József lakik arra,- Dolgozóknak édesapja”. A kis Sanyika harsányan szavalta az újsütetű ”édesapjáról”zengedező verset, miközben ezen apa családját mindenéből kifosztotta. Sanyarú sorsú gyerek volt, mert kulákok lévén minden terményüket elvették, s bárhogy esedezett kis tejért, az egy szem tehenükből fejt tejet az utolsó cseppig be kellett szolgáltatniuk. De így volt a zsírral, s minden egyébbel is. Mintha lopta volna, oly félve adott titokban egy cső parázsonsűlt kukoricát Rozika a kisgyereknek a saját terméséből. Maguk ilyent nem ehettek, hiszen mindig kevesellték a beszolgáltatás mennyiségét. Bár a falusiak szorgosan dolgoztak, jóformán mind nélkülöztek. Külön kategória volt a kulákság, akiket ahol csak tudtak, büntettek. Az Okányba hurcolt kitelepítetteket az erről csak előző este értesített kulákokhoz szállásolták, rajtuk is ütve ez által egyet.

Még egy 26 éves, a gazda első házasságából származó legény élt a tanyán, Berti. Csendes, jóravaló fiatalember, ki hamarosan megházasodva a faluba költözött. Okányban minden második embert Albertnek hívtak, s Bertinek becéztek A maradék András, vagy Imre volt. A Sándorokból Sandri lett. Eleinte nem tudtam, milyen név is a „Pirke”ahogy sokakat neveztek. Csodálkozva néztek rám, mert az öcsém nevének, Imrének volt a beceneve. A Judit nevet nem ismerték, Judi-nak szólítottak. Ez a név születésem idején jött divatba. Az osztályban belőlünk volt a legtöbb, s ha Juditot szólított fel a tanárnő, heten álltunk fel egyszerre. Olvastam Benedek Elek egy írását, melyben sajnálja, hogy ez a szép bibliai név már nem használatos Magyarországon. Ő még ismert Erdélyben egy öreg nénit, akit Juditnak neveztek. A korábbi korosztályokban –egy Baár-Madasi névsor alapján-az Éva, Ilona és Mária nevek vezettek./A ma divatos nevek hallatán már sokszor a Bábel tornyában érezem magam. /Az okányi vezetéknevek között az Egri, Király és Kincses volt a legelterjedtebb. Egy akkor élvonalbeli színésznő, egri Irma,/a Máriák mind Irmákká váltak/ aki Latabárral játszotta főszerepeit, is onnan származott. Ismertem édesapját is egy jól megtermett, szorgos kovácsmester személyében.

A háziakkal teljesen össze voltunk zárva, s egymásra utalva. Az asszonyok szerencsés természete következtében egymás segítése volt a cél, s kaptunk is Rozikától sok türelmet és jóakaratot. A közös tűzhely használata során mindenki inkább a másiknak adta a magáét, semhogy elvegye azt, ami nem az övé. Mivel „szobánkba” nem fértünk el, -oda csak aludni jártunk-, a közös konyhában töltöttük az időt, s ott is ettünk mindig, ki-ki a magáét. Vacsora után Csöszi elővette pipáját, s csendesen beszélgettünk, míg meg nem szólalt, hogy”rövid az éccaka, feküdjünk le”!/így, ahogy leírtam/. Ezzel a szertartással véget ért a nap. Az ősz beköszöntével e mondása”hosszú már az écakára”változott, ami a további együttlétet indokolta. Az étkezések idején Rozika nem ült az asztalhoz, hanem félrehúzódva egy kis sámlin fogyasztotta el egyszerű főztjét. Én asztali hely hiányában, az ölemben tartott tányérból ettem. Egy idő után elfelejtettem késsel-villával enni, mert az egyik kezemmel a tálat kellett tartani, s az ételt ezért előre mindig összevágtam. A mindennapi élet a szűk tornácon zajlott, melynek oszlopai egyszerű, göcsörtös fatörzsekből készültek. Itt állott a tűzhely is, melyen nyáron főztünk, korhatozó kis asztal és lóca állt mellette. Ott ette Csöszi mindennapi szalonna-adagját.

Érkezésünk másnapján felkerekedtünk, hogy bemenjünk a faluba szétnézni, s megnézzük a nekünk eredetileg kiutalt helyiséget. Ez egy kis fűszerüzlet volt, egyik fala végig fiókokkal beépítve. Bár bent volt a faluban, mégsem igényeltük, mivel közvetlenül az utcára nyílott, mosakodás, s egyéb teendők elvégzése nem lett volna megoldható. A faluban mindenhol kitelepítettekkel találóztunk, kik kivert kutyaként ismerkedtek a környezettel, s egymással. Ott jutott tudomásunkra a „Szabad nép” aznapi cikke, mely szerint ideje volt már a fővárosból, Magyarország szívéből e fertőző „gennygócot” /ezek voltunk mi/ eltávolítani. Édesapám némi rátartisággal sokáig gennygócnak nevezte magát./Rádió csak egy volt a faluban, a híreket az újságokból szereztük./Lelkiekben és fizikailag is megfáradva végül hazaindultunk. Egy órába telt, míg a tanyáról a faluba értünk, s most újra egy óra gyaloglás vissza. Nyár volt, forróság, a Nap égetett, a cipekedéstől elfáradtunk. Az út is nehezen járható, kocsivájta dűlőút volt végig a mezőkön, árnyék sehol. Félúton egy lovasszekér fiatal, barátságos gazdája, Irázi Gyula felvett mindannyiunkat kocsijára, mentesítve a további gyaloglástól. Festeni nem lehetett volna nála szebb parasztembert. Keménymetszésű, bronzbarnára sült arca, dús, hullámos fekete haja volt, fehér lobogó inget viselt, sötét nadrággal, kifényesített csizmával, s elől az ott szokásos kis mélykék köténnyel. Széles válla, magas termete Toldi Miklósra emlékeztetett. A későbbiekben a közös munka során gyakrabban láttam, a felesége is a környék legszebb asszonya volt. Serény, munkás emberek voltak, dolgoztak látástúl vakulásig. Kitelepítésünk után tudtuk meg, amikor a tsz-esítést igen erőltették, hogy öngyilkos lett. Nemcsak ő, többen is a faluban. Okány régi színmagyar település volt. Lakósai többnyire ismerték egymást. Egy közeli tanyán élőre mondották csak, hogy idegen, jött-ment ember, mert csk 40 éve lakik Okányban. Önálló gondolkodású, nemes szívű, büszke, értelmes parasztemberek voltak, akik nem vesztették el gyökereiket. Ragaszkodtak őseik szerezte földjükhöz, értették és szerették munkájukat. Öreg házigazdánk még soha nem hagyta el a falu határát. Kitelepítésünk után Édesapám geodéta mérnökök mellé szerződött figuránsnak. Egy külvárosi állattelep kerítésén kellett átmásznia hosszú lécével, amikor a helyi munkások közül valaki megszólította. Csöszi volt. Ott kellett hagynia földjét, házát az erőszakos TSZ-esítés következtében, s feladva önálló életét otthonát, földönfutóként idegenek szolgálatába kényszerült lóápolónak. Okány község egységét szétverték, régi, kedves ismerőseink, munkaadóink közül sokan az öngyilkosságba menekültek. „Viharsarok”népe nem tűrte az igát!

A falu hamarosan rádöbbent, kik is vagyunk mi,”pestiek”, miért kerültünk oda, s mindenben segítségünkre voltak. Mihozzánk, -távol lévén a falutól-csak ritkán vetődött rendőr vagy ÁVH-s. Ennyi előnyünk volt a falubeliekkel szemben, kiket gyakrabban molesztáltak, s köteleztek alig fizető, közös munkára. A távolság azonban legyőzhetetlen volt, szinte elzárt a külvilágtól. Különösen esős időben, amikor a sártól az utak járhatatlanná váltak. A mi környékünket”Lápoldalnak”is nevezték, utalva a talaj állapotára. Aggódva néztünk a későbbi tél elébe, különösen, mert iható víz nem volt gémeskutunkban, azt a falu egyetlen artézi kútjából kellett a tanyára kihordani. Ezt a háziak részünkre is megoldották. Lovaskocsijuk segítségével hetente hoztak friss vizet a faluból.

A környékbeli tanyavilágban még két gazdához vittek „Pestieket”, ahogy a helybéliek minket neveztek. Hamarosan fel is kerestük egymást. A szomszéd tanyán volt Klebelsberg Kúnó egykori kultuszminiszter özvegye, sári néni, öccsével, dr. Kováts Gyulával és annak feleségével, Zsuzsával. Sári néni akkor már 70 év felett járt. Mégis gyakran átsétált hozzánk, a végtelen hosszúnak tűnő réten át, sőt gyapotot is együtt szedtünk. A hazai gyapottermesztés külön téma. Éghajlatunkon csak senyvedve nőtt, tervgazdaságunk bölcs irányítói mégis több ezer hektáron tervezték termesztését, gazdatársadalmunk nagy megrökönyödésére. Filmeken láttam, amint hazájában könnyedén tépik le az embermagasságú növényekről az öklömnyi pihelabdákat. Nálunk ilyenről szó sem volt. A senyvedő növényekről többnyire utólag, késsel fejtettük ki mandula-szerű gubójából a gyér, gyapotnak alig nevezhető kis szöszmöszt. Számomra igen fárasztó volt szedése, mert a hosszú sor elején le kellett hajolni a pusztán kb.30-40 cm magasra nőtt növényhez, s csak a sor végén lehetett felegyenesedni. Mivel elég magasra nőttem, mélyebbre kellett hajolnom. Sarinéni könnyedén végzett a sorokkal, s buzgón segített a házunknál vézett gubózásban is. Férje egykori érdemeire tekintettel Szeged városa /a kommunista vezetés!/ kikérte azzal, hogy ellátásáról is gondoskodik, de az akkori Magyar Állam ezt megtagadta. /Gróf Klébelsberg Kúnó a trianoni tragédiát követő kritikus gazdasági helyzet ellenére, tárcája pénzügyi kereteiből ki tudta alakítani a szegedi oktatási centrumot, s a fogadalmi templom is akkor épült. Egyéb nemzetalkotó tevékenysége közé tartozott többek között 15 000 tanyai iskola létesítése is. S tette mindezt Vallás és Közoktatásügyi miniszterségének alig 10 éve alatt! Az 1920-as népszámlálási adatok szerint akkor Magyarországon a lakosság 15%- az írástudatlan volt, s ez elsősorban a tanyákon élőkből adódott./ Klébelsbergné öccséről, Gyulabácsiról apám szerint a háború előtti időkben gyakran írtak Kováts Pubiként az újságok. Ő legszívesebben régi vadászkalandjairól mesélt igen érdekesen. Ám a huszadik alkalommal már mindenki ásítozott történetein. Könyvei is voltak, ami ott ritka kincsnek számított. Apámat is ellátta francia nyelvű történelmi tárgyú könyveivel. Az olvasás annyira hiányzott, hogy gazdánk padláson elfektetett gazdasági könyveit olvasgattam, nagy csodálkozására. Onnan tudtam meg, hogy egy liba 70-80 évig is élhetne az ember beavatkozása nélkül. Gyulabácsi felesége, Zsuzsanéni, szikár, sovány, fanyar teremtés volt, ő rá hárult a család ellátása. A távolabbi tanyán Dr. Kámory Ferencék laktak, egy házaspár felnőtt fiával. Feribácsi egykor a fináncok főnöke volt. Pasaréti villájukba a szentesi disznópásztort helyezték, aki az első karácsonykor kitermelte a kert valamennyi ezüstfenyőjét. Emminéni nagyon bánkódott, amikor ezt meghallotta. Fiuk, Ferike önálló utakon járt, vele ritkán találkoztunk. Kezdetben, munka híján a három tanyára szorult család hetente háromszor összejött, s később is, ha csak lehetett. Mindig másoknál volt a találkozó. Néha kiegészült a társaság a faluból jött kitelepítettekkel, ilyen volt Krisztinkovich tábornok, de a nagy távolság miatt ez nem állandósulhatott. A tanyák is elég távol estek egymástól, apró pontként tűntek fel látogatóink a pusztaságban, s hosszú idő telt el megérkezésükig. Sari nénit messziről megismertük hófehér hajáról. Amint a szántóföldi rögök között bukdácsolva közeledett felénk. Rajta nem volt fejkendő, mint a falusi asszonyokon, amit munkában magam is állandóan viseltem. A három család találkozóin Édesapám gyakran felolvasta azokat a lelkeinket erősítő verseket, melyeket otthonról Jáky Jenőbácsi küldött Pirinéni által készített süteményes-csomagjaikban. Ezeket kisiskolás gyerekeivel másoltatta le, s a meghatóan girbe-gurba írással készült, reményt és vigaszt adó, többnyire Reményi versek sokat segítettek a nehéz idők átvészelésében. Szeszélyessé vált hangulatunk néha az optimizmusba csapott, ami szükséges is volt megpróbáltatásaink átvészeléséhez. Természetesen mindig hazatérésünk volt a téma. Arról beszélgettek igen jólesően, eljön egyszer majd az idő, amikor zászlódíszben, virágokkal fogadnak majd katonazenekar hangjai mellett valamennyiünket Budapesten várni, Kámory Feribácsi fogadásunkra még fehérruhás lányokat is bevetett.

A tanya őrzése egyetlen kutyára volt bízva, a fekete Bobira. Kezdetben igen rossznéven vette megjelenésünket. Sértődötten elbújt előlünk a lóca alá, s bús, szemrehányó pillantásokat vetett reánk, betolakodókra. Hamarosan azonban annyira megbarátkoztunk, hogy a munkából este hazaérkezve, találkozásunk fölötti mérhetetlen örömében majd széttépte a rémülten előle szanaszét rohanó tyúkokat. Mikor egy fél év múlva a falu szélére költöztünk, s rá egy hónapra Imre egy lovaskocsival visszament hátrahagyott holminkért a Demeteres Csöszi tanyára, Imrét követve rátalált új otthonunkra, s attól kezdve gyakran hozzánk szökött. Gazdáinak úgy kellett mindig érte jönni.

Egy tehén is volt a tanyán, akkor született borjával. Tejet soha nem láttunk belőle, mert mind be kellett szolgáltatni. Egy alkalommal kijöttek az adóbehajtók, hogy a tehenet lefoglalják a be nem fizetett adó fejében. Gazdám felmutatta a befizetés igazolását, erre a jövő évi adó terhére vitték el a borjút. A faluban az egyik kulákot azért büntették meg, mert a trágyát nem kerítette körül. A szomszéd ezt hallva gyorsan deszkákkal a magáét körülhatárolta. Őt meg azért büntették meg, mert tékozolja a nép vagyonát, az értékes deszkákat, melyek a trágyától megrohadhatnak.

Tyúkok, csirkék is kapirgáltak a tanyán. Egyik serdülő kis pipi nem akart esténként a helyére menni. Imre feladata volt mindennap az óljába cipelni, amit a kis kendermagos szelíden el is várt. Egyik ló azonban a lábára lépett, s az letörött. Rozika kénytelen volt levágni, de képtelenek voltunk enni belőle. Ott figyeltem meg, hogy a frissen kikelt kiscsirkéket a kotló mennyire félti, s védelmezi. Ám a sok sárga kis pihe között akadt egy fekete is. A tyúkeszű tyúkmama ezt mindig bántalmazta, megbúbolta, s elkergette magamellől. Az állatvilágban sem dúlt az igazságosság!

A kezdeti időkben nem tudtuk, mihez is kezdjünk. Édesapám elkezdett minket franciára tanítani, Imre ezt lelkesen is fogadta, én a nyelvek iránti régi ellenszenvemet nehezen tudtam legyőzni. A magolás gondolatától is irtóztam, s a szavak bemagolása elkerülhetetlen volt. Később minden megoldódott, amikor lehetőségünk nyílt a munkára. A falubeli kitelepítetteket erre kötelezve elhajtották, mi ebből szerencsére a nagy távolság miatt kimaradtunk, s a környék gazdáinál találtunk munkát. Teljesen rájuk voltunk utalva.

A kitelepítéssel egyidejűleg apám nyugdíját megvonták, s csak fizikai munkát végezhettünk. Ezt szigorúan is vették./Bár nem volt gépíró a faluban, s csak egy ujjal pötyögtetett valaki elképesztő helyesírással, mégsem engedték, hogy egy pesti gépelést vállaljon./ Ott álltunk pénz nélkül. Édesapám szívbeteg volt, fizikai munkára képtelen. Édesanyámat nemrég operálták vesekővel,/akkoriban ennél a műtétnél a fél deréktájat körbevágták/ami miatt nem emelhetett, s hajolhatott. Imre 16 éves volt, én 18, igen sovány, gyenge fizikummal. Fizikai munkához nem voltunk hozzáedződve. Mégis valahogy elő kellett teremteni az anyagiakat. A nagy család is küldött ehhez segítséget, noha akkoriban valamennyien nehéz körülmények között éltek. Mi Imrével fiatalok lévén, szerencsére gyorsan beleszoktunk a mezőgazdasági munkákba, s hamarosan Édesanyám is résztvett benne. Édesapám is a könnyebb munkákból amennyire csak bírta, kivette részét. Mi azonban rendszeresen napszámba jártunk, ami a Nap felkeltével kezdődött, s a Nap lenyugtával végződött. Még sötétben indultunk, gyakran hajnali három órakor, hogy időbe megérkezzünk a távoli földekre. A hosszas gyaloglások következtében gyatra cipőink feltörték a lábunkat, gyakran csak sántikálva közlekedtünk. A munkaeszközeink pedig a kezeinken keltettek impozáns hólyagokat, s valahol mindig seb is pompázott rajtunk. De nem finnyáskodhattunk, nem volt mese, menni és dolgozni kellett. Nem lehetett kimaradni, a falusiaknak csak megbízható, állandó munkatársak kellettek. Eleinte az izomláztól mozogni is alig tudtam, csak vonszoltam magam hiányos városi öltözékünk sem volt alkalmas a földműves munkára. Nekünk, ”Pestieknek”ruhaneműt vásárolni akkor sem lehetett volna, ha lett volna rá pénzünk. De pénz az élelemre is alig jutott.

 A környéken zömmel cukorrépát és napraforgót termeltek, az utóbbit Uszunak nevezték. A háztartások csak cukorral rendelkeztek, jóformán minden mást be kellett szolgáltatni. Így a falusiak zsír helyett a kenyérre is cukrot szórtak. Napszámba járva mi is népgazdaságunk cukorrépa termesztésén lendítettünk nagyot, bérünk napi 2 kg. Cukor volt. Egyeltük, kapáltuk, s ősszel a cukorrépát „koronáztuk”, ami a zöld levélzet lemetszését jelentette. Ebben a munkában jelentős segítséget nyújtott a balga magyarságnak az éles eszű szovjetújító, Jarmosenkó elvtárs, ezért nekünk „Jarmosenkó-módszerrel” kellett a cukorrépát koronázni. E lángelme fejéből kipattanó zseniális találmány a következő módszer volt, ami a tervgazdaságnak jelentős megtakarítást eredményezett: A hengeres cukorrépa végéről a levélzetet nem egycsapással kellett levágni, hanem mintha ceruzát hegyeznénk, kis kúpot kellett kialakítani, ami e módszerrel, -hála Jarmosenkó zsenialitásának-, megmaradt a népgazdaságnak. Találmánya nélkül egy magyar paraszt csak herdálta volna a nép vagyonát! Kis bárdokkal végeztük e nemes munkát a több kilós cukorrépák között. Amikor a fagyok már megérkeztek, elég kellemetlenné vált a jeges, gyakran emberfej nagyságú répák emelgetése, s kezeink teljesen meggémberedtek. Ülőhelyünk, a levágott répalevelekből képződött halmok is deressé váltak. Kis szünetek adódtak, ilyen volt a „früstük”, a német Frühstückből magyarított reggeli pont nyolc órakor, s a déli félórás ebédszünet. A fösvényebb gazdák még sötétben is dolgoztattak, amikor már alig láttunk. E munkákban a környék szegényebb lakói is résztvettek, mindig voltunk tízen, vagy még többen. A kőkemény agyagos földből a férfiak húzták ki igen kemény fizikai munkával a hatalmas répákat. E műveletet egy kapanyélre erősített horgony-szerű eszközzel végezték, ami magában még nem volt elég a répák kihúzására. Munkájukat a derekukra erősített kötéllel a kapanyelet összekötve, egész testük rándításával tették eredményessé. A férfiak egy-egy hosszú sor végén cigarettára gyújthattak. Mi nők, koronáztunk. A gazdák éberen figyelték teljesítményünket, pihenésre csak a reggeli és ebédidő nyújtott lehetőséget. Az ottani nyelvezet nemcsak a Frűhstücköt egyszerűsítette le, ilyen módosult szó volt a kemencéből a kenyerek kihúzására szolgáló, hosszú rúd végére erősített falap, a ”szivanó”, ami valószínűleg a „szénvonóból”keletkezett, s meghonosodott a francia ”soirée” szóból az összejövetelek „cuháré”elnevezése, ami az egykori uraságoknál szolgálattevőktől eredhetett.

A másik munkalehetőség a napraforgó, Uszu körül kínálkozott. A napraforgó fejét begyűjtötték és „uszubugázás”címen hangulatos összejövetelt rendeztek „kalákában”, már a tanyákon. Ilyenkor az emeletmagasságú halomra mindannyian felmásztunk, s egy bottal elkezdtük kiverni a tányérokból a magot. Az üres tányért félredobtuk, s végül megmaradt a napraforgómag halom. Közben a lányok lelkesen és hangosan énekeltek. Ehhez önfeledt jókedv kellett, az ének ebből fakadt. A fiatalság még nem érzékelte, mi is zajlik körülötte az országban, még nem volt reményvesztett. Az akkori magyarság a nehéz körülmények ellenére még énekelt. Talán még volt jövőképe. Ma már örömből fakadó énekszót nem hallani, csak énekkarokét. /Emlékszem, egyszer kecskeméti zsúrra hívtak meg Keresztanyámékhoz. Mi, 15-18 év körüli fiatalok lelkesen keringőztünk, tangóztunk. A hangulat csúcsát mégsem a tánc jelentette, hanem amikor azt abbahagyva, végül mindannyian magyar nótákat énekeltünk hihetetlen jókedvvel. Ilyen a fiatalok között akkoriban, az elnemzetietenedő Budapesten már nem volt hallható! A „szocializmus”magyarságrontó politikájának sikerült e veszélyes magyar sajátosságot, az ”úri nyavalygásnak” nevezett magyar nótát is kiirtani műdal voltára hivatkozással./A magát a kultúra hordozójának tartó értelmiség befolyásolható többsége is méla undorral fordult el e giccsesnek minősített „műdalhordaléktól”. Mert ha giccsnek nevezik, akkor pfuj! Meg sem fordult fennkölt szürkeállományukban, hogy minden népnél a daloknak csak egészen szűk hányada a népdal, az összes többi „mű”. A mindent elnyomó nyugati rock-zene, az évenkénti új slágerek özöne, s minden egyéb műdal mégis szabad utat kapott. Leigázóink ugyanis státusuk megőrzése érdekében egyik legfőbb feladatuknak a leigázottak nemzeti önérzetének összezúzását tartották, mely a hungarikumnok eltörlésével is járt. Ezt nálunk ellenállás nélkül sikerrel keresztül is vitték. Ilyen volt a szürkemarha, a mangalica, de a világszerte csodált és elismert „Kodály-módszer”is. A tragikus történelmi múltunkból fakadó, egyedülállóan sírva-vigadó magyarnóta is ennek esett áldozatául. A háború előtti rádió műsorában legtöbb időt a magyarnóták sugárzása igényelte. Szerencsére az elszakadt magyarság körében még él e „hallgatónak”nevezett dalok szeretete, s mint külföldi vendégeinket is egyik legjobban vonzó nemzeti kincsünk, talán valamikor, egy értelmesebb generáció korában még visszamenthető lesz. Bár aggasztó az e miatt ellehetetlenülő cigányzenekarok feloszlása. Állításuk szerint, ha a generációk által eddig megszokott szakmai átörökítés láncolata megszakad, kétséges egy későbbi újrakezdés. /Magyarnótáink népszerűségét a fiatalabbak körében nem növeli a többnyire elaggott előadók túlnyújtott előadásmódja, s a Duna TV néha kissé negédes tolmácsolása./

Másik „tanyasi”összejövetel a”háztaposó”volt. Fával burkolt padlózatot Okányban nem láttam, csak földes helyiségeket. Ilyenkor a szobák földjét agyagos törekkel keverték, s ledöngölésre e fáradságos művelet helyett táncestét,„háztaposót”rendeztek. A táncolással ledöngölt agyagot utólag keményítő védőrétegül tehéntrágyával kenték be. Magam is voltam ilyen háztaposón, ahol minden zenére a csárdás lépéseit táncolták, ugyanúgy egymással szembefordulva, két kezüket a lányok táncosuk vállára, a fiúk a lányok derekára téve. Táncosaim a tanyasi legények voltak. A talpalávalót Okány népszerű hegedűse, kassai mester húzta. Imrének, mint hegedűsnek nagyon megörült, s minden lakodalomra, s ünnepségre ezen túl már ketten jártak. Öcsém így a tanyavilágban sok új érdekes élményhez, s egyúttal finom falatokhoz is jutott. Egy este elment a faluba lakodalmi „fellépésére”, de éjjel leesett az első hó. A vastag hótakaró a táj megszokott képét jelentősen megváltoztatta, a gyalogösvényeket betakarta, s igen megnehezítette sötétben a tájékozódást. Imre el is tévedt éjjel a tanyáktól távol eső havas, fagyos pusztaságban. Céltalan kóborlása közben szerencséjére rátalált egy gémeskútra, ami végül kellő támpontúl szolgált a hazataláláshoz. Egyik tanyasi legénynek, víg Gyurkának annyira tetszett a hegedű, hogy maga is csinált egyet. Küllemre egészen tökéletes volt, csak Gyurka megszólaltatásában volt kissé riasztó. Ebben sem az elkészített hegedű volt a bűnös, hanem Gyurka gyarló hallása. E vállalkozása is jellemző a helybéliek kézügyességére és kreativitására./Tulajdonképpen són, petróleumon és gyufán kívül minden egyebet képesek voltak maguk otthon előállítani. / Visszatérve a falusi „padlóápolás”módszereire, mi nem engedtük kamrácskánk földjének hetenkénti tehéntrágyás bekenését, bárhogy is ajánlotta azt Rozika, aki e különös műveletet szívességből le is bonyolította volna. Pedig igaza volt, hamarosan mély gödrök keletkeztek, s teljesen fellazult a homok is. Mégis viszolyogtunk nemcsak a matériától, hanem a legalább kétnapon át érezhető, nem éppen kölnire emlékeztető illattól is. Társas szórakozásként a kukoricafosztás nem volt szokásos, a kukoricát már leszedéskor csuhéjából kifejtettük egy hegyes fadarabbal. A napraforgószárak,- uszukórók- leszedése éjszakai feladat volt, mert akkor szállt le a harmat, s lágyult meg tőle a kemény szár. Szép emlékem van erről, amikor gyönyörű holdfényes éjszakákon Imrével vágtuk és szedtük össze a kórót, ami fedezte téli tüzelőnk egy részét. Imre biciklijével mentünk az éjszakai pusztaságban, messze környéken sehol senki, csak a nagy csend, s a hold ezüstezte mezők. Mivel mindannyian jól dolgoztunk, sokfelé hívtak, munkával így őszig el voltunk látva.

Előfordult, hogy a környék cséplőgépei mellé rendeltek ki minket is ingyen-munkára. A pelyvát kellett hordanom, amit egyenletesen ontott a cséplőgép. Ennek elszállítása gyakoribb fordulókkal könnyebb lett volna, itt azonban ritkítva a fordulókat, a két gerendára szögezett tartót alaposan megpakolták. Gyenge, vékony kezem ellenállt a súlynak, képtelen voltam a tartórudat összeszorítani. Tenyerem egyszerűen magától kinyílt. A több mint kétéves kapálás, s egyéb nehezebb munkák nyomán kezem megerősödött, s végül kellően tenyeres-talpassá váltam e munkák elvégzéséhez. A Spektrum TV egyik adásában bemutatták a 10 legkellemetlenebb munkakört. Ezek között szerepelt, mint legnehezebb, a templomtorony lefedő, s a cséplőgép „etető”./Ilyenkor a gép tetején állónak a hozzá felnyújtott kévét vasvillával elkapva a „garatba” kell dobnia. Ha nem vigyázott eléggé, az etető a kapaszkodók nélküli magaslatról maga is könnyen a fogaskerekek közé eshetett./E tíz munka között szerepelt a pelyvahordás és a figuránsság is. Az előbbinél lélegzetet is alig lehet venni közvetlenül a cséplőgép mellett állva, a gépből a levegőbe zúduló, állandóan kavargó, sűrű, szúrós pelyva köze4pette, miközben a szemet is csak résnyire lehet néha kinyitni. S mindezt egy nyári napszám 13-15 -óráján keresztül végezni... A figuránsság hátulütője, -melyet Édesapám is kitelepítésünk után művelt-, nem a nehéz fizikai munka. Itt egész napos hőségben, tűző napon, vagy 20 fokos hidegben meggémberedve, egyenes vonalban haladva kell árkon-bokron, kerítéseken gödrökön, tüskés bozótokon áttörni, majd a pompejii katonához híven hosszasan, mozdulatlanul állva a lécet tartani, míg a kéz a jeges léchez majd odafagy. Markot is szedtem, s igen takaros köteleket készítettem a szalmából, amivel a kévéket összekötöttem. A szúrós szalmától karom és lábam is piros csíkokkal volt díszítve. A nehéz munkánál jóval nagyobb terhet jelentett az egész napos forróság elviselése. A nagy melegben gyakran igényelt ivóvíz csak a felmelegedett kannákban volt, aminek fedeléből mindenki kortyolhatott. Ha nem akartunk a hőségtől összeesni, nem finnyáskodhattunk, ittunk a közös”pohárból”. Kézmosásra sem volt lehetőség, földes kezünkkel ettük a kenyeret. Volt olyan gazda, aki vacsorával is kínált. Ilyenkor az asztal közepére helyezett nagy lábasból kanalaztuk valamennyien az egyszerű ételt. Káposztáskockát, vagy öreglebbencset, ami nagyon ízletes volt. Levesnek a gyenge ciberét ismerték, aminek tápértéke szinte nulla lehetett. Kenyérből, vízzel készült főzet volt. A helybéliek szorgosan végzett nehéz munkájuk ellenére rendkívül egyszerűen és igénytelenül, nélkülözések közepette éltek. A kettős mérce már akkor is divatban volt. Kis Bobi kutyánknak hatalmas kolonc csüngött a nyakában, míg a szomszéd borjú méretű ebe szabadon ugráncolhatott. Csodálkozó kérdésünkre megmagyarázták, hogy Bobi kulák kutya, a másik nem.

Közeledett a tél, kamránk szimpla ablaka nem sok jót ígért. A sok egérluk a falban sem volt bíztató, még a mennyezetről is egerek potyogtak le a fúratokon át. Egérfogóink folyamatosan működésben voltak. Csodálkozásomra egy tyúk egészben le tudott tuszkolni egy egeret a csőrén át. A kemencénkben is nyüzsögtek az egerek. Alváskor a közvetlenül fejem mellett lévő ajtajában csattogott az egérfogó. Gyakran még vissza sem feküdtem ágyamba felállítása után, az már újra elcsattant. A földes, napsütést soha nem látott kamránkban nyáron is minden holmink nyirkossá vált, még a levegő is penészes volt. Hogy vészeljük át a telet ilyen körülmények között?

Csomagjaink egy része az utazás alatt elveszett, nekem csak egy ruhám maradt, amiben utaztam. Ágyamba bújtam, amíg édesanyám kimosta, s felvehettem. Kicsiny pénzünkből, ha össze is gyűjtöttünk volna valamennyit, textíliát, ruhaneműt csak „C-vételi jegyre” kaphattunk volna, ami nekünk nem volt. Ezt a jegyet csak azok kapták, akik a kötelező beszolgáltatásnak eleget tettek. A legfontosabb dolgokat csak ennek mellékletével lehetett megvásárolni. Az ősz beálltával csizmára is szükségünk lett volna, ami ott nélkülözhetetlen volt, mindenki abban járt a nagy sárban.

Egy alkalommal, mikor anyámék a falu felé ballagtak, a falu széléről egy fiatalasszony ment eléjük, kérdezve, nem akarnának-e még a tél beállta előtt házukba költözni? Hogyne akarnánk, volt a válasz, csak nem tudjuk megfizetni. Nem pénzért adjuk, szeretetből, mondotta Erzsike. Így kerültünk a Demeteresi tanyáról az Akácos utca 6 szám alá, a falu szélére. A ház önálló volt, eddig magtárnak használták. Tulajdonosai a szomszédban laktak. Vass Sándor és felesége, Erzsike mindent megtettek, hogy kedvünket leljük új otthonunkban. Még azt is megkérdezték, milyen színűre meszeljék a falakat? A mesebeli házikó egy kis konyhából állt, s egy szobából, nagy búboskemencével, melynek padkája meleg ülést biztosított. Új, önálló hajlékunkban nagyon jól éreztük magunkat, csak az egerekkel volt ott is baj, hiszen a volt magtárban az egerek meghonosodtak. Imre szerzett egy kis fehér-fekete cicát, cilukát,”aki” szorgos egérirtónak bizonyult, s végigkísért Gödi, gödöllői, majd Budakeszin lévő lakásunkba is. Bár a kemence jól fűtött, a szimpla ablakok miatt az ablaküveg belsején vastag jég képződött, s a földes szobában csak a kemence mellett volt meleg. De ez apróság volt, nem is panaszkodtunk miatta. Naponta több köbméter szalmát is eltüzeltünk. Cilukával bolhák is beköltöztek otthonunkba. DDT-vel próbáltuk irtani, de kiderült, az árt a cicának. Vagy egerek, vagy bolhák, választani kellett! A kisebb rosszat választottuk.

Alighogy berendezkedtünk, s kezdtük magunkat otthonosan érezni, megjött váratlanul áttelepülési engedélyünk. Ez szinte hihetetlen volt, csak nagyon kevesen kapták meg. Jött a sok szegény kitelepített, áruljuk el, miként sikerült, de nem tudtunk rá választ adni magunk sem. Egy gyanú ugyan felmerült bennünk, ami a következő:

Édesapám még a pénzügyminisztériumban a tárgyalások során gyakran szembekerült az akkori pártfunkcionáriusok szakszerűtlen álláspontjával. E tárgyalásokon részt vett a világosabb fejű Vas Zoltán is, aki a Szu.-ból tért Rákosival együtt vissza, s mint gazdasági szakember irányította az országot. Egy költségvetési vita után, melyen ő is résztvett, apámat magához hívatta, s azt mondta:”tudja, hogy magának igaza van? Máskor is ragaszkodjon álláspontjához, s ha e miatt bármi bántódás érné, forduljon nyugodtam hozzám” Ezt az esetet Édesapám elmesélte öccsének, Lajosbácsinak is, aki kitelepítésünkkor rá akarta venni Édesapámat a Vas Zoltánnal való kapcsolatfelvételre. Édesapám azonban hajthatatlan maradt, ő nem kér ezektől semmit. Lehet, hogy Lajosbácsi írt ügyében Vas Zoltánnak, ki a háború után Rákosival együtt tért vissza a szovjet emigrációból, s orosz mintára vezette be ingyen munkaerő dolgoztatására Magyarországon a kényszermunkatáborokat. Ilyen volt a recski haláltábor is. Lajosbácsi szerepe ez ügyben sohasem tisztázódott, máig is rejtély maradt.

Az átköltözés időhöz volt kötve, de Édesanyám épp akkor komolyan megbetegedett. Állítólag póktól agyhártyanyúlvány-gyulladást kapott. Nem evett, igen legyengült, magas volt a láza, s állandóan öklendezett. Okányban csak egy orvos volt, az is narkós hírében áll, amit akkoriban csak orvosok engedhettek meg maguknak. Máshoz nem mehettünk, a falut tilos volt elhagynunk. Anyámnak sört írt elő, amit Okányban nem lehetett kapni. Új, fiatal házigazdánk kérésünk nélkül a nagy hóban átgyalogolt a szomszéd faluba, s hozta a sört anyámnak. Bonyolította helyzetünket, hogy mint már a faluban lakókat, kötelező munkára idéztek. Több napra, kóróvágóval kellett volna mennünk egy állami gazdaságba, januári hidegben. Oda se mehettünk, mert fél lábbal már Lakitelken voltunk. Ebből is sok nehézség adódott,/orvosi igazolások, rendőrségi bejelentések a késedelmes utazás miatt, ugyanezek, s az áttelepülési engedély a kóróvágós munkáltatónak,/hiszen utaznunk is kellett volna. Mivel nem jelentünk meg időben Lakitelken, az ottani rendőrség már kiadta ellenünk a körözést. A hosszadalmas igazolásokra végül haladékot kaptunk.

Végre elérkezett költözésünk ideje, télen, mínusz tíz fok hidegben indultunk útnak teherautóval. Megható volt az elválás. Megismerhettük e színmagyar lakosság bőkezű nagylelkűségét is. A lopás ismeretlen volt köreikben. Tiszta világukban nélkülözéseik közepette sem tűnt el soha semmi bekerítetlen udvarunkról. Mindent mindig szabadon hagyhattunk a biciklitől kezdve a kinn száradó ruhákig. Nemígy Lakitelken, ahol figyelmeztettek, zárjuk el a biciklinket, mert ha kint felejtjük, reggelre már el fog tűnni. Minden egyebet is zárnunk kellett. Ez már a kúnok világa volt. Okányban még a legszegényebbek is kérés nélkül mindenüket odaadták volna a rászorultaknak. Ismerősünk, a szegény sokgyerekes Kondásné, éhes gyerekei közepette valamennyi, ritkán készített süteményét is velünk akarta megetetni. Nem olyankor, amikor náluk jártunk, hanem amikor csak rétükön áthaladtunk, hozták szaladva ritkán látott kincsüket, s olyan igaz szívvel kínálták, hogy sértés lett volna visszautasítani. Áttelepülésünk hírére a környék lakói valóságos gyűjtést rendeztek részünkre. Mindenki adott, amije csak volt, mindent összeszedtek kis tartalékukból. Így gyűlt össze a fél szekérre való élelem. Fél zsák krumpli, egy oldal szalonna, liszt, cukor, stb. Pedig azokban az időkben nekik is kevés élelmük maradt a könyörtelen beszolgáltatási kötelezettségek miatt. Szomorúan váltunk el ezektől a tisztaszívű, gerinces, igaz magyar emberektől, hiszen sejtettük, hogy velük többé már nem találkozhatunk. Kezdetben a tanyasi fiatalokkal még levelezgettünk, de a bélyeg ára is sokat jelentett akkori munkanélküliségünk közepette, hiszen semmink nem volt. Lassan a levelezés így elmaradt, amit ma végtelenül sajnálok. Hiányolva leveleinket jött egy reklamálás, melyben kedvesen írták:”aszitük mekatatok”, vagyis „azt hittük, meghaltatok”, hogy nem írtok. Évtizedek múltán Imre visszament Okányba, de már ismerősöket nem talált. Lakóit szétszórták, önálló gazdákból kiszolgáltatott bérmunkásokká váltak, a rendszer célja megvalósult.

Okány teljesen szeparált tanyavilágában élve megismerhettem a számomra ismeretlen, valódi „tanyasi”életet. Csak helybéliekkel dolgoztunk együtt, s a fiatalságot is csak a helybéliek képviselték. A korombeli pestiekkel nem volt semmi kapcsolatom. A „tanyasi” lányok abban versengtek egymással, ki tud már, s milyen kenyeret sütni, ki hogy meszel, s milyen korán kel. Valamennyien ragaszkodtak szülőföldjükhöz, a városban tanuló fiatal tanítónő is visszajött a tanyavilágba tanítani. Az Istentiszteletet is hozzátartozott az ottani élethez, amit valamelyik tanyán tartottak. Ilyenkor az öreg nénik annyira vontatottan énekeltek, hogy Imre öcsém, -a még kamaszkorú, későbbi zenész-, alig tudta nevetését visszafojtani. Nem bántam meg e bepillantást, s az együttélést ezzel a tiszta világgal, keserves kínlódásai, bánatai, s jövőm kerékbetörése ellenére sem. Sok újat nyújtott számomra, az igen sok rosszon kívül jót, emberit is. Egy teljesen más, új világot, amit megtanultam más, új szemmel nézni, a régi értékrend, s rangsorolás megváltozott. Sokat tanultam Okánytól! A fárasztó munkát, nehézségeket könnyebben kibírtam, hiszen fiatal voltam. Ez nem vonatkozott szüleimre. Édesapám érthetően, szinte felőrlődött a „miért”? -ek közepette. Ott állt a négytagú családdal, akiket e megváltozott körülmények közepette, megromlott egészsége következtében fizikai munkára alkalmatlanként nem tudott ellátni. A mi sorsunk, gyerekei kilátástalan jövője is aggasztotta. Városi emberekként egy új, ismeretlen közegben teljesen gyakorlatlanul kellett helytállnunk. Földönfutókká váltunk, nem volt lakásunk, csak fekvőhelyeink egy kis kamrában, állásról, tanulásról szó sem lehetett, megélhetésünk lehetőségei bizonytalanok. S mit várhattunk, a jövőtől? Semmi jót, hiszen minden percben attól rettegtünk, visznek tovább Szibériába. Mint ahogy céljuk az is volt, nemhiába hurcoltak a keleti országrészekbe. Az elhangzott kijelentések a réten saját sírjaink megásásáról, láncravert emberek elhurcolásáról, s egyéb suttogó hírek következtében bennünk élt az állandó rettegés. Rémhírekkel bőven el voltunk látva, erről gondoskodtak is. Egyáltalán, miben reménykedhettünk?

Végül indulnunk kellett Okányból. Költözéshez nem volt pénzünk, annak költségeit Keresztanyám fedezte. Mindannyian befértünk a teherautó sofőrfülkéjébe, kivéve Imrét, aki számára már csak fönn, a nyitott raktéren maradt hely. Mínusz 10 fok hideg lévén, órákon keresztül a rohanó autó keltette szélben nem volt könnyű dolga. Szerencsére Öcsödön rövid pihenőt tarthattunk Lászlóffy Judit Baár-Madasi padtársnőméknél, kik oda voltak kitelepítve. Náluk forró teát, s ennivalót is kaptunk. Csodálkozva szemléltem padlózott, tágas, a falu központjában lévő szobájukat. Cilu cicát is természetesen magunkkal vittük, s aggódtam, hogy az időnként szükségessé vált „biliztetése” alkalmával-ami egyszerűen a szántóföldre helyezését jelentette-, nem fog-e elszaladni? Ciluka értelmes volt, s inkább minket választott, mintha megértette volna az eseményeket.

 

LAKITELEK, hányattatásunk második állomása

 

Majd egynapos utazás után érkeztünk meg végre új kényszerlakhelyünk színhelyére, a lakteleki Eordögh-tanyára. A tulajdonosok valahogy tán rokonaink is voltak,/mint a kecskeméti értelmiség jó része./ Gizinéni tanítónő volt Kerekegyházán, Jóskabácsi a villanytelepnek volt az igazgatója. A házuk is sokkal kultúráltabb volt, mint az Okányiak, de az udvarukon álló „zsellérház”ugyanolyan volt, mint okányi lakásunk. Egy konyha kemencével s egy abból nyíló kis földes szoba. Mégis közelebb voltunk igazi otthonunkhoz, Budapesthez, ha nem is mehettünk haza. A közeli Kecskeméten laktak apám testvérei, dr., Merétey Sándorné családjával, aki egyben keresztanyám is volt és Búza Kiss Jánosbácsiék, akikkel így gyakrabban találkozhattunk. Lakitelken lakott rokonunk, dr. Révész László ügyvéd is, egykori kisgazda képviselő, ki a szállást szerezte. Még kitelepítésünk után azonnal beadtuk a tanyánkra áttelepülésünk iránti kérelmet, de mivel az hivatalosan Kecskeméthez tartozott, -s mi városba nem mehettünk-, oda nem kaptunk engedélyt./A tanya 12 km-re volt Kecskeméttől!/

Lakitelken csak egy, szintén oda áttelepült idős kitelepített lakott, Frischfeld néni, az angyalföldi „csavargyár”volt tulajdonosa. Míg Okányban sokan voltunk, s ránk, a távoli tanyákon élőkre nemigen figyelt a rendőrség, addig Lakitelken mi voltunk a célpont. Állandóan ellenőriztek, éjjel berúgták az ajtót, s goromba igazoltatások közepette benyomultak apró szobánkba. Durva hangvételű ordítozásuk, hatalmasságuk hangsúlyozása félelmet keltett mindannyiunkban. Rettegtem a rendőröktől, még jóval később is összeszorult a szívem, ha csak egyet is megpillantottam./Ma is rossz lesz a közérzetem, ha meglátom őket, nem csak azok miatt, amiket kitelepítettségünk alatt tőlük elszenvedtünk, hanem egészen a rendszerváltásig tartó, az állampolgárokat alattvalójuknak tekintő gőgös magatartásuk miatt is./

Révész Laci bácsi igyekezett állást találni számunkra. Édesanyámmal el is helyezkedtünk a Nyárjasi Állami Gazdaságban. A tőrserdei csemetekertben kapáltunk. A „csemetekert”elnevezés igen szépen hangzik, azt hihetnénk, hogy az ottani kapálgatással aranyos, apró növénycsemetéket dédelgetünk apró gazocskák eltávolításával. Ezzel szemben hatalmas gazt kell irtani, kő kemény földet kapálva, s egyúttal kerülgetni a kis fapalántákat. Eleinte betettek minket is a brigádba. Tempósan kellett haladni, ki volt tűzve a napi teljesítmény. Délben abbahagytuk a munkát, mindenki ebédelt, majd lefeküdt egy közeli fa árnyékába. Mi Édesanyámmal pihenés helyett az erdőbe mentünk, s gallyakat gyűjtöttünk otthoni tűzhelyünk számára. Egyik erdésznő ezt szóvá tette, mondván, hogy a korhadó gallyak táplálják az erdő földjét, s mi ezt megakadályozzuk. Attól kezdve meghagytuk e nemes eledelt a fáknak. A brigád bizalmijának nevezett férfiú hamarosan „oskolára”akart küldetni. Elvégezhetném a nyolc osztályt, kecsegtetett./akkoriban 6 elemi volt általában a végzettség/ de még ennél tovább is tanulhatnék, lelkesített. Agitálásai elől nehezen tudtam végül kitérni. Mosogató koromban is egy szennyes üvegeket hordó kocsitologató tovább tanulásra igyekezett serkenteni./Utólag kiderült az illetőről, hogy sorstárs, s Édesapám osztálytársa volt a Ferenc József gimnáziumban./Felmerült egy naiv elgondolás is, hogy helyezkedjem el bérelszámolóként egy állami gazdasághoz. Bepillantottam egy nagy terembe, ahol vagy tízen, mint a gályarabok, görnyedve tekertek evező helyett számológépeket. A látvány számomra ijesztő volt Inkább kapálnék, gondoltam, bár válogatásról szó sem lehetett. Természetesen ezt nem is engedélyezték volna számomra, hiszen csak fizikai munkát végezhettünk./Több segítőkész ember próbálkozott jobb álláshoz juttatni valamennyiünket, ami a hatóságok miatt amúgysem volt lehetséges./

 

Egy alkalommal térdigérő gazban kellett kapálni úgy, hogy a nyárfapalánták, melyek kb.1 cm. Magasak voltak, megmaradjanak. Ugyan mutatták nekünk, melyik is az, számunkra minden zöld egyforma volt. Valamit természetesen igyekeztünk meghagyni. Az eredmény csak idővel mutatkozott, mikor az általunk kapált területen egy fia nyárfa sem nőtt, szegényeket mind kikapáltuk. Kártételünkért szerencsére nem kaptunk büntetést. A megüresedett területre paprikát ültettek, amit később ebédünk mellé szívesen fogyasztottunk. Látva amatőrségünket, végül elkülönítettek a brigádtól, s a későbbiekben már mindig csak ketten jártunk a tőserdei nyárfás olyan részlegébe kapálni, ahol már nagyobbak voltak a facsemeték. Azonban fejlődőképességünket bizonyítja, hogy hamarosan a „dicsőségtáblán”is szerepeltünk, mint legeredményesebb dolgozók, amit volt brigádtársaink lelkendezve hoztak tudomásunkra./Mi ugyanis nem hagyhattuk el Lakitelket, az iroda pedig Nyárjason volt, ahova már tilos volt mennünk./Erre nem számítottunk, s megtépázott kapás-önérzetünk nagyot lódult. Szerettük a Tőserdő hatalmas tölgyeseit, ahol egykor a cserkész jamboree rendezvényeit tartották. Néhány építményrészlet még megmaradt azokból az időkből, így a tömeges ellátásra  kiépített terméskő ivókútak sorozata. Tavasszal a kiöntött Tisza vize felpezsdítette a növény és állatvilágot, valóságos „tavaszi zsongás”muzsikált körülöttünk, amibe disszonanciát harsogott a holttiszai szúnyogok vérszomjas szerenádja. Gyakran valóságos szúnyogfelhőben dolgoztunk, ami elől nem volt menekvés, tűrnünk kellett. A gyönyörű, festői környezet szélén volt munkaterületünk, a hűsítő erdőtől sajnos, már távol. De magunk voltunk, mi osztottuk be napi munkánkat, a közbeiktatott pihenőket, s teljesítettük feldatunkat. Édesanyám túl lelkiismeretes is volt, mindig több területet kapált a kelleténél.

Hamarosan társunk is akadt, egy kis ökörszem kifigyelte, hogy kapánk nyomán rengeteg giliszta, s hasonló finomság kerül terítékre. Piros fejkendőmet felismerve azonnal mellettünk termett, s hetekig nyomunkban járva „nassolt”a felszínre került csemegéből. Annyira szelíd volt, hogy könnyedén megfoghattuk volna. A naponta ellenőrizésünkre érkező erdészek is ámulva figyelték az emberekbe vetett hatalmas hitét. Pihenéskor otthonosan a mellénk fektetett kapanyélre telepedett, s tollászkodva várta a bogárlakoma szervírozásának folytatását. Egy reggel köszöntése elmaradt. Társaságát igen hiányoltuk, hármasban a munka is könnyebben haladt. Hamarosan egy biciklista közeledett, irányából már messziről különös hangokra lettünk figyelmesek. Közelünkbe érve elmondta, hogy fogott egy egészen szelíd madarat, azt viszi táskájában. A különös hang a madárka tiltakozó segélykiáltása volt. Könyörgésre fogtuk a dolgot, végül az ember megszánva szabadon engedte. Ökörszemünket többé nem láttuk, remélhetőleg okult szomorú tapasztalataiból, s messzire elkerülte csalódásának tárgyát, az embert.

Munkaterületünkön egy kiépített kis forrás volt kőpadokkal, ott szoktuk megenni zsíroskenyeres ebédünket. Ritkán esett olyan jól ebéd, mint akkor, amikor a fáradtságtól és hőségtől kimerülten a jó hideg kőpadra zuhanhattunk, s ettük megszokott zsíroskenyér ebédünket kezdeti selejtes munkánk egyetlen pozitívumával, a fölséges, harapdált zöldpaprikával! A munka csak fárasztó volt, a meleg már kibírhatatlan. Egész nap a tűző napon dolgoztunk, állandóan az eget szemlélve, jön-e már végre egy kis üdítő felhő, melynek láttán örömujjongásba kezdtünk. Kitelepítésünk után vállalatom vezetéket tervezett a Tőserdő környékén. A geodéziai felmérést magam végeztem, így újra munkálkodtam egykori munkaterületünkön, kapanyél helyett most már teodolittal kezemben. Régi házunkat már nem találtam, helyén nagy strandot építettek. Hajdani verítékezésünk színhelyén emberek tömegei hűsöltek.

Ez a csemetekerti munka sem tartott örökké, ősszel már más után kellett néznünk. Révész Lacibácsiéknál is kaptunk munkát. Nem volt valami kellemes, az elburjánzott galagonyabokrokat kellett irtanunk. A szúrós tüskék összekarmolták kezünket, lábunkat. Munkákért egy fekete kismalacot kaptunk. Láncra kötöttük házunk előtti ólja mellé. Egész nap egyedül volt, s munkából hazatérő társaságunkat lelkes röfögéssel üdvözölte. Egy nap nem fogadott, Pocikánknak hűlt helyét találtuk. Ez egy „családtagunk” elvesztésén kívül komoly anyagi kárt is jelentett, hiszen kicsiny jövedelmünkből sokat áldoztunk etetésére. Titokban vásároltunk kukoricát számára, de ezt el kellett rejteni. A kukoricacsöveket a vaságyunk sodronya és a matrac közé dugdostuk. Mai eszemmel nehezen értem, miért volt erre szükség, de az biztos, hogy akkoriban, amikor két-három kiló zsír tárolásáért is bebörtönöztek embereket, bizonyára a kukorica tárolása is”halmozásnak”minősült, ami bűn volt. Keresgéltük malacunkat a messze környéket bejárva, de nem találtuk. Mire hazaértünk ártatlan képpel ott röfögött kijelölt helyén. Tanulmányútjára nyilván hatalmas tudásszomja vezette. Levágásához, -ami komoly lelki megrázkódtatást jelentett számunkra-, külön engedély kellett, a súlya sem volt mindegy. Bizonyos súly alatt vagy felett tilos volt a vágás. A beszolgáltatásnak is eleget kellett tenni, a zsír jó részét leadtuk virágzó népgazdaságunknak.

Laktelek szőlővidék volt, s elérkezett a szüretek ideje. Mi nők, a szedők közé tartóztunk, Imre a puttonyosok közé. Neki nehezebb dolga volt, mert a sok lucskos szőlőt a hátán lévő puttonyba öntve, annak egy része a nyakába zúdult, s ingje mindig nedves volt a szőlőlétől. Kellemetlenné akkorra vált a szüretelés, amikor lehűlt az idő, s a lucskos szőlőszemek köré jégburkolat fagyott. A levelek is fagyosan ropogtak, a kezünk majd lefagyott. A szőlőkötözést is műveltük, kapálását szintén. A téli almák válogatásának is mestereivé váltunk, ugyanígy a sárgabarackok osztályozásának. Nagy öröm volt a családban, mikor Édesapám, aki a fizikai munkákban nemigen vehetett részt, megtisztelő álláshoz jutott, mint szőlőcsősz. Elméleti ember lévén, igen nagy teljesítmény volt részéről, s érthető büszkeséggel töltötte el, mikor egy betolakodó kecskét sikerült a védendő területről elzavarnia. Noha felelősségteljes feladatát híven teljesítette, pár nap után, mikor a káderezés során fény derült előéletére, mégis megfosztották előkelő állásától. Engem is elküldtek a kényelmesebb barack-válogatóból, amikor kiderült, hogy kitelepített vagyok, pedig”Kiváló munkás” voltam. Akkoriban titulusokat adtak pénz helyett, mely magasztos címeket az ellenoldal választói, -átverésüket észre sem véve- ma is visszasírnak. A Nagy Szovjetunió hamar rájött ennek gazdaságosságára, s ontva az ingyen-jelzőket, hajókat, sőt tereket is „hősi”címmel tüntetett ki. Feltételezésük szerint egy ilyen téren lakónak már ez is elég dicsőség, hiszen egy önérzetes szovjet állampolgár az undorító pénznek még a szagát is mélyen megveti.

A tél folyamán szobánk falán kis rés keletkezett, ahonnan darazsak másztak elő. Édesapám be akarta tömni a nyílást, de a vakolat nagy része a kéménynél leomlott, s mögötte darázsfészek tűnt elő, hatalmas fürtben darazsak ezreivel. A téli álmukból ébredt felbolydult fullánkosok szobánkban szanaszét repültek. Édesapám igyekezett őket vödörbe besöpörni s én a vödrökkel szaladgáltam több fordulóval ki velük a szabadba. Hajamról, ruhámról söpörtem le közben a sok darazsat. Szerencsére nagyobb részük még eléggé meg volt gémberedve a hidegtől, bár a szoba melegétől erősen éledeztek, s döngésük betöltötte a kis helyiséget. Ruhákba, szekrényekbe bemásztak, még napok múlva is cipőmbe lépve, benne darazsat találtam.

Édesanyám, kit már két alkalommal is megoperáltak vesekővel, -ami súlyos és lassan gyógyuló műtét-, megint termelt egy követ. Heves görcsei, nagy fájdalmai voltak. Mit tehettünk? A kórház Kecskeméten volt, lakitelket el nem hagyhattuk. A hosszas adminisztrációt igénylő engedélykérést, aminek kimenetele kétséges, nem várhattuk meg. Nekiindultunk a tilalom ellenére, s aggódva bementünk a kecskeméti kórházba. Keserves várakozásunk alatt egy szerelőruhába öltözött munkásleány érkezett nagy szerszámostáskát hurcolva. Búza Kiss Zsóka volt, ki nem tanulhatott tovább, s ekkor mint írógépszerelő kereshette meg kenyerét. Rossz származásuk miatt az ő lakásukat is elvették. Édesapja, búza Kiss János ezredes, ki a Ludovikán évfolyamelsőként/vagy másodikként?/végzett, mint volt vezérkari tiszt, távol családjától, Kazincbarcikán dolgozott gépolajozóként. Az ottani munkásszálláson lakott, csak hétvégeken mehetett haza kis, egyszobás lakásukba./Eszembe jut, amikor hajdani elegáns lakásuk szalonjának bordó bársony huzatú foteljaira Imre, ki épp, hogy csak járni tudott, egy üveg tintát kedélyesen szétfröcskölt, lelkesen hangoztatva az ”ütye” szót, ami nála üveget jelentett. Nemcsak a szalongarnitúra, de a perzsaszőnyegek is tintásak lettek, amit akkoriban nem lehetett eltávolítani. Jánosbácsi csak annyit mondott: nem Imre, hanem aki keze ügyébe hagyta a tintát, a felelős. A háború után Meréteyéket is kitették ötszobás lakásukból, s összeköltöztették Matolcsyékkal. /Ott lakó Huba fiúk, Sanyi unokabátyám barátja volt, s egyben Orbán Viktor miniszterének az apja./ Zsóka, ki az írógépek javítására érkezett a kórházba, közbenjárt érdekünkben, s hamarosan az orvos elé juthattunk. Szerencsére nem került műtétre sor, a kő magától távozott, s anyám néhány nap múlva elhagyhatta a kórházat. Közben nagy volt az izgalmunk, nehogy mindez kiderüljön egy éjszakai ellenőrzésünk során.

Télire már nem adódott munkalehetőség. Kínálkozott egy nagytakarítás, ez azonban számomra a lakcsúfosabb kudarccal végződött. Diákként otthon kíméltek, a tanulás volt a legfontosabb, a rajzórák három teljes délutánomat elvették, s kitelepítésünk napjáig még diák voltam. Volt még háztartási alkalmazottunk, aki a takarítást is elvégezte, s csak az utolsó otthoni évben szűnt meg alkalmazása, amikor Édesapát a minisztériumból kitették. A takarítás fortélyait nem ismertem. Kezembe adtak egy porolót, hogy a kárpitozott foteleket, s heverőket a prakkerrel kiverjem. Én nagy lelkesedéssel neki is láttam, ám, hogy az ablakokat ki kell nyitni ilyenkor, arra már nem gondoltam. A hatalmas porban köhögtem, prüszköltem, s alig láttam. Háziasszonyom elképedve rohant be, hogy szellőztessen. Következett az ablakpucolás. Adtak egy csomó papírt, amivel buzgón kenegettem szét a port az ablakokon. Az eredmény egyre ijesztőbb volt. Az ablak piszkosabb lett, mint valaha volt. Kentem én azt vízzel, kentem papírral, dörgöltem erősen, simítottam szelíden, az átláthatatlanná vált üvegen a maszatpacnik ott maradtak, egy elfuserált, piszkos tejüveg látszatát keltve. Az életem során adódó különféle munkákkal mind boldogultam, ezzel nem! Otthon elkeseredve számoltam be kudarcomról, attól kezdve ezt a takarítást Édesanyám vállalta.

Ekkor jött az ötlet, rajzoljak képeslapokat. Ez annyira sikeres volt, hogy végül több ezer lapot készítettem a sötét, szintén kicsi, magasan elhelyezkedő ablakú szobában, többnyire petróleumlámpa igen gyér világítása mellett. Tarka virágokkal, csokrokkal, karácsonykor angyalkákkal, húsvétkor nyuszikkal rajzoltam tele a Lacibácsi által hozott, már méretre levágott kartonlapokat. Húsvétkor sok tojást is festettem nyuszik tömegével. Igaz, angyalkáim klerikálisak voltak, nem szocialisták, maradiak és nem haladók, de vásárlóimat ez nem zavarta. Kelendőek voltak, mert ilyenek akkoriban nem voltak kaphatók. Angyalkáim hol repültek karácsonyfát szállítva, hol énekeltek gyertyát tartva, hol szánkókon siklottak az ajándékokkal. Aranybetűs feliratot írtam hozzá, s aranyos dísz volt ruhájukon is. Műalkotásaimat Laci bácsi szállította több egyháznak, s egyéb helyekre. Ebbeli tevékenységemet még kitelepítés után is folytattam, mikor fizikai munkásként igen keveset kerestem. Levelezőlapokon kívül selyemszalagra festett könyvjelzőket is készítettem, bibliai témával és idézetekkel. Egy alkalommal még hatalmas díszleteket is festettem az iskolai előadáshoz. Erdei részlet volt virágokkal, gombákkal és nyulakkal fűszerezve.

Imre komolyabb álláshoz jutott mint MÁV pályamunkás. Ebben Lajosbácsinak is szerepe volt, aki a Közl Minisztériumban a Pályafenntartási Osztályt vezette. Őcsém komoly és igen nehéz fizikai munkát végzett. Nemegyszer zúzottkővel telerakott vagonokat kellet másodmagával lapáttal kiüríteni, ami a kezeit igen igénybevette. Csoda, hogy ezek után még hegedűs lehetett belőle. Volt, hogy kátránnyal dolgozott, s az kiégette a bőrét, ruháját. Gyakran impregnált, kemény talpfákat is fűrészelt. Ő volt családunkban a nehéz fizikai munkás. A „csirkefogás”már könnyebb alkalmi munkái közé tartozott. Az állatorvos részére ő fogta össze és tartotta beoltáskor a csirkéket. Biciklivel indult, de hazajövet igencsak kacsáztak a kerekek. Mindenhol ugyanis itallal kínálták őket, ami elől e borvidéken nem lehetett állandóan kitérni. Noha nem szerette a bort, ezt is vállalnia kellett. A csirkefogókat nyílván ezért nevezik csirkefogóknak! Mint pályamunkás, egy alkalommal súlyos csillét kellett emelkedőn feltolnia. Kifeszített lábával igyekezte a visszacsúszást megakadályozni, de csontjai, izületei 16 éves kora miatt még gyengék voltak, s térde nem bírta a túlterhelést, s kificamodott. Hosszabb időre betegállományba is került dagadt lábával. A MÁV orvos több alkalommal még gyógyulása előtt kiírta munkára, s így, mindig visszaesett. Aggódtunk, hogy nem jön már soha rendbe. Két és félhónapi kínlódás után végre begipszelték.

Egy Lakitelken meghúzódó volt katonatiszt tudomást szerzett Imre sportteljesítményeiről, s benevezte a sportversenyekre. Noha a községet tilos volt elhagynunk, Imrét így, mint sportolót gyakran vitték Laktelek színeiben más településekre is./ Jól vívott, még odahaza diákként megverte a későbbi ifjúsági vívó világbajnokot is./ Itt pinpongozásban ”népi bajnok” feliratú érmet szerzett. Erre is és a munkakönyvébe beírt ”végzettsége 6 elemi”bejegyzésre is,-ami végig olvasható maradt munkakönyvében-, máig is szerfölött büszke. Különös lehetett, amikor tanári alkalmazásánál ezt a legelső bejegyzést pillantotta meg munkaadója! /A pályamunkásoknak automatikusan ezt írták munkakönyvükbe, mivel akkor 6 elemi volt a kötelező végzettség./

Míg Okányba látogatók nemigen jöhettek a nagy távolság miatt, hiszen egy nap alatt nehezen volt megjárható, /Keresztanyám, Lajosbácsi, Iduka és az ingyenjeggyel utazó Stadler Tomi volt ott csak egy-egy alkalommal/Lakitelken,-közelebb lévén Budapesthez-, elszigeteltségünk oldódott. Gyakrabban találkozhattunk rokonokkal, ismerősökkel. Sólyom Sándorbácsi egyszer váratlanul olyankor érkezett, amikor szüreteltünk valahol. Felkutatott minket, s egész nap velünk tartott a szőlőhegyen. A munkát nem mondhattuk vissza, mert a szőlő már rohadt, s nagy kára lett volna a gazdának, ha munkánk kimarad. Egy ízben Jáky Jenőbácsi és Pirinéni jöttek hozzánk. Emlékszem, milyen csodálattal néztem Pirinéni gyönyörű, gondozott lábfejét, amilyent arrafelé nem láttam. A mi megkérgesedett lábainkba beevődött az agyagos föld, körmeink körül azt csak többszöri, többórás áztatással lehetett volna eltávolítani. A megtisztításra nehezen volt lehetőség, hiszen a kapálás porának állandó utánpótlása munkánk során elkerülhetetlen volt. Egy alkalommal több napra meglátogatott Imre alig ismert hegedűtanára, Solymosy Lajos, hogy öcsémmel foglalkozzon, s ösztönözze a gyakorlásra. Ő még odahaza tanította Imrét a Margitkörúti Zeneiskolában. Mikor megkaptuk a kitelepítési végzést, Imre kölcsönhegedűjét visszaadta az iskolának, így jutott a tanár tudomására kitelepítésünk. Imrének írta a hegedűgyakorlásra buzdító leveleket, s most elindult hozzánk, vállalva a kellemetlen elszállásolást egy kis fészerben, hogy lelkesítse Imrét. Édesapámnak a főzést ajánlotta, mivel rossz szíve miatt a mezőgazdaságban nemigen dolgozhatott, de apám ettől az ötlettől határozottan elcsüggedt. Azt hiszem életében egy teát sem főzött meg soha, érdeklődési köre igen messze esett a háziasszonykodástól. A tanár hazaérkezésünk után ingyen tanította tovább Imrét hegedülni és segítő ösztönzésével nagy része volt abban, hogy öcsém a rá váró segédmunkási sors helyett egy életen át hegedűsként kereshette kenyerét./A Mindenható itt is figyelemmel kísérte sorsunkat!/

A környéken több távoli rokon is lakott, velük is felvettük a kapcsolatot. Tőlük jobb könyvekhez jutottunk, s esténként, már ágyba fekve a petróleumlámpa fényénél minden nap felváltva felolvastunk belőle egy szakaszt az első horkolás felhangzásáig. Így olvastuk el a”Szerelmetes fiam” -at, s több könyvet az erdélyi püspök Makkai Sándortól. A „Tövis és borostyán”olvasásakor felfigyeltem a végtelen szegény sorsú, nyomorban élő ifjú főhős otthoni, bár szegényes, de különszobájára./Mi négyen laktunk egy szobában!/ Gyakran találkoztunk Hankovszkyékkal, a családfő, h. Gyula tábornok nem volt otthon, mert internálták. Felesége szépen zongorázott, s hangulatos órákat töltöttünk náluk Judit lánya társaságában. Laktelek zömét a szőlőkben szétszórtan elhelyezkedő nyaraló-szerű épületek összessége alkotta. E szőlők tulajdonosai többnyire kecskeméti értelmiségiek voltak, kik nyaranta, s hétvégeken ott találtak kikapcsolódást. Abban az időben, mikor mi ott voltunk, sok kecskeméti oda húzódott vissza esetleges üldöztetésének elkerülésére. Többjüket onnan is elhurcolták. Ezzel kapcsolatosan Soltész László, volt házmesterünk látogatását leírtam már egy másik helyen, így azt mellőzöm, akkori lelkiállapotunk abból leolvasható.

1953 tavaszán megrázó esemény villanyozta fel a béketábort. Meghalt Sztálin. Magyarországra boldog gyász borult. A reménytelenség bénultságába kényszerített emberek egy csapásra feléledtek. Alig győzték kibuggyanni kívánkozó jókedvüket valahogy visszagyömöszölni. Az ország szeme felragyogott, a tiltott szavak helyett a kajánul csillogó tekintetek beszéltek! Sztálin halálával nekünk is némi reményünk nyílt a hazatérésre. Nagy Imre kormányra lépésével végre ez a pillanat is elérkezett. A törvénytelenül fogvatartottakat elengedték, az internálótáborokat feloszlatták, s mi is vártuk felmentésünket.

 

 

A VÁRVA-VÁRT AMNESZTIA

 

1953 szeptemberében Sinka rendőr, akitől rettegtünk, s aki mindig a leggorombábban viselkedett, csodálkozásunkra mosolyogva adta át számunkra az amnesztiát. Végre hazamehetünk, haza, haza, haza Budapestre! Mennyire vágytunk erre, megismertük, mi is az a honvágy, mert amit minden nap szinte minden órában éreztünk, honvágy volt. Honvágy az otthon, a szülőhely iránt. Ahonnan gyökereink fakadtak, ahonnan durván kiszakítva nem tudtunk élni, csak keservesen vegetálni. Éreztük, ez nem maradhat így, jönni kell valaminek, egy csodának, ami véget vet megpróbáltatásainknak. Mindig hazatérésünk volt a téma, Imrével ennek feltételeként még egy egér lenyelését is mérlegeltük, ezt az árat is vállaltuk volna. A hazautazáshoz pénz is kellett, ennek hiányában csak egyikünk utazhatott.

A családi kupaktanács úgy döntött, hogy én menjek először haza, mert nekem van legtöbb esélyem az elhelyezkedésre. Kincsemmel, az egyetlen papír tízforintossal zsebemben fel is kerekedtem. Szinte mámorosan éreztem magamat Budapestre érkezésemkor. Igaz, e pillanatot nem egészen úgy képzeltem el, mert zuhogott az eső, de nekem így is gyönyörű volt. Amikor a villamos átment a Margithídon, s láttam az országházra nyíló panorámát, ordítani szerettem volna örömömben. Csodálkoztam az útitársak egykedvűségén, kik fel sem fogták, milyen csoda közepette élnek! Rajkai Idusnéniéknél szálltam meg, kik egyik szobájukat átadták nekünk. Ehhez hivatalosan be kellett jelentkeznem. Gyanítottam, hogy Budapest még mindig tilos számomra, így falusi kislányként, fejkendőben indultam házmesterünk, Soltésznéni kíséretében a Tanácshoz. Be is jelentkeztem, s megnyugodva tértem haza Idusnéniék kibérelt szobájába. Két nap múlva azzal fogadnak, keresett a rendőrség, azonnal hagyjam el Budapestet, mert onnan ki vagyok tiltva. Kínos helyzet volt. Nekem is, a háziaknak is. Érthető módon féltek. Iduka ki is jelentette, hogy ragaszkodik a legális dolgokhoz, s hagyjam el a lakást! Nem tudtam, hova is mehetnék. Pénzem visszautazásra nem volt. Ráadásul délután Imre is megérkezett. Lementünk a kertbe, s ott tanakodtunk, mitévők is legyünk. Kénytelenek voltunk még ott aludni a szemrehányó pillantások közepette, amin-ismérve az akkori időket-, nem is csodálkoztunk. Ilyen volt a terror. Nem tudom, meddig is tartott Budapestről a kitiltásunk, azt hiszem, csak 56 után vált a tilalom semmissé.

Különös, apró kis élményeim is voltak. A villamos egyik megállójában SZTK-t kiáltott a kalauz. Nem tudtam, mit jelenthet. Csodálkozásomra valaki ezt meg is kérdezte az utasoktól. Úgy néztek rá, mintha a Holdról jött volna. Internálva voltam, ezért nem tudom, mondotta a kopott ruhás férfi. A kiesett 2-3 év következtében el voltunk maradva mindentől. Tele volt a város magunkfajta frissen szabadultakkal. Egy férfi szerényen odajött hozzám, s némi pénzt kért hazautazásra, mert mint mondotta, akkor szabadult. Egyetlen, féltve őrzött felváltatlan tízesemet nem adhattam neki. Szabadulását említve csak annyit mondtam:”én is”. Hitetlenkedve nézett rám. 20 éves voltam. Nehezen érthette. Ma is látom szomorú, csalódott tekintetét, s azóta is bánt, hogy nem segíthettem rajta. Talán máig is őrzi lelkében azt a csalódást, amit akaratom ellenére okoztam, s ami az emberekbe vetett hitét is megkérdőjelezhette. Ma is sokat gondolok megtört alakjára, amint tanácstalanul nekiindul egy számára új és ismeretlen világ új és ismeretlen útvesztőinek. Talán közvetlenül előtte szabadulhatott a váci börtönből, ahol 56-ban férjem is raboskodott, mert az eset Újpesten történt, ahova a váci vonat is érkezik.

 

 

ALSÓGÖD, hányattatásunk harmadik állomása

 

Míg a börtönökből, internálótáborokból szabadulók hazatérhettek régi lakásukba, hol hátrahagyott családjuk tartózkodott, tőlünk, kitelepítettektől azt is elkobozták. Nem volt lakás, ahova családunk visszamehetett volna. Saját lakáshoz jutnunk teljesen reménytelen volt. Segédmunkási fizetéseinkből még a mindennapokra is alig futotta, s az ilyen állás is bizonytalan volt. Emlékszem, mikor egyszer nyáron téli kabátaink zsebét kutattuk át, s nagy örömet jelentett az ott talált aprópénz. Rajkaiék, kik bérbe adták volna szobájukat, kiestek, hiszen Budapestre nem mehettünk. Végül Édesanyám nővérénél, Gödön kaptunk lehetőséget. Nyaralójuk, -ahol akkor ők is laktak- a mellékhelységeken kívül csak egy üvegezett verandából és egy szobából állott. Nekünk átadták a belső szobát és ők aludtak a fűthetetlen átjáró helyiségben. Egy telet így vészeltek át. Ez az állapot nem volt sokáig tartható, hisz ott tartózkodásunkkal részükre nagy kényelmetlenséget okoztunk.

Én állás után szaladgáltam. Édesapám a maga hazugságot nem tűrő, naiv módján életrajzírásomkor mindent őszintén beíratott, melynek egy szakasza így hangzott: ”Apám miniszteri tanácsos volt, 1951-ben Budapestről kitelepítettek. ”Nohát ez akkoriban igazi vörös posztó volt! Ezek alapján szóba sem álltak velem, nemhogy felvettek volna. Még ahol figuránsokat kerestek, ami a segédmunkásság legalsó szintje, oda sem vettek fel életrajzom elolvasása után. Később a kritikus részeket elhagytam, de akkor is kádereztek, és faggatásukra minden kiderült. A Sztálin halálát követő Nagy Imre nyújtotta amnesztia következtében a sok ezer visszatért, Budapestről kitiltott kitelepített, internált és elítélt, kik egyidőben szabadultak, mind a fővárost környező településeken keresett lakást. Így akkoriban már egy ilyen lakhely is gyanút keltett a személyzetisben, s rákérdezett a lényegre. Budakeszi különösen gyanús volt, hisz az esett Budapesthez legközelebb, s ott már minden kamrát kiadtak a hasonló sors üldözetteknek. Egyik tervezőirodán, ahol már elkészítettem a próbarajzot, s leendő főnőköm -kiről csak annyit tudtam, hogy Bélabácsinak nevezik-, már meg is mutatta leendő rajztáblámat, ahol dolgozni fogok. A személyzetis volt már csak hátra. Budakeszi benne is gyanút keltett, végül kijelentette, hogy „A” kategóriájú vállalat lévén ilyen rovott múltú egyént, mint én, nem alkalmazhatnak, de felhívja telefonon ismerősét, ki alacsonyabb kategóriában dolgozik, hátha neki kellek. A telefonbeszélgetést előttem zajlott, mely kb. így hangzott:”Szervusz öregem, nincs szükséged grófi, katonatiszti, méltóságos úri csemetékre? Nincs, nagyon sajnálom, nekem sincs!” No látja, mindent megtettem magáért mondotta Szigligeti elvtárs undorító mosollyal. Ezzel még nem ért véget kihallgatásom. ”Szóval magát a Bélabácsi akarta ide elhelyezni!” kiáltotta vészjóslóan, mivel én azt mondtam, ő küldött hozzá. Bélabácsi érdekében tiltakoznom kellett. ”Ugyan, akkor ki?” tajtékozta. Megneveztem osztálytársnőmet, kivel a villamoson találkozva értesültem az álláslehetőségről, s ki szintén Bélabácsinál dolgozott. Képes volt előkerestetni a dolgozók névjegyzékét, s csak miután megtalálta osztálytársnőm nevét, nyugodott meg. Bélabácsit bizonyára kitette volna pártfogásom miatt állásából, ha nem sikerül tisztáznom ez ügyben vétlenségét.

Imre, úgy hiszem, ekkor már Veresegyházán dolgozott a MÁV-nál. Idővel titkoltan a „normásságig” vitte, s csinálta a bérszámfejtéseket. A szegény kubikusbrigádok fizetségét kellett megállapítania. Ha az akkori, tényleges normákat vette volna figyelembe, alig kerestek volna a szorgosan dolgozó munkások valamit. Soha annyi homokkitermelés helyetti sziklacsákányozás és ismétlődő földcsuszamlás nem lehetett Magyarországon, mint ennél az építkezésnél. Az ezekből adódó többletmunka beírásával vált csak fizetésük elfogadhatóvá. Korábban, mikor még Gödöllőn laktunk, a Dunakeszi Járműjavítóban vállalt tanítási szüneteiben segédmunkási állást. Az autóbusz-karosszériák fényezését végezte szórópisztollyal, ami igen káros volt az egészségre. Ekkor érte el a katona-kort, számíthatott a behívásra. Egy ismerős javasolta, mivel tanult hegedülni, próbálkozzon meg a főiskolai felvétellel, az mentesíti a számára várható munkaszolgálat alól. Mivel a felvételhez érettségi is kellett, s kitelepítésünkkor nem folytathatta a tanulást, azt pótolni kellett. Szerencsére erre az időre már letehette levelező úton az érettségit, ami nem ment egyszerűen. Édesanyám az amnesztia után azonnal végigjárta az iskolákat felvétele ügyében, reménytelenül. Egy helyen megmondták neki, hogy ne is fáradjon, mert a fiát az ország egyetlen iskolájába sem vehetik fel. Szerencsére a gödöllői gimnáziumban egy volt piarista tanár közbenjárására levelező-tagozatra felvették. Vagy húszan indultak, s végül csak ketten érettségiztek le. Nem volt könnyű neki a nehéz fizikai munka, s hosszú, tömegnyomoros utazások közepette mindezt végigcsinálni. Nagy szerencse volt, hogy sikerült, mert így megpróbálkozhatott a főiskolai felvételivel. Nekilátott a komolyabb hegedüléshez. Nappal dolgozott, éjjel gyakorolt. Egyetlen szobában aludtunk mind a négyen, én a szoba közepén egy kinyitható vaságyon. Imre közvetlenül a fejem felett gyakorolt, s verte lábával hozzá a taktust. Nekem hajnali 4 órakor már ébrednem kellett, hogy fél nyolcra Gödöllőről angyalföldi munkahelyemre érhessek. Nem volt könnyű egyikünknek sem./ Azóta minden külső zavaró körülményt akaratlanul is kirekesztek, a mellettem szóló rádiót sem hallom meg, ha mással foglalkozom./ Végül lezajlott a hegedű felvételi vizsga, Édesapám, -ki Pesten dolgozott-, nézte meg a kifüggesztett névsort. Ha felvették Imrét, hazajövet fehér zsebkendőjével fog integetni, hiszen kertünkből már messziről lehetett látni érkezését. Nagy volt az izgalom, elérkezett az idő, lestük a sínek melletti gyalogösvényt. Végül feltűnt Édesapám, fehér zsebkendőt lengetve. Így kerülte el Imre a katonaságot, s kapott irányt egész elkövetkező életére szólóan a zenei pályára. Rovott múltja ellenére felvették, ami részéről, a kezét nem kímélő nehéz fizikai munkája miatt rendkívüli teljesítmény volt. Egy hegedűsnek keze kímélése érdekében még nehezebb csomag cipelése sem ajánlatos, nemhogy vagonszámra zúzottkövek lapátolása. Felvételével megúszta a számára nyílván súlyosbításokkal terhelt katonai munkaszolgálatot. A kapálás miatt az én kezem is elnehezült, finomabb munkára képtelenné vált. E miatt térképrajzolónak sem vettek fel. Meg is mondták, hogy bizonyára nehéz munkát végeztem vele. Persze nem mondhattam, hogy évekig kapáltam./ Kitelepítésünkről egy életen át hallgatni kellett. Ha kitudódott, nemcsak minket dobtak volna ki állásunkból, de munkáltatóink is kellemetlen helyzetbe kerülhettek, sőt alkalmazásunk miatt ők is állástalanná válhattak./

Én Budapestre érkezve legalább 20 helyen kerestem állást. Évek óta a tanyavilágba zártan,- falusi kislányként a nagyvárosba kerülve-, azt sem tudtam, hogy van személyzeti osztály. Járva a gyárakat műszaki rajzolókénti elhelyezkedésem ügyében, naiv módon mindenhol a portásnak mondtam el szándékomat, aki kis cédulára írva nevemet, bíztatott, hogy igény esetén majd jelentkezik. Ma sem értem, miért nem irányított egy sem a személyzeti osztályra, ahol ügyemet intézhették volna? Talán így fontosnak érezhették magukat? Végül Rajkai Iduka egyik ismerősének közbenjárására mosogatóként sikerült elhelyezkednem egy tejkonyhán. Alsógödtől vonattal utaztam Újpestig, onnan Angyalföldre. Az állomás negyedórányira volt a lakásunktól. Cilu cica minden reggel elkísért, noha sok kutya utánavetette magát. Aggódtam is érte, de kandúri önérzete vállalta a kockázatot. Legtöbbször marhavagonokban utaztunk, középen egy kis dobkályhával, melyhez nem volt tüzelő. Igen nagy telek voltak akkoriban sok hóval,-20 fokos hideggel. Ha a vonatot valahol leállították, -ami gyakori volt-, a munkások leugráltak, s letördelték a deszkakerítéseket fűtés céljára. Messze hallatszott a vonatról a kórus:”munkás, állat vagy”. Enyhébb időben a derűs: ”Göd előttem, Göd utánam” ami Alsógöd, Göd majd Felsőgöd állomásokra utalt. Az időnkénti gyatra fűtés ellenére is majd megfagytunk. Többször fel sem fértem reggel a vonatra, általában úgy voltunk összepréselve, mint a szardíniák. Még a WC-be is emberek nyomódtak. Olyan is előfordult, hogy a vagon lépcsőjén állva utaztam. Ha néha személykocsis szerelvénnyel mehettem, s netán ülőhelyem is akadt, s az egésznapi álló munka után az ülésre lezuhanva elaludtam, mindig felébresztettek, s felállítottak, hogy adjam át az ülőhelyet.

Az üvegmosást szalagrendszerben végeztük, s addig dolgoztunk, míg a napi üvegadag el nem fogyott. Ezért igen nagy volt a tempó, mindenki minél hamarabb haza szeretett volna menni. A tejkonyhán csecsemők részére készítettek tejbegrízt, tejet, s különféle pempős tejterméket. Hatalmas üstökben készültek az ételek, s ha valamelyiknél töltéskor eltörött az üveg, az üst egész tartalmát ki kellett önteni. Ilyenkor a kétes ételt szétosztottuk magunk között. Engem Angyalföld jószívű asszonyai megkedveltek, s mivel igen sovány voltam, hevesen etettek a szilánkos pempőkkel. Látva szegényes elemózsiámat, gyakran hozott ebédjükből is megkínáltak. Az én feladatom egy hatalmas fémdézsába öntött üvegek külső lemosása volt, s a nehezen eltüntethető vegytinta ledörzsölése. Futószalagra téve, azt már egy, az üvegbelsőt géppel mosogató nő fogadta. Az üveg még több kézen át folytatta útját. A szalagot ritkán lehetett leállítani, így folyamosan dolgozni kellett. Fehér kötényszerű köpenyben, nagy viaszosvászon kötényben, melyről a víz a lábunkra folyt és fából készült hatalmas, nehéz klumpában dolgoztunk, melynek súlyát a beszívott víz tovább növelte. A nagy gőz miatt az egyik üvegfal még fagyban is nyitva volt, sőt télen is ilyen pucéran és csuromvizesen kellett az udvar távolabbi részéről nagy kosarakban az új üvegadagokat behozni. A klumpa feltörte a lábamat, s a hirtelen dézsába zúdított, s ennek következtében gyakran eltörött üvegek a kezemet összevágták. A víz alatt nem lehetett felismerni a törött üvegeket, a gyors munka miatt erre nem is volt lehetőség. Ujjaim így többnyire be voltak kötözve, de a munkát így is folytatni kellett. Néhány mélyebb vágás nyoma több mint 50 év után, még ma is látszik ujjaimon. Az egésznapi álldogálástól eléggé elfáradtam, hiszen több mint nyolc órát dolgoztunk./Ehhez járult még a tömegnyomoros utazás. /Szék a helységben nem is volt, csak az ebédeléskor használatos folyosón. Vasárnap és ünnepnapokon sem állhatott le a munkánk. Ekkor tanultam meg gyorsan enni. Rossz étvágyú lévén, lassan eszegettem otthonról hozott kenyeremet, a siető asszonyok szélsebesen. Kezdetben jóformán még neki sem láttam ebédemnek, már kiabáltak, hogy indulás, nincs időnk, s rohantunk a gépsorhoz. Mindettől eltekintve nincsenek rossz emlékeim a Kedves-utcai tejkonyháról. Betekinthettem egy másfajta közösségbe, s megismerhettem a patinás Angyalföld segítőkész munkásasszonyait.

Rajzolási munkám is akadt otthon, ”Sztahanovistáink” felirattal kellett albumok tetejére a megadott minta szerinti karton fedelet készíteni, amit azután a könyvkötő bedolgozott borítóul. Nagy mennyiségre volt szükség, amit a mosogatás miatt nehezen győztem. Bizonyára volt keletje, hisz egyetlen vállalat sem merte volna azt mondani, hogy Sztahanovistáira nem áldoz. Nekem a témán kívül nem tetszett túl élénk színezése sem. Persze, nem válogathattam.

A családi tanács úgy döntött, hogy munkahelyemen változtatni kéne. Tudomásunkra jutott, hogy egy angyalföldi gyárban műszaki rajzolót keresnek, s így másnap máris próbarajzra kellett mennem. Lajosbácsi előző nap tuskihúzót és egy műszaki rajzot hozott, s látva Édesapám naiv hozzáállását, kezelésbe vett. Tanácsára életrajzomból a kritikus részek töröltettek, s megígértem, hogy majd minden feltett kérdésre „tudom”-mal fogok válaszolni. Egész délután próbálgattam a vonalak és betűk rajzolását. Megdöbbenésemre vagy tízen voltunk próbarajzolók, szerencsére, -gondolom kézügyességemnek köszönhetően- engem alkalmaztak. Azt is kérdezték, résztvettem-e rajzolói tanfolyamon? Nagyot nyelve igent mondtam, s mikor annak időtartamára is kíváncsiak voltak, a hat hónapnál döntöttem, amit elég kevésnek ítéltek. Alkalmazásom előtt még napokig rajzoltattak, hogy a teljesítményemet is lemérhessék. Ilyen álláshoz jutni akkoriban egy volt kitelepítettnek nemigen lehetett, ritka szerencsés voltam, hisz sorstársaink mind segédmunkáskodtak. Munkába állásom után elég kínos volt, hogy semmit nem mertem megkérdezni. Úgy, titokban lestem el a szükséges ismereteket, nehogy kiderüljön teljes tudatlanságom. A kínos káderezést itt könnyen megúsztam. Jött a „faggatóember”, odahúzva székét a magamé mellé, hosszas ”elbeszélgetésre” felkészülve. A tejkonyha, ahol előzőleg mosogattam, hivatalosan a ”Fővárosi Tanács 2. Sz. Tejkonyhája” tisztes elnevezésre hallgatott. A káderes első kérdése az volt: hol dolgoztam? ”A Fővárosi Tanács” kezdtem, de be sem engedte fejezni, székét maga alól szélsebesen kirúgva egy köszönömmel távozott. Később jöttem rá, hogy akkoriban a tanácsnál csak kiemelt káderek és igen jó elvtársak dolgozhattak, s nyilván engem is közéjük sorolt. Így ezen az akadályon is túljutottam, aminek sikere pedig elég kétséges volt. Míg mosogatóként 350 Ft-ot kerestem, itt 900 Ft-ot. Első fizetésemet bevittem a WC-be, s ott szétteregetve hitetlenkedve gyönyörködtem benne. Rengetegnek tűnt a segédmunkási fizetségek után. Nagyon jól jött, hiszen otthon alig volt pénzünk. Volt is nagy öröm, minden pénzemet természetesen hazaadtam. Hamarosan tudora lettem a szakmának, s a „racionalizálások” korszakában, mikor hetente küldték el az embereket-bár néhány hét múlva, újra visszaszivárogtak-, egyetlen nő voltam a 15-ből, akit soha el nem bocsátottak. Hét évet töltöttem az angyalföldi ”Fémszerelvényárúgyár” szerkesztési osztályán, ahol idővel már, - mérnök nem lévén közöttünk - utolértem a műhelyekből odahelyezett kádereket, s a kezembe nyomott külföldi szerelvények és csaptelepekről készítettem a gyártási és szerelési rajzokat. /Én mértem be s rajzoltam le az első külföldről szerzett, csavarás helyett már nyomógombos szerkezetű töltőceruzát, amit le is gyártottak./ Bár, utólag megállapítva jó dolgom volt a gyárban, mégis elkívánkoztam, mert kilenc férfi között egyedül voltam nő a szobában, s hiányoltam a kolléganőket. Munkatársaim e miatt bolondnak tituláltak, -s be kell vallom, volt némi igazuk,-hiszen mindenben igyekeztek kedvembe járni. /Bár fűtési szezonban a kályha begyújtását és gyakran a tüzelő felhordását a pincéből a második emeletre könnyedén rám hagyták. De ez egyáltalán nem esett terhemre.

Nem folytatom további, immár Mélyéptervi pályafutásomat, ahol több mint 30 évet töltöttem műszaki rajzolótól tervezőig ívelően, közben a „Kvassay híd és vízépítő technikumot” elvégezve, hiszen már eddig is túljutottam kitelepítésünk történetén. Bár felvételem körülményei szórakoztatóak. Egy ismerős jelezte, hogy az egyik osztályon keresnek rajzolót. A szokásos próbarajz elkészült és sürgősen munkába kellett volna állnom. Ám a gyárból nem akartak elengedni. Akkoriban a munkahely-változtatás nagy rebellió volt, a „szocialista ember” ilyen elvetemültséget nem is csinál. /Életem során egyszer kényszerültem moziba orosz film élvezetére, azt is csak kisebb unokaöcsém kedvéért./ Az élvezet teljes volt. Ebben a galád hősnőt nemcsak teljes baráti köre, valamennyi rokona és ismerőse, de még vőlegénye is elhagyta rút munkahely-változtatása miatt!/ Hivatkoztak gyáramban arra is, hogy engem soha nem ”raciztak” s már törzstagnak számítok a gyárban. Különféle befejezetlen munkákkal láttak még el, míg új helyemen már szükség lett volna a munkámra, egyre-másra jöttek a sürgető telefonok. A személyzetis végül le is akarta az egészet mondani, s más embert keresni. Én könyörgésre fogtam a dolgot, ne tegyék, hiszen itt már minden hidat felégettem magam mögött. Valóban nézeteltérésem is akadt a személyzetissel, amiért nem akart elengedni. Az új személyzetis rendes volt, mert-noha helyemet már mással betöltötték, egy másik osztályra elhelyezett. Igen ám, de ott már volt egy megfelelő jelentkező, akit így a személyzetis miattam visszamondott, hogy helyére én kerüljek. Mint utólag megtudtam, nagy volt a pánik a régi vágású mérnökök között, hogy a személyzetis „protezsáltja” megy osztályukra. Iszonyatos gyanakodással fogadtak. Mindezekről mit sem tudva, én szintén aggódtam a káderezés miatt. Főnököm első, aggódó kérdése az volt, hogy KISZ-tag vagyok-e? Megrémültem. Természetesen nem voltam, erre a gyárban sem tudtak rávenni. Hogy fogom ezt kimagyarázni? Össze-vissza hebegtem „túlkorosságomról”, hogy már kinőttem belőle, stb./ 26 éves voltam / Csodálkozásomra főnököm nagyot lélegzett, s túl hevesen helyeslően bólogatott. Nem baj, nem baj, tört ki belőle a megkönnyebbülés. A személyzetis, akinél a komoly káderezés lett volna, már nem tette, hisz ő helyzett oda. Amikor új osztályomon bemutatkoztam, az előttem lévő rajztáblánál ülő nő megkérdezte, nem vagyok-e rokona Búza Kiss Imrének, mert a Pénzügyminisztériumban kollégák voltak. Így hamar fény derült kilétemre, s az osztály megnyugodott, de rovott múltam végül is kiderült.

Édesanyám a Dunakeszi konzervgyárban helyezkedett el, több műszakban pucolta a gyümölcsöket, zöldségeket. Emlékszem, a sok hagymától, erős paprikától a keze egészen kivörösödött és bedagadt. Sokat kellett emelnie is, ami kétszeri veseműtétje után tiltva volt. Az éjjeli vonatcsatlakozás sem volt megfelelő. Előfordult, hogy sógora este véletlenül bezárta a kertkaput, s anyám csak a magas szöges kerítésen átmászva juthatott be éjjel. Ruhája, össze-vissza szakadt, s tele lett drót-hasította sebekkel. Édesapám is minden munkalehetőséget megpróbált, de „főbűnösként” az ő helyzete volt a legnehezebb. Imre továbbra is a MÁVnál segédmunkáskodott, most már Veresegyházán. Neki is sok ideje ment el az utazgatással. Ebben az időben a sok eltérő időpontú műszak következtében a család megszokott életrendje felborult, sokszor alig találkoztunk egymással.

 

 

 

 

 

 

GÖDÖLLŐ, hányattatásunk negyedik állomása

 

Földönfutók lévén egy évi Gödi tartózkodás után Gödöllőre költöztünk, másik nagynénémék nyaralójába. Férje, dr. Harsághy Nándor szájsebész volt, s fogorvosként lakásában is rendelt. Nagynénémnek, Mariskanéninek elege volt a lakásukba járó sok emberből, akik szerinte sok piszkot hordtak be, s Gödöllőn ezért olyan nyaralót kerestek, ami mindentől távol esik, s magukban lehetnek. Ez a ház a település legszélén volt, egy nagyobb mezőn túl, majdnem már az utolsó. Nyaralónak igen kellemes lehetett, de állandó tartózkodásra, - mindentől, megállóktól, boltoktól igen távol esve - már nem. Magunk lehettünk, szép kerttel, gyümölcsössel, a lakás is szép volt. Csak időnk nem volt ennek élvezetére. Vizet itt is a kútról hordtuk, s az udvari „árnyékszékre” jártunk, mert bár WC volt a lakásban, nem volt szivattyú. Mint mindennek, ennek a beszerzése is a háborút követő évtizedekben még nehezen volt lehetséges. A munkahelyemre utazás naponta több mint 5 órát vett igénybe. Reggel már öt óra előtt úton voltam s legkorábban este csak valamivel 7 óra előtt érhettem haza. A HÉV végállomása ¾ órányira volt, akkor a HÉV még ritkábban, s lassabban közlekedett. A végállomáson, ahol felszálltam, még nem indult be télen a fűtés. Nagy telek voltak -20 fokos hideggel, sok hóval. Már messziről hallatszott a HÉV felől a tompa dübörgés, amit a már rajta lévő utasok topogásukkal okoztak, hogy a dermesztő hideget kibírják. Többnyire én törtem az utat a nagy hóban reggelente, nem volt télikabátom, csizmám, egy később szétázott papundekli-szerű cipőben jártam, arra eső ellen használatos vékony gumicsizmát húztam, ami átázott, s egyáltalán nem melegített. Kesztyűm se volt, egy egyújjas gyerekkesztyűt húztam az ujjaimra. Egyszer a HÉVen leejtettem, a megtaláló nem akarta nekem adni, mikor jelentkeztem érte, mert kisgyerek méretű volt. Egy fejemre kötött pamutsálat tekertem az orromig, de mire a HÉV-hez értem, leheletemtől kőkeményre fagyott. A közlekedés Pesten is bizonytalan volt, a nagy hóban leálltak a járatok. Az angyalföldi Váci-úton, ahol dolgoztam, egyidőben fejezték be a gyárak a munkát, s a nagy tömeg nem fért föl a havas idő miatt ritkán közlekedő járművekre. Gyakran valóban órákat kellet várakoznom, míg valamelyikre felpréselődtem. Volt, amikor a villamossínek befagytak, s autóbusszal mehettem volna, de arra nem szólt a bérletem, s egy autóbuszjegy vásárlását anyagi lehetőségeim nem engedték. Ilyenkor a HÉV indulását is már lekéstem, újabb órákat várhattam dideregve, váróterem nem volt. Elmondhatom, hogy a hidegtől akkoriban tényleg sokat szenvedtem, annyira, hogy gyakran a könnyeim is kicsordultak. A fizikai munkák kínjai emellett eltörpültek. Meg is fagyott az arcom, egy életen át a hidegre fájdalommal reagál. A lakás is hideg volt, reggelente 8 fokra ébredtünk. Szombatonként hazaérkezve valósággal belezuhantam az ágyba, akkor tudtam magamat csak kialudni. Jó ideig még hazaérkezésem után sálakat festettem, ma se nagyon értem, hogy is bírtam? A háromnegyed órás gyaloglást többnyire sötétben kellett megtennem a falu legszéléről az isaszegi országúton. Velünk szemben már házak sem voltak, kivilágítás sem. Az út néhány száz méter hosszan egy réten át vezetett. Az emberek akkoriban még nem jelentettek veszedelmet, de a kutyák számomra igen. Az ottani házőrző ebek a ritkább forgalom következtében még sokkal agresszívebbek voltak, a néhány arra vetődő gyalogoson gyakorolták házőrzői képességeiket. Megfelelő kerítések híján kirohantak hozzám az utcára. Válltáskám lóbálásával igyekeztem tőlük megszabadulni, ami csak még jobban ingerelte őket. Néhány ház előtt csak igen félve mertem elmenni. Ha egy kutya ugatni kezdett, az összes többit riasztotta. Ez a helyzet naponta ismétlődött, minden reggel és este. A táj kihalt volt, emberekkel nemigen találkoztam. Egy autóút faluvégi, sőt azon is túli szakaszán kellett haladni. A kutyák számára én voltam a szenzáció. Hajnali ¾ 5 órakor, vagy este hét óra körül csak magam jártam az úton, a nyáridőt kivéve sötétben, s nem volt senki, aki baj esetén védelmemre kelhetett volna. Néhány perccel rövidebb útszakasz kínálkozott nem az utcákon át, hanem a vasúti sínek melletti ösvényen haladva. Arra már épületek sem voltak, s a vonatok dübörgése a segélykiáltás hangját is elnyomhatta. Szüleim tilalma ellenére mégis gyakran arra jártam, hogy gyorsabban az állomásra érjek. Ezen az ösvényen ki voltunk téve a mozdonyok időnként oldalukon kifújt gőz vagy koromspricnijének. Édesapámat, kinek csak egy akkoriban ritka, világos zakója volt, egy jókedvű masiniszta lefújta korommal annyira, hogy ruhája használhatatlanná vált, s nagy gondot okozott, miben menjen másnap munkába. Elköltözésünk után hallottuk, hogy egy szatír azon az ösvényen megcsonkított egy nőt. Csodálom magamat utólag, hogy ilyen körülmények között is, vállalva a késő esti hazatéréseket, akkoriban gyakran jártam a Zeneakadémia növendékhangversenyeire, melyek ingyenesek voltak./ Ezeken gyakran láttam Kodály Zoltánt is, ott ült közöttünk a földszinten, ám amikor saját szerzeményét játszották, kiment a teremből./Az említett kutyákról még annyit, hogy Gödöllőre költözésünket követően, -a helybéli kutyák ügyében még tapasztalatlanok lévén- családommal gyalogoltunk nappal hazafelé. Egy ház előtt hatalmas kutya üldögélt egykedvűen a járdán, /későbbi lelkes megugatóim egyike,/ látszólag világot megvető, unalmas ábrázattal. Valójában komplikált feladatok megoldásán elmélkedhetett, amiben nyilván megzavartuk. Mi nem mertünk mellette elmenni, inkább kitértünk az úttestre, de Édesapám, látva az eb nyugalmát, továbbra is a járdán haladt. A kutya egy vakkantás nélkül felugrott rá, s nemes egyszerűséggel letépte válláról zakóját, majd tovább elmélkedett. A kabát ujja teljesen kiszakadt.

Felmerült számomra egy közeli munkalehetőség. A szomszédunkban, hol már az erdő kezdődött, volt egy „csokoládégyárként” emlegetett tankgyár, mélyen a lombok közé rejtve. A tankok nyomát néha mi is felfedeztük környékünkön. Itt kellett volna munkát vállalnom, mentesülve az igen hosszadalmas utazás fáradalmaitól. A jelzett időpontban próbarajzra meg is jelentem. A portáról egy rendőr vezetett fel az irodára, tekintélyes német juhászkutya kíséretében. Amerre néztem, rendőröket láttam. Nem emlékszem, készítettem-e próbarajzot, csak arra, amiben azonnal biztos voltam: ez sohasem lesz a munkahelyem. Inkább utazom! Természetesen innen is rögtön kitettek volna, s még jó, ha nem egy befurakodott kémkednivágyó ellenség vádjával, ki tudja, milyen következményeket maga után vonva. E rendőrökkel, ill. ÁVÓ-sokkal akadt némi egyéb kapcsolatunk. Odaköltözésünk előtt, amikor Nándi unokaöcsémék egy ideig ott is laktak, volt egy németjuhász kutyájuk, melynek egy rendőr eb udvarolt. Bár Nándi kutyáját a vonat elütötte, a rendőrkutya, társát keresve továbbra is rendületlenül járt hozzánk. Gazdái már tudták, hol kell keresni, s ilyenkor mindig érte jöttek. Jólesett látni, amikor a forradalom idején nemzetiszalagos nemzetőrök vitték el a kutyát.

Édesapám már figuránsként dolgozott, s Édesanyám is próbált Gödöllőn munkát találni, ami 50 év feletti korban már nehezen sikerülhetett. Próbálkozott minden lehetőséggel. Ajánlották, süssön pogácsákat, s azt kínálja eladásra a fodrászüzletekben. A pogácsákat a búrák alatt ülők mind lelkesen megkóstolták, volt, aki többször is, így a vásárlás már fölöslegessé vált, a pogácsák lassan elfogytak bevétel nélkül. Az árusítást egyébként sem nekünk találták ki. Én is festettem terítőket, amit megpróbáltam egyszer a magam hasznára eladni. Akkor a nagycsarnok árkádjai alatt folyt ilyen fekete árusítás. Odamentem, s rettegve előhúztam egyet. Kissé meglóbáltam, de rögtön visszagyömöszöltem szatyromba. Igen kínosnak éreztem a helyzetet, ténferegtem ott még kis ideig, majd lemondtam ilyetén üzleti tevékenységemről. Édesanyámnak kínálkozott egy vak ügyvéd mellett gépelési lehetősége. Mivel ő már harminc éve nem gépelt, szükség lett volna kis gyakorlásra, amit az ügyvéd nem engedett. Azonnal leveleket diktált, s anyám-érthetően-, nem bírta a gyors tempót. Végül sikerült munkahelyet találnia egy állami telepen, ahol krumplit kellett válogatnia. A körülmények siralmasak voltak, egy puszta földre helyezett zsákdarabon térdepelve görnyedt egész nap. A hidegek beálltával a nyirkos föld átjárta térdcsontjait, s erős reumára tett szert, mellyel élete végéig kínlódott.

Egy alkalommal, Édesanyámmal „kirúgtunk a hámból”. Akkori „szoccccalista” /Kádárt idézem ilyenkor/ elzártságunkban az évente megrendezett Nemzetközi Vásár kínált némi bepillantást a fejlett világ eredményeibe. A háború előtt is nagy mozgósító ereje volt ennek országszerte. A falusiak is mind tódultak akkor Budapestre. Rádión üzenhettek otthonmaradt szeretteiknek. ”A pengő úszik, a tokaji csúszik” üzente Jóska haza a mamának, amit az nem feltétlenül a legnagyobb boldogsággal fogadhatott. Tercsi, Julcsi, Pista, Feri mind mind a rádióban szereplők megnőtt önérzetével üzengetett haza. Édesanyával elhatároztuk, hogy mi is elmegyünk Budapestre, a vásárra./ Évek múlva, amikor már Budakeszin laktunk, s anyám a „háziipari bedolgozók” kasztjának boldog páriái közé tartozhatott, a Háziipar Szövetkezet kiállította e vásáron az Édesanyám által horgolt kosztümöket és pulóvereket. Ő készítette el ugyanis elsőnek műszaki leírásuk alapján a tervezők modelljeit, amik azután szériagyártásra kerültek. Ugyanannyi pénzt kapott e nagy odafigyelést igénylő munkáért, mint a széri-horgolók./ Korán keltünk, hogy a hosszú utazások után maradjon időnk a nézelődésre. Úgy döntöttünk, nem töltjük reggelizéssel otthon az időt, hanem majd a vásárban fogunk virslit enni. Nyári hőség volt, a HÉV-en , az akkori egy és negyedórás úton végig ránk tűzött a nap. Felhevülten érkeztünk további utazások után a vásár színhelyére. Kerestük a virsliárust, ám előbb egy sörkimérés elé kerültünk. A párás poharakból mohón itták a jeges sört boldog birtokosai. Egymásra néztünk. Igyunk előbb ebből , hogy kissé lehűtsük magunkat, volt mindkettőnk gondolata. Bár Édesanyámnak veseköve miatt az orvosok sörfogyasztást is előírtak, ő ezzel sohasem élt. Otthon sem volt szokás nálunk a szeszesital fogyasztása./Vilma nagymama a sok tanyai megmaradt bor láttán, bánatosan kiáltott fel három fiára utalva, hogy ”legalább egyikük inna!”/ Gyanútlanul megrendeltük csábító sörünket, természetesen a legkisebb adagot, s egy padra ülve jólesően szürcsöltük az üdítően hűvös, habos nedűt. E kitérő után, tervünk teljesítése érdekében neki akartunk indulni a vásár látványosságait szemügyre venni. De csak akartunk, mert nem tudtunk felállni. Értetlenül néztünk egymásra. Mindkettőnk térde rogyadozott, s visszahuppantunk biztonságot jelentő padunkra. A képtelen helyzetet felismerve, -lévén humorérzékünk-egymásra néztünk, s hihetetlen jóízű nevetés tört ki mindkettőnkön, ami alig akart véget érni. A napos pad sem használhatott szokatlan állapotunknak, mert eleinte hiába próbálgattuk a lábraállást. Szeszkörüli járatlanságunkat bizonyítja naiv elgondolásunk, hogy lehet következmények nélkül éhgyomorra, napon sört inni az ahhoz nemszokott, gyarló antialkoholistáknak. Ez volt életem egyetlen „spiccessége”, bár mindig érdekelt, hogyan is viselnék el több italt? Törnék-zúznék-e, vagy az egész világot megszeretném? Ám ennek kipróbálására sohase szántam rá magam. Ma is egy fél pohár bor elfogyasztása után azonnal elálmosodom, így, ha lehet, elkerülöm társaságban is az ivást.

Számkivetettségünk fagyok miatti legkeservesebb, gödöllői korszaka több mint három évig tartott. Személyes nehézségeim természetesen nem vonnak le semmit gödi és gödöllői nagynénémék áldozatvállalásából, akik sok kényelmetlenséget vállaltak miattunk, s akiknek köszönhettük, hogy számkivetettségünkben fedél került a fejünk fölé, s volt egy hely, melyet –ha átmenetileg is-, otthonunknak nevezhettünk. Gödöllőn volt egy kellemetlen élményünk. Kis, maradék ”vagyonkánk”, mely Édesanyám ékszereiből még megmaradt, egy apró pénztárcában volt a szekrényünkben. Édesanyám számítása szerint eredeti értékükön még jelentett valamennyit, ám azt senki meg nem fizette akkoriban. Mégis birtoklása némi biztonságot jelentett számunkra. Egy délelőtt Édesanyám a kertben foglalatoskodott, amikor kikötött kutyánk hevesebben ugatni kezdett. Mivel ez gyakran fordult elő, anyám nem sokat törődött vele. Csak amikor az nem ért véget, hagyta abba teendőit, s ment be a házba. Látta a konyhából a szoba üvegajtaján át, amint bent valaki lázasan tevékenykedik. Imre nem lehet, hisz már elutazott, villant anyám agyán át, s benyitott. Az ablakon át az illető kiugrott. Édesanyám segítségért kiáltott, s a szomszéd azt meghallva a tolvaj után rohant, ki már akkor az utcán futott. Végül elfogta, s elvette tőle a megtalált tárcát. A 14 éves gyerek lábtöréssel betegállományba volt, mégis átmászott a kerítésen, s beugrott az ablakon. Futni még nehezen tudott, ezért sikerült az elfogása. Elgondolkodtató, mekkora szerencsénk volt, s a csodák különös sorozata kellett ahhoz, hogy anyám a tolvajt észrevegye, kiáltását meghallják, a szomszéd nem tétovázva a betörő után fusson, s azt el is fogta. A mottóul választott, Édesapám sugallta ige: ”Ne félj, Én megsegítlek ” megerősítést nyert!

 

 

A FORRADALOM

 

AZ 1956-os forradalmat Gödöllőn éltük át. Váci úti munkahelyem szerkesztési osztályán, hol magam is rajzoltam, délutánonként dolgozott egy Műegyetemre járó fiatalember. Tőle hallottunk a szervezkedéseikről. Naponként jött a friss hírekkel, míg egy délután, izgalommal jelentette a diákság felvonulásának tervét. A kedélyeket felzaklatta annak betiltása, végül mégis megadták rá az engedélyt. Okt.23-án kitódulva munkánk végeztével a gyárból, a Kiss József utcánál körútra érkezve hatalmas tömeggel találkoztunk. Lelkesedésük magával ragadott, s kolléganőmmel csatlakoztunk a Bem tér felől az országházhoz vonuló menethez. Csodálkozásomra a tömegben egyenruhás katonatiszteket is felfedeztem, sőt ijedten vettem észre egy kommunistának vélt, velem egyszobában dolgozó fiatalember jelenlétét is. Kolléganőmmel igyekeztünk nem a szeme elé kerülni./ Később forradalmi szereplése miatt ezt a férfit kitették állásából, s a büntetés elől bujdokolásra kényszerült./A tömeg az egész Kossuth teret betöltötte. Nagy Imrét követeltük, de hosszú ideig senki nem jelentkezett. Alkonyodott, s a kivilágítatlan ablakok láttán felzengett a kórus: ”Mért sötét a parlament? Kik bujkálnak odabent?” Majd:”Miénk a parlament, menjünk be!”, ez már fenyegetőbben hangzott. Végül megjelent az erkélyen Nagy Imre. Hangerősítők híján beszédét nemigen hallhattuk. Először csak heves fütyülést, mert „elvtársaimnak” szólította meg a tömeget. Végül ezt korrigálta, s elmondotta beszédét, amiből sajnos, nem sokat hallhattunk, csak a hozzá közeli tömeg zúgásából következtethettünk az elmondottakra. Közben hangzott a kórus: ”Csillagot a fenébe, magyar címert helyébe” utalva az országház kupolája tetején virító, kivilágított ötágú csillagra. Majd valaki elkezdte a betiltott himnuszt énekelni,/eddig csak a templomokban volt megengedett /, s szinte mámorosan, mély meghatottsággal hallhattuk újra zengeni végre az igazit, az Erkel-félét, a miénket ! Helyette az emelkedett hangvételű „köztársaság himnusz” volt a kötelező: ”Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig, hullt a pór, s hullt a gyereke. Dologtalané volt az ország, míg a nép hordta a terheket. A múltbanéző csupa sebet lát, csak jajt és panaszkönnyeket! Munkára, harcra hív ma téged, életünknek új értelmet ad, milliók ajka zengi bízón, hogy éljen a köztársaság, hogy éljen a köztársaság!” Igaz, legtöbben úgy énekelték a ”hullt a pór” helyett, hogy „hullt a por”, s az „éljen a köztársaság” helyett, hogy „éljen a kosztársaság”. A rég nem hallott himnusz még jobban felvillanyozta a kedélyeket. A légkört felesleges leírnom, aki akkor már élt, ismerheti. Hallatlan eufória, valami csodálatos emelkedettség, hit és bizalom lett úrrá valamennyiünkön. A szemek csillogtak, s eggyé vált a nagy tömeg, hatalmas, közös akarattá. Osztogatták a követelt 12 pont szövegét, majd a sötétben ezt mindenki egyszerre meggyújtotta. Az apró fáklyák összefüggő fényében úszott az egész Kossuth tér, s olthatatlan lángtengerként lobogott fel a minden embert megillető szabadságnak eltörölhetetlen, jogos, ősi vágya. Ez volt életem legszebb napja! A tömeg elindult másfelé, én már nem vehettem részt a további megmozdulásokon. Későre járt , s nekem Gödöllőre kellett hazautaznom, s ott még háromnegyed órát gyalogolni, többnyire kivilágítatlan utakon. Az utcán, a HÉVen, mindenhol boldog tekintetek, ragyogó arcok. Budapestet megérintette a szabadság angyala. Az emberek szerették egymást, az idegenek is barátságosak voltak egymáshoz, szívélyesen szóbaelegyedtek egymással. Csupán egy-egy mogorva arc láttán hangzottak elitélő megjegyzések. Otthon nem sokat tudtak az eseményekről, a rádió még nem közvetített hitelesen. Csak mikor jóval később Imre is hazaérkezett, mesélte el, hogy a rádiónál már lövöldöznek. Egy volt kollégám, aki akkor került ott állásba, később elmondta, hogy az első tűzparancsot Benke Valéria, a Rádió elnöke adta ki. Az itt leadott első lövés határozta meg a forradalom további menetét, s indította be az ellenakciókat. Imre is ott volt hegedűjével, amit a könnygáz bombák elől hátráló tömeg majdnem összenyomott. Hallgattuk a rádiót, hallottuk benne a lövöldözéseket, s a fegyverropások közepette újra meg újra feltett Egmond nyitányt Beethoventől, mely az óta is a forradalmat idézi. A feltett lemez hangjai olykor-olykor megcsuklottak, lelassultak a Rádió körüli detonációk következtében. /Néhány évtized múlva, még a Kádár-korban, - amikor 56-ról beszélni is tilos volt-, a zeneakadémián pont október 23-án az Egmond nyitányt játszották, nyilván nem véletlenül. Azt hittem, hatalmas, tomboló taps követi elhangzását, de bánatomra sajnos az értelmiségi közönség nem vette a lapot. Túl hamar felejtünk! / 23. után a HÉV nem közlekedett, így csak napok múlva mehettem be munkahelyemre. A gyár fel volt bolydulva. Sopánkodtak egy-egy kolléga eltűnésén, s másnap maga a sopánkodó is eltűnt Magyarországról. Munkástanácsot választottunk, s csodálkoztam, hogy egy volt apáca kolléganőm a régi munkásőrre akart szavazni. Bámulatos, hogy értelmes emberek-az illető korábban tanárnő volt-, mennyire képtelenek a tisztánlátásra! Főnököm, kit eddig elvtársnak kellett szólítanom, megkért, hogy ezután kartársazzam, bár később újra elvtársaztatta magát. Mivel az élelmiszerszállítás leállt, a gyárban jutányos áron konzerveket osztottak. Lassan kezdett az élet beindulni. Elmentem az ”Üllői úti fákat” megnézni, ahol már hömpölygött az érdeklődő nép. Az út mellett és a Kilián laktanya körüli romhalmazok között alkalmi árusok verték fel sátraikat, cukorkát, pereceket árulva. Édesapám is beutazott munkahelyére. Akkor darabolták fel a Sztálinszobor maradványit. Egy darabot neki is sikerült szereznie belőle. Sajnos ez később, a sok költözés alatt elveszett. Az esténkénti kijárási tilalom is megszűnt, az élet kezdett normalizálódni. Még a tilalom idején, késő este jelentkezett Gödöllőn nálunk egy diák, sólyomék ajánlásával. Édesanyám befűtött a kicsi házban, s ott tölthette az éjszakát. Néhány nap múlva furcsa jelenségre figyeltünk fel. Noha állandóan azt hallottuk, hogy az oroszok kifelé mennek már az országból, éjjelente tankok százai dübörögtek el házunk előtt, Budapest irányába haladva. Morajuk félelmetes volt. Gödöllő sötétségbe burkolózott, mi is az ablakokra tett pokrócok mögül lestünk kifelé a sötét szobából az ablakunk előtt néhány méterre vonuló szörnyetegekre. Áradatuk végeláthatatlan volt, s nappal is folytatódott. Imre, ki a pár km.-re lévő portáról hozta el számunkra a tejet biciklivel, szembetalálkozott a tankoszlopokkal. Csoda, hogy nem vitték el, hiszen rengeteg fiatal jutott akkoriban erre a sorsra. A helyzet aggaszóvá vált, elérkezett november negyedike, az oroszok megtámadták Budapestet. Édesapámat sokan noszogatták, itt az alkalom, hagyja el ezt az országot, ahol semmi jó nem várhat reá. Ő mindig a szózatra hivatkozott: ”Itt élned-halnod kell”, mondotta. Imre azonban szélsebesen nekilátott francia tudását kiegészíteni, ő valóban ki akart menni nyugatra. Ám későre sikerült a meleg holmit összegyűjteni/ vagy Édesanyám féltette?/ s már lekésett az akcióról./ Az emberek egymásnak adták át a címeket, hol kell a Dunántúlon, s kinél találkozni, aki majd biztosan átvezeti a megjelenteket. De hamarosan annyira megerősítették a határt, hogy a vezetők már nem vállalkoztak újabb utakra. Megkezdődtek a letartóztatások, a gyárban eleinte gyűjtéseket rendeztek családjaik részére, majd ez is abbamaradt, s ment minden a régi, szomorú kerékvágásban. Újra elvtársak lettek a kartársak, s a háttérben erőteljesen beindult a bosszú apparátusa./ Büntető akciójuk a számomra akkor még ismeretlen férjemet is utolérte./

 

 

BUDAKESZI, hányattatásunk ötödik állomása

 

Gödöllő után másik községbe, budakeszire kerültünk. Ez már minőségi ugrást jelentett életünkben. Nem a lakás, a környezet. A falu közepén volt házunk, boltok a közelben, autóbuszmegálló a házunk előtt, s fél óra alatt a Moszkva-téren lehettünk. A lakás egy alacsony toldalék-épületben volt, a konyhába lépve jobbra egy szoba, balra egy fűthetetlen helyiség. Gerendás mennyezettel, primitív ajtókkal, ablakokkal, s ha göcsörtös deszkákkal is, de padlózva. Mindez elég lerobbant állapotban. A tulajdonos egy öreg sváb házaspár. Klingerék is ott laktak külön házukban az utcai fronton, mi az udvaron. Vizet az utcai csapról hoztunk, budi az udvarban. 20 évet éltem fürdőszoba nélküli lakásokban, ahol az udvari árnyékszékre kellett nagy hóban is járni, s vizet kintről hordani. Budakeszire 1958 március 15.-én költöztünk,-10 fokos hidegben. Első nap munkába menet a nagy hó miatt elakadt a busz a meredek úton, s hosszú szakaszon gyalog kellett mennünk. Ám ez a korábbiakhoz képest semmiségnek tűnt, amit szívesen vállaltunk. Édesapámnak is, - ki szintén naponta bejárt Budapestre dolgozni -, nagyon sokat jelentett a rövidebb utazás, s igen jól érezte magát új lakóhelyünkön. Gyönyörködött a szelíd hegyvidék látványában, sétáltam vele a vadvirágos erdőszéleken, s gyakran kiment a közeli, szépfekvésű temetőbe is. ”Szép itt pihenni”, mondotta egyszer. Sajnos, csak néhány hónapig élvezhette a szép környéket. A márciusi odaköltözésünket követő októberben agyvérzést követően, 61 évesen távozott közűlünk. Érzékeny lelkületű ember lévén, korai halálában nagy része volt meghurcoltatásunknak, az a feletti tépelődéseknek, a „miértek” hasztalan keresésének. Ott pihen a Budakeszi temetőben. A megcsonkult család 10 év múlva Imre megnősülésével újra kibővült. A fűtésnélküli helység fűthetővé alakítotásával költözhetett oda felesége, Ildikó is. Ő akkor végzett az ELTÉN, fegyelmezetten, minden zokszó nélkül fogadta e szegényes, nem éppen eszményi körülményeket. Imre az ottani orvossal, s néhány helyi zenekedvelővel hetente összejött, s kedvtelésből kamarazenéltek. A kultúrházban hegedűt és gitárt is tanított, sőt felmerült a kultúrház vezetésének a gondolata is. Ildikó a helyi iskolában szintén tanárként dolgozott. Később sok-sok év múlva mindketten Budapesten találtak állást. /Imre több évi székesfehérvári kitérő után. /A korábbi, jóval nehezebb körülmények után hálásak voltunk Budakeszinek, s Merétey Sándor unokabátyámnak, ki ott volt ref. Lelkész, s e jobb lakáslehetőséget szerezte, ahol 11 évet töltöttünk.

Budapestre költözésünknek reménytelen vágya kitelepítésünk óta állandóan ott élt bennünk, s mindannyiunkat erősen foglalkoztatott. Budapesten kívüli létünket /főként az igen rossz lakáskörülményeink miatt/ csak átmenetnek tekintettük, ami nem is az igazi élet, amit át kell vészelnünk valahogy./ Ez majd húsz évig tartott!/ Hittük, hogy ez így nem maradhat, egyszer véget ér, s valami jobb mégiscsak elkövetkezik. Ennek az érthetetlen, de élő hitnek nem volt semmi realitása, hiszen egy lakás szerzéséhez igensok pénz kellett, s mi, szerény jövedelmeinkből épp, hogy létfenntartásunkat tudtuk fedezni. Félretenni már nem volt lehetséges. Édesanyám mégis megpróbálta a lehetetlent, s lottózni kezdett. Mivel lottókiértékelésre járt szombatonként, a reményteli példa, - hogy ily módon is pénzhez lehet jutni -, mindig előtte lebegett. Kis kötényének zsebei már négy-öt lottószelvényt is rejtegettek, s szomorúan szemléltük e reménytelen igyekezetet. Esetenkénti apró nyereményei azonban semmit sem javítottak anyagi helyzetünkön. Öreg sváb háziasszonyunk, Klinger néni /hajdani Milimári/ egyszer számokról álmodott, s ezeket meg szerette volna tenni a lottón, de nem értett hozzá. Megkérte Édesanyámat, töltsön ki számára egy szelvényt az általa megadott számokkal. Édesanyám szívesen vállalta, hogy a magáéval együtt az övét is elkészíti, s feladja. Ám váratlanul át kellett mennie Sanyi unokabátyám kisleányát őrizni, s a nagy sietségben elfelejtette időben feladni a lottószelvényeket. Munkámból hazatérve szelíd és mindig nyugodt Édesanyámat soha nem látott feldúlt állapotban találtam. Szeme kisírva, szinte a haját tépte kétségbeesésében. Végül elmondta a történteket, s azt is, hogy már bemondták a rádióban a nyertes számokat, ötös találata lett volna Klinger néninek. Én is elkeseredtem. Hogy lehet ebből tisztességgel kimászni? Azt fogják hinni, mi tettük zsebre az igen sok pénzt. Egy ötös találat egy életre mentesíthette tulajdonosait minden munkától ! Ennyi pénzt nem tudunk összeszedni ! A kétségbeeséstől aléltan kóvályogtunk egész délután kis lakásunkban. Mihez kezdhetünk ? Mit csináljunk ? Enni sem tudtunk, s este aludni se, pedig már későre járt. Imre ekkor Székesfehérváron tanított,/no meg udvarolt is már Ildikónak/ s igen későn ért csak haza. Nem tudta mire vélni a gyászos hangulatot. Hallva az esetet a maga higgadtságában kezdte az eseményeket felgöngyölíteni. Amikor Édesanyám megmutatta neki a kis cédulára írt számokat, s elmondta, hogy azt a zongorán tartotta, Imre felkiáltott: de hiszen azok nem a Klingernéni számai, hanem Édesanyám írta fel arra a nyertes számokat akkor, amikor a rádió azokat bemondta. Imre még otthon volt akkor, s emlékezett arra, amikor Édesanya a cédulát a zongorára tette. Ha valaha volt örömmámor, akkor az tört ki rajtunk. Elkezdtünk hahotázni, s olyan jókedvünk lett hirtelen, amilyen már régóta nem volt ! Sohasem hittem volna, hogy a semminek ennyire lehet örülni! Az a Jóságos, mindenre figyelő Szem azonban onnan felülről még nem tett pontot az ügy végére. Ezzel magyarázható Budapestre költözésünknek különös, szinte csodával határos története.

Lakáshoz jutnunk szinte reménytelen volt. Mindannyiunknak igen kevés volt a jövedelme. Ezért a későbbi diplomaszerzés ritka lehetőségével sem élhettem, amikor főnököm ösztöndíjjal az NDK-ba javasolt műszaki főiskolára. /Erről odahaza az ügy megoldhatatlanságát látva említést sem tettem./ Nem mehettem, mert „családfenntartóként” jövedelmemre és különmunkáim díjára családomnak szüksége volt. Imre még tanult, majd csekély, kezdő fizetéssel rendelkezett, s hamarosan megnősült. Édesanyám jövedelme saját ellátását sem fedezte. Egy lakás vásárlására nem volt miből gyűjtenünk. Az állandó infláció következtében keservesen összegyűjtött pénzünk elértéktelenedd volna, de erre nem is volt lehetőségünk.

Édesapám halálakor Imre mélyen hívő, volt hegedűtanárát is meghívtuk a temetés utáni kis összejövetelre Irénnéniékhez. Édesanyám régi bánatunkat, a lakáskérdést, s annak reménytelenségét emlegette. A hegedűtanár teljes meggyőződéssel nyugtatgatta, bízzon, mert a Jó Isten ezt a problémánkat is meg fogja oldani. Kételkedve hallgattam, milyen, a napjainkban előforduló csoda által is lenne ez lehetséges? Elismerő döbbenettel töltött el Solymosy Lajos hatalmas hite. Én nem találtam a választ. Ilyen csodák ma már nincsenek, jutottam a végső következtetésre.

Egy alkalommal többnapos kiszállásról érkeztem haza. Édesanyám megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha nyernénk a lottón? Örülnék neki, mondtam közönyösen. Édesanyám azután többször is emlegette e lehetőséget, végül nem tudta már tovább magába fojtani a hallatlan újságot: négyes találatunk van a lottón! A szívem egy pillanatra leállhatott, minden vér a fejembe szaladt. Nehezen lehetett ezt elhinni! Izgatottan vártuk a reggelt, amikor a rádió bemondja a nyert összeget is. Hajnalban már mindannyian a rádió körül kuporogtunk. Édesanyám négyes találata 40 000 Ft-ot jelentett. Örömünk határtalan volt, bár-lévén ötös találat is-ez egy lakásépítés beugrójához volt csak elegendő. A későbbi befizetéseket mindannyian csak igen megerőltető, további többletmunkák vállalásával tudtuk teljesíteni. Édesanyám világgá szerette volna kiáltani örömünket, de sógornőm, Ildikó, kivel egy lakásban laktunk, azt tanácsolta, ne szóljunk róla senkinek. A szomszéd házban ugyanis egy évvel korábban szintén nyertek a lottón, s a fél cigányváros ott ült a lépcsőjükön naphosszat, állandóan molesztálva a nyerteseket. Több napig el sem lehetett onnan zavarni őket. Indokolt volt aggodalma, így-ha nem is volt könnyű-, megfogadtuk tanácsát, s mindannyian ígéretet tettünk a titoktartásra

A jó hír, mely lakáshoz jutásunkat elősegíthette, hallatlan jókedvre derített. Kirobbanó örömöm megtéveszthette egy távoli rokonunkat, ki aznap délután érkezett meglátogatásunkra, s jókedvemet személyének tulajdoníthatta. E rokon már aggasztóan haladt az agglegénység felé, s családunk engem szemelt ki társául. Az ”összeboronálás” Feribácsi születésnapján indult. Egyik nagybátyám magamellé hívott, a szomszéd széken a kiszemelt férfiú ült. Néhány mondat után a nagybácsi távozott mellőlem, s én ottmaradtam családunkat ritkán látogató, alig ismert szomszédommal. Kénytelenek voltunk társalgásba kezdeni. Hamarosan jelzés érkezett egyik nagynénitől, fogadjuk ez ifjú látogatását szeretettel, mert komoly szándékai vannak velem kapcsolatban. No, ez egyáltalán nem hiányzott, minden erőmmel berzenkedtem ellene. Többször is megjelent Budakeszi kis lakásunkban, de be kell vallanom, hogy csúnya módon legtöbbször elbújtam előle a kamrába. Szórakoztatása legtöbbször Édesanyámra maradt. Mivel javasolt közös programjai elől mindig kitértem, nagynénje méltatlankodni kezdett. ”Kinek képzeli magát ez a Buza Kiss Judit, hogy nem felel meg neki egy XY?” /Egy volt miniszter unokaöccse/ Ez még kissé fel is bőszített, s egyértelműen véget vetettem a dolognak. Az illető természetesen igen tiszteletreméltó, jóravaló férfiú volt, a hiba bennem lehetett, mert gyarló leányzóként nem tudtam eléggé értékelni kiváló tulajdonságait. /Mentségemül szolgáljon, hogy korábban már egy másik kiszemelt rokon hajadon is vele kapcsolatban hozzám hasonló véleményre jutott./ Most, ezúton kérem mindezekért elnézését, talán megbocsát, s mosolyog is rajtuk onnan a csillagokon túlról./

Családunk, aki ismerte nehéz anyagi helyzetünket, értetlenül, sőt rosszallóan nézte, amikor egy televíziót vásároltunk. Azt hittem, lakásra akartok gyűjteni, mondta keresztanyám. Már arra befizettünk, mondottuk. Azt hitték, viccelünk. Közben ugyanis lázasan böngésztük a Magyar Nemzet hirdetéseit, s Ildikó találta meg a mindannyiunknak tetsző lakásépítkezés hirdetését. Nagy izgalommal zarándokoltunk el testületileg a jelzett telekre, mely a Jagelló úton, a mai Apor Vilmos térnél volt, s elnyerte tetszésünket.

„Alea iacta est” A kocka el van vetve…Belevágtunk ! Ám a nyeremény csak a beugró rész kifizetésére volt elegendő, mely alig felét fedezte a lakásépítés költségeinek. A többit magunknak kellett előteremteni. Bár eddig is különmunkákat vállaltunk, most még jobban rá kellett hajtanunk. Édesanyám a háziipari bedolgozói horgolás mellett hétvégeken éjjeli lottókiértékelést vállat, Ildikó sógornőm az iskolai tanítás mellett külön nyelvórákat vállalt, a TIT-nél csoportokat tanított németre, hétvégeken pedig az IBUSZnál idegenvezetést vállalt, gyakran külföldi utakon is. Nemzetközi kiállításokon pedig tolmácskodott. Mivel a külföldi cég jó munkája miatt megkedvelte, minden alkalommal őt kérte a Nemzetközi Vásáron tolmácsának. E rettentő gyanús körülményre felfigyelt éber államunk, s ennek okát kutatandó, még lakásunkra is kijöttek puhatolódzni. Édesanyámat is kifaggatták, miért találkozik Ildikó a német üzletemberekkel, s miért kérik minden évben pont őt a tolmácsolásra? A detektívek további macerálásainak elkerülése érdekében Ildikó inkább otthagyta ez aránylag jólfizető lehetőséget. Ha ártatlanságát bizonyította volna is, ki tudja, mit kívántak volna tőle a továbbiakban ? /Egy rokon fiatal lány nyelvtudása révén egy nagy, külföldiek-látogatta szálloda ajándékosztályán kapott állást. Ő is kénytelen volt e jó munkalehetőséget lemondani, mert jelentéseket kívántak tőle környezete esetleges valutaügyleteiről. A beépített emberek mindenhol ott voltak körülöttünk! Jenőnek nem volt szabad Recski rabságáról sehol említést tenni. Ezt szabadulásakor alá is íratták vele. A forradalom alatt egy zártkörű, megbízható társaságban ezt már elmesélte. Amikor 1957 elején lecsukták, az ellene felhozott vádak között ez is szerepelt./ Imre a zeneiskolában tanított, utána magánórákat adott, délután zenekari próbákra járt, este pedig zenekarokban játszott. Hétvégeken ő is lottókiértékelésre járt Édesanyámmal. Én a munkám után otthon ontottam a műszaki rajzokat, gyártottam a szivacsállatokat, festettem, amit csak kellett, legalább éjfélig. Mondanom sem kell, szabadidőnk egyikünknek sem maradt, s hullafáradtan dőltünk este az ágyba. De szívesen csináltuk, hajtott a lelkesedés, egy normálisabb lakás, s ezzel egy normálisabb élet elérésének lehetősége! /Hogy a kitelepítés utáni hajszás életünk mennyire eltért az otthon maradottakétól, akkor döbbentem rá, amikor egy korombeli rokonunk Gödöllői látogatása során a hozzánk vezető úton megpillantva egy teniszpályát, lelkesen felkiáltott: Milyen jó nektek, ilyen közel van hozzátok a teniszpálya!/

 

AZ ÉPÍTKEZÉS

 

Akkoriban kész lakás vásárlására nem is gondolhattunk, azt nem tudtuk volna megfizetni.

Építkezés volt a legkedvezőbb lehetőség, mert arra kölcsönt is adtak. Az sem volt egyszerű, akkoriban mással nem lehetett építtetni, ”házilagos kivitelezés” jelszóval futhatott a dolog. Ehhez mégis kellett suttyomban egy kivitelező, hiszen társasházunk kilenc lakója közül egy sem volt kőműves. Minthogy jogilag az építész nem létezett, nem is volt felelősségrevonható. E zavaros helyzet következtében másról sem hallottunk akkoriban, mint az ilyen építkezésekkel kapcsolatos sikkasztásokról. Nekünk nagy szerencsénk volt, szinte az égből pottyant le egy eszményi kivitelező. Hatalmas kapcsolatai mindannyiunkat lenyűgöztek, s meg is győződhettünk minderről az OTP-kölcsön felvételekor, amint a bennfentesekkel az üvegfal mögött tárgyalt, -mint mondotta-, előnyös lehetőségeink biztosítása érdekében. Izgatottan jártunk üres telkünkre, s egy szép napon homokkupac örvendeztetett meg mindannyiunkat. Ám múltak a hónapok, és semmi változás nem történt. A homokkupac hol nagyobb, hol kisebb lett. Állandó lakógyűléseken méltatlankodtunk, s kivitelezőnk minden csúszást egy renitens lakóra hárított. Végtelen keservesen végre elkezdődött az építkezés. Hol cammogott, hol nem. Egyesek már bizalmatlankodtak, de határozott fellépésű kivitelezőnk mindenkit le tudott szerelni. Amikor már túl sok dolog nem stimmelt, túl soknak bizonyult a mese, megjelent egy újságcikk. A mi vállalkozónkat mutatta be, mint veszélyes sikkasztót, aki három építkezésen is dolgozik, ugyanazt az anyagot körbeviszi minden építkezéséhez. A TV „Kék fény” című rendőrségi rovatában is főszereplő volt, ahol bemutatták a mi építkezésünket is. A másik két épületből mindent elsikkasztott, a mi esetünkben még volt némi remény. Kiderült, hogy egy évvel korábban szabadult a börtönből hasonló bűntettek miatt, s kihasználva az építkezni vágyók rászorultságát, vígan kezdett újra halászgatni az akkori rendezetlen lakásépítési zavarosban. Kezdődtek az idegőrlő bírósági tárgyalások. Kockán forgott valamennyi pénzünk! Csodaemberünket lecsukták, bűntársát igyekeztünk kimosdatni, hogy legyen mégis valaki, aki felépíti a házat. Ez a sok bonyodalom természetesen erősen késleltette házunk felépülését.

Egy kivitelezői gyakorlattal is rendelkező kollégámat egy alkalommá kihívtam az építkezésre, hogy gyanús erkélybeépítésünket megszemlélje./ A fagyban betonozott erkély darabjai az óta már potyognak! / Megdöbbenve ismerte fel ”bűntárs”  kivitelezőnkben egykori egyetemi évfolyamtársát, kit onnan azért zártak ki, mert már akkor sikkasztott elvállalt építkezéseinél. Az anyagot, ahol csak lehetett, kispórolta és értékesítette. Lelkiismeretlenségét bizonyítja, hogy több helyen is a tartóoszlopok belsejét üresen hagyta, így azok teherviselésre alkalmatlanná váltak. Ilyen építész nem volt megnyugtató, de jobbat nem találtunk. Akkoriban ilyenek voltak a lehetőségek. Mai szemmel nehezen érthető, hogy egyes anyagok, mint a csempe, fürdőkád stb., beszerzése is mennyi utánjárást igényelt./ Pl. Csempéhez úgy jutottunk, hogy Ildikó a TIT-nél vállalatvezetők egy csoportját tanította németre. Az igazgató közbenjárására a gyárból szerezhettük be protekciójával az egyszerű csempét. A kereskedelemből nem juthattunk hozzá!/

 

 

ÚJRA BUDAPESTEN !

 

Rengeteg izgalom, bonyodalom közepette, a sikkasztás ellenére végül 1969 évvégére házunk felépült. 1970-ben, közel húszévi földönfutó hányattatás után költözhettünk vissza újra Budapestre, szülővárosunkba. Az egyetlen helyre, melyet otthonunknak éreztünk. Az egyetlen helyre, melyhez családi gyökereink kötöttek.

Majd két évtized után újra volt angol WC-nk, fürdőszobánk, folyóvizünk, s nem dideregtünk téli éjszakákon a nyirkos ágynemű alatt. Egy szobába Imre és Ildikó, egy szobába Édesanyám és én, s a félszobába az akkor érkező kis jövevény, Gabriella, Imréké kislánya költözött.

A lakás berendezése is igen nagy takarékosságot igényelt. Nem vettünk egymásnak semmit, sem születés, vagy névnapjainkra, sem Karácsonyra. Helyette egy lakás-felszerelési tárgy megnevezésével perselyt létesítettünk, s abba helyeztük az ajándékozásra szánt kis pénzt. Vasárnaponként lórum kirakót játszottunk, s a nyertes szerény összege is a perselybe került. Így, bár igen lassan, de gyűlt némi pénz a fürdőszoba berendezésére, néhány konyhai eszközre, majd egy nagy falat, a hűtőszekrény gyűjtéséhez kezdtünk. Még igen kevés pénz került a „jégszekrényre” feliratú perselybe, mikor Édesanyám, mint állandóan lottózó, a 40 000 Ft után, most a tárgysorsjátékon egy hűtőszekrényt nyert./ Akkoriban a lottózók között ilyesmiket is kisorsoltak./ A sorozat ezzel még nem ért véget, hiszen „három a magyar igazság!” Igen szegények lévén, Édesanyámnak még télikabátja sem volt. Hamarosan a lottón nyert egy vásárlási utalványt, amin a lottóáruházban egy télikabátot vásárolhatott. Mindez egy-két év leforgása alatt történt, s e modern csodák igazolták, s megerősítették bennem Solymosy Lajos hegedűtanár mély hitének igazát és erejét. Gödöllői tolvajunk csodával határos elfogása is a mindenre vigyázó szem reánkfigyelését bizonyította. Édesanyám észrevette a tolvajt, mielőtt az elmenekült volna, segélykiáltását a szomszéd meg is hallotta, még idejében utána is szaladt, s el is fogta, s visszaszerezte tőle a kis tárcát. Utolsó „értékeink” így nem válhattak semmivé!/ S figyelemreméltó a következő történet is:

A kitelepítés alatti és utáni rendkívül nehéz anyagi helyzetünkben volt egy lehetőség némi pénzhezjutáshoz. Ez a Balatonszabadiban lévő telkünk eladásából származhatott. A gond csak az volt, hogy akkoriban ingatlanjától mindenki szabadulni akart, azt bármikor, bárkitől elvehették, így nem volt értéke, nemigen lehetett eladni. Ekkor még nem érkezett el a puha diktatúrának az a szakasza, amikor az általános elégedetlenséget olcsó telkekhez jutással ellensúlyozták. Az egész ország telket vásárolt, s a tulajdonlás boldogító tudatától felfrissülve loholt a heti munkában már kifáradt dolgozó hétvégeken kiskertjébe petrezselymet és sárgarépát kapálni. Nagyot lódult önérzettel falatozta a maga termelte, néha kissé selejtes paradicsomot, paprikát. Panaszok helyett mindenhol a rovarirtó és permetlé összeállítása volt a téma. Az ország kapált. Én magam is. Németországi látogatásomkor öcséméknél egy ott élő zongoraművésznő elképedve kérdezte, mi történt a magyarsokkal? Budapesten élő húga ugyanis vasárnaponként kapál. ”Én is”, válaszoltam, mire észrevehetően nem adta fel azt a meggyőződését, hogy a magyarok körül valami nem stimmel. Telkünk eladásához jó pénzért közvetítőt kellett keresnünk. Az üzlet Édesapám halála után végül létrejött. Ilonanéniékkel szomszédos telkünket Barcs Sándor képviselő, az MLSZ elnöke vette meg, ki szemfülesen élve az akkori lehetőségekkel, fillérekért juthatott jelentős vagyonokhoz. Minálunk a családban természetesen nagy volt az öröm, s Édesanyám a pénz kézhezvétele után fellelkesedve azonnal telefonált munkahelyemre, hogy az akció lebonyolódott, s a pénzt már kézhez is kapta. Nagy szatyrát, amiben a telek ára volt, felzaklatottságában a telefonfülkében felejtette. Szerencsére volt egy várakozó fiatal lány a fülke mellett, aki oda belépve észrevette a táskát, s még idejében Édesanyám után kiáltott. Elgondolkodtató a csodával határos véletlenek összjátéka,/ már volt ott valaki, aki látta még elmenni Édesanyámat, s nem később érkezett a fülkéhez, s az illető olyan becsületes is volt, hogy nem tartotta meg a szatyrot azokban a szűkös időkben /,újabb bizonyítéka a felettünk őrködő védőkar jelenlétének. A telekért, amihez közös parti strandszakasz is tartózott kabinnal, mindössze annyi pénzt kaptunk, amennyiből Édesapám szerény sírkövét és Imrének egy saját hegedűt vehettünk. Ennyi pénzt nem tudtuk volna soha kereseteinkből megtakarítani.

 Kitelepítettségünk az amnesztia ellenére egész életünket továbbra is befolyásolta, s szinte életünk végéig elkísért. Kezdetben a káderezések miatt segédmunkási állásokhoz is csak nehezen juthattunk. Családunk valamennyi tagjának munkába kellett állnia. Édesapámnak, egy volt ”méltóságos úrnak” megalázása a munkáshatalom részéről azokban az időkben szinte természetes volt. Noha a háború utáni években még vezető pozíciót töltött be, állását egyik napról a másikra elvesztette. Ez Gerő Ernő pénzügyminiszteri kinevezése után történt, ki egyik napról a másikra a minisztérium létszámának felét állásából elbocsátotta. Több családtagunk is ennek következtében vált állástalanná. Apám és sorstársai a kitelepítés után is csak a legalantasabb segédmunkási állásokban helyezkedhettek el. Kocsikísérők, éjjeliőrök, figuránsok lehettek. Édesapám ez utóbbiként dolgozott, s hordozta a hosszú lécet, közel 60 évesen mászva át a gyakran szögesdróttal is ellátott kerítéseken. Egész nap kinn a szabadban, hóban, fagyban, silány öltözékben. Volt, hogy lovas targonca elé állították, s egy volt ezredessel húzták lovak helyett a rakományt városszerte. Az ilyen állást is meg kellett becsülni, hiszen a káderezés során múltja mindig kiderült, s ekkor már nem alkalmazták. Állandó volt aggodalmunk, hogy talán innen is menesztik. Emlékszem, egy alkalommal ritka meglepetés várt odahaza. Mindegyikünk terítéke mellé egy Sport-szelet csokoládé volt helyezve, ami akkoriban nagy fényűzésnek számított. Édesapám tette oda. Másnaptól ugyanis vidékre helyezték, amivel napidíj is járt. Nagy volt az örömünk. Másnap Édesapát kitették állásából. A szerencsésebbek bujtatott állás révén könnyebb munkához is juthattak. Édesapám végül „fertőtlenítőként” került a Kún utcai kórházba, holott az irattár rendezése volt a feladata. Még a kitelepítésünk előtt, miután kitették a minisztériumból, az Irgalmasrendi Kórházban helyezkedhetett el, szintén irattárosként. Mint református, kételkedett alkalmazásának sikerében. Jelentkezésekor azonnal meg is említette, hogy nem katolikus. A perjel szelíden apám szemébe nézett. ”Mi nem azt nézzük, kinek mi a vallása, hanem azt, hogy kinek mije fáj” mondotta. Egy régi kolléga, ki igen tisztelte apámat, s ismerte a kórházak érdekében még a minisztériumban folytatott tevékenységét, szerezte számára ezeket az állásokat. Még laktelki kitelepítésünk idején is a közeli Félegyházi kórházban talált számára munkalehetőséget, amit nem lehetett helyhez kötöttségünk miatt elfoglalnia. A rendőrség persze tudomást szerzett erről, s éjjelente megszaporodtak az ellenőrzések, hogy mindannyian otthon tartózkodunk-e? Édesapám a Kún-utcai kórházban dolgozott egészen haláláig, ott érte az agyvérzés. Igen nagy jóindulattal voltak iránta. Számára egy külön kis szobát biztosítottak, ahol mi sokszor éjjel is vele lehettünk, mivel akkoriban még Budakeszin laktunk. 61 éves korában halt meg. Amikor nem sokkal halála előtt elérte a nyugdíj korhatárt, s össze kellett gyűjteni munkahelyeiről az igazolást, a Pénzügyminisztériumból –ahol 25 évet dolgozott jelentős beosztásban- a következő írás érkezett. ”B. K. I.-nevű alkalmazott nyilvántartásunkban nem szerepel, így alkalmazásáról igazolást nem áll módunkban kiadni.” Eredeti nyugdíját, melyet pénzügyminisztériumi állása felmondásakor kapott, a kitelepítéssel egyidejűleg megvonták, azt soha vissza nem kapta. Segédmunkási nyugdíjazására nem került már sor, élete végéig dolgozott. Az agyvérzés munkahelyének, a kórháznak kapujánál érte, onnan támogatták be kollégái, s fektették le egy külön szobába. Sorsa alakulásának ”miért?”-jei emésztették. Mi a vád ellene, mi a”bűne”? Miért nem csak őt büntetik, miért hurcolják meg az egész családot, s egyáltalán mindezt miért? Családjának nehéz sorsa aggasztotta, gyermekei jövője, kiknek akarata ellenére nem adhatta meg mindazt, amit szeretett volna, s amit egy tisztességes korban képes lett volna megadni. Meghurcoltatásunknak jelentős szerepe volt korai halálában!

A kitelepítés után Édesanyámat 53 éves kora miatt már nehezen alkalmazták. Minden lehető állást megpróbált. Gödről a Dunakeszi Konzervgyárba utazgatott, ahol zöldségeket pucolt, s paprikától, hagymától felmart kezével cipelte a súlyos ládákat. Gödöllőn egy távoli telepen krumplit válogatott, ahol a nyirkos földön térdelve súlyos izületi betegségeket szerzett. Ezek térdét egy életen át kínozták, s egyre súlyosbodtak. Budakeszin háziipari bedolgozóként már könnyebb munkához jutott, pulóvereket horgolt. A kereset minimális volt, igazi kizsákmányolás. A munkát sürgették, s délutánonként hazatérve, ha nem adódott különmunkám, én is éveken át éjfélig neki segítettem. Tíz éven át végezte ezt a munkát, a végén már neki kellett a tervező modelljeit műszaki leírása alapján elsőként elkészítenie, mindig másfélét. A nehézségek és a bonyolultság ellenére a fizetség ugyanannyi maradt. E viszonylag kényelmes munkát még Budapestre költözésünk után is folytatta volna, de mást kellett végeznie. Megszületett Gabi unokája, s a házban egy másik kisfiú. Őket vállalta el a kényelmes horgolás helyett. A két azonos korú, növekedő gyerek gondozása napi 9-10 órán keresztül, segítség nélkül egy 70 év feletti nő erejét már túlzottan igénybevette. Sohasem láttam Édesanyámat napközben pár percre sem lefeküdni, egész életén át talpon volt. De akkoriban, mikor már magára maradhatott, munkámból hazatérve nemegyszer a heverőn végigdőlve találtam. Még Budakesziről bejárva is, hosszú éveken át egészen haláláig szombat éjjelente lottó-kiértékelést vállalt, e munkához idővel Imre is csatlakozott. Tízéves horgolói bedolgozói munkássága után mindössze 350 Ft. Nyugdíjat kapott. 74 éves korában tüdőrákban halt meg, bár élete során egyetlen cigarettát el nem szívott.

Imre öcsém kitelepítésünk után a veresegyházi MÁV kirendeltségnél dolgozott, szintén bújtatott munkakörben. Diákoskodása idején, nyáron a Dunakeszi Gépjárműgyárban volt segédmunkás. Az autóbuszok karosszériáit fényezte szórópisztollyal, ami igen ártalmas volt az egészségre. Közben tette le levelező tagozaton az érettségit. Bár korábban pályamunkásként igen nehéz fizikai munkát végzett, ami a kezét sem kímélte, mégis sikerült hegedűsként zenei pályára lépnie. Igen nehéz körülmények közepette is naponta hegedült, hogy ne essen ki a gyakorlatból. Még nem kapta kézhez diplomáját, amikor már zenei korrepetálásokat vállalt. Többek között Bura Pál neves cigányprímás nagyobb fiát is tanította. Génjeikben hordozott muzikalitásukra jellemző, hogy a még járókában tipegő kisebb gyerek, ha csak meglátta, sírva követelte a hegedűt. Amikor Imre végzett, egy olyan zenész, aki nem budapesti lakos, csak 5 évi vidéki tanítás után vállalhatott Budapesten munkát. Így négy évig a Székesfehérvári Zeneiskolában tanított, s majd egy éves helyettesítést is vállalt a Dunaújvárosi Zeneiskolában. Igen sok időt töltött utazással. Budapesten különféle zenekarokban játszott, németországi kiutazása előtt két évig a Fővárosi Operett Színházban. Közben hegedűt,és gitárt is tanított a Virányos-úti iskolában és magánnövendékei is voltak. Mint már említettem, Édesanyámmal együtt szombat éjjelente lottó-kiértékelést is vállalt. Minden munkalehetőséget megragadott. Délelőtt tanítás, délután próba, este zenekar,éjjel lottó. Leírásom bizonyára pontatlan, Imre mindig távoli helyeken dolgozott, s csak igen későn érkezett haza. Keveset találkoztunk, s ő keveset beszélt gondjairól.

A családunkat érintő terrorral kapcsolatban leírom férjem, rák Jenő meghurcoltatását is. Ő összesen több mint nyolc évet töltött különféle fogházakban, internálótáborokban, így a recski haláltáborban is. Már 1947 -ben letartóztatták. Akkoriban a nagyobb vállalatokat már államosították. Ám a külföldi kézben lévőkkel ezt nem tehették, csak ha azokra valamilyen államellenes cselekményt bizonyíthattak. Így konstruálták a Standard-pert, a MAORT- pert, stb. Férjem ez utóbbinak volt az áldozata. Az utólagos vád ellene a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, stb. Volt. Vádiratában a következő mondatok is szerepeltek: ”Mindszentyt nagy magyarnak tartja”, s kijelentette, hogy „az oroszoknak itt nincs már semmi keresnivalójuk”. /Mindszenty egyik nagy bűne volt, hogy a sötét terror éveiben, a sziklakápolnában tartott vigaszt és lelkierőt nyújtó beszédeit egyre nagyobb tömegek hallgatták, s nem csak katolikusok, amit a hatalom nem tűrhetett./ Férjem tüdejét, gyomrát, teljes egészségét annyira tönkretették, hogy élete végéig 186 cm magassága ellenére csupán 50 kg.-t nyomott. Már letartóztatását követően az Andrássy-út 60-ban szinte valamennyi fogát kiverték. Így fogatlanul töltött el több mint hat évet. Ez idő alatt gyomra a hiányos rágás következtében tönkrement, kétharmad részét már a rabkórházban ki kellett operálni. Az Andrássy út 60- Délbudai Gyüjtőtábor-Kistarcsa után a recski haláltábor következett. A rabok kőfejtés nehéz munkálataitól és a kíméletlen bánásmódtól rendkívül legyengültek. Makkot, gyíkokat próbáltak enni, s a kutyák kosztját dézsmálták, hogy a rossz ellátás ellenére életben maradhassanak. A legyengülés és a brutális bánásmód következtében sokan életüket vesztették. 1953-ban, Nagy Imre kormányrájutásakor a jogtalanul meghurcoltak többsége amnesztiát kapott, mi, kitelepítettek is. Noha a recski tábort is feloszlatták, ő mégsem szabadult. Az oroszlányi szénbányákban dolgoztatták még majd két évet. Ott jutott csak fogsorhoz. A recski táborba ítélet nélkül hurcolták az áldozatokat. E törvénytelenség helyrehozatalaként a tábor feloszlatása után, -mielőtt szabadon engedték a foglyokat-, a Markó utcában, utólag kreáltak számukra „ítéleteket”. Többségük időtartama az eddig már letöltött évek számával megegyezett, de néhányuknak, -így Jenőnek is- még további éveket kellett rabságban letölteniük. Szabaduláskor aláírattak velük egy papírt, mely szerint a recski fogvatartásukról soha, senkinek sem beszélnek. Jenő 1956-ban, a forradalom idején mégis erről már egy zárt társaságban említést tett, ami elfogatása után,”bűnei” között is szerepelt. Férjem kálváriája ezzel még nem ért véget !

1956-ban, már a Győri Textilgyár főmérnökeként, távollétében megválasztották a munkástanács elnökévé is, s részt vett a győri forradalmi megmozdulásokban. Ez újabb 2 évi fogságot jelentett számára. Ekkorra már egészsége nagyon meggyengült, a szénpor tüdejét is kikezdte. A váci rabkórház tüdőosztályán olyan ágyba akarták fektetni, amelynek ágyneműjén még ott volt az előzően meghalt beteg kiköhögött, véres tüdeje. Szabadulása után keservesen tudott csak elhelyezkedni. Néhány hét után kiderült a múltja, s a segédmunkási munkakörökből is azonnal elbocsátották. Munkakönyve zsúfolásig telve van különféle munkahelyekkel, pedig fogsága előtt évekig egy helyen dolgozott. Nagy szó volt, amikor gépszerelőként a hullaházak hűtőkamráit javíthatta. Élete végéig igen szerény állásokban tudott csak elhelyezkedni. Nyugdíja megállapításakor a Nyugdíjintézet jogtanácsosa elérte, hogy elítéltségére hivatkozással nem számították be az állami szolgálatban töltött éveket.  Utólag tudtam meg, hogy erről semmiféle törvény nem rendelkezett. S természetesen a fogságban töltött s ott ledolgozott éveket sem, ami közel fél élet munkáját, összesen 14 munkaév megvonását jelentette./ Édesapámtól 25 évet vontak volna meg, ha megéri nyugdíjazását./ Jenő nyugdíját a rengeteg kérvény, beadvány, utánjárás ellenére is csak jóval a „rendszerváltás” után, 1995-ben korrigálták, néhány hónappal halála előtt, akkor is csak részben. Útlevelet még 1989-ben sem kapott, még a szoc. Tábor országaiba sem, így pl. Kassára sem utazhattunk, míg sorstársai már régóta nyugati útlevéllel is rendelkeztek./ Állítólag valamiért „kiérdemelhette” a továbbiakban is a szigorú reáfigyelést, amit gyakran vakmerő kiállása eredményezhetett./  A több mint nyolcévi raboskodás, -ítélete több mint tíz évre szólt- idegzetét is megviselte. Még harminc évvel később is karját arca elé tartva aludt, hogy megvédje a rúgásoktól, s rá ne léphessenek. Álmaiban is egész életén át kísértette a múlt. Többször vélt csengetésre riadt, s ugrott fel, hogy itt a rendőrség! Halálos ágyán 82 éves korában, már kábulatban panaszolta, hogy a mentőautó,-amivel egy másik kórházba szállították-, kihallgatásra akarta vinni. Az átélt borzalmak egy életreszólóan kitörülhetetlenné váltak, a meghurcoltatás mindannyiunkban súlyos nyomokat hagyott. S biztos, hogy ez valamennyiünkre érvényes. Egy kívülálló ezt csak nehezen értheti. Múltunktól később sem szabadultunk, egész életünk során hátrányos megkülönböztetésben volt részünk.

Érdemes leírni egy szomorúnak mondható történetet. Férjem igen jó szervező volt. A háború után az oroszok igyekeztek mielőbb beindítani a termelést a dunántúli gyárakban. A vezetők nyugatra menekültek, így férjemet is megbízták az újraindítás megszervezésével. Ekkor gyakoribb munkakapcsolatba került az ottani orosz vezetőséggel. Egy panaszára reagálva az orosz behívta irodájába. Megvetően az íróasztalára mutatott, ahol hatalmas halomban, ömlesztve álltak a feljelentések. ”Maguk, magyarok csak hallgassanak,-mondotta-, ilyesmi a románoknál nem fordult elő.” Jenő megszégyenülten somfordált ki az irodából.

 A magam kitelepítés utáni munkahelyeimet tekintve, mosogatói karrieremet már leírtam. Valahogy feljebb kellett tornászni magamat. Szerencsésen sikerült minden előképzettség nélkül az angyalföldi Váci úti Fémszerelvényárúgyár szerkesztési osztályán műszaki rajzolóként elhelyezkednem. Ha nem igényelt volna napi több mint 5 órai utazást, többnyire állva, jól is éreztem volna magamat. De ez nagyon kimerített, különösen, hogy hazaérve még zsebkendőket, sálakat és PVC terítőket festettem. Érdekes volt a gyári élet. A műhelyekben is közlekedhettem, erre jogosítványom volt, hisz gyakran magam vittem oda elkészített gyártási rajzaimat. Egy őskori fénymásoló gép kezelését is megtanultam, s ha a dekorációs beteg volt, -az ünnepek előtt mindig az volt-, nekem kellett a kivonulásokhoz a hatalmas táblák feliratait, s magasztos ábráit megfestenem, mely nem szűkölködött sarlókban, kalapácsokban és hatalmas vörös csillagokban. A Váci-úti gyárak között ilyenkor nagy volt a versengés, kinek szebb a dekorációja. Minél vörösebb volt, annál  csodálatraméltóbb! Szerelvényeket és különféle csapokat gyártottunk.Néha a külföldről nyilván becsempészett csaptelepet egyszerű lezserséggel lemásoltuk, s legyártottuk. Magam is készítettem ehhez rajzokat.Akkor jött divatba a műanyag, ebből készítettünk vízcsapokat.A kezdeti kísérleti darabok meglehetősen csúfocskákra sikerültek, nem csoda, ha nem volt rá igény.A kereskedelmi osztály vezetője népszerűsíteni akarta a megrendelő cégek előtt. ”Ez magának az életben nem fog eltörni” magyarázta. Ezt bizonyítandó a földhöz vágta, ahol a ripityára törött. Hála ennek, műanyag csapjaink szerencsére nem terjedtek el országszerte.Gittből is próbáltunk újformájú csapokat, s a hozzávaló csillagfogantyút készíteni, az igazgató ezt tőlem várta is, de főnököm holmi rajzoló alkotását mindig összegyúrta. A formatervezés akkor kezdett csak nálunk divatba jönni, amit a gyári gárda értelmetlennek tarva, megvetett.

A polgári csökevényeket igyekezett a gyár kirekeszteni. Egy alkalommal az új kolléga mindenkinek bemutatkozott. Ez kis rebelliót keltett, napokig derültek háta mögött ezen az ásatag úri megnyilvánuláson. /Ezek után érthetően csodálkoztam, amikor később a Mélyéptervnél körbevittek és mindenkinek bemutattak./A szobában tízen dolgoztunk, zömmel a műhelyekből kiemelt káderek, s én egyedül nő. Valamennyien elvtársaztuk egymást, csak én voltam”Jucika”, bár e név ellen gyerekkorom óta tiltakoztam. A hét évig szomszéd rajztáblánál dolgozó, velem egykorú fiút nem Jancsinak szólíthattam, hanem Szabó elvtársnak. Ez a megszólítás kötelező volt az egész gyárban, az elvtárs szót nem lehetett holmi könnyelműséggel mellőzni. 56 októberében főnökömet, kérésére mégis elvtárs helyett kartársnak szólítottam, de hamarosan újra az elvtársazást igényelte. Sportélet is folyt a gyárban. Egy csoport teniszszakosztályt szeretett volna. Úri sportot nem csinálunk, mondotta a bádogosból lett igazgató. A 600 fős gyárban mindössze egy diplomás volt, aki főmérnökként dolgozott, azt is megvetették, mondván, hogy „csak könyvbűl tanulta.” A segédmunkások között valószínűleg többen is lehettek különféle diplomások. Sok energiánkat kötötte le a béke védelme. Ez légógyakorlatokban is megnyilvánult. Nehéz rohamsisakokban, gázálarccal kellett az udvaron rohangálnunk, még gázkamrát is felállítottak helyes kiképzésünk érdekében. Nyitvafelejtett fiókjaink tartalmát az éber rendész elkobozta. S még örülhettünk, hogy ceruzáinkat nem a galád „imprrrilisták” találták meg, akik iszonyatos ravaszsággal ott leselkedtek mindenütt, de leginkább a gyárunkban, hogy íróeszközeink, netán radírjaink megkaparintásával a béketábor boldogságát megrontsák.

Hét év után átkerültem a Mélyépterv vízellátási osztályára, szintén rajzolónak. /A települések regionális vízellátását terveztük a távvezetékekkel együtt./ Munkáskörnyezetből értelmiségiek közé csöppentem. A kék munkaköpenyt felváltotta a fehér. A beszédstílus is egészen más volt. Az idős, nagy tudású régi vágású mérnökök között otthon éreztem magam. De a munka igen egyoldalú, unalmas és lélekölő volt, napról napra a mások által készített rajzokat kellett tussal áthúzni. Főnököm később előállt azzal, hogy kiküld az NDK-ba, főiskolára. Előzőleg egy erre előkészítő nyelvtanfolyamon kellett volna részt venni. Nem mehettem, amit nehezen értett, hiszen semmit nem kellett volna fizetnem. A gond csak az volt, hogy Édesanyám nem keresett annyit, amiből megélhettünk volna, Imre tanult, s ”családfenntartóként” szükség volt a jövedelmemre. Később a Műegyetemre javasolt, s össze is hozott egy kollégával, aki akkor végzett levelező tagozaton. Első kérdésem az volt hozzá, hogy a tanulás igénybe veszi-e a hétvégeket? Miután igennel válaszolt, vissza kellett mondanom a jelentkezést. Mivel anyagilag igen nehezen éltünk, a munkából hazaérve és hétvégeken is mindig különmunkákat vállaltam. E továbbtanulási lehetőségeket odahaza meg sem említettem, nem lett volna semmi értelme. Az éberség a Mélyéptervnél is elsőrendű fontosságú volt. Egy kolléga egy rajztekercset az autóbuszon felejtett. Rajta volt emblémánk, így kiderülhetett kiléte. Az illetőt le is csukták, mivel tervét az „imprilllista” ellenség is megtalálhatta volna, s azt felhasználva hatalmas rés keletkezhetett volna a „szoccccalizmus” bástyáján! A falvakat és erdőket is ábrázoló, így titkos térképeket – melyeken azokat az ellenség megtévesztésére más helyre jelölték, mint ahol ténylegesen voltak-, külön őrzött, vasrácsos helyiségből lehetett beszerezni a ”Titkos ügykezelés” egy rácsos ablakán át, mert oda belépni is tilos volt. Csak erre a célra kijelölt, hivatalos iratokkal engedélyeztetett, tehát megbízható két személy együttes megjelenése esetén adták azt ki a tervező osztályok részére. Nyilván, hogy legyen tanú, ha valaki azt a mindenhol éberen leselkedő ellenségnek akarná átadni. E titkos térképeket, melyen még -horribile dictu- esetleg a magasságot jelző rétegvonalak is szerepeltek, napi munkánk befejeztével az osztály páncélszekrényébe kellett leadnunk. Mindezt szívesen vállaltuk, hiszen ezzel meg tudtuk akadályozni, hogy az imprilllista kémek ilyen értékes információkhoz jussanak.

A szűkös családi jövedelem miatt szükség volt hazaérkezve az otthoni munkavállalásra is. A rajzolási különmunkáim mellett Budakeszin hosszú éveken át készítettük Édesanyámmal az akkor divatba jött, apró szivacsállatokat. Erre Draskóczy Magdusnéni egy ismerőse tanított meg, s el sem hitte, hogy még ilyent sohasem csináltunk. Mivel mackókkal már tele volt a város, más állatokat is kreáltam, amiknek nagy sikere volt. Édesanyám festette és vágta a szivacsot. Többezer kutyát készítettünk, de cicákat és mackókat is, különféle színekben. Fehéreket, feketéket s a barna valamennyi árnyalatát, különféle színű fülekkel, farokkal, fénylő, piros, lógó műanyag nyelvekkel. A szemeket is magam készítettem. A ”pályán” egyre keresettebbek lettünk, ismeretlenek kerestek fel ajánlataikkal. Az üzlet annyira felvirágzott, hogy kézről-kézre adtak egymásnak, s egyre többet követeltek, aminek nem győztünk eleget tenni. Bár a Magdusnéni ajánlotta férfiú egy pályaelhagyásra kényszerült jogász volt, egyre sötétebb küllemű megrendelők jelentkeztek. Gyanús, lebúj pincékbe szállítottam alkotásainkat. Mivel e környezet nem vívta ki teljes elragadtatásomat, a Mélyéptervre uszítottam alvilági társaságukat. A portásnőt egy kutyával beavatva, a portán adtam át részükre hatalmas, kitömött szatyraimat. Budapest-szerte a trafikokból köszöntek vissza, -ha nem is ugatva- kiskutyáink. A megrendelés szinte teljesíthetetlen mennyiségre szólt, csak a fizetség volt igen szerény. Ám akkoriban a kevés is nagyon sokat jelentett, s nagy lelkesedéssel és buzgalommal kreáltuk teremtményeinket. Boldog megelégedéssel szemléltük az egyre sokasodó kiskutyák tömegét, mely kicsi szobánkat naponta elborította. De elborította a szivacs-hulladék is, a formázásból adódó pihe-szerű röpködő és mindenre rátapadó vagdalék. Néha kóvályogtunk a ragasztónak használt technokol rapid átható szagától. Mindent kutya- valutában számoltunk. Egy zokni csak 3 kutya, egy törlő 5 kutya, stb. Munkás hétköznapjaink, -s hétvégeink- fölé azonban hamarosan fekete fellegek tornyosultak. Egy-egy megrendelőnk már korábban is váratlan hirtelenséggel néhány évre „külföldre” távozott. Szó nélküli eltűnésüket nemigen értettük. Egy szép napon idézést kaptam a rendőrségtől. Vagy 30 öreg szivacsos nénikével nyomtuk együtt a rendőrség bűnözők koptatta padjait, de mint később kiderült, a mennyiségrekorderek, mondhatni valóságos gyártósztárok anyámmal együtt mi voltunk. Megdöbbenésünkre kutyafalkáinkat üzérkedők részére gyártottuk, ami büntetendő cselekmény. Mármint az üzérkedés. Mi, gyártók, mentesültünk, de vagány megrendelőink egy időre hűvösre kerültek. Az engem kihallgató rendőr szerint őt egyik alvilági, kellően borostás üzletfelem arról tájékoztatta, hogy pont most akartunk összeházasodni. Csak néztem a rendőrre, mint az a bizonyos borjú az újkapura. Kiderült, ha rokonnal dolgoztatnak, az nem bűn, ezért akart belőlem feleséget kreálni. Többéves szivacsozó karrierünknek ezzel, sajnos befellegzett, ám ismét bepillanthattam egy számomra mindeddig ismeretlen /al/világba.

Közben 4 évig a Kvassay Jenő technikumba jártam, a „híd és vízműépítés” levelező tagozatára./ A névadó unokája akkor járta harmadszor az első osztályt/. Magasrangú katonatisztek, levitézlett értelmiség és malteros ruhájú kőművesek egyaránt voltak osztálytársaim között. Tanáraink a tanév kezdetén tudtunkra adták, hogy már más időket élünk, mint a Rákosi-érában, amikor mindenkit át kellett engedni a vizsgákon! Ma már az iskolában tanulni kell! E megdöbbentő kijelentés az iskolák módosított irányvonaláról bizonyára sokakra az újdonság erejével hatott, engem mégsem lepett meg. Valahogy öntudatlanul ráéreztem erre. Tény, hogy ez újmódi oktatást, ahol a tanár nem a falaknak beszélt, hanem a diákokat tanította, szigorúan bevezették. Kellett is tanulni. S ezt bizonyítani is akarták. Egyetlen nő voltam, akit soha nem buktattak meg. Ez ott akkoriban komoly dicsőségnek számított. Geodéziából az egyetemi anyagot tanították, a többi tantárgy is zömmel a matematikára épült, amit szerettem. Tanáraink induláskor arról tájékoztattak, hogy a jeles eredményt felmutatók részére vállalata 200 Ft. Fizetésemelést ad. Erre nagy szükségem volt. A vizsgák előtt tanulni kellett, ami ütközött a különmunkákkal. Éjfélig dolgoztam, utána tanultam. Így igen kevés idő jutott az alvásra, s kiváló mormotaadottságaim ellenére később már elaludni sem tudtam. A következmények nem maradtak el, eleinte fülzúgás mutatkozott, majd belázasodtam. Hosszas kivizsgálások, gócvizsgálatok után kiderült, hogy lázam ideg-eredetű. Édesanyámnak panaszaimról nem beszéltem, így nem értette mindezek eredetét, én igen! Akkoriban műszaki típusrajzokat készítettem a vállalat részére, amit a szebbenrajzolóknak különmunkára kiadtak, igen szoros határidővel. Tény, hogy sokszor éjjeli 1-2 óra körül már öklendeztem munka közben a kimerültségtől. Szivacsos embereim is egyre több állatot követeltek. Elérkezett a tanév vége a technikumban. Bár egyetlen jeles voltam 30 illusztris társam között, fizetésemelést mégsem kaptam. Noha a vállalatot erről kiértesítették, a gratulációmra érkező személyzetis az egészet elintézte egy ünnepélyes kézfogással. Tanulási ambíciómat ez a későbbiekben kissé lelohasztotta. Nem hallgathatom el, hogy volt olyan terület, ahol súlyos kudarcot vallottam. Ez az autóvezetési vizsga volt. Imre öcsémék nagy nehezen vásároltak egy használt Trabantot, ám ugyanakkor megkapták a németországi munkalehetőséget. Imre rávett, tanuljak meg vezetni, hisz a Trabant itt marad, s Édesanyámmal utazgatva, néha kimozdíthatnám őt monoton otthoni életéből. Bár igen sokba került az oktatás, a cél érdekében mégis vállaltam. Igaz, hogy mire megszereztem a jogosítványt, Imréék már Németországban voltak, s a Trabantot eladták. Előjegyzett új Trabantjukat néhány év múlva már én vehettem át, így mégsem volt felesleges a költséges jogosítványszerzés, bár akkorra Édesanyám már megbetegedett, s nem szerzett számára örömet az autókázás. Nehéz volt a tanulás, hiszen nem volt családomban autó, sem ismerőseim körében, akiknél megfigyelhettem volna egy autó vezetését, vagy amin gyakorolhattam volna. /Imrékkel mindössze egyszer utaztam./ Amikor oktatóm a kuplungot emlegette, megkérdeztem, az mi? Sajnos rossz oktatót kaptam, akit mindig mások helyettesítettek, így mindig más típusú autókkal és oktatókkal gyakoroltam. Felkészültségem hiányos is maradt. A vizsgabiztosok között volt egy nő is, aki állítólag szívesen buktatta meg a női vezetőket. Elérkezve a vizsgához, jön a vizsgabiztos, ki más, mint a nő! Nem baj, majd mindjárt az elején egy határozott indítással elkábítva csillogtatom előtte tudásomat. Oktatóim eddig kioldották számomra a kéziféket, így arra soha nem volt gondom, s azzal most sem törődtem. A tervezett imponáló indítást így behúzott fékkel követtem el. Gázt adva a kocsi akkorát ugrott, hogy a nő feje nagyot koppant az ablaküvegen, s megijedtem, hogy valóban elkábult. De annyira eszénél volt, hogy hevesen méltatlankodni kezdett. Sajnos, bárhogy is kívántam, a föld nem nyílt meg alattam, s nem tudtam elsüllyedni szégyenemben. Oldalt rásandítva próbáltam e megpróbáltatás után lelkiállapotára következtetni. Arcán a méltatlankodás vegyült némi felháborodással keverve, ami nem sok jót ígért. Amikor vagy 150 méter után a körforgalomba kellet besorolnom, az előttem lévő kocsik indexeltek, így én is. Ennyi borzalom elviselése egy gyenge nő számára már túlontúl sok volt, azonnal kiszállított. A bukást erősen szívemre vettem, bár tény, hogy akkori vezetői tudásom a hiányos oktatás következtében még messze nem érte el a kellő szintet. Ennél megrendítőbben csak az érintett, amikor később egyszer egy szembejövő teherautós azt kiáltotta nekem, hogy ”te marha”. Előbb-utóbb kénytelen voltam az autóközlekedés nyelvezetét is megtanulni, s titokban néha magam is alkalmazni. Bár matuzsálemi kort megélt Trabantom a tanyán még megvan, szürke hályog miatti több évi kihagyás után, - bár már megoperáltak-, nehéz az újrakezdés, 35 évi gyakorlat után már nem kívánok újra autót vezetni.

Imrék 1972-ben mentek ki hivatalos szerződéssel Németországba. Kinntartózkodásukat csak egy-két évre tervezték, míg az építkezést követően anyagilag kissé rendbejönnek. Öcsém előtte néhány nyáron át Nizzában részt vett az ottani zenei mesterkurzusokon, /a sportolók és zenészek könnyebben utazhattak/ ahol világhírű zenészek oktattak, s foglalkoztak a fiatalabb generáció tagjaival. Ott jutott nyugati zenei újságokhoz, melyek hirdetései zenészeket kerestek, e lapokat később számára megküldték. A próbajátékok időpontját csak egy-két héttel korábban közölték az újságok, így az útlevél és vízumbeszerzés hosszadalmas hazai ügyintézése miatt ezeken részt vennie nem volt lehetséges. Egy kis városkában, Hofban megelégedtek azzal is, ha magnószalagon küldi ki hegedűjátékát, nem igényelték a személyes próbajátékot. Megfelelt, így már kikerült Németországba, ahonnan aztán könnyebben pályázhatott meg jobb helyeket is. Mivel Hof igen zord klímájú vidék volt, éves szerződése lejárta után Németország legnapsütöttebb városába, Freiburgba próbált elhelyezkedni. A próbajáték, melyet függöny mögött játszottak a jelentkezők, valamennyi zenekari tag pontozása alapján sikerült. Odaköltözésükkor a zenekar szép lakást is biztosított számukra, még függöny és szőnyegpénzt is kaptak, mert az új lakásban más méretűek lehetnek a szobák és ablakok. A munkavállalói szerződést a hazai „Koncertirodával„ kellett évente megkötniük, komoly sápot leadva számukra keresetükből. A személyzetis kiutazgatott ellenőrzésükre, s egy napon, megelégelve kinnlétüket, hazarendelte őket. Mivel idehaza sem lakást, sem állást nem biztosítottak számukra, két kisgyerekkel Imréék nem cserélték fel az ottani biztos lehetőségeket a hazai bizonytalanokkal. A Koncertirodánál beszűntették a jutalékok leadását, s ettől kezdve disszidenseknek minősültek. Csak német állampolgárságuk megszerzése után térhettek haza, amit nem sürgettek./ A gyerekek hamarabb megkapták az állampolgárságot, mint a szülők./ Néhány évig a Freiburgi zenekar vezetője egy élvonalbeli magyar karmester volt, aki közös magyarságuk ellenére, disszidens voltuk miatt nemigen állt szóba velük, s közlendőivel csak a leghivatalosabb, legszűkebb mondandókra szorítkozott. Öcsémék magyarságukat továbbra is fontosnak tartották, s Freiburgban igen szép feladatot, az ottani magyarság összefogását vállalták magukra. Klubdélutánokat, kirándulásokat, előadásokat szerveznek, meghívottjaik között nemcsak Tőkés László, Jókai Anna, de Pozsgai Imre is szerepelt, s kintjártakor, még államfőként Göncz Árpád is meglátogatta őket, mint jól működő magyar egyesületet. Ilyenkor ők is kalauzolják vendégeiket, ebéddel, vacsorával otthonukban látják el az előadókat. Vezetőjük, s mindennek lelke sógornőm, Ildikó, ki a szervezésen kívül az egyesület életéről, s a magyarság kérdéseiről-úgy is, mint irodalmár- egy magyar újságot is szerkeszt, mely havonta jelenik meg. Ennek kivitelezését is egymaga végzi. Működésüket egyéb kinti újságok is méltatták.

 Itt említem meg a magam ”közérdeki”/?/ tevékenységét is, mely a recski táborban elhúnyt, ismeretlen helyen nyugvó áldozatok tiszteletére állított 14 sírhelyet elfoglaló síremlék felállítása volt a recski temetőben. A kezdeményező váratlan betegsége miatt itt minden teendő egyedül reám maradt, a tervezéstől a földtömegszámításon és költségvetésen túl a szerződések készítésén át a kivitelezők irányításáig. Még a sírfelirat kis versét is magam írtam, s magam mondtam a több száz fő jelenlétében felavatáskor a beszédet. E munkálatok hihetetlen ellenszélben folytak, nem csak a heves posztkommunista erők, hanem még inkább a magyarságot súlytó széthúzás miatt. A Recski Szövetség vezetése nem tűrte meg senki más tevékenységét, csak a magáét./ Vezetőjükről,-ki évekkel korábban szabadult a táborból, mint a többiek-, néhány éve kiderült, hogy besúgó volt./ Hihetetlen féltékenységében mindent megtett, hogy a síremlék ne jöhessen létre. / Ezért nem kaptam semmi segítséget Perlekedések is folytak, amit elvesztettek. /Az ünnepélyes felavatás mégis megtörténhetett, az emlékmű áll.

 Közben múltak az évek, s szivacsos embereim a dutyit hátrahagyva nem sokat tétlenkedtek, ismét serényen ”munkához” láttak. Egyikük azonnal felkeresett vállalatomnál, s megkérdezte, készítnék-e újra szivacsállatokat? Mindig értékeltem a munka iránti hűséget, de ekkora mérhetetlen ragaszkodás már valósággal lenyűgözött. Nagy döbbenetére nem éltem e nagyszerű lehetőséggel! Egyéb munkám is adódott, olajfestményeket kellett festenem. Bár eddig ilyent nem csináltam, meg voltak elégedve kreációmmal. Be is indult a dolog, minta után festettem 2-4 formátumnyi képeimet. Sajnos, képtelen voltam annyira élénk színeket alkalmazni, s oly mérhetetlen vörös naplementéket produkálni, mint kellett volna. Egyszerűen nem vitt rá a lélek. Giccsfestői pályafutásom így nem tartott sokáig. Ma is őrzök néhány képet ebből a korszakból, amit kezdetben rejtegettem, de nemrégen magasabb rangot kaptak, s a maradék kettőt kitettem a falra./Az ilyen jellegű munkák ma bizonyára jobban jövedelmeznének, megfizetnék, de akkoriban mindenért, így ezért is csak éhbért adtak./

A munkám mellett otthon végzett különmunkákat húsz éven át folytattam, ritkán volt szabad a hétvége vagy ünnepnap számomra. Ezt később a lakásépítés, majd annak berendezése is indokolta, később férjem recski és 56-os múltjából adódó igen csekély jövedelme is szükségessé tette. Ha nem adódott különmunka, Édesanyámnak segítettem a horgolásban, mindennap éjfélig dolgoztunk. Ez elég reménytelen munka volt, mert soha nem ért véget, s a rajzolásnál is kevesebbet fizetett. Az otthoni hajszával csak Édesanyám halála után hagytam fel. Első „jövedelmemre” 13 éves koromban tettem szert, amikor apró gyöngyökből készített néhány lepkét Iskola utcai házunk papírkereskedője eladott. Komolyabb bevételem 17 évesen húsvéti tojások festéséből adódott, ekkor már Édesapám állástalan volt, s nehezebben éltünk. Keresetemből álmaim kék nyári kartonruháját vehettem meg a Corvin áruházban. Bár a ruhaosztályon már elfogyott, a kirakatit bevették nagy örömömre./ Néhány darabja ma is portörlőül szolgál./ Mindez még a boldog Iskolautcai időkben történt.

A Mélyépterv sem volt mentes a mozgalmi tevékenységektől. Ez szerencsére kimerült a „brigád-mozgalomban”. Mindannyian brigádtagok voltunk, ebben kellett a brigádoknak versengeniük. Itt azonban nem lelkesedést kellett imitálni, mint a gyárban, hanem hihetetlen derültség közepette játszotta meg mindenki nyílt komédiáját. Így részt kellett vennünk az évenkénti sportnapon, amit egyébként is szerettünk, mert a benti munka helyett egész nap a sportstadion szabad gyepén sürgölődhettünk. Egy alkalommal elvittek brigád ügyben egy pincébe is, ahol lőnünk kellett. A teremben vagy öten feküdtünk külön homokzsákokon. Mindegyikünk kis céltáblát kapott, amit ki kellett magunk elé tűznünk a szemközti falra. Gyerekkorom óta nem volt puska a kezemben. A tanyán apám flóbertpuskáját próbálgattuk, ami igen erőseket rúgott, s ezért nem szerettem. Itteni puskámat kíváncsian nézegettem. Megmutatták, mit kell tennem, majd lőnünk kellett. Mivel igen rossz volt a szemem, s nem láttam már, hova is tetten céltáblámat, megkérdeztem, hova is lőjek? Valami kis halvány szürkeségre mutattak, s elsütöttem vagy tízszer „fegyveremet”. Feladatunkat teljesítve ki-ki bemutatásra leadta céltábláját. Míg mindenkié üres volt, az enyém ripityára volt lőve. Nevetve meséltem férjemnek az esetet, aki azzal nyugtatott, nyilván más lőtt az én táblámra. Céllövői dicsőségemet ezzel sutbavetettem. Ám a sportnapon már mozgó célpontra kellett egyenként lőnünk. Az én lövéseimre nagyot kongva leestek a célpontok. Lehet, hogy mégis egy mesterlövész zseni lakozik bennem? Brigád-tevékenységünk ezen kívül kimerült a brigádnapló készítésében. Ebben hetet-havat összehordtunk saját dicsőségünkre. Mivel én tudtam jól rajzolni, rám erőltették az album kidekorálását. Ha sok volt a munkám, utána jutott csak erre időm. Szélsebesen, markáns vonásokkal igyekeztem gyorsan túl lenni e nemes megbízatáson. De hamarosan elegem lett e bárgyú, ismétlődő feladatból, s lázadozni kezdtem ellene. Csinálja már más! ”Csak magának van rajzkészsége” felkiáltással mégsem szabadultam e tevékenységtől. Beígértek egy jutalomutazást is. Ez iránti kételyeimnek hangot is adtam. Talán ezért, csodák csodájára 1972-ben kaptam egy Szovjetunióbeli utazásra pénzt. A jegyet én vehettem meg. Nyilván úgy gondolták, Lenint kívánom Moszkvában megnézni, én azonban egy szentpétervári IBUSZ utazásra fizettem be. Megilletődve, vegyes érzésekkel szemléltem a repülő ablakából a hírhedett Szovjet Birodalmat. Ami először feltűnt, a rengeteg traktor, ami odahaza még ritkán volt csak látható. Szentpétervárra érkezve egy kopasz betonfalakkal ellátott alagsori pincehelyiségbe tereltek, itt zajlott az elvámolás, drótszálon függő egyetlen villanykörte fényében úszva. Különösebb problémák szerencsére nem adódtak. Míg a budapesti repülőtéren indulásunk előtt bekísértek egy fülkébe, ahol egy Soltésznéni végigtapogatva megmotozott, itt csak az almákat vették el tulajdonosaiktól. Hivatalos vezetőnk egy szovjet gőggel megáldott barisnya volt hatalmas önérzettel, s felénk irányuló enyhe lesajnálással. Nem is csoda, hisz nem voltunk a dicső „Szovjet Paradicsom” tagjai, mint ő. Tőle tudtuk meg, hogy a boldog szovjet ember ingyen telefonálhat, a SZU-ban a telefondíj ismeretlen. Azt már elfelejtette mondani, hogy magánembereknek nincs és nem is lehet telefonja, az csak a munkahelyeken található. Magánautók helyett csak taxik jártak az utcákon. No, nem jártak, hanem őrületes tempóban robogtak. Véletlenül sem volt kívánatos elébük kerülni. A lakosság jóindulatú és szívélyes volt. Szép napokat töltöttem ott a legfehérebb éjszakák idején. Egy volt Baár-Madasi iskolatársammal még a repülőn összetalálkoztam, vele együtt jártuk a várost, ami nem volt megengedett, csak csoportosan. Egy szép épület lefényképezéséhez hátrébb húzódtam egy kapualjba. Meglepetésemre egy katona ugrott onnan elő, s rám fogva fegyverét filmemet követelte. Kiderült, egy kaszárnya bejáratához mertem közelíteni, ami tilos. Hosszas vita után, ami kézzel-lábbal hadonászást jelentett, végül elengedtek. Nem láttam a „fényképezni tilos” táblát, amit odahaza a kémek számára szoktak felállítani, hogy megkönnyítsék feladatukat, s ne fáradtságos munkával kelljen a kaszárnyákat felderíteniük. S mindezt a hazai „éberség„ jegyében! Egyszer Budapesten az akkor még rendezetlen Csalogány utcát kellett felmérnünk, közműfektetési terveink készítése céljából. Munkánk megkönnyítésére kollégám néhány útszakaszról fényképet is készített. Sajnos, nem sokat törődtünk azzal, hogy az út szélén kiskatonák kábelt fektetnek./Akkoriban gyakran a katonasággal dolgoztattak, ami nem került pénzbe. A TSZ munkálatokat is ők végezték, no meg nyáron az odavezényelt diákság, míg a TSZ tagokat vidéki üdülőkbe küldték, hogy kapcsolatba kerülhessenek a természettel, s kis zöldet is láthassanak./ Egyszer csak katonai küldöttség érkezett hozzánk, azonnal félbeszakítva munkálkodásunkat. Igazoltatásunk során kiderült, hogy fényképező kollégám Ausztriában született. Még csak ez hiányzott! Mindannyiunkat, mint néphadseregünk munkálatait fényképező leleplezett kémbandát, be akartak kísérni a rendőrségre. Hosszadalmas várakozás, tanakodás, majd újabb, sarzsis katonai vezetők megjelenése után, -felvéve a kapcsolatot munkahelyünkkel- engedtek csak el. Fényképező kollégámat magukkal vitték. Mivel vállalatunkat is riasztották, visszaérkezésünk idejére már felállítottak egy kivizsgáló stábot. Rohanhattunk kimagyarázkodásra, a személyzeti osztályra. Kollégám még napokig ez ügyben szaladgált, s szerencséjére, -munka adói jóindulatú hozzáállásának köszönhetően-, nem került a vádlottak padjára./ De térjünk vissza a hajdani Leningrád frissen tatarozott főútvonalaira./Akkoriban járt ott az amerikai elnök/ Iskolatársammal egy Bejárt-rendezte operai balettelőadásra is elmentünk. Híres szobrok keltek benne életre, a fekete háttér kiemelte fehér márvány, vagy bronzos szépségüket. A gyönyörű előcsarnokban díszes terítékek közepette vacsorázhattak az előadás szüneteiben a nézők. Kissé szokatlan volt, hogy az ottani előadások közben a vendégek jóízűen bekiabáltak a színészeknek, akik kedélyes válaszokkal reagáltak a közvetlen megjegyzésekre. Hazamenet, a fehér éjszakák világosságát kihasználva egy néni a park padján ülve éjfélkor könyvet olvasott. Az Ermitázsba csoportosan mentünk a gyönyörű épület főbejáratán át. Annyira tetszett, hogy barátnőmmel elhatároztuk, másnap újra megnézzük. Ekkor a helybelieknek használatos hátsó bejáraton kellett bemennünk. Nem akarom megbántani felszabadítóinkat, de a hitelesség kedvéért be kell vallanom, térdígérő szeméthalmaz között botorkáltunk. A szállodai egyágyas szobánk a közepére helyezett ággyal érdekes, és ízléses volt, de fél órába telt, míg onnan az épület éttermébe eljutottunk. Mert a SZU-ban minden monumentális. A felszolgálást csinos lányok helyett Soltésznénik bonyolították le, hüvelykujjukat a levesbe lógatva. Ugyanilyen nénik a szálló valamennyi emeletén tojást árultak, ugyanezt az utcákon is. A fagylalt mellé lekvárt adtak, ami nekem is nagyon ízlett. E nép hihetetlen türelmét bizonyítja a mindenhol észlelt sorban állás./ Egy forradalom beindítása ezzel a temperamentummal igen nagy teljesítmény lehetett./ Mindenhol, minden előtt, mindenért végtelen hosszú sorok álltak. Az üzletek nem szűkölködtek az árúban, csak a választékban. Egy ruhaüzlet tele volt kabátokkal, mindössze kétfélével. Az élelmiszerüzletekben csak konzerv volt, kétféle. Stb. Az eladók a fizetendő összeget a golyók gyors tologatásával számították ki olyan számológépeken, amilyenekkel gyerekkorunkban játszadoztunk. Az utcán járva ruháinkat, cipőnket akarták a helybéliek lehúzni, s megvásárolni. Néhány útitársunk zokni nélkül utazott haza, mert azt is kiárusította. Pedig túl sok vásárolnivaló nem akadt, én hanglemezeket vettem, értékes rúbeljeim zömét visszahoztam. Búcsúvacsoránk a híres Budapest-szállóban volt, a megszokott főtt krumplival és varjúnak vélt rágós főtt hússal. Zene is szólt, a táncparketten a túlsúlyos helyi hölgy-előkelőségek egymással táncoltak.

Az „éberségre„ visszatérve, vállalatunknál is ki volt építve a leghűbb pártemberekből létesített ”bizalmi” hálózat. Ők éber szemmel figyelték környezetük minden megnyilvánulását, s ha valamit gyanúsnak találtak, azonnal jelentették. Minden szobában kellett volna ilyen személynek lenni, cégünknél szerencsére hiánycikk volt belőlük. Pechemre pont az én szobámban ült e nemes, kellően alulképzett férfiú, s figyelgette főképp mérnökeink mondandóit. Akkoriban épült az Asztória aluljáró, melyet gyakran igénybevettünk, hiszen hivatalunk az Asztória épülete mellett volt. Kolléganőmmel egy hivatalos ügyintézés után visszatérve, csodálkozva láttuk, hogy az aluljáróban áll a víz, s az álmennyezet helyenként leesett. Serény munkások szorgoskodtak a helyreállítással, akadályozva az ottani nagy forgalmat. Osztályunkon gyanútlanul beszámoltunk társainknak a látottakról. ”Hogy maguk azonnal észreveszik a hiányosságokat” csattant fel éber bizalmunk hangja. ”A demokrácia egyéb eredményeit bezzeg nem hangoztatják” -folytatta. Tudtuk, hogy megy tovább jelentése felsőbb helyekre a reakció ekkora megnyilvánulása láttán. E férfiúhoz gyakran járogattak más osztályok „megbízottjai” is, teljesítve derék kötelességüket. Olykor,-a szomszéd rajztáblánál ülve- sutyorászásukból néha akaratlanul is kivehettem, amint tekintélyes, országos, gyakran Európa-hírű mérnökeinket fúrják meg ez ifjú, biztosítottan nagyreményű, a rendszernek erősen elkötelezett leánykák. Jelentésükből az is kicsengett, hogy osztályuk szinte valamennyi munkáját ők végzik, a többiek, főként a mérnökök csak lazsálnak. Minden hivatalos engedély megszerzése, így egy nyugati utazásra szóló útlevél is kegyeitől függött. De tőlük függött a továbbtanulás, a lakáskiutalás, előléptetés, jutalmazás lehetősége is. /Azt ugyanis csak a vállalat javaslatára adták meg, s a vezetés tőlük kérte az információt. / Egy időben békekölcsönöket kellett jegyeznünk. Hiába mutattam meg az erre agitáló elvtársnak, hogy ketté van válva a cipőm talpa, s csak a felsőrész tartja össze, nem számított, a kölcsönt hónapról hónapra levonták a fizetésemből. Ösztönzésül nyereményhúzásokat is beígértek. No, ezt ismertük, előre tudtuk, kik fognak nyerni. A szobánkban ültetett „pártbizalmi” fiatalember, hatalma tudatában, sőt azt hangsúlyozandó, nem is titkolta kivételezettségét. Gőgös fejét felemelve, napóleoni pózban sétált közöttünk, ismételgetve, hogy az ő számát kihúzták és nyert. Közben figyelte reagálásunkat. Mindannyian lesütött szemmel hallgattunk, nem akartuk, hogy szemeinkből esetleg kiolvassa enyhe undorunkat. E kis jelenet is mutatta pártmegbízottjaink felsőbbrendűségét, s azt a gőgöt, ahogy ezt tudtunkra is adták. Brigádunk annyira jól szerepelt,/ami nem csoda, hisz vezetője a korábbi párttitkár volt/hogy a minisztériumtól jutalmat kaptunk. Ilyemkor ennek megünneplésére a szomszédos Szovjet Kultúra Házába rendeztünk összejövetelt ebéddel egybekötve. Előkelő vendégeket is hívtunk, szovjet katonatiszteket feleségestül. Ők ültek a fő helyen, mi illő szerénységgel oldalt. A hangulat csúcsán táncra perdültek egymással, brigádunk tagjait tökéletes levegőnek nézve, aminek szívből örültünk./Hogy mit kerestek közöttünk, számomra ma is rejtély./ Ám múlt az idő, s mivel a mi brigádvezetőnk volt a hajdani párttitkár, egyszer csak mi lettünk a legeslegjobb brigád. Komoly pénzösszeg is járt ezzel, amit a brigádtagok között kellet „jó munkájuk” eredményeként szétosztani. Élelmes, pártmunkákban edzett brigádvezetőnk közvetlenül a pénzosztás előtt minket, szürke kis kulikat kitett a brigádból, s helyünkre a többi, lemaradt brigád pártembereit helyezte. Így a jutalompénzt már ők vehették fel. A besúgókra visszatérve, hálózatuk már közvetlenül a háború után kiépült. Még apám a pénzügyminisztériumban dolgozott, amikor a személyzeti osztály vezetője bizalmasan közölte vele: tudod-e, hogy amit te mondasz, arról néhány percen belül már engem tájékoztatnak? Meg is nevezte e nemes feladatot vállaló két személyt Édesapám osztályáról. /Ekkor még kisgazda irányítás alatt volt a Pénzügyminisztérum, ezért a személyzetis sem volt kellően vakbuzgó/ Hogy némi lelkiismeret-féle még e derék besúgók némelyikében is lakozhatott, bizonyítja, hogy tíz évvel később, édesapám halálos ágyán az egyik személy felkereste őt a kórházban, s bocsánatát kérte. Ritka teljesítmény, ritka bátorság, s minden elismerés! A besúgók mindenhol jelen voltak. Első nyugati utazásom előtt,1969-ben Sanyi unokabátyám figyelmeztetett, hogy bécsi átszállásomkor senkivel ne álljak szóba a pályaudvaron. Kérését nem értettem, hiszen ilyent úgysem tettem volna. Ám Bécsben a budapesti vonatról leszállva egy férfi a nyomomba szegődött, s megkérdezte, nincs-e segítségére szükségem, ha netán valutát szeretnék váltani,/Az ilyesmi ”valutabűntettnek” számított akkoriban, hivatalosan csak 4 dollárt adtak négyévenként./ Sikerült leráznom e jóakarómat, s később beszéltem valakivel, akinek apját egy ilyen”segítség”juttatta hazaérkezése után börtönbe.

Sajnos, évtizedeken át csak rajzolással lehetett vállalati különmunkát végezni, ami igen keveset fizetett. A Mélyéptervnél már jóval korábban átsoroltak technikusi végzettségem ellenére a tervezői kategóriába, ami csak ritkán történt. Ehhez be kellett mutatnom három önállóan készített tervdokumentációt, melynek felelős tervezője voltam, s amely már meg is épült. A nyolcvanas évek vége felé, közvetlen nyugdíjazásom előtt beindultak a GMK-k, s ekkor már lehetőség nyílott különmunkaként tervezést is vállalni. Ez sokkal jobban jövedelmezett a rajzolásnál. Egy hétvégén, ha jól teljesítettem, majd félhavi fizetésemet megkerestem. Ám e munkát a munkahelyemen kellett végezni. Férjem nem vette jó néven, hogy későn járok haza, így a családi béke kedvéért le kellett róla mondanom, pedig ez végre jól fizetett, s anyagilag igencsak rá lettünk volna utalva. Igen jól jövedelmezett a cégnél ezekben az időkben a fuvarozás is. A kiszállásra utazókat ilyenkor nem a vállalat sofőrjei szállították, hanem mi magunk. Egyes mérnökeink külön erre specializálódtak, s igen jól kerestek. Geodéziai felméréseinkre én is vittem néhányszor vidékre a stábot, de férjem „férfiakat furikáztatsz”jelszóval ezt is leállította.

Egy-két hónap után, hogy e kedvező kereseti lehetőségek beindultak, nyugdíjba mentem. Férjem ekkor már többnyire a tanyán tartózkodott egyedül, s ez rossz egészségi állapota miatt nem volt tartható.

Több mint 15 évet töltöttünk Ménteleken, amit a 20 éve lakatlan, romos épületből évről-évre lassanként alakítottunk át lakhatóvá. Elkészülte után csak a téli hónapokra tértünk haza Budapestre, mivel óbudai lakásunk mindössze 21 négyzetméter volt. Ezt férjem egyetlen romos szobából alakította ki, ami igen megfelelt neki szabadulását követő hányatott albérletei után, de két személy számára már nem volt alkalmas. Ha este a heverőt kinyitottuk, az asztalt és székeket el kellett tolni, s közlekedésre már semmi hely nem maradt. A szoba szélessége nem érte el a három métert. Régi földszintes sváb épület volt. A szemközti magas épület minden kilátást elzárt, csak a szürke falakat láttam. Lakásunk sötét volt, oda a Nap soha be nem sütött. Olvasáshoz lámpát kellett gyújtani. Közvetlen az utcára nyíló, nem egészen 3 nm-es előszobájában volt a”konyha”is. Otthonunk egyetlen ablakkal rendelkezett.20 évig éltem ebben a lakásban, ahova kínos volt bárkit is hívnom. Így én sem mentem senkihez, s lassan kapcsolataim felmorzsolódtak, ismeretségi körömet elvesztettem.

Gyakran elgondolkodtam, hol az eredménye húsz éven át folytatott, megerőltető különmunkáimnak, mely fiatalkori szabadidőmtől teljesen megfosztott? Mindezt ezért csináltam, hogy így éljek?Az öcsémékkel közösen épített,Édesanyám lottónyereményéből indított lakást Imréék külföldi munkavállalásakor kiadtuk. Bár úgy gondoltam, hogy férjem odaköltözik hozzám a végre nagynehezen felépült lakásba, szélesebb családom aggódott, hogy oda idegent viszek, ki öcséméket onnan ki fogja szorítani. Bár Imrééknek nem volt ilyen aggálya, aggodalomra nem akartunk okot adni, s hamarosan én költöztem férjem szűkös, kényelmetlen lakásába. Az új, szép lakást így 3 évi használat után újra egy sivárra cseréltem. A rokonság aggodalma fölösleges volt, családomért tudtam áldozatot hozni,öcsémék érdekeit mindig is a magam fölé helyeztem, amit már több estben bizonyítottam. A továbbtanulási NDK-beli lehetőségről -így a diplomáról is- családomért mondtam le. Később, mikor az NSZK-ba kellett volna férjhez mennem egy lelkészhez, kinek 5 szobás lakása várt, e ritka lehetőségről,-mely rendezte volna nehéz anyagi helyzetemet is- családom érdekében mondtam le. Akkor, mint disszidenstől az újonnan, nevemre épült közös lakást hátrahagyott családomtól elkobozták volna. Imre nevére ugyanis nem lehetett a felét sem íratni, mert nem rendelkezett 5 éves pesti munkaviszonnyal, mint én, s nem volt 5 éve pesti lakos sem. Akkoriban ilyen nem volt jogosult budapesti lakásra. Hogy Pesten állást kaphasson,5 évet előzően vidéken kellett tanítania, s újabb 5 évi pesti munkaviszony után vált csak pesti lakásra jogosulttá. A lakásátíratás akkori hatalmas költségeit anyagi helyzetünk nem tette lehetővé.

Férjem lakása, legújabb otthonom még a Budakeszi lakásnál is szűkösebb volt. Itt helyhiány és az állandó sötétség miatt különmunkát sem lehetett végezni, mint ott. Nem is fért be megfelelő asztal, amin dolgozhattam volna. Egyetlen, alacsony dohányzóasztalunkat kerekeken görgettük el esténként, hogy a heverőt kinyithassuk. E lakás csak annyiban különbözött az előzőtől, hogy volt benne víz, WC, s bent volt a városban. De a sötétségbezártság végtelenül nyomasztott. Nem lehetett ablakot nyitni, mert a járókelők bebámultak, s az utcánkban lévő óvoda és iskola gyerekei mindenfélét bedobáltak rajta. A 18 évesen elhagyott Iskola utca után csak 44 évvel később,62 éves koromban jutottam újra normális lakáshoz, rengeteg hányattatás után./Az új, felépült lakást akkoriban csak idegenforgalmin keresztül volt ajánlatos bérbe adni, mert azok garantálták a kiköltöztetést. Az akkori törvények ezt magánember részére nem biztosították. Ha én szerzek lakót, anyagilag sokkal jobban jártunk volna, de ki lettünk volna téve annak, hogy az nem költözik ki lakásunkból. Ezt Imre öcsémék iránti felelősségből nem vállalhattam. Az IBUSZ által I oszt.-nak minősített lakás csak az első évben hozott valamit. Ekkor egy orosz diplomata lakott benne orvosnő feleségével. Csodálkozásomra csak egy szobát akartak használni, mert mint mondták, mit kezdjenek a másik kettővel? Tudva, hogy nem tartózkodom Budapesten, hanem a tanyán, az idegenforgalmi cégek ezzel visszaéltek. Évi néhány napra jeleztek csak számomra lakót, s a lakást tudtom nélkül, saját hasznukra, szobákra járóknak adták ki. Egyszer virágot locsoltam, amikor egy pár jött be a lakásba. Azt hebegték, hogy a TV bekapcsolását akarják megismerni, hogy a másnap érkező lakóknak megmutathassák. Mire naivul a TV-hez értem, már hűlt helyüket találtam. Végül arabok kártételei után már orosz vendégmunkásoknak adták a lakást, akik azt teljesen lerobbantották. Még az ajtófélfa is kijött a helyéből. A bútorok egy részét eladták, a cég kijelentette:ennyi benne van a rezsiben. Az arabok eltömték a WC-t, a tapétát, csillárt, karnist, függönyt letépték, a szőnyeget kiégették, a rászórt csirkecsontokat,ételt beletaposták, s a konyhát elöntő vízben úszott a szemét. Minden céget kipróbáltam, de IBUSZ, cooptourist, volánturiszt, akkor alakult magáncégek, mind egyformák voltak, a távollakót átverték, semmi pénzt nem hozott. E közös lakás eladását, s két önállóra cserélését Imréék még jó ideig ellenezték,így arra csak később,1994-ben kerülhetett sor. Ekkor jutottam végre normális lakáshoz.

A hosszabb tanyai tartózkodásra lehetetlen lakáskörülményeink miatt kényszerültünk, ami elszigeteltsége miatt hasonlított a kitelepítésre. Egy telet ott is töltöttünk, mert kutyáink téli gondozását nem vállalta el az, aki addig azt megtette. Ez csak hazaindulásunkkor jutott tudomásunkra, amikor már a Trabantba mindent be is rámoltunk. Ez igen váratlanul ért, nem voltunk felkészülve az ottani áttelelésre. Nem volt kellemes tél, a kis hálófülkét fűtöttük egy szieszta gázmelegítővel. Az egész lakás dermesztő hideg volt, a szomszéd szobában tárolt víz befagyott. A nagy hó miatt nem lehetett a Trabanttal közlekedni, a kertből felvezető útszakasz jegén kis autónk nem tudott felkapaszkodni. Hónapokig ki sem tudtunk mozdulni a házból. Szerencsére volt egy nagy fagyasztószekrényünk, így annak tartalmából táplálkoztunk. A Karácsonyt is ott töltöttük igen sivár körülmények között.

 

 A tanyán nyáron gondot okozott a nagy kert füvének állandó nyírása. Valaki erre a célra bárány bevetését javasolta. Egy hétvégén, mikor munkámból hazaérkeztem a tanyára, eperfánkhoz kötve kicsi bárány fogadott. Balambér gyanakodva szemlélt, s elijesztésemre kis lábával nagyokat toppantott. Hosszú, nehéz láncába mindig belegabalyodott, naponta többször kellett gúzsbakötéséből kiszabadítanunk. Jenő nem merte egyelőre elengedni, félt, hogy pánik-szerűen el fog majd menekülni. Csodálkozásunkra azonnal Jenő mellé szegődött, s mindenhova szinte árnyékként követte. Ha leült a kerti székre, lábaihoz kuporodott, ha a rétre mentünk, körülötte szaladgált. Lelkiismeretesen gondoskodott a fű nyírásáról,80 cm,-1 m. Magasságig mindent lekopasztott. Különösen virágaimat kedvelte. Hiába lestem egy-egy nyíló bimbót, mielőtt kinyílt volna, felfalta. Kíváncsisága hallatlan volt. A kertbe helyezett új tárgyat töviről-hegyire végigszimatolta, ellenőrző tevékenysége néha órákig is eltartott. Minden újat megdöbbenéssel konstatált. Amikor a hidegek beköszöntével fejemre kendőt kötöttem,ámulatában majd sóbálvánnyá változott. Betyár kutyánk hazaérkezésünk örömére, mint egy őrült vágtatott a kertkaput bezáró férjemtől hozzám, ki már a lakásajtót nyitottam. Balambér e műveletet hosszasan tanulmányozta, majd ő is ugyanezt csinálta. Csupán a lefékezése volt számunkra szokatlan, mindig azt hittük, nekünk rohan, mert nagyon hirtelen, csak az utolsó pillanatban állt meg. Rám nagyon féltékeny volt, ha Jenő közelében állott a kerti székem, közénk furakodva engem ellökött mellőle. Nagy németjuhász kutyánkkal szívesen kergetőzött, de általában ő húzta a rövidebbet, mert az sokszor elkapta libegő kis farkát, amit aztán Jenő ápolgathatott. A kis házban lakott, melynek mennyezetgerendái alá a fecskék a rég áhított trágyaszag örömére több fészket is építettek. Balambért téli megőrzésre a szomszéd tanyára adtuk, de tavasszal hűlt helyét találtuk. A szomszéd, tartózása fejében másnak adta. Jenő nagy keservesen tudta csak új gazdájától visszaszerezni, aki még veréssel is megfenyegette. Balambér távollétünkben megízlelte az anyai örömöket, mert egy körülötte ugrándozó barikával érkezett. A kisbárány állandóan anyja közelében tartózkodott, ha nem látta, iszonyatos bégetésbe fogott. Számukra a kert egy részét elkerítettük. Igaz, hogy nem kellett füvet nyírni, helyette bárányt. Manikűröztetésére külön szakembert kellett hívni. Az almozás, trágyahordás is kimerítette Jenő gyöngülő erejét, s eladásukat tervezte. El is szállította mindkettőt egy ember levágásra. Egy félóra múlva valaki jelentkezett, aki továbbtenyésztésre vitte volna el őket. Számomra sorsuk nagy bánatot jelentett, hiszen állataink már szinte családtagokká váltak.

A mindentől távol eső tanyán a kutyák nélkülözhetlenek voltak. Tanyai „honfoglalás kori”első kutyánkat Jenő szerezte. Egy közeli tanyában érdeklődött ez iránt, s kapott is hamarosan egy kisebb ebet tíz forintért. Hosszú, nehéz lánca ennél jóval többet ért. A kis jövevény goromba bánásmódhoz szokhatott, mert közeledésünkre reszketve a földhöz lapult. Szuszi a legjobb házőrzőnk volt, s később a nála jóval nagyobb, rendetlenkedő ebkamaszokat is kordában tartotta. Jenő szerzett mellé Óbudáról egy gyönyörű németjuhász kutyakölyköt. Őt kiskorában,-tél lévén-, Kiscelli úti óbudai lakásunkban tartottuk. Bár magam is gyakran etettem, sétáltattam,őrzővédő ösztöne Jenő védelmében gyakran megnyilvánult. Ha ő vitte el sétáltatni, s én később mentem utánuk, nem engedett a közelébe. Tavasszal levittük a tanyára. Jenő bement az épületbe,én nem tehettem, Betyár tigrisként állt a ház előtt, s védte ellenem is gazdáját. Nagyon élvezte a sohasem látott szabadságot a hatalmas kertben. Minden tevékenységünket éberen figyelte, minden egyes elültetett palántát leellenőrzött. Egy ugrással átívelve kapunkat, sajnos állandóan kiszökött a rétre. Jenő egy időben hatalmas koloncot kötött a nyakába, szegény alig tudott tőle járni. Megdöbbenve láttuk, hogy Betyár, koloncát szájába véve vígan nyargal a réten. Egyszer szerzett egy teknősbékát, s kapunkat is átugorva, szájában hazahozta. Rendkívül tanulékony és mozgékony állat volt. Egy alkalommal torkonlőtték. A vérző kutyát Jenő bevitte a kecskeméti állatkórházba. Egy golyót kioperáltak torkából, egyet rossz elhelyezkedése miatt a fejében hagytak. Mielőbbi gyógyulása érdekében különféle pempőkkel etettem torkán lévő sebe miatt. Egyszercsak megdöbbenve látom, amint lelkesen ropogtat egy görény-szerű állatot. Nem ismerte a félelmet, kóborkutyák tömegének rontott neki, ha környékünkre merészkedtek. Ha meglátott, legédesebb álmát is megszakítva, azonnal mellettünk termett. Télire visszahoztuk Óbudára. Jenő régi gazdájához adta, ahol testvérével egy kétszer kétméteres területen tengődhetett. Ez a Bécsi út túloldalán volt, majdnem velünk szemben. Késő este ugatást hallottam, idővel az utcára nyíló ajtónkon kaparás zaját. A kémlelőablakon kinézve Betyárt láttam, amint ott parkoló Trabantunkat szimatolta. Nevén szólítottam. Mint egy bomba, ugrott neki ajtónknak, s azt bedöntve kimerültségében azonnal elterült. Körmei tövig le voltak kopva, nyilván deszkakerítésének eltávolítása miatt folytatott hatalmas küzdelmében, ami igen nagy teljesítmény lehetett, s végül kiszabadulását eredményezte. Órákon át ténfereghetett szegény a tanyai puszták után számára szokatlan nagy forgalmú Bécsi úton, ahol az átkelés is igen kockázatos volt. A hat sávon villamos is közlekedett, s állandóan sűrű volt a forgalom. Jenő hajthatatlan volt, nem engedte, hogy előszobánkban lakjon, s visszavitte szomorú otthonába. A tanyán hiába óvtuk,állandóan kiszökött, s mint valamennyi kutyánkat, a vadászok hamarosan lelőtték.

Kutya kellett a tanyára, s hamarosan kaptunk egy zsemleszínű kutyakölyköt. Jenő ugyan németjuhász kutyát szeretett volna, ez attól igen távol esett. Az óbudai igen szűk lakásunkban növekedett, ahol kevés volt a mozgási lehetősége. Ezért zizi cukrot dobáltam neki, hogy egy-két métert futhasson. Ez passziójává vált, s élete végéig szinte bolondja volt a labdának. Minden dobást elkapott, zsonglőrködésének csodájára jártak. Ficike sem kerülhette el sorsát, a vadászok,őt is lelőtték.

Utolsó kutyánk a németjuhász Bobika volt. Őt kölyökként hozták Németországból. A túl hosszú, fárasztó autóutazást sem unta meg, sőt alig lehetett az autóból kizavarni. Ha nem vigyáztunk, azonnal beslisszolt, s a boldogság csúcsának vélt büszkeséggel trónolt az ülésen. Bobi ragaszkodó, igen jó kiskutya volt. Soha nem kellett elnáspángolni, egyetlen seprűnyelet kivéve nem tett kölyökkorában sem kárt semmiben. A földrehelyezett ételhez is csak akkor nyúlt, ha azt én adtam neki. Ha elmentem közeléből, kosztolását azonnal abbahagyva utánam jött. Egyetlen kutyánk volt, amelyik nem szökdösött ki a rétre, csak ha én is vele mentem. Kulcscsörgésre kirobbanó lelkendezéssel rohant a kapuhoz, pedig a hiányos kerítésen át bármikor maga is kimehetett volna. Csak addig maradt kint, míg én. Jenő halála után a magányos tanyán ő volt biztonságot nyújtó állandó kis társam, aki soha nem mozdult el mellőlem. Németjuhász kutyaként az őrzővédő ösztön benne is erősen érvényre jutott. Ha én Jenő reumás vállát a kertben masszírozni kezdtem, védelmében felugrott, s karomat igen óvatosan lefogta. A kézfogást se nagyon engedélyezte másokkal, gyanúsnak vélve egy idegen közelítését, lefogta az ő kezüket is. Reméltem, hogy Bobi megmarad, s mert nem szökik ki, nem fogják lelőni. Szegény egy csípőműtét következtében pusztult el. Véletlenül nagy irammal nekirohant az egyik kapufélfának, amikor kertünkbe tévedt kutyákat akart kizavarni. Műtéte utáni trombózis végzett vele.

A tanyai kapálások monotonsága arra késztetett, hogy közben némi szellemi tevékenységre kényszerítsem begyepesedésnek induló agysejtjeimet. Így jött az ötlet rímek faragására. Az így született termékeimet rigmuskáknak neveztem, mivel egy valódi verstől meglehetősen távol állnak. Egyet, melyet tanyai magányomban, férjem halála után írtam, mégis mellékelek, mert hangulatában ideillik:

 

                        

 

                                             JENŐHÖZ

 

 

 

                              Egy régi emlék éled újra bennem,

Nyáreste volt, ott ültünk kinn a kertben

Holdfényes égbolt tündökölt felettünk,

S a hullócsillag titkait kerestük

S ott messze fenn, mint fényes égi út

Sziporkázott a rejtelmes Tejút.

Elcsendesült már körben a határ,

S melletted ott ült hű kutyád, betyár,

S míg rádemelte csillogó szemét,

Te símogattad lágyan szép fejét.

A táj ezüstös fénybe öltözött,

Szívünkbe égi béke költözött…

Egy hullócsillag illant el felettem,

S én kezem féltőn kezeidre tettem,

Imádkoztam, hogy az idő megálljon

S maradjunk így örökre mind a hárman…

De tudtam, elszáll, mint a múló álom,

S e percet egyszer visszasírom fájón…

Most elmentél, már ott jársz fenn az égen,

A csillagoknak messzi tengerében

Betyár kutyánk is régen itthagyott,

Felkutatott egy apró csillagot,

Gazdáját várja ott is szűntelen,

A kutyaszív seholse hűtelen.

Magam maradtam bús és elhagyott,

Csak nézem fönn a sok-sok csillagot,

Téged kereslek, földöntúli fényben,

A véghetetlen, szörnyű messzeségben…

De a távolság be nem érhető,

Földi mércével már nem mérhető

S nem láthatlak, de biztosan tudom,

Hogy ott jársz már a fényes Tejúton,                    

Ballagsz szép lassan, néha meg-megállva

Egy-egy kis csillag hűvös árnyékába,

Szent cél felé mész, nincs már akadály,

S körötted nyargal lelkesen Betyár…

 

 

       Talán túl sokat foglalkoztam kutyáinkkal, de tanyai magányunkban nemcsak a védelmet, a „társaságot”is ők jelentették. Kitelepítésünk nélkül nem szorultunk volna a tanyai tartózkodásra, normális lakás birtokában nem lettünk volna erre ráutalva. Kutyáink jelentették körülöttünk az   életet,örültek, bánkódtak, lelkendeztek, s rajongva szerettek. Jenő halála után,-szinte kötelességszerűen- továbbra is kora tavasztól késő őszig a tanyán tartózkodtam, most már teljesen egyedül. A családot kutyáim jelentették, szólnom csak hozzájuk lehetett. Magányomat velük megosztva, gyakran hosszasan elbeszélgettünk, ha nem is emberi nyelven, de egymásra figyelve, s mindenben teljesen egyetértve. Ellenvetésük sohasem volt, valamennyi indítványomat hallatlan lelkesedéssel fogadták. Tanyai magányosságom rideg hónapjait szeretetük és hűségük meg nem szűnő áradata melengette./Akkoriban még nem lakott ott unokaöcsém,így az egyedüllét érzése jóval erősebb volt, mint manapság./

         Egy időben esténként a szomszéd tanyáról szokatlan, szinte szívszaggató hangfoszlányokat hozott a szél. Érdemes leírnom egy pusztai életutat, Tóth Pistának, a szomorú énekek megszólaltatójának történetét:A szomszéd tanya lakója, kihez a bárányt adtuk, nemrégen szabadult a börtönből, ahová gyilkosság miatt került. Kezdetben tartottunk tőle, s feszélyezett, amikor magányosan haladva az autóbuszhoz, a szántóföldön szembejött, s le kellett vele paroláznom. Hamarosan kiderült, hogy jó szomszéd és békességes, jámbor ember. Egész fiatalon szekercével leütötte vetélytársát, gondolva naivul, a lány így már csak őt szeretheti. Hosszú évek múltán szabadulva magányosan tengette életét, nem akadt lány, ki hozzámenjen egy gyilkoshoz. A bor mámorában kereste az enyhülést. Az alkonyatok csendjében az ő különös, jajkiáltás-szerű, fájdalmas éneke volt hallható. Sanyarú, még fiatal életének a vonat kerekei vetettek véget.

         Bobi halála óta már nem vágyom annyira a tanyára, odajárnom inkább megszokott kötelesség. Az ott tartózkodás hosszabb időre nem is az egyedüllét, inkább a mindentől távollét érzése miatt magányos ember részére nyomasztó. Ám magányosságom miatt semmiképpen nem akarom elítélni gyerekkori álmaim színterét, a tanyát, mely éppen függetlensége, s nyugalma miatt számomra így is többet ér, mint egy szűkrezárt, szomszédokkal körülvett, falusi lehetőségek korlátjaiba szorított, idegenek zajától hangos porta. A tanyák függetlenségük miatt mára már jelentősen felértékelődtek. Egyre zajosabb életünkben a csend egyre nagyobb értékké válik, s egyre kevesebb helyen lesz megtalálható. Nyugaton élő külföldiek a falvak házai helyett már ennek ismeretében keresik és vásárolják fel egyre többen a magyar tanyákat, ahol nincs zajos szomszéd, utcai forgalom, mások beszéde, lármázása. Saját strandot, lovaglópályát, akár teniszpályát is építhetnek házuk mellé, ahol akad hely bőven. Ma már a tanya nem a régi falusi szemlélet szerinti megvetett periféria, hanem függetlensége, tág terjeszkedési lehetőségei és az említett előnyök miatt jóval rangosabbá vált egy szűk telekre szorított falusi lakásnál. A távolság, ami miatt régen leértékelődött, az autók elterjedésével már nem játszik szerepet. A mai tanyát már nem a faluból kiszorult szegény réteg lakja, mint azelőtt, hanem a tehetősebbek, s olyan vállalkozók, akiknek magasabb igényeit a falvak nyújtotta szűkös lehetőségek már nem elégítik ki. Más kérdés, jó-e, ha a földművelők helyét a nyaralók veszik át a magyar tanyákon?A kistermelők felszámolása nélkül elkerülhető lenne az ilyen átrendeződés.

 Nyári tartózkodásunk a tanyán ideális volt lakásunk széles vályogfalai nyújtotta, hűvös szobáival, a szinte érinthető természet gyógyító békességével, szabadságot sugalló végtelen horizontjával. Téli váratlan és kényszerű tanyai helyhezkötöttségünk nehézségeit némileg kárpótolta a messzenyúló pusztai panoráma, makulátlan fehér hótakarójával, s jégcsapoktól csillogó fáival.

 

                     TÉLI ÁLOM

 

           Fehér ruhába öltözött a messzi láthatár,

           Ringó pelyhekkel szűntelen a hó keringve száll.

           Az éj titokban hinti már imbolygó árnyait,

           Kiteregetve bársonyos sötétlő szárnyait.

           Kíváncsin néz ki kis tanyánk a hólepel alól,

           Míg a kavargó szélvihar víg éneket dalol…

           A felkelő Hold álmatag a ködben felnevet,

           S a hóra néhol csillogó ezüstöt permetez.

           Az égen tejszín fellegek tolongva szállanak,

         

          Alattuk fehér jegenyék, mint őrök állanak

          Vigyázva messzi hómezőn a puszta álmait,

          Míg hó párnázza nesztelen megdermedt ágait.

          A tomboló szél elpihen, nem hallik sóhaja,

          Felhők mögül előbukik az észak csillaga…

          A hó világol messzire, sötétlő tájakon,

          Fagy játszadozik jégcsapos, csipkézett ágakon…

          És lassan mindent eltemet a hó és zuzmara,

          S álomba ringat csendesen a téli éjszaka…

 

A tanya áll, a többi, szerencsére már a múlt.

 

Az utóbbi oldalak leírását,- noha nem a kitelepítésről szóltak-, indokoltnak tartottam, mert abból fakadnak, s annak következményei. Talán túl soknak tűnik a panasz, a teljes valóság ennél rosszabb volt.

Ám alakulhatott volna kitelepítésünk mégrosszabbul. Édesapám noteszében talált, történetünk mottójául kiemelt bibliai idézet:”Az elűzöttet visszahozom”,élő valóság. Valóban túléltük a kitelepítést, hazatérhettünk. Nehéz anyagi helyzetünk közepette később a”Ne félj,én megsegítlek”csodáinak egész sorozatát élhettük meg: elrabolt ékszereinket is, s a balatoni telkünk árát tartalmazó szatyrot is -ellentétben a szomorú gyakorlattal- visszakaptuk, reménytelennek tűnő lakáshelyzetünk váratlanul megoldódott, s hamarosan Édesanyám télikabáthoz, családunk hosszú távú gyűjtés helyett azonnal hűtőszekrényhez jutott. Az áldozatkész hegedűtanár lépteit is valaki fentről irányíthatta!A gyerekkoromban megcsodált, háromszögbe festett mindenre vigyázó szem ott a Szilágyi Dezső téri templom kupolájának közepén figyelt,óvott és megsegített.

Húsz évi földönfutó bolyongás, otthontalan hányattatás után visszatérhettünk Budapestre, szülővárosunkba. Csak a csonka család. Édesapám ezt már nem érhette meg. Érzékenylelkű ember volt, ki mindent a szívére vett. A törvénytelenségek e sorozata lelkileg annyira megviselte, hogy 61 éves korában még Budakeszin meghalt.

 Kitelepítettségem továbbra is, egész életemen át kísértett. Arról soha, senkinek nem beszélhettem, még legközelebbi munkatársaimnak sem. Olyan bélyeg volt rajtam, amit rejtegetni kellett, mert kiderülése esetén nemcsak újabb sok-sok mellőzésben, megalázásban részesülhettem, hanem jóakaró munkaadóim, főnökeim kerülhettek volna miattam igen nehéz helyzetbe. Nem csak állásukat veszthették volna el, hanem meg is hurcolhatták volna miattam őket. Ez vonatkozott elsősorban azokra a háború előtt is pozícióban lévő, idősebb feletteseimre, akiknek már eddig is sok „bűnük”volt, s továbbiak már megtorlást is vonhattak volna maguk után./Templomba jártak, tehát klerikálisok, nem vettek részt a felvonulásokon, tehát passzívak a mozgalmi életben, a szemináriumokat nem látogatták, stb./Ugyanez vonatkozott munkahelyi kolléganőimre is, kikre barátságom káros lehetett volna. A téma tehát tabu volt, akik tudtak is róla, mélyen hallgattak. /A 38 évi munkaviszonyom alatt talán ha 3-4 főre tehető azok száma, akik ismerték „rovott múltamat” s akik igyekeztek ezt gyorsan el is felejteni, s a kínos téma ismeretében velem tapintatosan erről soha nem is beszéltek. /Volt tehát életemnek egy szakasza, amit nemcsak a magam, hanem jóakaró környezetem érdekében is ki kellett törülni emlékezetemből, s éberen vigyázni, egy-egy elővigyázatlan mondatom nehogy gyanút keltsen valamelyik besúgóban, aki „ügyet”kreálhatott volna belőle, s meghurcolhatták volna jóakaróimat is. A velünk tartott kapcsolat egyébként is kellemetlen lehetett, különösen kitelepítettségünk idején, amikor ismert volt ”bűnösségünk”./Ami a kor ismeretében teljesen érthető./ Lakitelki szállásadóink meg is mondták, ne vegyük rossznéven, de vasárnap a templombamenet ne mutatkozzunk együtt, bár egy helyről indulva ugyanoda mentünk. Ez nyílván másoknál is így lehetett, ha nem is adtak ennek hangot. Ez feszélyezte emberi kapcsolatainkat is, s viaszhúzódóvá váltunk. Tudatában voltunk leprásságunknak. Volt az anyagiaknak talán nagyobb jelentőséget tulajdonító rokon is, aki nyilván szégyellte ifjú felesége előtt Budakeszi-i szegényes lakáskörülményeinket, s míg szülei látogatásunkra jöttek, reájuk várva addig inkább kint maradtak az utcán autójuk mellett. Ezeket elfogadtuk, rajtuk akkoriban nem is csodálkoztunk, hiszen minden ellen fel voltunk vértezve. Mindezeket az „enyhülések” korszaka sem oldotta fel. Társasági kapcsolataim sem alakulhattak ki, színvonalas lakásokkal rendelkező értelmiségi munkatársaim meghívásait sorra elutasítottam, hiszen vissza kellett volna őket hívni, s múltam ismerete nélkül elképedtek volna óbudai szűkös és primitív lakáskörülményeim láttán. Múltamat pedig saját érdekükben sem ismerhették! E kellemetlen helyen jóformán senki nem látogatott hozzánk, legközelebbi rokonaim némelyike is csak igen ritkán. Mivel közel 40 évig éltem ilyen lakásokban,/Húszévi vidéki élet és húsz év férjem 21nm.-es sötét lakásában/ vendéglátói gyakorlatom is hiányos maradt, s örömmel engedem azt át másoknak ma is. /Így a tanyán is./ Hatvanhároméves koromban, amikor normálisabb lakáshoz jutottam, már nehéz új baráti kört kialakítani,így magányosabbá is váltam. Mindig többszörösét dolgoztam a másokénak, mindig szó nélkül vállaltam, amit mások nem vállaltak, s még hosszú éveken át rezzenéstelenül tudomásul vettem főnököm tájékoztatását, hogy a jutalmazandók közül ”odafönn” törölnek. A kitelepítés tehát nem csak az okányi, majd lakitelki deportálásban töltött több mint két évet jelentette, hanem húszéves földönfutó kálváriánkon, s negyven évig tartó lehetetlen lakáskörülményeimen túl egy életen áttartó megbélyegzést, ami elkezdődött az utolsó,1951-es Baár-Madasi napomon, s tartott egészen 1988-as nyugdíjazásomig.

A terror az u. N.”rendszerváltással” megszűnt, igyekszünk ezt el is hinni, noha újraélesztésére utaló jelenségek egyre gyakrabban ismét előbukkannak. A gyeplőt nem sikerült átvennünk, az továbbra is a korábbi, valójában láthatatlan mozgatóerők kezében maradt.

Édesapám megalkuvásával alakulhatott volna életem merőben másként is, de büszke vagyok egyenes gerincére, hálás vagyok, s köszönöm, hogy a nehezebb, keskeny utat választotta.

Ezzel befejezem történetünket, e különös mesének tűnő valóság leírását, mely a második világháborút követő demokráciák korában nem mindenhol történhetett meg Európában, vádemelés nélkül megfosztva szabadságától egy család valamennyi ártatlan állampolgárát, csecsemő korútól az aggastyánig. Velünk, a XX. Század közepén, a ”népi-demokratikus” Magyarországon megtörtént.                                                                               

 

2007.                                                                                 Buza Kiss Judit