KITELEPÍTÉSI NAPLÓ   1951

                                              / Dr. Buza Kiss Imre írása./

I.

 Amikor a Székely utcába befordultunk,teljesen eltűnt már a ház amely fél évszázadonát az otthonom volt,s amely míg élek,az igazi otthont mindig számomra jelenteni fogja.Elszakadtunk tőle,már integetni sem lehetett,s torz mosollyal arcunkon egymásra ,s utitársainkra tekintettünk.Míg csomagjainkat rakták az autóra,alig beszélhettünk velük,el voltunk foglalva dolgainkkal s a búcsúzással összegyűlt szeretteinkkel.Tőlük már elszakadtunk,s most vetettük első pillantásainkat a megszokott múlt helyett a bizonytalan jelenbe.Pár szóval elmondtuk mi is,ők is,kik és mik voltunk.Mosolyogtunk egymás szemébe,talán,hogy sírva ne  fakadjunk.A rövid Székely utcán a perc töredéke alatt áthaladtunk,aztán arra figyeltünk,merre fordulunk?A Batthyány-tér felé.

Beszélgetésünk újra megszakadt s mi elszoruló szívvel figyeltük az otthonos vidéket,annak minden házát,üzletét,még a Fő-utca öreg kövezetét is.Elsuhantunk a Dohányjövedék épülete előtt,kereszteztük a keskeny Vám-utcát.Elhaladtunk a sok-sok ismerős üzlet előtt,a lelkesen vöröslő virágok feltűnő üzlete előtt,míg másik oldalon a Stühmer boltot hagytuk el a SzentAnna utca sarkán.Aztán következett az Anna templom,másik oldalon a gyászos emlékű Fő-utca 52,majd a Markovitd Iván utca,s egy pillantás-már távolabbról-,régi házunkra.

Mindez csak addig tartott,míg e füzetből egy sort elolvasok,Üresek voltak még az ablakok,az utcám se láttunk senkit./Reggel,6-orakor indultunk/.Elszoruló szívvel integettünk újra búcsút,most már csak a házunknak,aztán teherautónk a csarnok mellett elhaladva,annak sarka már eltakarta régi otthonunkat,mely már közel két éve nem tűnhetett fel előttünk újra.Suhantunk tovább,a Margit híd felé.Búcsúztunk mindentől.Hiszen a Fő utcának e részén is szinte minden követ ismertünk,ez mind hozzátartozott életünkhöz../Édesapám születése óta,-házassága első éveit kivéve-,mindig az Iskola utca 36 sz.alatt lakott. A ház születésekor épült.  BKJ /Talán búcsúztunk az életünktől…

Közben beszélgetni kezdünk újra utitársainkkal.Egy idősebb úr.egy fiatalabb házaspár,s két kisfiú utazott velünk.A Rózsadombon lakatak.A férfi állami alkalmazott volt,tegnap még dolgozott,az öregúr nyugdíjas.Ők már ilyenfélén egyszer átestek,akkor,-1944-ben-a származásuk miatt.Hogy most miért,ők sem tudják.

Keserves társalgás volt,a belső izgalomtól szinte remegett minden szavunk.Mellettünk ott állt a fegyveres rendőr.

Közben minden pillanatban messzebb kerültünk mindentől,ami az otthonunkat jelentette,s mindenkitől,akit szerettünk.Azért bíztattuk egymást.Ők már kibírtak hasonlót,mi is kibírtunk egy ostromot.Ki fogjuk,mert ki kell bírnunk ezt is

Már a Zsigmomd utcán jártunk ,feltűnt a Felde-üzlet.És néztem az utat,amelyen át mindennap,-tegnap is mentem a kórházba  kórlapokat,nyilvántartást,stasztikai adatokat kezelni.Megint nagyon elszorult a szívem.Ma már megszoktam.Két év nagy idő,két éve élek már elszoruló szívvel otthontalanul,hazátlanul,tele kínnal és gyötrelemmel.Akkor még csak az ízelítőt kaptuk…

De kaptunk mást is.Az otthonunkból való kiszakításunktól egészen addig,amíg Okányban jobban meg nem ismerkedtünk a helyzettel,s az emberekkel,legkedvesebb élményünket éltük át a Zsigmond utca s a Margit-körút sarkán.Egy kis öröm,kesernyés,de szép,emberi.

Két-három autótaxi állt ott a sarkon.Mellettük haladt el nagy,pótkocsis teherautónk ponyvával lefedetten,a pótkocsi elején,bútorok hegyén-hátán sápadt,álmatlan utasokkal,me3llettünk rendőrrel.Híre volt már ezeknek a teherautóknak,az emberek tudták,hogí kik utaznak rajtuk.Mikor a taxik melledt elhaladtunk,két női sofőr állt mellettük.Felnéztek ránk.Felemelték kezüket és integettek.A rendőr az autó baloldalán állt ,a háta mögött visszaintegettem feléjük.Egy-két pillanat volt az egész,aztán eltűntünk.Vége volt.Az együttérzés jele.Azóta is sokat gondolok erre a jelenetre.Sokan látták autónkat,mások is ismerhették,hogy kiket és hova szállítínak rajta.Voltak sokan,akik megálltak,s mintegy elgondolkodva nézte utánunk.De csak ez a két soförnő mert integetni utánunk.Mások bizonyára attól féltek,hogyha szimpátiájuknak némi kis jelétadják,azonnal felteszik őket is az autóra,s viszik Okányba.Hasonló mentalitásnak bizonyítását azóta sok esetben láttam.Ez a két női sofőr nem gondolt erre.Lehet,hogy csak önkéntalan volt az integetésük,látva az összezsúfolt embereket ,gyerekeket a teherautón. .Mindegy.Nekem két éven át okozott örömet ez az integetés keserves számkivetésünkben.Ez az integetés jelentette előttem az ismeretlen,a főváros számunkra idegen lakói  együttérzésének jelét.

Autónk a Margit-hídon haladt.Amint messzebb és messzebb haladtunk,annál jobban bővült a kilátás Budára.Újra előttem az Anna-templom és a gellérthegy a rajta épült magas emlékművel.Igyekeztem ezt a képet magambaszívni,hogy száműzetésünk ideje alatt elkísérjen.Velem van most is.És tudom,hogy nem fog elhagyni soha.

Nem  sokat beszéltünk az úton,el voltunk foglalva gondolatainkkal.Búcsúztunk.Budapest mind a négyünknek szülővárosa.Budapest a mi szülőföldünk.

A Nyugati pályaudvarnál a Váci útra kanyarodtunk.Aztán már nem tudom merre,de mindig egyre távolabb az otthontól,egyre ismeretlenebb vidéken.De az emberek,az utcai járókelők itt is ismerték a hontalanoknak ezt a trénjét.

Elég hosszú út után megálltunk.Nem hiszem,hogy jártam volna is valamikor erre.A Magdolna-állomás előtt voltunk.De minket nem az állomás előtt szállítottak le,hanem távol tőle,elég sívár helyen.Kézipoggyászainkkal álltunk,s vártuk a történendőket.Reggel fél hét órát írhattunk.

A kísérő rendőr utasított,hogy várjunk,kissé előrement,valakivel beszélt,visszajött,s ott várakozott velünk.Kis idő múlva intett,hogy menjünk.Egy fabódéhoz érkeztünk,ahol meg kellett állnunk.Ott is rendőrök volta,elkérték iratainkat,számbavettek.Ezek után visszatértünk előbbi helyünkre,s ott várakoztunk tovább.A Nap elég melegen sütött,bár még korán volt.Csomagjaink elég nehezek voltak.Azokkal leszállni,a bódéhoz,majd visszamenni elég kimerítő volt.

Közelünkben,az első vágányon hosszú szerelvény állott,akkor még 3.osztályú,ma fapadosnak nevezett kocsikból.Aztán kiadták a jelszót:felszállni.Megmutatták,melyik kocsiba,s kezdtük csomagjainkat felpakolni.Kézicsomagjainkat azonban soknak találták,s egyet-kettőt elvettek belőle,mondván,majd a bútorokkal szállítják.Ezeket csak részben kaptuk Okányban vissza.A  kocsoban a végső,rövidebb padokon helyezkedtünk el,ketten-ketten egymással szemben.Paulus és Imre az ajtónál,én és Judit a másik oldalon.Csomagjainkat a fököttünk lévő polcra helyeztük,s vártunk.Reggeli 7 óra lehetett,jó meleg,de minden ablak csukva.A vagon mindkét végén egy-egy rendőr helyezkedett el.Mellettünk,a hosszabb padokon autós utitársaink ültek,ők már előttünk elhelyezkedtek.Aztán lassan megtelt a kocsi,egymás után hozták az embereket.Egyszer egy sápadó asszony támolygott be a kocsiba.Láthatólag nagyon rosszúl volt.Paulus odaszólt hozzá,kérve legyen erős,ne hagyja el magát.Az asszony ránézett.  „Paulus,Búza Kissné !,hát ti is ?”Zács Sándornévolt,János bátyáméknál találkoztunk vele.Férje jött utána,de ők a kocsi távolabbi részén helyezkedtek el.

A vagon hamarosan megtelt.A hőség fokozódott.Én néha vizes ruhát tettem rakoncátlankodó szívemre.Hideg víz ugyan nem volt,de erre a célra áldoztunk ivóvizes üvegünkből.Mögöttem egy magányos,80 éves úr ült.Virányi,nyugdíjas törvényszéki elnök.Menetrendemet,melyből útvonalunkat kívántam követni,többször elkérte.alálgattuk,merre is fogunk menni ?Ugyanabban a „páholyban”egy magányos idős asszony is ült,egy tábornok özvegye.Vele egyvonalban,a szélesebb padokon  egyifjú házaspár,Elz Ferenc és felesége ültek két piciny gyerekkel és a nő nagybátyjával,Baghy Imrével.Ugyanott ült még Kovalszky Jenő,kivel már korábban összeismerkedtünk.A következő”páholyban”Uray Sánort láttuk feleségével és két fiával.A szélesebb üléseken  ült a Hattyú-útcai „Zöld hordó”vendéglő tulajdonosa családjáva és még többen a további üléseken.

Nehezen telt az idő.Kosarunk tele volt élelmiszerrel,de nem volt étvágyunk.Ásványvíz üvegünknek nagyobb keletje volt .Egy-egy szem cseresznyét is ettünk,inkább csak szomjúság ellen.

A peronon álló rendőr néha benézett,elég udvariasan rendelkezett: az ablakokat nem szabad kinyíitni.Ha megy a vonat,nem szabad kinézni,különösen az állomásokon.Mindenki maradjon ülve.Kérdeztük,hogy mikor indulunk,s mikor érkezünk Okányba ?Azt,felete,mindjárt ,s estére ott leszünk.Sohasem kívánkoztam eddig különösebben Okányba,de most,ha mennünk kell,mehettünk volna mielőbb, legyünk túl ezen a  nem valami kellemes utazáson.De a vonat csak nem mozdult,s mi csak ültünk és vártunk.

A kocsiban halk beszélgetés morajlott.A hőség mind erősebb lett,kint sem látszott semmi mozgás.Persze,csak úgy ülve nézhettünk ki,hiszen még az ablakhoz  állni sem volt szabad.

Elméláztunk azon,is,hogy mi lesz bútorainkkal,csömagjainkkal,hogy fogják felrakni,mi vész el,s ami megmarad,milyen állapotban marad meg.Meg kell állapítani,hogy egy-két bőröndön kívül semmink  el nem veszett.Ezekről sem tudjuk bizonyosan,hogy induláskor felkerültek-e a teherautóra.

A hőség fokozódásával egyre jobban kínlódott az egész társaság a szomjúságtól.Órákig tartó kínlódás után végre a rendőrünk megengedte,hogy valaki leszálljon és vizet hozzon.Rendőr kísérte az illetőt,de megjött a vízzel és általános itatás következett.Jutott még a padlóra is,állítólag ez is enyhítette a hőséget.

Az órák csak múltak,de az indulásnak semmi jele nem mutatkozott.Belefáradtunk már a várakozásba is,pedig semmi jóra nemszámíthattunk.Utitársainkkal még nem kerültünk annyira közel egymáshoz,hogy meghitten beszélgethettünk volna,bajaink lényegében közösek voltak,s még beszélgetni sem kívántunk egymással.Csak ültünk,mert ülni kellett.

Mint már említettem,Imre is és Paulus is az ajtó mellett ültek.Bár nem volt nagy forgalom,a rendőr néha mégis benézett,vagy kénytelen volt egy-egy utitárs kimenni,s így az ajtó többször kinyílt.Ilyenkor az ott ülőnek nem volt kényelmes helye,mert  az ülés vége ferdén le volt vágva az ajtó kinyithatósága miatt.Ha nem akarta,hogy az nekicsapódjon,mindig beljebb kellet ilyenkor húzódnia.Ezen a helyen Imre ült,de Paulus helyet cserélt,s ő ült a kényelmetlen helyen.A hőség miatt kissé széthúzódtunk egymástól a szoros üléseken.

Egyszerre három férfi lépett be,állítólag rendőrtisztek voltak.Az ajtót Paulustól nem tudták egészen kitárni.Valamennyien fiatalok voltak,de talán a legifjabb durva hangon így szólt: Üljenek összébb.Ilyen helyen hárman-négyen is elférhetnének.Vagy még mindig grófoknak,báróknak,uraknak érzik magukat ? Nem,nem éreztük azoknak magunkat.De azt is éreztük,hogy kísérőink sem azok.

Ez után a lehangoló epizód után csak még kedvetlenebbül vártuk a történendőket.Szívemről nem került le a vizes ruha.Másokra is kedvezőtlen hatást tett ez az eset.De nem segíthettünk,nem szólhattunk.Tulajdonképen ez volt az első durvaság,amivel találkoztunk.Azok,akikkel eddig szorult ügyünkben dolgunk volt,ha nem is voltak túlságosan előzékanyek,vagy udvariasak de korrekt emberi hangot használtak.Ez a hang néha talán túlságosa tárgyszerű és rideg volt,de sohasem bántó.Mindenki kötelességét vélte teljesíteni akkor,amikor nem akart megértőbbnek mutatkozni velünk szemben,de nem akarta kötelességét bántó magatartással túl sem teljesíteni.Megtették azt amire nyilvánvalóan parancsuk volt,de nem vállalkoztak egyéni kedvtelésből arra,hogy igazán nehéz helyzetbe kerülő emberekkel durván bánjanak.Ezek közül a rendőrtiszteknek nézett emberek közül is a legfiatalabb vállalkozott erre.Kétségtelenül nem voltak gátlásai.Nyugodtan tehette,védtelen emberekkel állt szemben.De hős nem volt.Sőt…

De elmúlt ez is,az idő ólomlábakon haladt.Eljött a dél is.A vonat csak állt,csak állt rendületlenül.Néha áthaladt valaki a kocsikon,jól becsapta az ajtót,ahogy ez már a vonatokon gyakran megesik.

Egyik ilyen átvonuló hangosan szólt,hogy a vonaton állandóan van orvos,ha  tehár valakinek valami baja van,szóljon.Vele volt egy ápolónő is.Akkor ez,első pillanatban szép,emberi dolognak tűnt.Most-két év távlatából-csak olyannak látom,mint mikor gyógyítják az akasztani vitt embert.Azért gyógyítják,hogy felakaszthassák! De nem volt senkinek semmi baja,nekem sem.

A hosszú várakozás alatt nagyon belefáradtunk az ülésbe.Kísérő rendőrünk maga is elfáradt.Egyszer azt mondta,hogy fel szabad állni,de az ablakhoz ne álljunk.A rendőr mosolyogva mondta,hogy abból semmi baj nem volna,de ha ezt megengedné,akkor hamarosan kinyitnák az ablakot,aztán kinéznének rajta.Leugranánk és visszaugranánk.Aztán leugranánk és nem ugranánk vissza.Szóval teljes lenne a rendetlenség.Ezért nem szabad az ablakhoz állni.

Mind kevesebb volt a kilátás arra,hogy még az este elérkezzünk Okányba,s kialhassuk magunkat.Pedig nagyon fáradt volt mindenki.Már harminc órája ,úgyszólván egyfolytában talpon volt a társaság,hiszen egy kis éjszakai fekvés alig számított.A rámolás miatt későn feküdtünk,korán keltünk s közben álmatlanul vergődtünk az ágyon.Pedig még soká kerülünk megint ágyba.

Noéh Feri barátomtól hallottam,hogy Urayék is Okányba mennek.Ugyancsak ő említette Kovács Gyuláékat is.Urayék a mi kocsinkban utaztak.Mikor már szabad volt felállni,odamentem hozzájuk.Kicsit beszélgettünk.

Elmúlt egy óra,elmúlt kettő,már délután három is elmúlt s mi még várakoztunk.Vajjon akkor miért hoztak el hazulról oly korán reggel?Igaz lehet az a rágalomnak  hangzó feltevés,hogy csak azért,hogy kevesen lássák?Nem tudjuk!Most már arra is kezdtünk gyanakodni,hogy majd Okányba is kora hajnalba érkezünk.

Délután kb.4  órakor aztán elindult a vonat.Elindult a Budapest-Magdolnaváros pályaudvarról,s kis idő múlva egy kenyarodónál feltűntek a napsugárban fürdő budai hegyek.A Jánosahegy,tetején az Erzsébet kilátóval.A Széchenyi hegy,a Hárshegy,a Hármashatárhegy.Külön csoportban a jellegzetes alakú Nagykevély.És messze délen a kis Gellérthegy.Mást nemigen láttunk,de tudtuk,hogy ott,ezeknek a hegyeknek az alján,ott telt az életünk.Ott volt,ott van és mindig is ott lesz a mi otthonunk.

Isten veled,szülőföldünk,Isten veled,szép otthonunk !Tudjuk,hogy nehéz idők következnek,tudjuk,hogy soká,talán nagyon soká lehetünk majd újra otthonunkban.De azt is tudjuk,hogy az otthon képe mindig velünk lesz,ébren és álmainkban.Jó és rossz sorsunkban,télen és nyáron,éjjel és nappal.És azt is tudjuk,hogy az otthon képe erőt ad,hitet ad,s talán reményt  és megnyugvást is .És hogy az otthon képét tőlünk senki és semmi soha el nem veheti.

 

.                                 

 

1. Fejezet.

 

 

Kocsink belsejében igen nagy volt a meleg.Nem csoda,hiszen a vonat egész nap ottállt nyár közepén a forró napon,ablakai mindig csukva voltak.Csak úgy lihegtünk már.Melege lehetett a rendőrnek is.Nem sokkal indulás előtt bejött,s azt mondta,hogy az ablakokat kinyithatjuk,denkine4k nem szabad az abkakhoz me4nni és azokon kinézni sem szabad.Ha ez ellen vétünk,többé nem engedi meg az utazás alatt az ablakok kinyitását,s akkor aztán kínlódhatunk a hőségtől.Tudomásul vettük.Valaki mégis  kiejtett egy rövid kis szócskát,ami körülbelül egy évig engem is kínozott: de „miért” ? A rendőr mosolyogva mondta,azért,mert nem akarja,hogy őt is közénk ültessék.Igy aztán mindennek az értelme tökéletesen megvilágosodott elöttünk.A én miértemre sem lehett volna ennél tökéletesebb választ adni,mégis egy évig tartott,amíg megértettem.Hiába volt fülem,nem hallottam,pedig milyen világosan megmondták.

Kanyargós pályán,sok váltón át vezetett utunk,előttem részleteiben teljesen ismeretlen vidéken.De állandóan lestük a tájat,hogy lássuk,merre  fog vinni az utunk.A nyitott ablakokon át beáramló levegőt élvezteük.Vagy 10-15 percnyi út után Kőbánya alsó állomáson haladtunk át.Arra következtettünk ebből,hogy a ceglédi vonalon visznek.Nem álltunk meg.Pár perc múlva a „Vasgyár-utca”-i megállón  mentünk keresztül,s mindjárt utána,jobb kéz felől láttuk a lajosmizsei vonal elágazását.Milyen sokszor jártunk arra,hogy úntuk sokszor,s most milyen szomorúan néztük,hogy nem arra megyünk.

Egymás után haladtunk át az állomásokon.Vonatunk gyorsan ment,csaknem gyorsvonati sebességgel.A vonat ablakain beáramló friss levegő felüdített ,s egész napon át tartó elernyedettségünk valamit engedett.És ha étvágyunk,sorsunk ilyen alakulása folytán véleg elveszítettnek látszott is,azért beláttuk,hogy valamit kell ennünk.Tehát ettünk.Ezen sokat segített az otthonmaradottak által becsomagolt útravaló.Ez nem közönséges útravaló volt.Nem csak azért csomagolták,hogy együnk,hanem azért is,hogy az úton is emlékeztessenek szeretetükre.Húsjegy –világ volt akkor,s így,ha szűkreszabottan is,de rendszeresen hozzájuthattunk egy kis húshoz.Arra azonban igen ritkán került sor,hogy téliszalámit vegyünk.Most egy egész rúd szalámit találtunk a becsomagolt élelmiszerek között.Úgylátszik,összeadták húsjegyeiket s valahol,ismerős helyen rúdszalámira váltották be.Imre fiam mindig híres volt szalámi-tiszteletéről.Egészen kisgyerek-korában,amikor riadó volt,egyetlen,tartalék rúdszaláminkat felragadva ment le az óvóhelyre.Moszt sem maradt közömbös a szalámival szemben.Mi inkább a romlandóbb ennivalót akartunk először elfogyasztani.Végre aztán ő is belátta ennek az álláspontnak a helyességét,mégis hangosan hozzáfűzte,hogy:unom már az örökös szalámit.Voltak,akik felfigyeltek rá.s talán komolyan vették.Mi csak nevettük a „savanyú szőlő”ez újabb változatát.

Egymás után maradtak el Pilis,Monor Albarti Irsa,s messziről már feltűnt-ezt ülve is láthattuk-a ceglédi kéttornyú református templom.A váltók zakatolása után befutottunk a ceglédi állomásra.Nem emlékszem,hogy megálltunk-e ott.ha meg,akkor is csak rövid időre.Néhány perc múlva láttuk jobb kéz felől,a mi oldalunkról a kecskeméti vonal leágazását.Milyen közel vagyunk bátyámékhoz,hugomékhoz s most csak úgy elmegyünk másfelé.Elszoruló szívvel néztem a kecskeméti vonalat-de az hamarosan eltűnt.

Hiába akartam mindig csak visszafelé nézni,minden eltűnz már előlünk,de ha előre néztünk,akkor seláttunk semmit.Köd előttem,köd utánam…

Átzakatoltunk-hisz a „zakatolás” ma úgyis nagy divat-Abony állomáson,s néhány perc múlva Szolnok előjelei mutatkoztak.Házak,vágányok,kémények.Aztán beérkeztünk az állomásra,ahol megálltunk.Már hanyatlóban volt a Nap.Itt kaptunk vizet szomjúságunk oltására.Rendőri kísérettel megint leszállhatott valaki és hozhatott mindnyájunk örömére vizet.

Hamarosan tovább indultunk.Csakhamar feltűntek azok a nagy,új házak melyek az utóbbi évtizedekben épültek.Áthaladtunk a Zagyva kis hídján,aztán a hatalmas Tisza-hídon.A Tisza akkor nagyon kis folyónak mutatkozott,csak medre alján folyt a víz,elég alacsonyan.Valamikor gyakran utaztam erre,s a Tiszát más vidékről is ismertem.Láttam azt már olyan nagynak is,mint a tenger.

Úgy emlékszem,hogy még a Tisza hídja előtt van egy hatalmas kanyarodó.Itt megrendülve láttuk a helyünkön ülve a kanyarodó,rendkívül hosszú vonat végét.Elszorult a szívünk a gondolatra,hogy már két hónap óta másodnaponként ilyen hosszú vonatok szállítják ismeretlen és kétes sors felé az emberek ezreit.A vonat III.osztályú személykocsikból és sok-sok tehervagonból állott.A szerelvény hossza talán fél kilométer is lehetett.Sokáig lenyűgözve bámultuk a távoli utolsó kocsikat.De az út hamarosan kiegyenesedett,s már csak gondolkodhattunk ennek a hosszú vonatnak szörnyű jelentőségein.

Ezt a vonalat is elég jól ismertem.De azért gyakran kezemben volt öreg menetrendem,s a térképen külön figyelemmel kídértük,hogy merre járunk.A kilencven év fölötti,magányosan utazó Virányi bácsi is el-elkérte,így egy kicsit beszélgethettünk.Mosolyra is kényszerített,mikor  azt kérdezte,hogy ide sohase jön az utasellátó egy kis sörrel? Erről pedig szerinte gondoskodni kellett volna !

Közeledtünk Szajolhoz.Itt ágazott el az aradi s a nagyváradi vonal,vagy nevezzük békéscsabai és püspökladányinak.Úgy gondoltuk,hogy a legrövidebb út Ókányba Gyomán át vezet,s azért  arra számítottunk,hogy a csabai vágányon fogunk haladni.Hamarosan Szajolba értünk.A vonat megállt,de csakhamar indult tovább.Egyszer csak látjuk,hogy a jobb oldalon elágazik egy vágányEz az aradi vonal.Tehát másfelé visznek.Mit jelent ez ?Miért megyünk Püspökladány felé ?Kissé erős képzelőtehetségünk működésbe lépett .Már beesteledett,kivilágított állomásokon haladtunk át. A levegő már kellemesebbé vált,a nagy hőség elmúlt.Valamit megint ettünk,de ezek az evések inkább csak csipegetések voltak.Figyeltük az állomásokat.Sötét volt,nemtudtuk a neveket elolvasni.Törökszentmiklós állomásra erősen emlékeztem,azt fel is ismertem jellegzetes alakjáról.

Kimerültek voltunk,be-be csuktuk szemünket,el-elbóbiskoltunk egy-két állomásig,de azokon csak átszaladtunk.Amikor aztán legközelebb megálltunk,a mi kocsink az állomásépület közelében volt,s kivehettem,hogy kisújszálláson vagyunk.Már éjszaka volt.A menetrend szerint innen is elérhető Okány,Dévaványán átMost erre vártunk izgatottan.

A teljes sötétség beálltakor megszűnt a szigorú ülés.A lámpákat meggyujtották.Mi meggémberedett tagjainkat kinyújtóztathattuk.Fel-felálltunk,nagyokat hallgattunk.Hallgattuk azokat,akik hangosabban beszélgettek.Valaki a szomszéd”páholyban” vicceket mondott.Ott hallotta pl.azt a bölcs dolgot,hogy miként lehet a Szaharában oroszlánt fogni?Ki kell szitálni a Szahara homokját,s ami benn marad,az az oroszlán.Hasonló történeteket mondott ott valaki,a gondtalanság maszkját eröltetve magára.Elzné két pici gyermeke nem tudott aludni.Sírtak,hogy gyerünk már haza.Haza akarok menni,miért nem megyünk már haza ?Itt sóhajtottak,ott morogtak,elkókadt már az egész társaság.

A vonat a Dévaványa felé vezető útra indult.Egyetlen állomás nevét sem sikerült kivennünk.Éjfélre járt az idő.Kis bóbiskolás után felfrissülten néztük a sötétséget.Elz Feri odajött hozzánk,s hosszasan,sokat beszélgettünk.Elmondotta,hogy őt nem is utasították ki Budapestről.Kb.két hónapja volt az esküvője.Feleségét első házasságából származó két gyermekével,s nagybátyjával tiltották ki,ő viszont nem volt hajlandó feleségét elhagyni.Igy került ő is erre a vonatra.A vonat feleségének volt birtokán is áthaladt.Gondolható,milyen érzéseik voltak akkor.Elmondta,hogy fellebbeztek a végzés ellen,s kint is jártak náluk.Én is fellebbeztem,nálunk nem jártak.Örüljek neki,mondotta.Én csodálkozva nézhettem.Erre elmondta,hogy a kint járt két egyén kikérdezte őt mindenféléről,s aztán kijelentette,hogy ő nincs is kitelepítve.Miért nem marad akkor otthon?A feleségét csak nem hagyja,mondotta.Ezt a dögöt ? E miatt a dög miatt akarja ő is elveszíteni otthonát?Csak nehezen tudott uralkodni magán,hogy ne üssön,rúgjon.De a józan ész felülkerekedett.Hosszasan,sokmindenről beszélgettünk,tervekről,okányi találkozásainkról,s a távolabbi időkről.

Altaiékkal is beszélgettün k.Első,már teherautós utitársaink voltak,hozzájuk éreztük magunkat a legközelebb.Elmondták,milyen kedves volt hozzájuk valaki,nem tudják,ki,ott nálunk,mikor a mi holmijainkat rakták fel a teherautóra.Ők leszálltak akkor a kocsiról,s jöttek-mentek az utcán.Valaki hozott reggelit,s kisebbik fiának egy csésze meleg kávét.Nagyon jól esett ez a kedves,megértő és segítő figyelem.

Vonatunk egyre haladt a vak éjszakában.Hosszú idő múlva álltunk csak meg.Megint szerencsénk volt-milyen nagy szerencse!-mert el tudtuk olvasni az állomás nevét.Dévaványa.Már elmúlt éjfél.Most már azt szerettük volna,hogy már világos legyen,mire Okányba érkezünk.Túl naivak voltunk.Azt hittük,hogyha odaérünk,azonnal leszedik a csomagjainkat,s néhány bútorunkat.De ne vágjunk a fejlemények elé.

Tovább haladtunk.A fáradtság megint urrá lett rajtunk.Még Szeghalom állomásra emlékezem.Akkor már azt mondták,hogy hamarosan Okányban leszünk.Sötét éjjel volt még.

Arra  emlékszem,hogy Vésztőn áthaladtunk,de hogy megálltunk-e ott,azt nem tudnám megmondani.A következő állomás Okány.Most aztán az a kérdés került az érdeklődés előterébe,hogy van-e Okányban villany?Mindnyájan reméltük,de senki sem tudta.Feltűnt,hogy órák óta nem nézett be hozzánk a kísérő rendőr.Úgy látszik,hogy Budapesttől távolabb már nem féltettek bennünket annyira.Elkészültünk a leszállásra.Rendőr most sem volt velünk,akkor sem,amikor vonatunk megállt Okány állomásán.Akkor láttuk,hogy ott petróleumlámpa ég.Villany tehát nincs.

Aztán hallottuk a kiabálást,hogy leszállni,leszállni.Tehát leszálltunk,kézipodgyászainkkal kezünkben.Jól esett a földre lépni,csaknem 24 órás ülés után.Hajnali 3 óra volt,már derengett.

De nem mehettünk ám akármerre.Mindenfelé rendőröket láttunk.Kiadták a parancsot,hogy az állomás előtt sorakozzunk kettesével.Mi négyen lévén,két párt alkottunk.Mögöttem egy asszony állt,karjában tartott csecsemőjével és egy férfival.Egy rendőr megszámolt,aztán kiabálni kezdett a hátam mögött állókra,hogy kettesével álljanak.A gyerek is számit.Kettőig tudhatnának számolni!

Végre,úgy látszik,stimmeltünk.Ekkor kivezettek az állomás külső oldalára,s ott egy magtár-szerű  nagy épület elé állítottak.Egy rendőr asztalt és széket hozott,egy másik ráült és elővett egy halom iratot,s azokat rakosgatta.Aztán hangosan szólt,hogy akinak a nevét szólítja,az jöjjön oda hozzá.Tudomásul vettük és vártunk.A nevekre pedig igyekeztünk figyelni,de ismerős nevet nem hallottam.A magamét is csak alig.Csak Varsány Pistára emlékszem ebből a névsorból ismerősként.Mindez különben olyan erős rendőri felügyelet mellett történt,mintha mindannyian legalább is betörők vagy gyilkosok lettünk volna.

A  szólítottak,odamentek az asztalhoz,átvettek egy iratot,,aláírtak valamit,s távoztak.A sor felbomlott.Végre hallom nevemet.Odamentem.Átadták a Békésmegyei Rendőrkapitányság  hatósági osztályának 2704/1951.VI.a.számú határozatát.Ennek szövege úgy hangzik:”A 8130/1939 M E sz.rendelet és a 760/1939 B M szrendelet értelmében,a Bugapestről történt kitiltás következtében kijelölt jelenlegi lakhely kényszerlakhelynek tekintendő.Azt az illetékes I.fokú rendőrhatóság engedélye nélkül el nem hagyhatja.Ez nem érinti a kitiltó belügyminisztériumi véghatározatban megállapított más lakhely kijelölése iránti kérelmére vonatkozó jogát.Erről értesítem  1.Sarkadi rendőrkapitányságot 2.Dr.Buza Kiss Imre eredeti foglalkozása miniszteri tanácsos Okány  284 sz.községi lakost és vele egy háztartásban élő B.K.Imréné,felesége ,B.K.Imre,fia és B.K.Judit lánya  - Békéscsaba,1951jún.21. Nagy János r.szds.,a megyei kapitányság vez.h. „

Aztán,amikor már mindenki átvette a papírját,átvezettek az állomás raktárépülete mellé,s azt mondták,hogy ott várjunk,míg a sor ránk kerül

Az állomásépületnek ezt a részét rendőrök állták körül.Hogy mi volt ezzel a céljuk,nem mondták.Bizonyára a karhatalmat jelezték,nehogy valahogy ellen álljunk szép és bölcs intézkedéseik végrehajtásának.A falu népe a rendőrök során át bámészkodott felénk.Az út tele volt teherautókkal.Jó ügyhöz méltó buzgalom jelei látszottak mindenütt..

Most már nekünk csak várnunk kellett.A Nap már ránk vetette első sugarát.Hideg volt.A két napi nem alvás is hozzájárulhatott,de nagyon fáztunk.Vékonyan voltunk öltözve,nagyöbb kabát,melegebb holmi nem volt kéznél.Jöttünk,mentünk,néztük a rakodást.Megkerestük a vagont,amelyik a mi dolgainkat rejti,s láttuk,hogy arra még soká került sor.A teherautók odaálltak a vagonokhoz,aztán nekifogtak,átrakták a bútort,s miegymást,s mentek.El-e

lnéztük ezt a szakszerű munkát,topogtunk,kezeinket dörzsöltük.

És beszélgettünk.Észrevettem Tillmann Pistát és Tóth Bálintot.Úgy látszik,elmélyülten beszélgettek,mert a viszontlátás öröme egyáltalán nem látszott rajtuk.Hamarosan el is jöttem tőlük.

Egy magányos nővel,Tóth Tibornéval ismerkedtünk ott meg.Ura egykor Lajos öcsém főnöke volt.Most beteg,kórházba vitték Budapesten.Nem hozták el.

Egy volt ezredessel,Poich Lóránttal találkoztam.9 tagú családjával jött.Felesége,gyermekei,veje,unokája.Hamarosan megállapítottuk,hogy együtt jártunk a gimnáziumba.Ő  egy-két osztállyal alattam járt.

Találkoztam az állomáson Úrváry Jánossal is,akit még a Kölekedési Minisztériumból ismertem.Feleségével,s lányával hozták el.Lánya az utolsó estét még bánatában átszórakozta.Különben odahaza egy helyen vásároltuk a kenyeret.

Természetesen beszélgettünk volt utitársainkkal,Altaiékkal is.Ők a 4.számú tanyába mentek.Mi Bujdosó Imréhez készülünk,Okány 284 alá.

Unalmas volt a hosszú ácsorgás Kézipoggyászunk velünk volt.Azokra ültünk,ha nagyon belefáradtunk.Láttuk,voltak,akik besétáltak a feluba.Már nem kellett nagy tömegben maradnunk.Mi csak vártunk.És néztük a rakodást,ott sokmindent láthattunk.

Láttunk kevés szépet,sok csúnyát,kevés jót,sok rosszat.Láttuk,hogy milyen nagyon kevés megértéssel intézték dolgainkat.A kézipoggyászainkról kellett csak magunknak gondoskodnunk,a többi holminkat rakodó emberek szedték le avasúti kocsikból és rakták át a teherautókba.Általában rendőrök irányították őket,de láttunk másokat is ott ügyködni.

Az autókat gyorsan megrakták,a csomagolás,rámolás nem volt túlságosan gondos.Amikor a rakodással elkészültek,az utasoknak fel kellet szállni a teherautókra.Ugy helyeztkedtek el,ahogy éppen tudtak,aztán elindultak.Sok ilyent néztünk végig.

Utitársaink túlnyomó részét nem ismertük.Nem tudom,kié lehetett az a szép recamier,amelyet sehogy sem tudtak a vagonból kiemelni.Minden irányba próbálták,de sehogy se ment.Be bizonyára a kocsi másik oldalán tették.El kell ismernem,hogy a rakodómunkások igyekeztek megkímélni ezt a szép bútordarabot.Az irányító rendőr azonban nem sokáig bírta ezt nézni.El kezdett kiabálni.Gyorsan,gyorsan,húzzák már ki azt a díványt.Erősen meg kell húzni,majd kijön.A bútor gazdája közbeszólt:de kérem,széttépik a heverőmet.-Nem baj,csak gyorsan,Ha elszakad,majd megvarrják.Az elvtársaknak is rongyos a ruhája,azzal maguk sem törödnek.

Egy másik autó megrakodásánál nem tudták jól elhelyezni a dolgokat,az autó is kicsi lehetett, úgy látszott,néhány bútordarab lemarad.Az irányadó rendőr kiabált.Nyomják bele,legfeljebb eltörik.Itt nem maradhat.Fő,hogy fenn legyen a teherautón,az már mellékes,összetörik-e,vagy nem!

Voltak azért a rakodómunkások között is olyanok,akikben kevés jóindulatot lehetett észrevenni.Hangosan beszéltek azokról,akiknek a dolgait rakodták.Mint”rongy urakat”emlegették őket.

Lassan magasabbra hágott a Nap.a hideg enyhült.A rendőrök során túl falusi lakosok álldogáltak és nézelődtek.Nézték,hogy mi történik itt.De éppen úgy nem értették ők sem az egészet,mint ahogy mi sem értettük.

Érkezésünket,-amint azt utólag hallottuk-,nagy izgalom előzte meg a faluban.Hogy mi érkezünk,erről csak előző este,napnyugta után értesítették az embereket.Természetesen csak az érdekelteket.A tömeg nem tudott erről,ellenben látta a faluba érkező sok teherautót és rendőrt.És ebből olyan következtetéseket vontak le,amilyen gondolkodásmódjuknak és képességüknek megfelelt.

Ide-oda jöttünk és mentünk.Eleinte a napos helyeket kerestükA vagonunkat mindig figyelemmel kísértük.Lassam fogyott a nép.Már nagyon vártuk,hogy reánk kerüljön a sor. 9 óra is elmúlt már,mikor az egyik sorfalat álló rendőr,-látva,hogy szerényen várunk,de mindig hiába-,egy érkező üres autót a mi vagonunkhoz irányított.Egy másik pesti társaság hasonló türelmetlenséggel várakozott,mert a férfi valósággal ráordított a sofőrre,hogy most oda álljon.És az ,helyt adva az erősebb hangnak,oda állt.A rajtunk segíteni kívánó rendőr csak intett,hogy mit tegyen,nem tud segíteni.

Azért,mikor az óra már 10-et mutatott,s amikor már minden autó utolsó fuvarját csinálta,miránk is sor került.

Először egy kis kövér,egyenruhás ember jött oda.Mint ezt később megállapítottuk,községi kézbesítő volt.Kérte az írásainkat.Megnézte.S elkezdte a fejét jobbra-balra ingatni. A mozgása fokozódott.Mozgott már a válla,később felsőteste,majd végül,úgy látszott,egész teste.Nem értettem.Ott állt már a teherautóA kis kövér ember visszaadta iratainkat és elment.Kis idő múlva egy polgári ruhás ,magas,sovány tisztviselő külsejű emberrel tért vissza.Újra elkérte az iratokat a kis kövér és mutatta a magas soványnak.A magas sovány is elkezdte a fejét jobbra-balra mozgatni.Aztán ő is kiterjesztette a mozgást a vállára,derekára,egész testére.S a kövér is vele mozgott.Ketten bólogattak nagy hévvel ,s így mi azt kezdtük sejteni,hogy valami hiba van a mi arataink körül.Mozgásuk néha párhuzamos volt,végeredményben azonban a magas sovány általában hosszabban mozgott,mint a kövér.Igy is kellett ennek lennie,hiszen a hosszabb szárú inga lengésideje is hosszabb.A párhuzamosság tehát csakhamar megszűnt.A kis kövér és a hosszú feje néha majdnem összeverődött,aztán a lehető legtávolabbi helyzetbe került egymástól.

Ez a nyugtalanító jelenet is végetért egyszer.A kis kövér szólt,hogy nem vihet minket négyünket a számunkra korábban kijelölt Bujdosó Imréhez,mert a kijelölt helyiség nem felel meg nekünk.Az egy utcára nyíló üzlethelyiség.Négy ember abban nem lakhat.Ezt mondta a magas sovány is,aki későbbi megállapításunk szerint a községi adóhivatalban dolgozott.Én csak bámultam.Nem én választottam ki ezt a helyiséget,erről biztosíthattam csak őket.A kis kövér azt mondta,hogy akkor e helyett sokkal jobb helyre visz minket,egy tanyára.Vállvonogatással tudomásul vettük intézkedéseit.

Ekkor szólt a sofőrnek,hogy hova vigyen minket.Az tiltakozott.Ezzel a kocsival tanyára nem mehet.Ez azt nem bírja.Mások erősítették,hogy a kocsi bírja.Végül is bele kellett törődnie.A beletörődést az is előmozdította,hogy bútoraink egy részét már fel is rakták a kocsira .A rakodás gyorsan ment.Vigyáztunk,hogy semmi ott ne maradjon.

Talán  ½  1 óra lehetett,amikor azt mondták,hogy szálljunk fel.Nem volt könnyű a elkapaszkodás a teherautó magas oldalán,de azért sikerrel felszálltunk.Nehezebb volt ott tűrhető elhelyezkedést találni.A fotelágy volt a legkényelmesebb ülőhely,aztán táskák,matrac.

Elindultunk.Akkor nem is sejtettem,hogy merre járunk.Kétség kívül a Vasút-Sztalin utcán át mentünk a Vésztői útig,aztán addig,amíg a demeteresi u.n.Dimitrov utca indul ki belőle.Eddig még csak nem volt semmi hiba.A demeteresi út azonban a vasúti átjáró ,különösen pedig a falu széleután olyan volt,mint amilyennek Vörösmarty leírta Magyarország címerét.Hegy-völgy váltakoznak gazdag ölelésben.Persze mim akkor nem tudtuk ,merre járunk.A sofőr erősen rákapcsolt.Az autó hátsó része a legrázósabb hely. Mindenünk mozgott,mi is ki-ki estünk ülőhe4lyünkr5ől.Repült ott minden!Kiugrott az üveg a kosárból,a bútorok csaknem kirewpültek az autóból.A hegedűt nagy erőfeszítéseel tartottuk,hogy baja ne legyen..Egymást is megfogtuk,mert abban a vad száguldásban  a rossz földúton igazán kivethette volna az autó bármelyikünket.Ez az autóút szörnyű volt.

Aztán jobb út volt,mert a rázás alábbhagyott.Bizonyára a telefonvezetékes úton mentünk,egészen a demeteresi dülőútig,a Nagy Lajos-féle tanyáig,s onnan a demeteresi úton.Itt már nézhettük a tájat,mert ha nem is ragadta meg különösen a figyelmünket,szép alföldi táj volt.Aztán erről az útról is letértünk egy tanyába vezető bejáróútra.S hamarosan megérkeztünk Cs.Nagy Albert Demeteres 170 sz.tanyájára.

Lekászálódtunk.A kutya üdvözölt hangos ugatással.A ház kapujában megjelent egy alacsony,hajlott hátú,bajuszos ,szalmakalapos idősebb férfi,a házigazdánk.Mosolyogva állt meg ott,kezet nyújtott,s így szólt:  - Isten hozta

 

 

 

 

Nem,minket nem az Isten hozott ide,egészen földi hatalmaknak köszönhetjük ezt a sorsunkat.Istennek ebben csak annyi szerepe lehetett,hogy tűrte,nem parancsolt megálljt.De ez a fogadtatás kedves volt,megható és jóleső.

Mikor mindannyiunkat hasonlóan üdvözölt,én pár szóval elmondtam,hogy amíg itt lakunk,igyekezni fogunk,hogy ne okozzunk sok kellemetlenséget és ne legyünk túlságosan a terhükre.Biztosítottam,hogy nem mi jöttünk ide,hanem úgy hoztak,tehát nem tehetünk róla,hogy bizonyos mértékben kényszerűen a terhükre leszünk mégis.Ő erre azt mondta,hogy két külön helyiségben leszünk,meg leszünk egymás mellett.

Ez alatt a pár perces beszélgetés alatt a velünk jött rakodómunkások-akik a sofőr mellett ültek-,elkezdték dolgaink lerakását.Pont azok a munkások jöttek velünk,akiktől féltünk.Az egyik fiatal siheder tett is egy megjegyzést mindjárt.Spárgából kötözött szatyorban sok mindenféle között volt egy fehér,gumitalpú tornacipő.Derék barátunk ezt tánccipőnek nézte.”Azt hiszi,hogy itt is mindig csak táncolni fog?itt már más világ lesz.!Minek ide báli cipő”.Ez a „báli”cipő már tornacipőnek is rossz volt.

A kis kövér községi kézbesítő is eljött ide velünk.Itt már rendőr nem volt.Azt mondta nekem:”Jó cselédek ezek,kérem”

Bevezettek jövendő szobánkba,a konyhából jobbra nyílott.Ez egy kicsit nehéz pillanat volt.Egy 3.5x4 m-es helyiség egy kicsinyke ablakkalAlig-alig láttunk benne.Elszorult a szívünk arra a gondolatra,hogy szerény otthonunkat erre a helyiségre cserélték át.A helyszűkét növelve egy jókora búboskemence is volt a kamrában,mely annak negyedrészét elfoglalta.

El sem tudtuk képzelni,hogyan férhetnénk el benne.minthogy az autó mielőbb indulni akart vissza,nem okoskodhattunk sokat.Gyorsan határoztunk.Hogyan állítjuk majd fel a két ágyat,s hova tesszük a szekrényt?Aztán hordtuk be a holmikat.

Az egyik rakodómunkás szólt Paulusnak”Tessék már megvígasztalni a kisasszonyt,a ház mögött sír.”Paulus odament,s ott találta Juditot zokogva.Erős lelkű lányunk ezt már nem bírta erővel.Szép,világos otthonunkat elvenni,s egy ilyen szűk helyiségre kijelenteni,hogy ez a mi állandó lakásunk-nem,ezt nem lehetett csak úgy tudomásulvenni.Láttuk már,hogy a fekvőhelyeken kívül legfeljebb egy szekrény férhet be.Hova tesszük a másik szekrényt és a ládákat?                                                 

Judit,mióta felcseperedett ,nagyon ritkán sírtNem tartozott azok közé,kik egy szelet tortáért is sírnakÉs most mégis,nagyon eltörött a mécses.Én-én csak szerettem volna sírni.Okunk volt rá bőven.

A teherautóról gyorsan leraktak mindent,aztán elmentek.S mi ott maradtunk CS.Nagy Albertnél,azzal,hogy ezután ott lakunk.Szörnyű gondolat volt.De nem adhattuk át magunkat gondolatainknak,mert rakodnunk kellett.Tele volt az udvar is sok-sok csomagunkkal.Igyekeztünk melőbb tűrhető,vagy legalább is tűrhetőbb elhelyezkedést találni.

Előkerült közben a háziasszony is,a Rozika.Szép,egyenestartású,a gazdánál jóval fiatalabb asszony.Ő is kedvesen fogadott,s bemutatta 8-9 éves fiát Sanyit.Helyes,kedves arcú fiú volt.

Házigazdánk segített az ágyakat felállítani.Minthogy néhány lába az ágyaknak is kitört,ezeket pótolni kellett.A szekrény hiányzó lába alá tégladarabokat tettünk.Végül is álltak az ágyak,s állt a szekrény is.a két ágy közül az egyiket a bejárati ajtóval szemben lévő fal mentén ,a másikat annak a végén,a jobboldali fal mentén helyeztük el.A két ágy tehát merőlegesen állt egymásra.A zudvari fal mentén elhelyezett ágy végén volt a szoba egyetlen,kicsiny ablaka.s aztán,közvetlenül az ajtóhoz került a ruhásszekrény.A szemközti fal mellé állított ággyal párhuzamosan helyeztük el a vaságyat,s a fotelágyat,közvetlenül egymás mellé.A fotelágy már pár cm.-re volt a kemencétől.Azt láttuk,hogy több holmi a szobában nem fér el.Csak még egy szék  az ablak elé,az ágy és a szekrény közé.Ez a szák volt a mosdónk,mert rajta volt mindig a mosdótál.

Hamar behoztuk az ágyneműt is.s az ágyakat elkészítettük,hogy minél hamarabb lepihenhessünk.Aztán az udvart kellett nagyjából rendbehozni.A polcosszekrényt,amelynek a szobában már nem jutott hely,a háziasszonyunknak,Rozikának az engedélyével a konyhában,a bejáratnál  balra helyeztük el.Ugyancsak a konyhában,a házigazdáék szobájának ajtaja és a kemencenyílás közé került a varrógép.Asztal,székek,ládák kint maradtak az udvaron.Később ezeknek helye kint a tornácon,Nagy Alberték szobája előtt volt.A ládák napok múlva ugyancsak oda,s részben a konyhába kerültek.

A szobánkban volt egy ismerős darab is.Egy ruhafogas.Olyan,mint nálunk is volt a tanyán.Ezt bent hagytuk nálunk a szobában,s gyakran később hasznát is vettük.

Kora délután volt már,mire odáig jutottunk,hogy lefekhettünk.Emlékezetem szerint valami meleg levessel a házigazdáék megkínáltak.Ettünk is keveset ,a mi csomagjainkból is fogyasztottunk.Aztán nagyon kezdtünk a lefekvésre gondolni.

Június 22.délutánja volt.Paulus nevenapja.Több,mint két napja nem aludtunk.Látszott is rajtunk a kimerültség.Lefeküdtünk.Ekkor észleltük csak,hogy szobánk ajtaján nincs zár,csak egy fakilincs.

Lefeküdtünk.Emlékszem,nem sikerült hamar elaludnunk,túl sok gondunk elűzte az álmot.Végül az mégis győzött,s elpihentünk.

Lefelé hanyatlott már a Nap,mire felébredtünk.Ez a kis pihenés nagyon jót tett.Ekkor láttuk elszomorodva,hogy szobánk sokkal kisebb mint amilyennek gondoltuk.Ha a fekvőhelyek ki vannak nyitva,az egész szoba tele van.Ha a beljebb fekvők közűl valaki ki akar menni,annak nagy művészettel kell lépegetni,amíg kijuthat.És akkor az ajtót éppen csak hogy ki lehet nyitni.Fent ebben a szobában egyszerre négyen nemigen lehetünk.

Láttuk tehát,hogy itt helyzetünk nem lehet tartós.Arra gondoltunk,vajjon nem lett volna –e mégis jobb elhelyezkedés számunkra ,ha a Bujdosó-féle üzlethelységbe visznek.Nem a bujdosóékat akarták-e mentesíteni,amikor ide hoztak minket ? Úgy határoztunk,hogy másnap,szombaton reggel mindnyájan bemegyünk a faluba,s megnézzük a Bujdosó-féle helyiséget.Felkeltünk,s kimentünk szemlélődni,ismerkedni új környezetünkkel.

A házigazdáékon kívül legfontosabb új ismerősünk Bobi  volt.Egy fekete, pulinak nevezett kutya ,amely azonban szerintünk nem puli volt .Kedves,nagyon éber állat,s bizony eltelt néhány nap,mire hajlandó volt tudomásul venni,hogy mi is a házhoz tartozunk.Idővel azonban tökéletes lett köztünk a barátság.Különösen Paulushoz ragaszködott Bobi.Hazaérkezésünkkor,mihelyt észrevette, messze elébeszaladt,s örömteli ugrándozásával veszélyeztette ruházatunk épségét.Október folyamán,a cukorrépa szedéskor a farcsai-földre ki jött Bobi hozzánk.

Bobi nagy koloncot hordott a nyakán.Minden olyan kutyának koloncot kellett viselnie,amelyik kutya gazdájára azt mondták,hogy kulák.A mi gazdánk is megkapta ezt a rangot,s Bobi viselte a kulák- jelkvényt .Mindezt én csak az idők folyamán tudtam meg.Mikor Lovas Károlyék Jogász nevű,borjú nagyságú ,fehér kutyájáról érdeklődve kérdeztem Lovasnét,miért nincs rajta kolonc,azt felelte,hogy ők nem kulákok.Nehezen értettem meg az egyenlő elbánás elvét feltétlenül helyesnek valló eszemmel,hogy ez így van.A megértést saját sorsunk is elősegítette.De magyarázatot is kaptam rá.A szabályok szerin minden kutyán vagy koloncnak kell lennie,vagy megkötve kell tartani.Igen ám,de ezt a szabályt csak az u.n.kulákoknál ellenőrzik.Ott egy hiba több száz forintba kerül.A többiek e szabály alól fel vannak mentve.

Megismerkedtünk a macskákkal is,Juckóval,Gusztival és Marcsával.A tanya épületeiben sok volt az egér,kellett ez a nagy létszám.Juckó fehér-fekete színű,16 éves,jó egerésző macska volt.Zokon vettem tőle,hogy egyszer megfogott egy kis fecskét.Guszti 7 éves kandúr,házigazdánk a háború végén,a két front közül hozta.Marcsa volt a legfiatalabb,vele meg az volt a baj,hogy étkezésnél folyton felkapaszkodott,s nem hagyott békén.

Megnéztük a disznókat.Kisebb-nagyobb malacokból és idősebbekből adódott a jelentős létszám.Téglával kirakott ólakban-bár a gémeskúthoz mégis közel-laktak ezek az állatok.Esténként a házigazdánk Sanyi fia legeltette őket Bobi közreműködésével.Bobi egy intésre is ugrott már,s terelte a malacokat.

Benéztünk az istállóba is.A közvetlen a szobánk mellett lévő lóistállóba,s az utána következő tehénistállóba.Akkor mindkettő üres volt.Az egyetlen tehén borjával legelt.A lovak,Füstös és Manya még munkában voltak.

Tájékozódó utunk során alaposan szemügyre vettük a tanyát.A ház főbejáratával szemben volt egy épület,a kamra.Ennek ajtajából végig lehetett tekinteni a tanya főépületén.

Ez a főépület két részből állt.Egy magasabb,újabb és egy alacsonyabb,régebbi épületből.Az újabb rész egy szobából és konyhából állt.A szobán egy nyugatra,s egy délre néző ablak volt.Maga a szoba,amint ezt idővel láttuk,szép,tágas,földes padozatú volt,búboskemencével.Ebben lakott Cs.Nagy Albert feleségével és két fiával

A konyha ajtaja volt a lakás egyetlen bejárata.A konyhába lépve balra volt Nagy Alberték szobája,jobbra a mi kamránk.Az ajtóval szemben egy ablak nézett északra.Az alatt az öt hónap alatt,míg ott laktunk,egyszer láttam kinyitva,- akkor is az én kezdeményezésemre, meglehetős megrökönyödést kelteve-,igen rövid időre.

Aztán következett a mi”szobánk”.Ez már az épület régebbi,alacsonyabb részéban volt.Egy méterrel keskenyebb is volt az új épületnél.A keskenyedés által keletkezett sarokban a tornácon szék és asztal állott,a nyári időszakban a háziak itt étkeztek,itt üldögéltek,általában itt tartózkodtak.

A lóistálló és a tehénistálló is nagy méretűek voltak,nem csak egy-két állat részére épültek.A tehénistállóba jelenleg inkább csak a tyúkok jártak tojni.

Az egész épület kb.30 m.hosszú volt,az udvar felé eső déli oldalon végigfutó fedett tornáccal.Az új épületrész előtt  a nyugati oldalon egy régi daráló,mellette ágy,utána egy kampónak nevezett fapad.Ez elé helyezték el kis fehér asztalunkat,melynem egyik lába az úton kitörött.A kanapé mellé került a nagy fehér ládánk.Ez a kanapé volt állandó tartózkodási helyünk.Csak a déli órák voltak kellemetelenek,mert a Nap erősen odasütött.A tornácnak az új épület elé eső részét faoszlopok tartották.Az épület nyugati részén a tornác falazattal volt lezárva.

A háznak ez előtt a része előtt drótkerítéssel elkerített kertecske volt,abban két szép körtefa.Az egyiken érkezésünkkor apró sárga körte érett,a másikon jóval később igazán fínom ízes körte termett.A kampó és az ágy elötti részen néhány tőke szőlő futott fel magasra,védelmet nyújtva aforró nyári nap ellen.Maga az elkerített kis kert különben igen elhanyagolt és sívár volt.Az egészen kicsi csirkék számára jelentette néhány hétig a nagyvilágot.

A konyhaajtó előtt téglával kirakott út vezetett ki az udvarra.A bejárást lécajtóval lehetett lezárni.Mellette volt a padlásfeljáró-a padláson én sohasem voltam.Az épület alacsonyabb részén volt a mi szobánk,egyetlen kicsi ablaka előtt atornácon a már említett asztallal.Következett egy szabadtéri tűzhely,azon folyt ott tartózkodásunk csaknem egész ideje alatt a főzés.A tűzhely után ismét egy lécajtóval lehetett lezárni a belső tornácot.

Itt végződött a másopdik kertecske,amelyben virágok nyíltak.Külön érdekessége,hogy nem volt ajtaja,s csak a kerítésen átmászva lehetett bejutni.A tornác-szerű fedett rész elvezetett az istállók előtt is,egészen a ház végéig.Az alacsonyabb épületrész előtti trornác tetejét nem a háztető képezte,hanem külön hozzáépített fedélzet,melyet faoszlopok tartottak.

Szemben a bejárati konyhaajtóval,az udvar túloldalán volt a kamra.Ebben tartották az élelmiszerkészletet,néhány gépet,kerékpásokat,stb.Közvetlen a kamra ajtaja mellett volt a tyúkól.A ház nyugati részén volt a nyitott kocsiszín.

Pár lépéssel tovább ,körülbelül szemben a lakóépület végével volt a gémeskút,melynek vize szép,tiszta bár ivásra alkalmatlan volt.

Tovább keleti irányban álltak a disznóólak,melynek számos lakójáról már megemlékeztem.

Jóval a lakóépület mögött  állt egy fából összetákolt,erősen szellős kis építmény,amelyet azonban a tapasztalat szerint csak mi,városról odakerültek használtunk.

A lakóépület nyugati részén túl állott egy újabb épület,amely ugyan magtárnak épült,de nem arra használták.Néhány szerszám állt benne,s néha kismalacok használták csupán.Szemben állt a kukoricagóré.

A tanya udvara aránylag keskeny volt,agyagos földdel,az élettel nehezen küszködő fűvel.Mikor ez az agyagos föld megázik,erős a sár.Ezért a konyhától a kamráig az út kővel volt kirakva.Ugyancsak köveken lehetett a kertecskék udvar felőli oldalát is megközelíteni.

Talán 2-300   m.-re a mi tanyánktól akácos erdőcske látszott,mellette egy nagyobb házzal.A háziak mondták,hogy oda is vittek „pestieket”.Mert mi ott mindig,mint „pestiek”szerepeltünk.Megtudtuk,hogy ott van özv.Klebelsberg Kúnóné,öccse,Dr.Kovács Gyula és felesége.Hallottuk azt is,hogy távolabb,Somogyi Gyula tanyájára is vittek pesti családot.Csak később tudtam meg,hogy Kámori Feri van ott családjával.

Tájékozódó útunk elvezetett a demeteresi /így hívték ezt a dűlőt,a szomszédosat pedig lápoldalnak/dűlőút felé is.A tanyai bejáróút baloldalán,a góré után  egy vályoggödör volt,melynek béka lakói az alkony felé buzgón fújták nótájukat.Aztán láttunk a távolban néhány házat,idővel legtöbbjét közelebbről is megismertük.

A kamraépület és kút mögött,tanyai viszonylatban közel volt egy másik tanya,Haskó Sándor lakott ott eladó leányaival.

Elsétáltunk tanyánk keleti oldától távolabbra is,kereve egy kis szabadabb kilátást.Ezt ott meg is találtuk.Trágyadomb,szalmakazlak,balra kis erdő,s aztán szabad kilátás.nagy messzeségbe.Egy szürke,folyosós templomtorony látszott tőlünk északara,az okányi református templom.

Első benyomásaink bőséges tápot adtak további gondolatainknak.Bejebb húzódtunk,hiszen alkonyodott már.Sok pótolnivalónk volt az alvás terén,korán akartunk lefeküdni.

A háziak kis tejjel kíanáltak,köszönettel vettük.Házigazdánk igen értelmes,egyben érdekes gazdaembernek bizonyult.Sok-sok estén át hosszan elbeszélgettem vele.Erről majd később.Háziasszonyunk igen szolgálatkész ,szíves volt.De valahogy,már az első órákban úgy láttuk,nem ő az irányadó a házban.Sanyi fiuk akkor nyolc-kilenc éves lehetett.Helyes,kedves,nagyon udvarias,előzékeny és jómodorú,amellett igen értelmes fiú volt.Utolsónak ismerkedtünk meg a házigazda első házasságából származó ,nagy fiával,Bertivel.Ő nem volt valami beszédes,de mindig igen szépen viselkedett,nem csak velünk,hanem mostohaanyjával is.

Mikor este becsuktuk magunk mögött fakilincses ajtónkat,s lefeküdtünk-én az ablak melletti ágyon,Imre a másikon, Paulus a vaságyon,Judit a fotelágyon elgondolkodhattunk mindezeken.Túl sok volt egyszerre az élmény.Láttunk sok szépet,sok fájdalmasat,láttunk reménytkeltőt,s elkeserítőt.Mindebből megpróbáltunk valami kis,előzetes mérleget csinálni.De minden szép,minden reménytkeltő tünet eltörpült a minket ért szörnyű csapás súlya alatt,hogy hontalanná,otthontalanná lettünk.

És lelkemben egy szó kezdett mind hangosabban és hangosabban szólni,egy szó,melyre tovább,mint egy évig kerestem a feleletet: mindez MIÉRT ? És ez a szó olyan hangossá vált,hogy túlharsogott nappal is mindent.Hát még milyen hangos volt akkor,az első okányi éjszakán,amikor a legközelebbi jövő is csak mint nagy talány,jelent meg előttünk.Akkor még azt hittem,hogy sorsunk balrafordulásának én vagyok az oka.Valami olyant tehettem,amit nem lett volna szabad,vagy nem tettem valamit,amit tennem kellett volna.Akkor még nagyon naív voltam ezekeben a dolgokban.Azt hittem egy ilyen,vagy olyan viselkedéssel ezt a sorsot elkerülhettem volna.Pedig nyugodtan kimehettem volna a Nagy Albert-féle kis akácerdőbe s belevéshettem volna az egyik fa törzsébe,hogy”sic fata volunt”-igy akarta a sors..

Első napunk tanulsága csak annyi volt,hogy ez a hely hosszabb tatózkodásra számunkra nem lesz alkalmas.És hogyha a Bujdosó-féle helyiség sem lesz jobb,kénytelenek leszünk élni azzal a joggal,ami a Budapesten kapott határozatban írásban szerepelt:ha máshová kívánnak-ismerősökhöz,rokonokhoz-költözni,azt a Megyei Tanácsnál írásban kérhetik.Azzal a gondolattal aludtunk el,hogy ennek a kérdésnek az ügyében holnap döntenünk kell.S egyben,-ennek folyományaként-elhatároztuk,hogy csomagjainkat nem bontjuk fel,csak azokat,amelyekre múlhatatlanul szükségünk van.

Aztán a fáradtságtól eltikkadva mindnyájunkat elnyomott a jótékony álom. 

                                           IV.

 Mikor másnap mély álmomból eszmélni kezdtem,elszoruló szívvel láttam,hogy mindaz,amiket ezeken a lapokon leírtam,nem rossz álom,hanem kegyetlen valóság.Való az,hogy kiüldöztek otthonunkból,elvették lakásunkat,kilöktek a bizonytalan sorsba,s mindehhez azt sem mondták,hogy miért.Körülnéztem.Ablakunkon szúnyogháló volt,minden egyéb függönyt,elsötétítést leszedtünk.Úgyis kicsi volt az ablak is abban a kicsi,l2-l3 m-es szobában,ahol négyen örökké levegőhiányt éreztünk.

A többiek még aludtak.Légy nem volt nagyobb számban,szomorú ébredésünket legalább ez nem sürgette.De a háziak korán keltek,hallottuk járásukat-kelésüket,otthonias beszédüket.Igy aztán hamarosan mindannyian felébredtünk.De nem siettünk a felkeléssel.Nem kellet igyekeznem a kórházba a kórlapokat rendezni,statisztikát készíteni,iratokat kezelni.

Korán volt még.A Nap csak nemrég kelhetett fel.Egy fénysugár oldalról bahatolt a mi kis szobánkba is,-ez csak hajnalba volt lehetséges,mert az alacsony tornáctető eléggé besötétítette a helyiséget- s rávetődött fehér szekrényünk oldalára.Más időpontban a napsugár nem hatolhatott be szobánkba soha.

Kicsit beszélgettünk az ágyban fekve,aztán hamarosan felkeltünk.Imre fiunk lett a víz-felelős.Ő gondoskodott vízszükségletünkről.De már az első reggel láttuk,hogy mennyire más dolgokra van itt szükség,mint amikkel mi el voltunk látva.Szerencsére a háziaknak voltak kannáik,s egyet mi is használatba vehettünk.Fürdőszobánk után nem volt könnyű beleszokni a kárpitozott széken elhelyezett tálban való mosakodáshoz.

Reggeliztünk.Az útazásra,s a későbbi időkre becsomagolt élelmiszerekből ettünk.

Aztán,rendberakva a szobát-már amennyire azt lehetett-,elkészültünk a faluba való bemenetelre.A háziaktól megkérdeztük az utat,hiszen az autóútból semmit sem láttunk.Aztán a tőlük kapott felvilágosítás után nekiindultunk.Az idő szép volt,eső nem volt várható.

 

 

KITELEPÍTÉSÜNK TÖRTÉNETE

(1951-1953) s ezt követö húszéves földönfutásunk

„Ne félj, én megsegítlek“                                                       „Az elűzöttet visszahozom”               

           /Ézsaiás 41. 14./                                                           /Ezék. 34. 16./          

 

 

Fakult iratok soraiból a múltat élesztgetve találtam rá Édesapám egy háború előtti noteszében e két bibliai idézetre. A találó igéket olvasva, némi megdöbbenéssel szemléltem apám már alig kivehető kezeírását. Különös elgondolni, miért vetette pont e sorokat papírra, milyen üzenete lehetett számára a második bibliai igének? Talán felsejlett előtte későbbi sorsa, megérzett valamit az eljövendő időkből? A történtek ismeretében ma már különös megvilágításban és jelentéssel ragyog fel számomra mindkét ige. Igazuk ereje indított arra, hogy gyakorlatlan krónikásként, ám hiteles átélőként megpróbáljam visszaidézni Édesapám, s vele együtt családunk megpróbáltatásait. Szólaljon meg hát e kései krónika egy értelmiségi család modernkori hányattatásairól:           

 

 

KITELEPÍTÉSÜNK TÖRTÉNETE

/ 1951, jún.–1953, szept./ s ezt követő húszéves földönfutásunk.

 

 

1951-et írunk, a terror legsötétebb éveinek egyikét. A háborút követően létrehozott igazolóbizottságok valamennyi magyar munkavállaló politikai múltját már kivizsgálták, a bűnösöket elítélték, az ártatlanokat „igazoltnak”minősítették. A ”fordulat éve” utáni Rákosi-éra mégis tart a bűntelen, ám régi emlőkön felnevelkedett volt vezetőréteg esetleges szembehelyezkedésétől, a terror vasmarka most rajtuk keresi a fogást. A nép félelemben él, Budapest lakóit új jelenségek nyugtalanítják. Utcáin hajnalonként leponyvázott teherautók dübörögnek, s hurcolják áldozataikat ismeretlen célok felé. Míg a hírhedett fekete autók csak egy-egy személyt, a teherautók már egész családokat tűntetnek el otthonukból. Hátrahagyott lakásuk lepecsételésével a rendőrség annak lefoglalását hitelesíti. Az áldozatokat a keleti országrészekbe szállítják, s onnan, ki tudja, hová? Beszélni senki nem mer, csak riadt suttogás terjed szájról-szájra. Titokban a lehalkított Szabad Európa Rádió adásait hallgatják rádióra tapasztott fülekkel, hogy ki ne hallatsszon, s az erősen zavart adásból valamit mégis megtudjanak. Az egyház, majd az önálló, államosítások után még magántulajdonnal rendelkező, s ezért ellenségnek minősített parasztság meghurcolását követően most a volt vezető értelmiségi réteg végleges félreállítása a cél. Tombol az „osztályharc”, áldozatai azok, akik nem éltek a nyugatraszökés lehetőségével, hanem itthon maradtak, mert nem volt semmi bűnük, s mert magyarok akartak maradni. A hírhedett „vasököl” most ezekre a szabadlábon maradt bűntelenekre sújt le, akik ellen az igazolások során sem merült fel semmi vád. Nem csak a családfőre, hanem az egész családra, gyerekestől, albérlőstől. Budapestről kitelepítik a még ott meghúzódó arisztokratákat, a gyártulajdonosokat, s valamennyi, bizonyos pozíció feletti magas rangú volt miniszteriális tisztségviselőt, s katonatisztet, akiknél nem találtatott elég igyekezet az új hatalom támogatására. Kik nem átallottak továbbra is templomba járni, nem írtak faliújság-cikkeket, nem szóltak hozzá a „Szabadnép-félórák”kellően alulképzett vezetőinek primitív előadásaihoz, s képesnek látszottak további hasonló bűncselekmények elkövetésére. A távolélő családtagokat is felkutatták, s kitelepített családjuk után hurcolták.  De a deportáltak sorai közé kerültek azok az értékesebb lakással, villával, s egyéb javakkal rendelkező állampolgárok is, akik tulajdonára az új hatalom szemetvetett. Meghurcolásukra egyénenként is mindegyiküknél ürügyet kellett találni, amit az érintettel nem közöltek, az csupán káderlapjukon szerepelt. Nekünk évek múlva családi kapcsolatok révén mégis tudomásunkra jutott Édesapám”bűne”az alábbi történet szerint:

Édesapámnak, /ki a háború után is megmaradt a „fordulat évéig”állásában/ mint a Pénzügyminisztérium Költségvetési Főosztálya vezetőjének, döntő szerepe volt egyes állami pénzek kiutalásában. Egy dunántúli kommunista főispán hatalmas összeget kért szovjet emlékmű felállítására. Apám, ismerve a háború utáni kórházi állapotokat, kijelentette, hogy amíg a kórházakban a betegek kitört ablakú folyosókon, földre helyezett szalmán fekszenek, emlékműre csak kisebb összeget adhat.”Megtagadta a pénzkiutalást egy szovjet emlékmű felállítására” szólt a vád ellene. Ezt egy egyetemen tanító rokonunktól tudtuk meg, aki gúnynevükön u. N.”gyorstalpaló” ávósokat is tanított, akiknek pozíciójához hiányzott egy diploma./megbuktatásuk tilos volt!/ Egyikük, professzora kérésére megszerezte ezt az információt.

Térjünk vissza 1951 tavaszára, a felbolydult Budapestre, ahol a leponyvázott teherautók már hetek óta továbbra is rendületlenül szállítják áldozataikat. Az irány: kelet. Zöld Mihály, az ezekért felelős belügyminiszter családjával együtt öngyilkos lesz.Az adminisztrációt lebonyolító tisztviselőket éjjel is dolgoztatják, többen a szöveg ismeretében rosszul lesznek. A jogállam megszűnt Magyarországon. A kitelepítések sokáig már nem titkolhatók.Városszerte láthatók a kapualjakba szétszórt, otthagyott bútorok, s a rendőrség által lepecsételt lakások.Régiségkereskedők hiénái szimatolnak tömegesen városszerte, s rávetik magukat e kiürülő lakásokra.A kiszolgáltatott helyzetű rászorultak komoly értékeit fillérekért összevásárolva, hatalmas haszonra tesznek szert.A világ felfigyel a törvénytelenségekre, a világ tiltakozik! Politikusok, írok, művészek emelikfel világszerte tiltakozó szavukat e törvénytelenségek ellen, minek köszönhetően a nyár közepén a kitelepítéseket kénytelenek leállítani. A szórásból így a szerencsésebbek kimaradtak, s azok is, akik hajlandóak voltak az új rendszerrel együttműködni.A Budapestről kitelepítettek száma így utólagos megállapítás szerint kb. 14ooo - 16ooo főre tehető.A hortobágyi táborokba a vidékről elhurcoltakat szállították, a budapestieket az ország keleti szétszórt településeire.A kitelepítés rendőri felügyelet melletti kényszerlakhelyhez kötöttséget, azonnali nyugdíjelvonást és szellemi munkától való eltiltást jelentett.Egyidejűleg lakásuk elkobozását, ami a háborút követő budapesti lakáshiány enyhítését is szolgálta. Többen csak szép villájuk miatt kerültek a kitelepítendők listájára. Rokonságom abban az időben óvakodott házának tatarozásától, s némi megnyugvást tulajdonosának csak annak megfelelően elhanyagolt külleme nyújthatott. Egyik településen felfigyeltünk egy akkoriban szokatlanul szépen gondozott kertre. A frissen tatarozott épület köré apró ezüstfenyőket ültetett igényes, ám naiv tulajdonosa, körülötte gondozott virágágyak tarkállottak. Néhány hónapon belül már az egész terület házastól, kertestől egy elvtárs tulajdonába került.

 

A kitelepítettek amnesztiájuk kézhezvétele után sem térhettek vissza Budapest területére, onnan még hosszú évekig ki voltak tiltva, amit csak 1956 oldott fel. Így kerültünk Okány után, körbelakva a fővárost a budapest környéki településekre, Gödre, Gödöllőre, majd Budakeszire. Itt sorstársaink szinte minden kamrát elfoglaltak, mert ez volt legközelebb a fővároshoz. Mi kb.20 évet töltöttünk olyan lakásokban, ahol nem lévén fürdőszoba, kintről, kannával kellett a vizet behordani, s udvari árnyékszéket használtunk, melynek ülődeszkáját a téli szélvihar hóval fújta be, ami hamarosan ráfagyott. Okányban egyszerű napraforgó-szárakból kialakított, ajtó nélküli sátor kerítette e tisztes tákolmányt. A kitelepítésünk utáni nem lakás céljára épült szállásokon, nyaralókban télidőben reggelente 8 C. Fokra ébredtünk. Itt kellet megmosakodni, a vízmelegítéshez tüzet rakni, s hajnali ½ 5-kor már Budapesti munkahelyemre indulni. Télidőben ilyenkor magam törtem a háromnegyedórás úton első gyalogosként a havat. Legkorábban ¾ 7 órára értem este haza. A napi több mint 5 órás utazás, a több mint 14 órai távollét erősen kimerített. Ha nyolc órát aludtam, másfél órám maradt csak,-a munkaidő akkor hosszabb volt-ami étkezésekre és mosakodásokra kellett. S közben még sálakat festettem. Ma már érthetetlen számomra, hogyan is bírtam mindezt éveken át?

A több mint két év után amnesztiával szabadult, földönfutóvá tett kitelepítetteket a későbbiekben is a primitív lakáskörülmények, a Budapestről való kitiltás okozta napi több órás, zsúfolt körülmények közötti akadozó utazás, a szellemi munka elérhetetlensége, a továbbtanulástól való eltiltás és a rájuk sütött bélyeg még hosszú évtizedekig a másodrendű állampolgárság státusába süllyesztette. A”kitelepítés” szó helytelen, nem fedi a valóságot, nem is illik az 1951-ben Budapestről elhurcoltak helyzetére. A deportálás szó megfelelőbb. Kitelepítetteknek ma a háború után nyugatra telepített svábságot és a felvidékről áttelepítetteket nevezik. Ők hihetetlen szomorú sorsuk ellenére nem váltak új lakhelyükön rabokká. Sőt a szorgalmas svábság a nyugati zónába kerülve,-ahova közülünk is igen sokan vágyakoztak-új lakhelyén hamarosan talpra állt, s támogatásukból virágozhattak fel a hazai sváb települések. Minket nemcsak elhurcoltak otthonunkból, hanem állandó rendőri felügyelettel kényszerlakhelyhez is kötöttek. Eltiltva a képzettségünknek megfelelő szellemi munkától, segédmunkásokká süllyesztve, boldogulásunkat még a későbbiekben is megakadályozták.

Míg az elítéltek, internáltak többnyire visszatérhettek szabadulásuk után lakásaikba, a kitelepítetteket azoktól hivatalosan megfosztották, s amnesztiájuk után nem volt hova hazatérniük. Ténylegesen földönfutókká váltak, hiszen lakás vásárlására anyagi helyzetük miatt képtelenek voltak. A lakosságot érintő háborús károk és bombázások áldozatai szorgos munkával lassan pótolhatták veszteségeiket. Az „úri, horthystának”nevezett vezetőréteg az osztályharc következtében állását már a háború után hamarosan elvesztette, s többnyire csak segédmunkásként helyezkedhetett el. Lerongyolódásuk már ekkor elkezdődött. /Értetlenül szemléltem egyik sikeres magyar filmünket, melyben a kitelepített arisztokraták fehér kesztyűben kapáltak. Ekkorra már szegényeknek se kesztyűjük nem volt, de élelmük is alig./ A lesüllyesztett értelmiségnek, ha még maradt is némi ékszere a háborút követő „csencselések” után, -amikor egy aranygyűrűért néhány kiló lisztet kaphattak-, azoknak akkoriban nem volt semmi értéke. Aranyat, ezüstöt senki nem vett, az akkori vezetőréteg ezt még nem igényelte. Ugyanígy nem volt semmi értéke a telkeknek, nyaralóknak sem, azoktól mindenki szabadulni igyekezett, mert bármikor elvehették. A kitelepítettek sorsán tehát ezek birtoklása sem könnyített.

Édesapám hitt az igazságban, s mivel nem volt semmi bűne, naiv ember lévén még ezekben az időkben sem akarta elhinni, hogy ő is a kitelepítettek listájára kerülhet. A diplomája szerinti „jog és államtudományok tudora” számára ekkora jogtalanság elképzelhetetlen volt. Ismerőseink már csomagoltak, mi nem. Csak mikor egy közvetlen, igen jámbor munkatársát is elvitték, kezdett rádöbbenni a valóságra. Ám ez az utolsó pillanat volt, előkészületekre már nem maradt idő.

1951 júl.19-én este a Zeneakadémián voltunk mindannyian, kovács Dénesnek, a Zeneakadémia későbbi igazgatójának diplomahangversenyét hallgattuk, Beethoven hegedűversenyét játszotta./Később őt is letartóztatták./ A kitelepítési végzést másnap kaptuk kézhez a reggeli órákban,/s a következő hajnalon már vittek is / apám már a munkahelyén volt az Irgalmasrendi kórházban, ott kellet őt értesíteni. Én akkor érettségiztem, s aznap kellet utoljára bemennem az iskolába. Szerencsémre a névsor elején voltam, s az érettségit így még előtte letehettem, de Lászlóffy Judit barátnőm, akivel évek óta egy padban ültünk a Baár-Madasban, már nem tudott leérettségízni. Ő kitelepítésük után fizikai munkásként dolgozott. Csak miután 56-ban Münchenbe került, tudott ott, nehéz körülmények között leérettségízni. Azóta már nyugdíjas fogorvos. Imre öcsém a Lónyai utcai református gimnázium 2. Oszt tanulója, alig múlt 16 éves. Eredetileg a közeli, vári Toldy gimnáziumba járt, de oda jeles bizonyítványa ellenére, mint osztályidegent a következő tanévkezdéskor már nem vették fel. Érdemjegyei alapján, s felvételi vizsgával sikerült végül a Lónyai utcai református gimnáziumba kerülnie.

Nem volt könnyű egy 25 éves háztartást egyik napról a másikra feloszlatni. A rámolásban az egész ház segített. Draskóczy Gáborbácsi kijelentette, hogy egy villanykapcsolót sem szabad a lakásban hátrahagyni. 10-20 ember forgolódott nálunk, sokszor a lakók barátai is, kiket mi nem is ismertünk. Holmiijaink így különféle helyekre kerültek, legtöbbjét nem kaptuk vissza, mert a viharos időkben az emberek szétszóródtak, s hazatérve lakhelyük már ismeretlenné vált. A család híven őrizte a padláson holmink egy részét, s nem lehetett könnyű feladat néhány kérésünknek eleget tenni, s előkeresni azt, aminek megküldését száműzetésünk helyéről, okányból utólag kértük. Örökké emlékezetes marad számomra az egyik utolsó Iskola-utcai kép, amikor a rámolást befejezve, szüleim kimerülten egymást szótlanul átkarolva az Ilonanéniékhez szállított bőröndökre roskadtak. Édesanyám, -akit soha nem láttam sírni-, apám vállára hajtotta fejét, s sápadt arcán némán peregtek a könnyek. Egycsapásra körülöttük minden összeomlott, az otthonuk, a terveik, s gyerekeik boldogulása. Édesapámat egészen haláláig egy kérdés emésztette, a MIÉRT?

 

 

OTTHONUNKBÓL KITÉPETVE …

 

Hajnali 6 órakor jöttek a rendőrök. Gorombán és félelmetesen. Házunk minden tagja kijött búcsúztatásunkra. Akkoriban élelmiszerjegyeink voltak, s valamennyien kiváltották fejadagjukat, hogy nekünk átadhassák. Így jutottunk a csak igen ritkán látott szalámihoz. Az értünk jött teherautó pótkocsis volt, szokásosan leponyvázva, egy házaspár, Altaiék, két gyerekkel, s egy idős úr, Kosztolányi bácsi a Rózsadombról már elhelyezkedett rajta. Őket már másodszor hurcolták el, néhány éve szabadultak csak Mauthausenből. Minket is feltuszkoltak, s búcsút intettünk a hátrahagyottaknak azzal a bizonytalan érzéssel, viszontláthatjuk-e még valaha is egymást?

A teherautó elindult, s életem legszebb szakasza, gyerekkorom, a dédapám építette házzal együtt a távolba veszett. Nagyot sóhajtottam. Integetni már nem mertem a kedves falaknak, s Vároldalba felhúzódó szép kertjének, hiszen rendőrök vigyázták minden mozdulatomat. Nem tudtuk, valójában hova is visznek, nem tudtuk, mit hoz a következő óra, gyökereinktől kitépve, összeszorult szívvel csak szédelegtünk. A kegyetlen jelenben éltünk, nem volt jövőnk.

A Magdolnavárosi külső pályaudvaron ritkán látott hosszúságú vasúti szerelvény állt. Bonyolult adminisztráció után elfoglalhattuk helyünket a termes fapados kocsiban, melynek bejáratait két fegyveres rendőr őrizte. Nem volt szabad felállni, nem volt szabad kinézni az ablakon és nem volt szabad az ablakot kinyitni. Nyár volt, forróság. A szerelvény a napon állt. Egész délutánig várakoztunk, mikor végre elindulhattunk. Ez a várakozás az átforrósodott kocsikban a rámolással töltött álmatlan éjszaka után igen kimerítő volt. Valamennyien egy élet munkájának eredményétől, értékeinktől, emlékeinktől, s vagyonunktól 24 óra alatt megfosztott száműzöttként néztünk az ismeretlen jövő elé. Helyzetünk a száműzötteknél is súlyosabb volt, hisz azokat csak otthonuktól, hazájuktól tiltották el, a világ nagy része szabad volt számukra. Minket kényszerlakhelyhez is kötöttek. Senki nem tudta, mi a „bűne”, nem tudtuk, mi velünk a tervük, nem tudtuk, tovább visznek-e majd Szibériába, s nem tudtuk, miből fogunk megélni. Sorsunk egy diktatórikus hatalom kezében volt, ami mindannyiunkat, -csecsemőtől az aggastyánig- ellenségének tekintett, s aminek kényük-kedvük szerint teljes mértékben ki voltunk szolgáltatva. Hasonló meghurcoltatásra, -ahol nem csak az egyes embert, hanem egész családját is büntetik csecsemőtől az aggastyánig, s megvonják valamennyiük szabadságát, -a háború utáni Európa jogállamaiban még nem volt példa. Így nem volt rá gyakorlat sem. Különösen súlyosan érintette ez a családfőket, akik a hirtelen megváltozott körülmények között képtelenné váltak családjuk ellátására.

 Kupénkban a közelebb ülőkkel tudtunk némi kapcsolatot kialakítani. Egy magányos, igen öreg úr, ki támogatás nélkül járni is alig tudott, reménytelenül várta a vonatokon megszokott utasellátó élelemmel megrakott kis tolókocsiját. Igen megszomjazott már, s ekkora hőségben szerinte kellene már egy kis jégbehűtött sört hozni. Nem értette, hogy valójában mi is történik körülötte. Egy fiatal pár, Eltz grófék egy csecsemővel utaztak. A gyerek nehezen viselte a forróságot, sokat sírt az utazás alatt. A férj osztrák állampolgár lévén nem szerepelt a kitelepítettek listáján. Mikor ez a rendőrök tudomására jutott, megkérdezték, miért nem hagyja faképnél ezt a „dögöt”? Mármint fiatal feleségét. Kupénkban utazott egy Baghy nevezetű férfi is, kinek földbirtokán át haladt egy darabig vonatunk. Érdeklődve néztük, merre is járunk? Nagy volt a forróság. Az állomásokon csak átrobogtunk, kinézni tilos volt. A WC-hez rendőr kísért. Egyszer-kétszer megállt a vonat, s ekkor ki-ki vizet szerezhetett. Így ismerte fel Édesapám az ablakból kitekintve egy volt osztálytársát, gr. Széchenyi Zsigmondot, a híres vadászt, kivel a vári Ferenc József gimnáziumban diákoskodott. Mindannyian igen fáradtak voltunk. Mi a vagon végénél lévő négyszemközti helyet foglaltuk el, melynek az ajtó felőli ülése a nyithatóság érdekében rézsút le volt vágva, így kényelmetlenebb is volt. Egy durva ajtónyitásra Édesanyámnak vágódott az ajtó, mert nem volt ideje kellőképp félrehúzódnia.”Mi az, maguk még mindig grófoknak, uraknak képzelik magukat, hogy így elkényelmesednek?”hallatszott a durva megjegyzés anyám felé. Éjjel sem tudtunk aludni, dideregtünk a kialvatlanságtól.

 

 

OKÁNY, hányattatásunk első állomása

 

Édesanyám névnapján, Paula-napkor, hajnali 4 óra tájban érkeztünk meg lelkileg és testileg egyaránt törődötten Okányba. Mindannyiunkat felvonultattak a fegyveres rendőrkordonnal körülvett állomás előtti szabad területen. Sorbaállítás, névsorolvasás. Egy idős, nagyothalló sorstársnőnk, kivel Lakitelken ismerkedtünk meg később, a sorbaállítási parancsot nem hallotta meg. Akkorát lökött rajta a rendőr, hogy elesett, s eltörött a műfogsora. Évekig nem csináltathatott újat, hisz nem volt a faluban fogorvos, s a falut tilos volt elhagyni. Kialvatlanságunk következtében vacogtunk a hajnali párás hidegben. A 4-5 órás várakozás során többekkel összeismerkedtünk. Okányban vagy 80 Budapestről elhurcolt család lehetett együtt. Vasúti szerelvényünk vagonjaiból többet menetközben lekapcsoltak és különböző más településekre irányítottak, Széchenyi Zsigmondék is máshova kerültek. Közben figyeltük a holmik lerakodását. Egy gyönyörű zöld selyemhuzatú kanapé nem akart kimozdulni a vagonból. Tépjék csak ki, ordított az irányító a rakodókra, ezeknek sem fáj, hogy rongyos a maguk ruhája, ne fájjon maguknak se, ha az övéké elszakad! A hangnem kezdetben igen durva volt. Utólag tudtuk meg, hogy az előző nap összehívott lakosságot Budapestről kitoloncolt munkakerülők érkezéséről tájékoztatták, akik mind a nép megrögzött ellenségei. Sok helybéli csodálkozott, amikor később meglátta e munkakerülők állásukat igazoló munkakönyveit. /Idővel, mikor már fény derült kilétünkre, a helybéli lakosság igen nagy szimpátiával viseltetett irántunk./Órákig kellett még várakoznunk, mire az utolsók között felpakoltak egy teherautóra. Kiderült, hogy a számunkra kijelölt szállás nem használható, így máshova, egy otthonmaradt rendőrtiszt számára kijelölt tanyára vittek.

Kigördülve a faluból, pusztai döcögő földutakon kanyarogtunk hosszasan teherautónkkal egy szomorú küllemű tanyáig. Lekászálódtunk, s egy kicsi öregember „Isten hozta magukat” köszöntéssel fogadott. E kedves és szép köszöntésre annak körülmények-adta kétes zöngéje tett egy kérdőjelet. A különös emberke leendő házigazdánk, cS. Nagy Albert volt. A lerobbant kis tornácos épület egy konyhából állt, balra egy szobával, jobbra pedig egy utólag az épülethez ragasztott kis helyiséggel. Bevezettek ebbe a földes kis kamrába, mely a jövőben lakásunkul szolgál. Ez épülettoldalékként, alacsonyabb belmagassággal épült, tenyérnyi kis ablakkal. A sötétben egy búbos kemencét véltünk megpillantani, ami a kamra felét elfoglalta. Csupán néhány nm. Maradt üresen, oda fekhelyeink fértek csak be, azok is úgy, hogy lefekvéshez át kellett egymáson másznunk, s egy kárpitozott székünkre helyezett lavór. A többi bútor a tornácon maradt.

 Meglátva e nappal is sötét kamrát, elszorult a szívem. Itt, ebben a homályban fogok ezután élni? Gimnazista korom 8 évén át diákként mindannyian áhítozva vártuk az érettségit, azt a pillanatot, ami után elkezdődhet az igazi, nagybetűs ÉLET! Mennyi szép terv, remény élt bennem még így is, hogy Édesapám bizonytalan álláslehetőségei miatt terveimről lassan már megtananultam lemondani. Továbbtanulásról szó sem lehetett, szükség volt a keresetemre, hiszen Imre még tanult, s Édesapám kikerülve a Pénzügyminisztériumból, igen kevés jövedelemmel rendelkezett. Érettségi után bennem volt a család reménysége, hiszen én tiszta lappal könnyebben helyezkedhettem el. Most itt, Okányban legszerényebb terveim is mind egy csapásra szertefoszlottak. Hihetetlen ürességet érezve csak álltam a sötét kis kamrában, s míg mindez átvillant agyamon, eddig ismeretlen keserűség öntött el. Megölték minden álmomat, s érthetetlen módon ide vagyok kötve ebbe a reménytelenségbe! S érthetetlen módon engem, aki óvodáskori civódásaimtól eltekintve soha, senkit nem bántottam, most ismeretlen emberek ismeretlen okokból gyűlölnek. A hatalom pedig azon dolgozik, hogy ez a gyűlölet hatalmas erővé dagadva teljesen elsöpörjön. Ezzel az indulatáradattal szemben tehetetlen voltam! Nem féltem a falusi élettől, de a „tanyáról” eddig más fogalmaim voltak. A ménteleki tanyát, ahol nyarainkat töltöttük, szépnek találtam nagy, deszkapadlós szobáival, a fehér ajtókkal, tágas verandával, s előtte illatozó tarka virágszőnyegével. Itt csak a végtelen sivár környezetet és pusztaságot láttam. Rádöbbentem, hogy szabadságom elrablásával nemcsak terveim váltak semmivé, hanem a vigaszt adó szépséget is eltűntetik életemből, s nem marad más, mint a megaláztatások sorozata. Pillanatnyi kábulatomból az egyik rakodó durva hangja riasztott fel.”Tánccipőket hozott, azt hiszi, itt is majd mindig csak táncolni fog?”mordult rám, meglátva kezemben a necchálós szatyorban lévő tornacipőt, mely Imre öcsémé volt, s hófehérnek már nemigen mondható. Az igazságtalanság már túl soknak bizonyult, összeszorult a szívem, s bárhogy küzdöttem ellene, kibuggyant szememből a könny. E pillanatban, itt ért véget gyerekkorom.

Házigazdánkat Csőszinek becézték, mivel korábban csősz volt. Az alacsony, görnyedt emberkét, a helyi, kötelező nagy bajusszal, 18 évemmel öregembernek tartottam, bár csak 60 éves volt. Valaha vagyonos embernek számított, de mint kulákot, mindenéből kifosztották, s családjával hihetetlen szegénységben élt. Őt csak előző este értesítették érkezésünkről. Mivel eredetileg egy volt rendőrtisztet szállásoltak volna hozzá, úgy hitte, azt megfigyelésére, spiclinek helyezik oda. Meglátva érkezésünket, nyilván gyanította a valóságot. Igen értelmes, gondolkodó parasztember volt. Minden vasárnap megvette az újságot, s alapos figyelemmel végigolvasta. A falusiak elismerték nagy tudását, amit természetesnek is vettek, hiszen csősz volt, akinek egész életén át volt ideje, s így lehetősége az elmélkedésre. Ez szerintük valamennyi pásztoremberre érvényes, ők voltak a falu bölcsei. Az év folyamán volt tábornokok, miniszterek jöttek hozzánk, akik mind csodálták éleslátását, s őszinte ámulattal hallgatták bölcs beszédét.

Felesége, Rozika nála jóval fiatalabb, csinos, csendes, rendkívül becsületes asszony volt. Mint metodista vallású, az egész vasárnapot hittársai körébent, a templomban töltötte, ahol nem csak imádkoztak, hanem a magukkal vitt süteményeket fogyasztva egymással elbeszélgettek.

Kisfia, Sanyika fegyelmezett, jó gyerek volt, akkor járt az első osztályba. Érdemes leírni az akkori ifjúság egyik szellemi táplálékául szolgáló, nyilván jelentős „költeményt”, mely elsőosztályos tankönyvének öregbítette színvonalát:”Bíborvörös az ég alja, -Sztalin József lakik arra ...-Sztalin József lakik arra,- Dolgozóknak édesapja”. A kis Sanyika harsányan szavalta az újsütetű ”édesapjáról”zengedező verset, miközben ezen apa családját mindenéből kifosztotta. Sanyarú sorsú gyerek volt, mert kulákok lévén minden terményüket elvették, s bárhogy esedezett kis tejért, az egy szem tehenükből fejt tejet az utolsó cseppig be kellett szolgáltatniuk. De így volt a zsírral, s minden egyébbel is. Mintha lopta volna, oly félve adott titokban egy cső parázsonsűlt kukoricát Rozika a kisgyereknek a saját terméséből. Maguk ilyent nem ehettek, hiszen mindig kevesellték a beszolgáltatás mennyiségét. Bár a falusiak szorgosan dolgoztak, jóformán mind nélkülöztek. Külön kategória volt a kulákság, akiket ahol csak tudtak, büntettek. Az Okányba hurcolt kitelepítetteket az erről csak előző este értesített kulákokhoz szállásolták, rajtuk is ütve ez által egyet.

Még egy 26 éves, a gazda első házasságából származó legény élt a tanyán, Berti. Csendes, jóravaló fiatalember, ki hamarosan megházasodva a faluba költözött. Okányban minden második embert Albertnek hívtak, s Bertinek becéztek A maradék András, vagy Imre volt. A Sándorokból Sandri lett. Eleinte nem tudtam, milyen név is a „Pirke”ahogy sokakat neveztek. Csodálkozva néztek rám, mert az öcsém nevének, Imrének volt a beceneve. A Judit nevet nem ismerték, Judi-nak szólítottak. Ez a név születésem idején jött divatba. Az osztályban belőlünk volt a legtöbb, s ha Juditot szólított fel a tanárnő, heten álltunk fel egyszerre. Olvastam Benedek Elek egy írását, melyben sajnálja, hogy ez a szép bibliai név már nem használatos Magyarországon. Ő még ismert Erdélyben egy öreg nénit, akit Juditnak neveztek. A korábbi korosztályokban –egy Baár-Madasi névsor alapján-az Éva, Ilona és Mária nevek vezettek./A ma divatos nevek hallatán már sokszor a Bábel tornyában érezem magam. /Az okányi vezetéknevek között az Egri, Király és Kincses volt a legelterjedtebb. Egy akkor élvonalbeli színésznő, egri Irma,/a Máriák mind Irmákká váltak/ aki Latabárral játszotta főszerepeit, is onnan származott. Ismertem édesapját is egy jól megtermett, szorgos kovácsmester személyében.

A háziakkal teljesen össze voltunk zárva, s egymásra utalva. Az asszonyok szerencsés természete következtében egymás segítése volt a cél, s kaptunk is Rozikától sok türelmet és jóakaratot. A közös tűzhely használata során mindenki inkább a másiknak adta a magáét, semhogy elvegye azt, ami nem az övé. Mivel „szobánkba” nem fértünk el, -oda csak aludni jártunk-, a közös konyhában töltöttük az időt, s ott is ettünk mindig, ki-ki a magáét. Vacsora után Csöszi elővette pipáját, s csendesen beszélgettünk, míg meg nem szólalt, hogy”rövid az éccaka, feküdjünk le”!/így, ahogy leírtam/. Ezzel a szertartással véget ért a nap. Az ősz beköszöntével e mondása”hosszú már az écakára”változott, ami a további együttlétet indokolta. Az étkezések idején Rozika nem ült az asztalhoz, hanem félrehúzódva egy kis sámlin fogyasztotta el egyszerű főztjét. Én asztali hely hiányában, az ölemben tartott tányérból ettem. Egy idő után elfelejtettem késsel-villával enni, mert az egyik kezemmel a tálat kellett tartani, s az ételt ezért előre mindig összevágtam. A mindennapi élet a szűk tornácon zajlott, melynek oszlopai egyszerű, göcsörtös fatörzsekből készültek. Itt állott a tűzhely is, melyen nyáron főztünk, korhatozó kis asztal és lóca állt mellette. Ott ette Csöszi mindennapi szalonna-adagját.

Érkezésünk másnapján felkerekedtünk, hogy bemenjünk a faluba szétnézni, s megnézzük a nekünk eredetileg kiutalt helyiséget. Ez egy kis fűszerüzlet volt, egyik fala végig fiókokkal beépítve. Bár bent volt a faluban, mégsem igényeltük, mivel közvetlenül az utcára nyílott, mosakodás, s egyéb teendők elvégzése nem lett volna megoldható. A faluban mindenhol kitelepítettekkel találóztunk, kik kivert kutyaként ismerkedtek a környezettel, s egymással. Ott jutott tudomásunkra a „Szabad nép” aznapi cikke, mely szerint ideje volt már a fővárosból, Magyarország szívéből e fertőző „gennygócot” /ezek voltunk mi/ eltávolítani. Édesapám némi rátartisággal sokáig gennygócnak nevezte magát./Rádió csak egy volt a faluban, a híreket az újságokból szereztük./Lelkiekben és fizikailag is megfáradva végül hazaindultunk. Egy órába telt, míg a tanyáról a faluba értünk, s most újra egy óra gyaloglás vissza. Nyár volt, forróság, a Nap égetett, a cipekedéstől elfáradtunk. Az út is nehezen járható, kocsivájta dűlőút volt végig a mezőkön, árnyék sehol. Félúton egy lovasszekér fiatal, barátságos gazdája, Irázi Gyula felvett mindannyiunkat kocsijára, mentesítve a további gyaloglástól. Festeni nem lehetett volna nála szebb parasztembert. Keménymetszésű, bronzbarnára sült arca, dús, hullámos fekete haja volt, fehér lobogó inget viselt, sötét nadrággal, kifényesített csizmával, s elől az ott szokásos kis mélykék köténnyel. Széles válla, magas termete Toldi Miklósra emlékeztetett. A későbbiekben a közös munka során gyakrabban láttam, a felesége is a környék legszebb asszonya volt. Serény, munkás emberek voltak, dolgoztak látástúl vakulásig. Kitelepítésünk után tudtuk meg, amikor a tsz-esítést igen erőltették, hogy öngyilkos lett. Nemcsak ő, többen is a faluban. Okány régi színmagyar település volt. Lakósai többnyire ismerték egymást. Egy közeli tanyán élőre mondották csak, hogy idegen, jött-ment ember, mert csk 40 éve lakik Okányban. Önálló gondolkodású, nemes szívű, büszke, értelmes parasztemberek voltak, akik nem vesztették el gyökereiket. Ragaszkodtak őseik szerezte földjükhöz, értették és szerették munkájukat. Öreg házigazdánk még soha nem hagyta el a falu határát. Kitelepítésünk után Édesapám geodéta mérnökök mellé szerződött figuránsnak. Egy külvárosi állattelep kerítésén kellett átmásznia hosszú lécével, amikor a helyi munkások közül valaki megszólította. Csöszi volt. Ott kellett hagynia földjét, házát az erőszakos TSZ-esítés következtében, s feladva önálló életét otthonát, földönfutóként idegenek szolgálatába kényszerült lóápolónak. Okány község egységét szétverték, régi, kedves ismerőseink, munkaadóink közül sokan az öngyilkosságba menekültek. „Viharsarok”népe nem tűrte az igát!

A falu hamarosan rádöbbent, kik is vagyunk mi,”pestiek”, miért kerültünk oda, s mindenben segítségünkre voltak. Mihozzánk, -távol lévén a falutól-csak ritkán vetődött rendőr vagy ÁVH-s. Ennyi előnyünk volt a falubeliekkel szemben, kiket gyakrabban molesztáltak, s köteleztek alig fizető, közös munkára. A távolság azonban legyőzhetetlen volt, szinte elzárt a külvilágtól. Különösen esős időben, amikor a sártól az utak járhatatlanná váltak. A mi környékünket”Lápoldalnak”is nevezték, utalva a talaj állapotára. Aggódva néztünk a későbbi tél elébe, különösen, mert iható víz nem volt gémeskutunkban, azt a falu egyetlen artézi kútjából kellett a tanyára kihordani. Ezt a háziak részünkre is megoldották. Lovaskocsijuk segítségével hetente hoztak friss vizet a faluból.

A környékbeli tanyavilágban még két gazdához vittek „Pestieket”, ahogy a helybéliek minket neveztek. Hamarosan fel is kerestük egymást. A szomszéd tanyán volt Klebelsberg Kúnó egykori kultuszminiszter özvegye, sári néni, öccsével, dr. Kováts Gyulával és annak feleségével, Zsuzsával. Sári néni akkor már 70 év felett járt. Mégis gyakran átsétált hozzánk, a végtelen hosszúnak tűnő réten át, sőt gyapotot is együtt szedtünk. A hazai gyapottermesztés külön téma. Éghajlatunkon csak senyvedve nőtt, tervgazdaságunk bölcs irányítói mégis több ezer hektáron tervezték termesztését, gazdatársadalmunk nagy megrökönyödésére. Filmeken láttam, amint hazájában könnyedén tépik le az embermagasságú növényekről az öklömnyi pihelabdákat. Nálunk ilyenről szó sem volt. A senyvedő növényekről többnyire utólag, késsel fejtettük ki mandula-szerű gubójából a gyér, gyapotnak alig nevezhető kis szöszmöszt. Számomra igen fárasztó volt szedése, mert a hosszú sor elején le kellett hajolni a pusztán kb.30-40 cm magasra nőtt növényhez, s csak a sor végén lehetett felegyenesedni. Mivel elég magasra nőttem, mélyebbre kellett hajolnom. Sarinéni könnyedén végzett a sorokkal, s buzgón segített a házunknál vézett gubózásban is. Férje egykori érdemeire tekintettel Szeged városa /a kommunista vezetés!/ kikérte azzal, hogy ellátásáról is gondoskodik, de az akkori Magyar Állam ezt megtagadta. /Gróf Klébelsberg Kúnó a trianoni tragédiát követő kritikus gazdasági helyzet ellenére, tárcája pénzügyi kereteiből ki tudta alakítani a szegedi oktatási centrumot, s a fogadalmi templom is akkor épült. Egyéb nemzetalkotó tevékenysége közé tartozott többek között 15 000 tanyai iskola létesítése is. S tette mindezt Vallás és Közoktatásügyi miniszterségének alig 10 éve alatt! Az 1920-as népszámlálási adatok szerint akkor Magyarországon a lakosság 15%- az írástudatlan volt, s ez elsősorban a tanyákon élőkből adódott./ Klébelsbergné öccséről, Gyulabácsiról apám szerint a háború előtti időkben gyakran írtak Kováts Pubiként az újságok. Ő legszívesebben régi vadászkalandjairól mesélt igen érdekesen. Ám a huszadik alkalommal már mindenki ásítozott történetein. Könyvei is voltak, ami ott ritka kincsnek számított. Apámat is ellátta francia nyelvű történelmi tárgyú könyveivel. Az olvasás annyira hiányzott, hogy gazdánk padláson elfektetett gazdasági könyveit olvasgattam, nagy csodálkozására. Onnan tudtam meg, hogy egy liba 70-80 évig is élhetne az ember beavatkozása nélkül. Gyulabácsi felesége, Zsuzsanéni, szikár, sovány, fanyar teremtés volt, ő rá hárult a család ellátása. A távolabbi tanyán Dr. Kámory Ferencék laktak, egy házaspár felnőtt fiával. Feribácsi egykor a fináncok főnöke volt. Pasaréti villájukba a szentesi disznópásztort helyezték, aki az első karácsonykor kitermelte a kert valamennyi ezüstfenyőjét. Emminéni nagyon bánkódott, amikor ezt meghallotta. Fiuk, Ferike önálló utakon járt, vele ritkán találkoztunk. Kezdetben, munka híján a három tanyára szorult család hetente háromszor összejött, s később is, ha csak lehetett. Mindig másoknál volt a találkozó. Néha kiegészült a társaság a faluból jött kitelepítettekkel, ilyen volt Krisztinkovich tábornok, de a nagy távolság miatt ez nem állandósulhatott. A tanyák is elég távol estek egymástól, apró pontként tűntek fel látogatóink a pusztaságban, s hosszú idő telt el megérkezésükig. Sari nénit messziről megismertük hófehér hajáról. Amint a szántóföldi rögök között bukdácsolva közeledett felénk. Rajta nem volt fejkendő, mint a falusi asszonyokon, amit munkában magam is állandóan viseltem. A három család találkozóin Édesapám gyakran felolvasta azokat a lelkeinket erősítő verseket, melyeket otthonról Jáky Jenőbácsi küldött Pirinéni által készített süteményes-csomagjaikban. Ezeket kisiskolás gyerekeivel másoltatta le, s a meghatóan girbe-gurba írással készült, reményt és vigaszt adó, többnyire Reményi versek sokat segítettek a nehéz idők átvészelésében. Szeszélyessé vált hangulatunk néha az optimizmusba csapott, ami szükséges is volt megpróbáltatásaink átvészeléséhez. Természetesen mindig hazatérésünk volt a téma. Arról beszélgettek igen jólesően, eljön egyszer majd az idő, amikor zászlódíszben, virágokkal fogadnak majd katonazenekar hangjai mellett valamennyiünket Budapesten várni, Kámory Feribácsi fogadásunkra még fehérruhás lányokat is bevetett.

A tanya őrzése egyetlen kutyára volt bízva, a fekete Bobira. Kezdetben igen rossznéven vette megjelenésünket. Sértődötten elbújt előlünk a lóca alá, s bús, szemrehányó pillantásokat vetett reánk, betolakodókra. Hamarosan azonban annyira megbarátkoztunk, hogy a munkából este hazaérkezve, találkozásunk fölötti mérhetetlen örömében majd széttépte a rémülten előle szanaszét rohanó tyúkokat. Mikor egy fél év múlva a falu szélére költöztünk, s rá egy hónapra Imre egy lovaskocsival visszament hátrahagyott holminkért a Demeteres Csöszi tanyára, Imrét követve rátalált új otthonunkra, s attól kezdve gyakran hozzánk szökött. Gazdáinak úgy kellett mindig érte jönni.

Egy tehén is volt a tanyán, akkor született borjával. Tejet soha nem láttunk belőle, mert mind be kellett szolgáltatni. Egy alkalommal kijöttek az adóbehajtók, hogy a tehenet lefoglalják a be nem fizetett adó fejében. Gazdám felmutatta a befizetés igazolását, erre a jövő évi adó terhére vitték el a borjút. A faluban az egyik kulákot azért büntették meg, mert a trágyát nem kerítette körül. A szomszéd ezt hallva gyorsan deszkákkal a magáét körülhatárolta. Őt meg azért büntették meg, mert tékozolja a nép vagyonát, az értékes deszkákat, melyek a trágyától megrohadhatnak.

Tyúkok, csirkék is kapirgáltak a tanyán. Egyik serdülő kis pipi nem akart esténként a helyére menni. Imre feladata volt mindennap az óljába cipelni, amit a kis kendermagos szelíden el is várt. Egyik ló azonban a lábára lépett, s az letörött. Rozika kénytelen volt levágni, de képtelenek voltunk enni belőle. Ott figyeltem meg, hogy a frissen kikelt kiscsirkéket a kotló mennyire félti, s védelmezi. Ám a sok sárga kis pihe között akadt egy fekete is. A tyúkeszű tyúkmama ezt mindig bántalmazta, megbúbolta, s elkergette magamellől. Az állatvilágban sem dúlt az igazságosság!

A kezdeti időkben nem tudtuk, mihez is kezdjünk. Édesapám elkezdett minket franciára tanítani, Imre ezt lelkesen is fogadta, én a nyelvek iránti régi ellenszenvemet nehezen tudtam legyőzni. A magolás gondolatától is irtóztam, s a szavak bemagolása elkerülhetetlen volt. Később minden megoldódott, amikor lehetőségünk nyílt a munkára. A falubeli kitelepítetteket erre kötelezve elhajtották, mi ebből szerencsére a nagy távolság miatt kimaradtunk, s a környék gazdáinál találtunk munkát. Teljesen rájuk voltunk utalva.

A kitelepítéssel egyidejűleg apám nyugdíját megvonták, s csak fizikai munkát végezhettünk. Ezt szigorúan is vették./Bár nem volt gépíró a faluban, s csak egy ujjal pötyögtetett valaki elképesztő helyesírással, mégsem engedték, hogy egy pesti gépelést vállaljon./ Ott álltunk pénz nélkül. Édesapám szívbeteg volt, fizikai munkára képtelen. Édesanyámat nemrég operálták vesekővel,/akkoriban ennél a műtétnél a fél deréktájat körbevágták/ami miatt nem emelhetett, s hajolhatott. Imre 16 éves volt, én 18, igen sovány, gyenge fizikummal. Fizikai munkához nem voltunk hozzáedződve. Mégis valahogy elő kellett teremteni az anyagiakat. A nagy család is küldött ehhez segítséget, noha akkoriban valamennyien nehéz körülmények között éltek. Mi Imrével fiatalok lévén, szerencsére gyorsan beleszoktunk a mezőgazdasági munkákba, s hamarosan Édesanyám is résztvett benne. Édesapám is a könnyebb munkákból amennyire csak bírta, kivette részét. Mi azonban rendszeresen napszámba jártunk, ami a Nap felkeltével kezdődött, s a Nap lenyugtával végződött. Még sötétben indultunk, gyakran hajnali három órakor, hogy időbe megérkezzünk a távoli földekre. A hosszas gyaloglások következtében gyatra cipőink feltörték a lábunkat, gyakran csak sántikálva közlekedtünk. A munkaeszközeink pedig a kezeinken keltettek impozáns hólyagokat, s valahol mindig seb is pompázott rajtunk. De nem finnyáskodhattunk, nem volt mese, menni és dolgozni kellett. Nem lehetett kimaradni, a falusiaknak csak megbízható, állandó munkatársak kellettek. Eleinte az izomláztól mozogni is alig tudtam, csak vonszoltam magam hiányos városi öltözékünk sem volt alkalmas a földműves munkára. Nekünk, ”Pestieknek”ruhaneműt vásárolni akkor sem lehetett volna, ha lett volna rá pénzünk. De pénz az élelemre is alig jutott.

 A környéken zömmel cukorrépát és napraforgót termeltek, az utóbbit Uszunak nevezték. A háztartások csak cukorral rendelkeztek, jóformán minden mást be kellett szolgáltatni. Így a falusiak zsír helyett a kenyérre is cukrot szórtak. Napszámba járva mi is népgazdaságunk cukorrépa termesztésén lendítettünk nagyot, bérünk napi 2 kg. Cukor volt. Egyeltük, kapáltuk, s ősszel a cukorrépát „koronáztuk”, ami a zöld levélzet lemetszését jelentette. Ebben a munkában jelentős segítséget nyújtott a balga magyarságnak az éles eszű szovjetújító, Jarmosenkó elvtárs, ezért nekünk „Jarmosenkó-módszerrel” kellett a cukorrépát koronázni. E lángelme fejéből kipattanó zseniális találmány a következő módszer volt, ami a tervgazdaságnak jelentős megtakarítást eredményezett: A hengeres cukorrépa végéről a levélzetet nem egycsapással kellett levágni, hanem mintha ceruzát hegyeznénk, kis kúpot kellett kialakítani, ami e módszerrel, -hála Jarmosenkó zsenialitásának-, megmaradt a népgazdaságnak. Találmánya nélkül egy magyar paraszt csak herdálta volna a nép vagyonát! Kis bárdokkal végeztük e nemes munkát a több kilós cukorrépák között. Amikor a fagyok már megérkeztek, elég kellemetlenné vált a jeges, gyakran emberfej nagyságú répák emelgetése, s kezeink teljesen meggémberedtek. Ülőhelyünk, a levágott répalevelekből képződött halmok is deressé váltak. Kis szünetek adódtak, ilyen volt a „früstük”, a német Frühstückből magyarított reggeli pont nyolc órakor, s a déli félórás ebédszünet. A fösvényebb gazdák még sötétben is dolgoztattak, amikor már alig láttunk. E munkákban a környék szegényebb lakói is résztvettek, mindig voltunk tízen, vagy még többen. A kőkemény agyagos földből a férfiak húzták ki igen kemény fizikai munkával a hatalmas répákat. E műveletet egy kapanyélre erősített horgony-szerű eszközzel végezték, ami magában még nem volt elég a répák kihúzására. Munkájukat a derekukra erősített kötéllel a kapanyelet összekötve, egész testük rándításával tették eredményessé. A férfiak egy-egy hosszú sor végén cigarettára gyújthattak. Mi nők, koronáztunk. A gazdák éberen figyelték teljesítményünket, pihenésre csak a reggeli és ebédidő nyújtott lehetőséget. Az ottani nyelvezet nemcsak a Frűhstücköt egyszerűsítette le, ilyen módosult szó volt a kemencéből a kenyerek kihúzására szolgáló, hosszú rúd végére erősített falap, a ”szivanó”, ami valószínűleg a „szénvonóból”keletkezett, s meghonosodott a francia ”soirée” szóból az összejövetelek „cuháré”elnevezése, ami az egykori uraságoknál szolgálattevőktől eredhetett.

A másik munkalehetőség a napraforgó, Uszu körül kínálkozott. A napraforgó fejét begyűjtötték és „uszubugázás”címen hangulatos összejövetelt rendeztek „kalákában”, már a tanyákon. Ilyenkor az emeletmagasságú halomra mindannyian felmásztunk, s egy bottal elkezdtük kiverni a tányérokból a magot. Az üres tányért félredobtuk, s végül megmaradt a napraforgómag halom. Közben a lányok lelkesen és hangosan énekeltek. Ehhez önfeledt jókedv kellett, az ének ebből fakadt. A fiatalság még nem érzékelte, mi is zajlik körülötte az országban, még nem volt reményvesztett. Az akkori magyarság a nehéz körülmények ellenére még énekelt. Talán még volt jövőképe. Ma már örömből fakadó énekszót nem hallani, csak énekkarokét. /Emlékszem, egyszer kecskeméti zsúrra hívtak meg Keresztanyámékhoz. Mi, 15-18 év körüli fiatalok lelkesen keringőztünk, tangóztunk. A hangulat csúcsát mégsem a tánc jelentette, hanem amikor azt abbahagyva, végül mindannyian magyar nótákat énekeltünk hihetetlen jókedvvel. Ilyen a fiatalok között akkoriban, az elnemzetietenedő Budapesten már nem volt hallható! A „szocializmus”magyarságrontó politikájának sikerült e veszélyes magyar sajátosságot, az ”úri nyavalygásnak” nevezett magyar nótát is kiirtani műdal voltára hivatkozással./A magát a kultúra hordozójának tartó értelmiség befolyásolható többsége is méla undorral fordult el e giccsesnek minősített „műdalhordaléktól”. Mert ha giccsnek nevezik, akkor pfuj! Meg sem fordult fennkölt szürkeállományukban, hogy minden népnél a daloknak csak egészen szűk hányada a népdal, az összes többi „mű”. A mindent elnyomó nyugati rock-zene, az évenkénti új slágerek özöne, s minden egyéb műdal mégis szabad utat kapott. Leigázóink ugyanis státusuk megőrzése érdekében egyik legfőbb feladatuknak a leigázottak nemzeti önérzetének összezúzását tartották, mely a hungarikumnok eltörlésével is járt. Ezt nálunk ellenállás nélkül sikerrel keresztül is vitték. Ilyen volt a szürkemarha, a mangalica, de a világszerte csodált és elismert „Kodály-módszer”is. A tragikus történelmi múltunkból fakadó, egyedülállóan sírva-vigadó magyarnóta is ennek esett áldozatául. A háború előtti rádió műsorában legtöbb időt a magyarnóták sugárzása igényelte. Szerencsére az elszakadt magyarság körében még él e „hallgatónak”nevezett dalok szeretete, s mint külföldi vendégeinket is egyik legjobban vonzó nemzeti kincsünk, talán valamikor, egy értelmesebb generáció korában még visszamenthető lesz. Bár aggasztó az e miatt ellehetetlenülő cigányzenekarok feloszlása. Állításuk szerint, ha a generációk által eddig megszokott szakmai átörökítés láncolata megszakad, kétséges egy későbbi újrakezdés. /Magyarnótáink népszerűségét a fiatalabbak körében nem növeli a többnyire elaggott előadók túlnyújtott előadásmódja, s a Duna TV néha kissé negédes tolmácsolása./

Másik „tanyasi”összejövetel a”háztaposó”volt. Fával burkolt padlózatot Okányban nem láttam, csak földes helyiségeket. Ilyenkor a szobák földjét agyagos törekkel keverték, s ledöngölésre e fáradságos művelet helyett táncestét,„háztaposót”rendeztek. A táncolással ledöngölt agyagot utólag keményítő védőrétegül tehéntrágyával kenték be. Magam is voltam ilyen háztaposón, ahol minden zenére a csárdás lépéseit táncolták, ugyanúgy egymással szembefordulva, két kezüket a lányok táncosuk vállára, a fiúk a lányok derekára téve. Táncosaim a tanyasi legények voltak. A talpalávalót Okány népszerű hegedűse, kassai mester húzta. Imrének, mint hegedűsnek nagyon megörült, s minden lakodalomra, s ünnepségre ezen túl már ketten jártak. Öcsém így a tanyavilágban sok új érdekes élményhez, s egyúttal finom falatokhoz is jutott. Egy este elment a faluba lakodalmi „fellépésére”, de éjjel leesett az első hó. A vastag hótakaró a táj megszokott képét jelentősen megváltoztatta, a gyalogösvényeket betakarta, s igen megnehezítette sötétben a tájékozódást. Imre el is tévedt éjjel a tanyáktól távol eső havas, fagyos pusztaságban. Céltalan kóborlása közben szerencséjére rátalált egy gémeskútra, ami végül kellő támpontúl szolgált a hazataláláshoz. Egyik tanyasi legénynek, víg Gyurkának annyira tetszett a hegedű, hogy maga is csinált egyet. Küllemre egészen tökéletes volt, csak Gyurka megszólaltatásában volt kissé riasztó. Ebben sem az elkészített hegedű volt a bűnös, hanem Gyurka gyarló hallása. E vállalkozása is jellemző a helybéliek kézügyességére és kreativitására./Tulajdonképpen són, petróleumon és gyufán kívül minden egyebet képesek voltak maguk otthon előállítani. / Visszatérve a falusi „padlóápolás”módszereire, mi nem engedtük kamrácskánk földjének hetenkénti tehéntrágyás bekenését, bárhogy is ajánlotta azt Rozika, aki e különös műveletet szívességből le is bonyolította volna. Pedig igaza volt, hamarosan mély gödrök keletkeztek, s teljesen fellazult a homok is. Mégis viszolyogtunk nemcsak a matériától, hanem a legalább kétnapon át érezhető, nem éppen kölnire emlékeztető illattól is. Társas szórakozásként a kukoricafosztás nem volt szokásos, a kukoricát már leszedéskor csuhéjából kifejtettük egy hegyes fadarabbal. A napraforgószárak,- uszukórók- leszedése éjszakai feladat volt, mert akkor szállt le a harmat, s lágyult meg tőle a kemény szár. Szép emlékem van erről, amikor gyönyörű holdfényes éjszakákon Imrével vágtuk és szedtük össze a kórót, ami fedezte téli tüzelőnk egy részét. Imre biciklijével mentünk az éjszakai pusztaságban, messze környéken sehol senki, csak a nagy csend, s a hold ezüstezte mezők. Mivel mindannyian jól dolgoztunk, sokfelé hívtak, munkával így őszig el voltunk látva.

Előfordult, hogy a környék cséplőgépei mellé rendeltek ki minket is ingyen-munkára. A pelyvát kellett hordanom, amit egyenletesen ontott a cséplőgép. Ennek elszállítása gyakoribb fordulókkal könnyebb lett volna, itt azonban ritkítva a fordulókat, a két gerendára szögezett tartót alaposan megpakolták. Gyenge, vékony kezem ellenállt a súlynak, képtelen voltam a tartórudat összeszorítani. Tenyerem egyszerűen magától kinyílt. A több mint kétéves kapálás, s egyéb nehezebb munkák nyomán kezem megerősödött, s végül kellően tenyeres-talpassá váltam e munkák elvégzéséhez. A Spektrum TV egyik adásában bemutatták a 10 legkellemetlenebb munkakört. Ezek között szerepelt, mint legnehezebb, a templomtorony lefedő, s a cséplőgép „etető”./Ilyenkor a gép tetején állónak a hozzá felnyújtott kévét vasvillával elkapva a „garatba” kell dobnia. Ha nem vigyázott eléggé, az etető a kapaszkodók nélküli magaslatról maga is könnyen a fogaskerekek közé eshetett./E tíz munka között szerepelt a pelyvahordás és a figuránsság is. Az előbbinél lélegzetet is alig lehet venni közvetlenül a cséplőgép mellett állva, a gépből a levegőbe zúduló, állandóan kavargó, sűrű, szúrós pelyva köze4pette, miközben a szemet is csak résnyire lehet néha kinyitni. S mindezt egy nyári napszám 13-15 -óráján keresztül végezni... A figuránsság hátulütője, -melyet Édesapám is kitelepítésünk után művelt-, nem a nehéz fizikai munka. Itt egész napos hőségben, tűző napon, vagy 20 fokos hidegben meggémberedve, egyenes vonalban haladva kell árkon-bokron, kerítéseken gödrökön, tüskés bozótokon áttörni, majd a pompejii katonához híven hosszasan, mozdulatlanul állva a lécet tartani, míg a kéz a jeges léchez majd odafagy. Markot is szedtem, s igen takaros köteleket készítettem a szalmából, amivel a kévéket összekötöttem. A szúrós szalmától karom és lábam is piros csíkokkal volt díszítve. A nehéz munkánál jóval nagyobb terhet jelentett az egész napos forróság elviselése. A nagy melegben gyakran igényelt ivóvíz csak a felmelegedett kannákban volt, aminek fedeléből mindenki kortyolhatott. Ha nem akartunk a hőségtől összeesni, nem finnyáskodhattunk, ittunk a közös”pohárból”. Kézmosásra sem volt lehetőség, földes kezünkkel ettük a kenyeret. Volt olyan gazda, aki vacsorával is kínált. Ilyenkor az asztal közepére helyezett nagy lábasból kanalaztuk valamennyien az egyszerű ételt. Káposztáskockát, vagy öreglebbencset, ami nagyon ízletes volt. Levesnek a gyenge ciberét ismerték, aminek tápértéke szinte nulla lehetett. Kenyérből, vízzel készült főzet volt. A helybéliek szorgosan végzett nehéz munkájuk ellenére rendkívül egyszerűen és igénytelenül, nélkülözések közepette éltek. A kettős mérce már akkor is divatban volt. Kis Bobi kutyánknak hatalmas kolonc csüngött a nyakában, míg a szomszéd borjú méretű ebe szabadon ugráncolhatott. Csodálkozó kérdésünkre megmagyarázták, hogy Bobi kulák kutya, a másik nem.

Közeledett a tél, kamránk szimpla ablaka nem sok jót ígért. A sok egérluk a falban sem volt bíztató, még a mennyezetről is egerek potyogtak le a fúratokon át. Egérfogóink folyamatosan működésben voltak. Csodálkozásomra egy tyúk egészben le tudott tuszkolni egy egeret a csőrén át. A kemencénkben is nyüzsögtek az egerek. Alváskor a közvetlenül fejem mellett lévő ajtajában csattogott az egérfogó. Gyakran még vissza sem feküdtem ágyamba felállítása után, az már újra elcsattant. A földes, napsütést soha nem látott kamránkban nyáron is minden holmink nyirkossá vált, még a levegő is penészes volt. Hogy vészeljük át a telet ilyen körülmények között?

Csomagjaink egy része az utazás alatt elveszett, nekem csak egy ruhám maradt, amiben utaztam. Ágyamba bújtam, amíg édesanyám kimosta, s felvehettem. Kicsiny pénzünkből, ha össze is gyűjtöttünk volna valamennyit, textíliát, ruhaneműt csak „C-vételi jegyre” kaphattunk volna, ami nekünk nem volt. Ezt a jegyet csak azok kapták, akik a kötelező beszolgáltatásnak eleget tettek. A legfontosabb dolgokat csak ennek mellékletével lehetett megvásárolni. Az ősz beálltával csizmára is szükségünk lett volna, ami ott nélkülözhetetlen volt, mindenki abban járt a nagy sárban.

Egy alkalommal, mikor anyámék a falu felé ballagtak, a falu széléről egy fiatalasszony ment eléjük, kérdezve, nem akarnának-e még a tél beállta előtt házukba költözni? Hogyne akarnánk, volt a válasz, csak nem tudjuk megfizetni. Nem pénzért adjuk, szeretetből, mondotta Erzsike. Így kerültünk a Demeteresi tanyáról az Akácos utca 6 szám alá, a falu szélére. A ház önálló volt, eddig magtárnak használták. Tulajdonosai a szomszédban laktak. Vass Sándor és felesége, Erzsike mindent megtettek, hogy kedvünket leljük új otthonunkban. Még azt is megkérdezték, milyen színűre meszeljék a falakat? A mesebeli házikó egy kis konyhából állt, s egy szobából, nagy búboskemencével, melynek padkája meleg ülést biztosított. Új, önálló hajlékunkban nagyon jól éreztük magunkat, csak az egerekkel volt ott is baj, hiszen a volt magtárban az egerek meghonosodtak. Imre szerzett egy kis fehér-fekete cicát, cilukát,”aki” szorgos egérirtónak bizonyult, s végigkísért Gödi, gödöllői, majd Budakeszin lévő lakásunkba is. Bár a kemence jól fűtött, a szimpla ablakok miatt az ablaküveg belsején vastag jég képződött, s a földes szobában csak a kemence mellett volt meleg. De ez apróság volt, nem is panaszkodtunk miatta. Naponta több köbméter szalmát is eltüzeltünk. Cilukával bolhák is beköltöztek otthonunkba. DDT-vel próbáltuk irtani, de kiderült, az árt a cicának. Vagy egerek, vagy bolhák, választani kellett! A kisebb rosszat választottuk.

Alighogy berendezkedtünk, s kezdtük magunkat otthonosan érezni, megjött váratlanul áttelepülési engedélyünk. Ez szinte hihetetlen volt, csak nagyon kevesen kapták meg. Jött a sok szegény kitelepített, áruljuk el, miként sikerült, de nem tudtunk rá választ adni magunk sem. Egy gyanú ugyan felmerült bennünk, ami a következő:

Édesapám még a pénzügyminisztériumban a tárgyalások során gyakran szembekerült az akkori pártfunkcionáriusok szakszerűtlen álláspontjával. E tárgyalásokon részt vett a világosabb fejű Vas Zoltán is, aki a Szu.-ból tért Rákosival együtt vissza, s mint gazdasági szakember irányította az országot. Egy költségvetési vita után, melyen ő is résztvett, apámat magához hívatta, s azt mondta:”tudja, hogy magának igaza van? Máskor is ragaszkodjon álláspontjához, s ha e miatt bármi bántódás érné, forduljon nyugodtam hozzám” Ezt az esetet Édesapám elmesélte öccsének, Lajosbácsinak is, aki kitelepítésünkkor rá akarta venni Édesapámat a Vas Zoltánnal való kapcsolatfelvételre. Édesapám azonban hajthatatlan maradt, ő nem kér ezektől semmit. Lehet, hogy Lajosbácsi írt ügyében Vas Zoltánnak, ki a háború után Rákosival együtt tért vissza a szovjet emigrációból, s orosz mintára vezette be ingyen munkaerő dolgoztatására Magyarországon a kényszermunkatáborokat. Ilyen volt a recski haláltábor is. Lajosbácsi szerepe ez ügyben sohasem tisztázódott, máig is rejtély maradt.

Az átköltözés időhöz volt kötve, de Édesanyám épp akkor komolyan megbetegedett. Állítólag póktól agyhártyanyúlvány-gyulladást kapott. Nem evett, igen legyengült, magas volt a láza, s állandóan öklendezett. Okányban csak egy orvos volt, az is narkós hírében áll, amit akkoriban csak orvosok engedhettek meg maguknak. Máshoz nem mehettünk, a falut tilos volt elhagynunk. Anyámnak sört írt elő, amit Okányban nem lehetett kapni. Új, fiatal házigazdánk kérésünk nélkül a nagy hóban átgyalogolt a szomszéd faluba, s hozta a sört anyámnak. Bonyolította helyzetünket, hogy mint már a faluban lakókat, kötelező munkára idéztek. Több napra, kóróvágóval kellett volna mennünk egy állami gazdaságba, januári hidegben. Oda se mehettünk, mert fél lábbal már Lakitelken voltunk. Ebből is sok nehézség adódott,/orvosi igazolások, rendőrségi bejelentések a késedelmes utazás miatt, ugyanezek, s az áttelepülési engedély a kóróvágós munkáltatónak,/hiszen utaznunk is kellett volna. Mivel nem jelentünk meg időben Lakitelken, az ottani rendőrség már kiadta ellenünk a körözést. A hosszadalmas igazolásokra végül haladékot kaptunk.

Végre elérkezett költözésünk ideje, télen, mínusz tíz fok hidegben indultunk útnak teherautóval. Megható volt az elválás. Megismerhettük e színmagyar lakosság bőkezű nagylelkűségét is. A lopás ismeretlen volt köreikben. Tiszta világukban nélkülözéseik közepette sem tűnt el soha semmi bekerítetlen udvarunkról. Mindent mindig szabadon hagyhattunk a biciklitől kezdve a kinn száradó ruhákig. Nemígy Lakitelken, ahol figyelmeztettek, zárjuk el a biciklinket, mert ha kint felejtjük, reggelre már el fog tűnni. Minden egyebet is zárnunk kellett. Ez már a kúnok világa volt. Okányban még a legszegényebbek is kérés nélkül mindenüket odaadták volna a rászorultaknak. Ismerősünk, a szegény sokgyerekes Kondásné, éhes gyerekei közepette valamennyi, ritkán készített süteményét is velünk akarta megetetni. Nem olyankor, amikor náluk jártunk, hanem amikor csak rétükön áthaladtunk, hozták szaladva ritkán látott kincsüket, s olyan igaz szívvel kínálták, hogy sértés lett volna visszautasítani. Áttelepülésünk hírére a környék lakói valóságos gyűjtést rendeztek részünkre. Mindenki adott, amije csak volt, mindent összeszedtek kis tartalékukból. Így gyűlt össze a fél szekérre való élelem. Fél zsák krumpli, egy oldal szalonna, liszt, cukor, stb. Pedig azokban az időkben nekik is kevés élelmük maradt a könyörtelen beszolgáltatási kötelezettségek miatt. Szomorúan váltunk el ezektől a tisztaszívű, gerinces, igaz magyar emberektől, hiszen sejtettük, hogy velük többé már nem találkozhatunk. Kezdetben a tanyasi fiatalokkal még levelezgettünk, de a bélyeg ára is sokat jelentett akkori munkanélküliségünk közepette, hiszen semmink nem volt. Lassan a levelezés így elmaradt, amit ma végtelenül sajnálok. Hiányolva leveleinket jött egy reklamálás, melyben kedvesen írták:”aszitük mekatatok”, vagyis „azt hittük, meghaltatok”, hogy nem írtok. Évtizedek múltán Imre visszament Okányba, de már ismerősöket nem talált. Lakóit szétszórták, önálló gazdákból kiszolgáltatott bérmunkásokká váltak, a rendszer célja megvalósult.

Okány teljesen szeparált tanyavilágában élve megismerhettem a számomra ismeretlen, valódi „tanyasi”életet. Csak helybéliekkel dolgoztunk együtt, s a fiatalságot is csak a helybéliek képviselték. A korombeli pestiekkel nem volt semmi kapcsolatom. A „tanyasi” lányok abban versengtek egymással, ki tud már, s milyen kenyeret sütni, ki hogy meszel, s milyen korán kel. Valamennyien ragaszkodtak szülőföldjükhöz, a városban tanuló fiatal tanítónő is visszajött a tanyavilágba tanítani. Az Istentiszteletet is hozzátartozott az ottani élethez, amit valamelyik tanyán tartottak. Ilyenkor az öreg nénik annyira vontatottan énekeltek, hogy Imre öcsém, -a még kamaszkorú, későbbi zenész-, alig tudta nevetését visszafojtani. Nem bántam meg e bepillantást, s az együttélést ezzel a tiszta világgal, keserves kínlódásai, bánatai, s jövőm kerékbetörése ellenére sem. Sok újat nyújtott számomra, az igen sok rosszon kívül jót, emberit is. Egy teljesen más, új világot, amit megtanultam más, új szemmel nézni, a régi értékrend, s rangsorolás megváltozott. Sokat tanultam Okánytól! A fárasztó munkát, nehézségeket könnyebben kibírtam, hiszen fiatal voltam. Ez nem vonatkozott szüleimre. Édesapám érthetően, szinte felőrlődött a „miért”? -ek közepette. Ott állt a négytagú családdal, akiket e megváltozott körülmények közepette, megromlott egészsége következtében fizikai munkára alkalmatlanként nem tudott ellátni. A mi sorsunk, gyerekei kilátástalan jövője is aggasztotta. Városi emberekként egy új, ismeretlen közegben teljesen gyakorlatlanul kellett helytállnunk. Földönfutókká váltunk, nem volt lakásunk, csak fekvőhelyeink egy kis kamrában, állásról, tanulásról szó sem lehetett, megélhetésünk lehetőségei bizonytalanok. S mit várhattunk, a jövőtől? Semmi jót, hiszen minden percben attól rettegtünk, visznek tovább Szibériába. Mint ahogy céljuk az is volt, nemhiába hurcoltak a keleti országrészekbe. Az elhangzott kijelentések a réten saját sírjaink megásásáról, láncravert emberek elhurcolásáról, s egyéb suttogó hírek következtében bennünk élt az állandó rettegés. Rémhírekkel bőven el voltunk látva, erről gondoskodtak is. Egyáltalán, miben reménykedhettünk?

Végül indulnunk kellett Okányból. Költözéshez nem volt pénzünk, annak költségeit Keresztanyám fedezte. Mindannyian befértünk a teherautó sofőrfülkéjébe, kivéve Imrét, aki számára már csak fönn, a nyitott raktéren maradt hely. Mínusz 10 fok hideg lévén, órákon keresztül a rohanó autó keltette szélben nem volt könnyű dolga. Szerencsére Öcsödön rövid pihenőt tarthattunk Lászlóffy Judit Baár-Madasi padtársnőméknél, kik oda voltak kitelepítve. Náluk forró teát, s ennivalót is kaptunk. Csodálkozva szemléltem padlózott, tágas, a falu központjában lévő szobájukat. Cilu cicát is természetesen magunkkal vittük, s aggódtam, hogy az időnként szükségessé vált „biliztetése” alkalmával-ami egyszerűen a szántóföldre helyezését jelentette-, nem fog-e elszaladni? Ciluka értelmes volt, s inkább minket választott, mintha megértette volna az eseményeket.

 

LAKITELEK, hányattatásunk második állomása

 

Majd egynapos utazás után érkeztünk meg végre új kényszerlakhelyünk színhelyére, a lakteleki Eordögh-tanyára. A tulajdonosok valahogy tán rokonaink is voltak,/mint a kecskeméti értelmiség jó része./ Gizinéni tanítónő volt Kerekegyházán, Jóskabácsi a villanytelepnek volt az igazgatója. A házuk is sokkal kultúráltabb volt, mint az Okányiak, de az udvarukon álló „zsellérház”ugyanolyan volt, mint okányi lakásunk. Egy konyha kemencével s egy abból nyíló kis földes szoba. Mégis közelebb voltunk igazi otthonunkhoz, Budapesthez, ha nem is mehettünk haza. A közeli Kecskeméten laktak apám testvérei, dr., Merétey Sándorné családjával, aki egyben keresztanyám is volt és Búza Kiss Jánosbácsiék, akikkel így gyakrabban találkozhattunk. Lakitelken lakott rokonunk, dr. Révész László ügyvéd is, egykori kisgazda képviselő, ki a szállást szerezte. Még kitelepítésünk után azonnal beadtuk a tanyánkra áttelepülésünk iránti kérelmet, de mivel az hivatalosan Kecskeméthez tartozott, -s mi városba nem mehettünk-, oda nem kaptunk engedélyt./A tanya 12 km-re volt Kecskeméttől!/

Lakitelken csak egy, szintén oda áttelepült idős kitelepített lakott, Frischfeld néni, az angyalföldi „csavargyár”volt tulajdonosa. Míg Okányban sokan voltunk, s ránk, a távoli tanyákon élőkre nemigen figyelt a rendőrség, addig Lakitelken mi voltunk a célpont. Állandóan ellenőriztek, éjjel berúgták az ajtót, s goromba igazoltatások közepette benyomultak apró szobánkba. Durva hangvételű ordítozásuk, hatalmasságuk hangsúlyozása félelmet keltett mindannyiunkban. Rettegtem a rendőröktől, még jóval később is összeszorult a szívem, ha csak egyet is megpillantottam./Ma is rossz lesz a közérzetem, ha meglátom őket, nem csak azok miatt, amiket kitelepítettségünk alatt tőlük elszenvedtünk, hanem egészen a rendszerváltásig tartó, az állampolgárokat alattvalójuknak tekintő gőgös magatartásuk miatt is./

Révész Laci bácsi igyekezett állást találni számunkra. Édesanyámmal el is helyezkedtünk a Nyárjasi Állami Gazdaságban. A tőrserdei csemetekertben kapáltunk. A „csemetekert”elnevezés igen szépen hangzik, azt hihetnénk, hogy az ottani kapálgatással aranyos, apró növénycsemetéket dédelgetünk apró gazocskák eltávolításával. Ezzel szemben hatalmas gazt kell irtani, kő kemény földet kapálva, s egyúttal kerülgetni a kis fapalántákat. Eleinte betettek minket is a brigádba. Tempósan kellett haladni, ki volt tűzve a napi teljesítmény. Délben abbahagytuk a munkát, mindenki ebédelt, majd lefeküdt egy közeli fa árnyékába. Mi Édesanyámmal pihenés helyett az erdőbe mentünk, s gallyakat gyűjtöttünk otthoni tűzhelyünk számára. Egyik erdésznő ezt szóvá tette, mondván, hogy a korhadó gallyak táplálják az erdő földjét, s mi ezt megakadályozzuk. Attól kezdve meghagytuk e nemes eledelt a fáknak. A brigád bizalmijának nevezett férfiú hamarosan „oskolára”akart küldetni. Elvégezhetném a nyolc osztályt, kecsegtetett./akkoriban 6 elemi volt általában a végzettség/ de még ennél tovább is tanulhatnék, lelkesített. Agitálásai elől nehezen tudtam végül kitérni. Mosogató koromban is egy szennyes üvegeket hordó kocsitologató tovább tanulásra igyekezett serkenteni./Utólag kiderült az illetőről, hogy sorstárs, s Édesapám osztálytársa volt a Ferenc József gimnáziumban./Felmerült egy naiv elgondolás is, hogy helyezkedjem el bérelszámolóként egy állami gazdasághoz. Bepillantottam egy nagy terembe, ahol vagy tízen, mint a gályarabok, görnyedve tekertek evező helyett számológépeket. A látvány számomra ijesztő volt Inkább kapálnék, gondoltam, bár válogatásról szó sem lehetett. Természetesen ezt nem is engedélyezték volna számomra, hiszen csak fizikai munkát végezhettünk./Több segítőkész ember próbálkozott jobb álláshoz juttatni valamennyiünket, ami a hatóságok miatt amúgysem volt lehetséges./

 

Egy alkalommal térdigérő gazban kellett kapálni úgy, hogy a nyárfapalánták, melyek kb.1 cm. Magasak voltak, megmaradjanak. Ugyan mutatták nekünk, melyik is az, számunkra minden zöld egyforma volt. Valamit természetesen igyekeztünk meghagyni. Az eredmény csak idővel mutatkozott, mikor az általunk kapált területen egy fia nyárfa sem nőtt, szegényeket mind kikapáltuk. Kártételünkért szerencsére nem kaptunk büntetést. A megüresedett területre paprikát ültettek, amit később ebédünk mellé szívesen fogyasztottunk. Látva amatőrségünket, végül elkülönítettek a brigádtól, s a későbbiekben már mindig csak ketten jártunk a tőserdei nyárfás olyan részlegébe kapálni, ahol már nagyobbak voltak a facsemeték. Azonban fejlődőképességünket bizonyítja, hogy hamarosan a „dicsőségtáblán”is szerepeltünk, mint legeredményesebb dolgozók, amit volt brigádtársaink lelkendezve hoztak tudomásunkra./Mi ugyanis nem hagyhattuk el Lakitelket, az iroda pedig Nyárjason volt, ahova már tilos volt mennünk./Erre nem számítottunk, s megtépázott kapás-önérzetünk nagyot lódult. Szerettük a Tőserdő hatalmas tölgyeseit, ahol egykor a cserkész jamboree rendezvényeit tartották. Néhány építményrészlet még megmaradt azokból az időkből, így a tömeges ellátásra  kiépített terméskő ivókútak sorozata. Tavasszal a kiöntött Tisza vize felpezsdítette a növény és állatvilágot, valóságos „tavaszi zsongás”muzsikált körülöttünk, amibe disszonanciát harsogott a holttiszai szúnyogok vérszomjas szerenádja. Gyakran valóságos szúnyogfelhőben dolgoztunk, ami elől nem volt menekvés, tűrnünk kellett. A gyönyörű, festői környezet szélén volt munkaterületünk, a hűsítő erdőtől sajnos, már távol. De magunk voltunk, mi osztottuk be napi munkánkat, a közbeiktatott pihenőket, s teljesítettük feldatunkat. Édesanyám túl lelkiismeretes is volt, mindig több területet kapált a kelleténél.

Hamarosan társunk is akadt, egy kis ökörszem kifigyelte, hogy kapánk nyomán rengeteg giliszta, s hasonló finomság kerül terítékre. Piros fejkendőmet felismerve azonnal mellettünk termett, s hetekig nyomunkban járva „nassolt”a felszínre került csemegéből. Annyira szelíd volt, hogy könnyedén megfoghattuk volna. A naponta ellenőrizésünkre érkező erdészek is ámulva figyelték az emberekbe vetett hatalmas hitét. Pihenéskor otthonosan a mellénk fektetett kapanyélre telepedett, s tollászkodva várta a bogárlakoma szervírozásának folytatását. Egy reggel köszöntése elmaradt. Társaságát igen hiányoltuk, hármasban a munka is könnyebben haladt. Hamarosan egy biciklista közeledett, irányából már messziről különös hangokra lettünk figyelmesek. Közelünkbe érve elmondta, hogy fogott egy egészen szelíd madarat, azt viszi táskájában. A különös hang a madárka tiltakozó segélykiáltása volt. Könyörgésre fogtuk a dolgot, végül az ember megszánva szabadon engedte. Ökörszemünket többé nem láttuk, remélhetőleg okult szomorú tapasztalataiból, s messzire elkerülte csalódásának tárgyát, az embert.

Munkaterületünkön egy kiépített kis forrás volt kőpadokkal, ott szoktuk megenni zsíroskenyeres ebédünket. Ritkán esett olyan jól ebéd, mint akkor, amikor a fáradtságtól és hőségtől kimerülten a jó hideg kőpadra zuhanhattunk, s ettük megszokott zsíroskenyér ebédünket kezdeti selejtes munkánk egyetlen pozitívumával, a fölséges, harapdált zöldpaprikával! A munka csak fárasztó volt, a meleg már kibírhatatlan. Egész nap a tűző napon dolgoztunk, állandóan az eget szemlélve, jön-e már végre egy kis üdítő felhő, melynek láttán örömujjongásba kezdtünk. Kitelepítésünk után vállalatom vezetéket tervezett a Tőserdő környékén. A geodéziai felmérést magam végeztem, így újra munkálkodtam egykori munkaterületünkön, kapanyél helyett most már teodolittal kezemben. Régi házunkat már nem találtam, helyén nagy strandot építettek. Hajdani verítékezésünk színhelyén emberek tömegei hűsöltek.

Ez a csemetekerti munka sem tartott örökké, ősszel már más után kellett néznünk. Révész Lacibácsiéknál is kaptunk munkát. Nem volt valami kellemes, az elburjánzott galagonyabokrokat kellett irtanunk. A szúrós tüskék összekarmolták kezünket, lábunkat. Munkákért egy fekete kismalacot kaptunk. Láncra kötöttük házunk előtti ólja mellé. Egész nap egyedül volt, s munkából hazatérő társaságunkat lelkes röfögéssel üdvözölte. Egy nap nem fogadott, Pocikánknak hűlt helyét találtuk. Ez egy „családtagunk” elvesztésén kívül komoly anyagi kárt is jelentett, hiszen kicsiny jövedelmünkből sokat áldoztunk etetésére. Titokban vásároltunk kukoricát számára, de ezt el kellett rejteni. A kukoricacsöveket a vaságyunk sodronya és a matrac közé dugdostuk. Mai eszemmel nehezen értem, miért volt erre szükség, de az biztos, hogy akkoriban, amikor két-három kiló zsír tárolásáért is bebörtönöztek embereket, bizonyára a kukorica tárolása is”halmozásnak”minősült, ami bűn volt. Keresgéltük malacunkat a messze környéket bejárva, de nem találtuk. Mire hazaértünk ártatlan képpel ott röfögött kijelölt helyén. Tanulmányútjára nyilván hatalmas tudásszomja vezette. Levágásához, -ami komoly lelki megrázkódtatást jelentett számunkra-, külön engedély kellett, a súlya sem volt mindegy. Bizonyos súly alatt vagy felett tilos volt a vágás. A beszolgáltatásnak is eleget kellett tenni, a zsír jó részét leadtuk virágzó népgazdaságunknak.

Laktelek szőlővidék volt, s elérkezett a szüretek ideje. Mi nők, a szedők közé tartóztunk, Imre a puttonyosok közé. Neki nehezebb dolga volt, mert a sok lucskos szőlőt a hátán lévő puttonyba öntve, annak egy része a nyakába zúdult, s ingje mindig nedves volt a szőlőlétől. Kellemetlenné akkorra vált a szüretelés, amikor lehűlt az idő, s a lucskos szőlőszemek köré jégburkolat fagyott. A levelek is fagyosan ropogtak, a kezünk majd lefagyott. A szőlőkötözést is műveltük, kapálását szintén. A téli almák válogatásának is mestereivé váltunk, ugyanígy a sárgabarackok osztályozásának. Nagy öröm volt a családban, mikor Édesapám, aki a fizikai munkákban nemigen vehetett részt, megtisztelő álláshoz jutott, mint szőlőcsősz. Elméleti ember lévén, igen nagy teljesítmény volt részéről, s érthető büszkeséggel töltötte el, mikor egy betolakodó kecskét sikerült a védendő területről elzavarnia. Noha felelősségteljes feladatát híven teljesítette, pár nap után, mikor a káderezés során fény derült előéletére, mégis megfosztották előkelő állásától. Engem is elküldtek a kényelmesebb barack-válogatóból, amikor kiderült, hogy kitelepített vagyok, pedig”Kiváló munkás” voltam. Akkoriban titulusokat adtak pénz helyett, mely magasztos címeket az ellenoldal választói, -átverésüket észre sem véve- ma is visszasírnak. A Nagy Szovjetunió hamar rájött ennek gazdaságosságára, s ontva az ingyen-jelzőket, hajókat, sőt tereket is „hősi”címmel tüntetett ki. Feltételezésük szerint egy ilyen téren lakónak már ez is elég dicsőség, hiszen egy önérzetes szovjet állampolgár az undorító pénznek még a szagát is mélyen megveti.

A tél folyamán szobánk falán kis rés keletkezett, ahonnan darazsak másztak elő. Édesapám be akarta tömni a nyílást, de a vakolat nagy része a kéménynél leomlott, s mögötte darázsfészek tűnt elő, hatalmas fürtben darazsak ezreivel. A téli álmukból ébredt felbolydult fullánkosok szobánkban szanaszét repültek. Édesapám igyekezett őket vödörbe besöpörni s én a vödrökkel szaladgáltam több fordulóval ki velük a szabadba. Hajamról, ruhámról söpörtem le közben a sok darazsat. Szerencsére nagyobb részük még eléggé meg volt gémberedve a hidegtől, bár a szoba melegétől erősen éledeztek, s döngésük betöltötte a kis helyiséget. Ruhákba, szekrényekbe bemásztak, még napok múlva is cipőmbe lépve, benne darazsat találtam.

Édesanyám, kit már két alkalommal is megoperáltak vesekővel, -ami súlyos és lassan gyógyuló műtét-, megint termelt egy követ. Heves görcsei, nagy fájdalmai voltak. Mit tehettünk? A kórház Kecskeméten volt, lakitelket el nem hagyhattuk. A hosszas adminisztrációt igénylő engedélykérést, aminek kimenetele kétséges, nem várhattuk meg. Nekiindultunk a tilalom ellenére, s aggódva bementünk a kecskeméti kórházba. Keserves várakozásunk alatt egy szerelőruhába öltözött munkásleány érkezett nagy szerszámostáskát hurcolva. Búza Kiss Zsóka volt, ki nem tanulhatott tovább, s ekkor mint írógépszerelő kereshette meg kenyerét. Rossz származásuk miatt az ő lakásukat is elvették. Édesapja, búza Kiss János ezredes, ki a Ludovikán évfolyamelsőként/vagy másodikként?/végzett, mint volt vezérkari tiszt, távol családjától, Kazincbarcikán dolgozott gépolajozóként. Az ottani munkásszálláson lakott, csak hétvégeken mehetett haza kis, egyszobás lakásukba./Eszembe jut, amikor hajdani elegáns lakásuk szalonjának bordó bársony huzatú foteljaira Imre, ki épp, hogy csak járni tudott, egy üveg tintát kedélyesen szétfröcskölt, lelkesen hangoztatva az ”ütye” szót, ami nála üveget jelentett. Nemcsak a szalongarnitúra, de a perzsaszőnyegek is tintásak lettek, amit akkoriban nem lehetett eltávolítani. Jánosbácsi csak annyit mondott: nem Imre, hanem aki keze ügyébe hagyta a tintát, a felelős. A háború után Meréteyéket is kitették ötszobás lakásukból, s összeköltöztették Matolcsyékkal. /Ott lakó Huba fiúk, Sanyi unokabátyám barátja volt, s egyben Orbán Viktor miniszterének az apja./ Zsóka, ki az írógépek javítására érkezett a kórházba, közbenjárt érdekünkben, s hamarosan az orvos elé juthattunk. Szerencsére nem került műtétre sor, a kő magától távozott, s anyám néhány nap múlva elhagyhatta a kórházat. Közben nagy volt az izgalmunk, nehogy mindez kiderüljön egy éjszakai ellenőrzésünk során.

Télire már nem adódott munkalehetőség. Kínálkozott egy nagytakarítás, ez azonban számomra a lakcsúfosabb kudarccal végződött. Diákként otthon kíméltek, a tanulás volt a legfontosabb, a rajzórák három teljes délutánomat elvették, s kitelepítésünk napjáig még diák voltam. Volt még háztartási alkalmazottunk, aki a takarítást is elvégezte, s csak az utolsó otthoni évben szűnt meg alkalmazása, amikor Édesapát a minisztériumból kitették. A takarítás fortélyait nem ismertem. Kezembe adtak egy porolót, hogy a kárpitozott foteleket, s heverőket a prakkerrel kiverjem. Én nagy lelkesedéssel neki is láttam, ám, hogy az ablakokat ki kell nyitni ilyenkor, arra már nem gondoltam. A hatalmas porban köhögtem, prüszköltem, s alig láttam. Háziasszonyom elképedve rohant be, hogy szellőztessen. Következett az ablakpucolás. Adtak egy csomó papírt, amivel buzgón kenegettem szét a port az ablakokon. Az eredmény egyre ijesztőbb volt. Az ablak piszkosabb lett, mint valaha volt. Kentem én azt vízzel, kentem papírral, dörgöltem erősen, simítottam szelíden, az átláthatatlanná vált üvegen a maszatpacnik ott maradtak, egy elfuserált, piszkos tejüveg látszatát keltve. Az életem során adódó különféle munkákkal mind boldogultam, ezzel nem! Otthon elkeseredve számoltam be kudarcomról, attól kezdve ezt a takarítást Édesanyám vállalta.

Ekkor jött az ötlet, rajzoljak képeslapokat. Ez annyira sikeres volt, hogy végül több ezer lapot készítettem a sötét, szintén kicsi, magasan elhelyezkedő ablakú szobában, többnyire petróleumlámpa igen gyér világítása mellett. Tarka virágokkal, csokrokkal, karácsonykor angyalkákkal, húsvétkor nyuszikkal rajzoltam tele a Lacibácsi által hozott, már méretre levágott kartonlapokat. Húsvétkor sok tojást is festettem nyuszik tömegével. Igaz, angyalkáim klerikálisak voltak, nem szocialisták, maradiak és nem haladók, de vásárlóimat ez nem zavarta. Kelendőek voltak, mert ilyenek akkoriban nem voltak kaphatók. Angyalkáim hol repültek karácsonyfát szállítva, hol énekeltek gyertyát tartva, hol szánkókon siklottak az ajándékokkal. Aranybetűs feliratot írtam hozzá, s aranyos dísz volt ruhájukon is. Műalkotásaimat Laci bácsi szállította több egyháznak, s egyéb helyekre. Ebbeli tevékenységemet még kitelepítés után is folytattam, mikor fizikai munkásként igen keveset kerestem. Levelezőlapokon kívül selyemszalagra festett könyvjelzőket is készítettem, bibliai témával és idézetekkel. Egy alkalommal még hatalmas díszleteket is festettem az iskolai előadáshoz. Erdei részlet volt virágokkal, gombákkal és nyulakkal fűszerezve.

Imre komolyabb álláshoz jutott mint MÁV pályamunkás. Ebben Lajosbácsinak is szerepe volt, aki a Közl Minisztériumban a Pályafenntartási Osztályt vezette. Őcsém komoly és igen nehéz fizikai munkát végzett. Nemegyszer zúzottkővel telerakott vagonokat kellet másodmagával lapáttal kiüríteni, ami a kezeit igen igénybevette. Csoda, hogy ezek után még hegedűs lehetett belőle. Volt, hogy kátránnyal dolgozott, s az kiégette a bőrét, ruháját. Gyakran impregnált, kemény talpfákat is fűrészelt. Ő volt családunkban a nehéz fizikai munkás. A „csirkefogás”már könnyebb alkalmi munkái közé tartozott. Az állatorvos részére ő fogta össze és tartotta beoltáskor a csirkéket. Biciklivel indult, de hazajövet igencsak kacsáztak a kerekek. Mindenhol ugyanis itallal kínálták őket, ami elől e borvidéken nem lehetett állandóan kitérni. Noha nem szerette a bort, ezt is vállalnia kellett. A csirkefogókat nyílván ezért nevezik csirkefogóknak! Mint pályamunkás, egy alkalommal súlyos csillét kellett emelkedőn feltolnia. Kifeszített lábával igyekezte a visszacsúszást megakadályozni, de csontjai, izületei 16 éves kora miatt még gyengék voltak, s térde nem bírta a túlterhelést, s kificamodott. Hosszabb időre betegállományba is került dagadt lábával. A MÁV orvos több alkalommal még gyógyulása előtt kiírta munkára, s így, mindig visszaesett. Aggódtunk, hogy nem jön már soha rendbe. Két és félhónapi kínlódás után végre begipszelték.

Egy Lakitelken meghúzódó volt katonatiszt tudomást szerzett Imre sportteljesítményeiről, s benevezte a sportversenyekre. Noha a községet tilos volt elhagynunk, Imrét így, mint sportolót gyakran vitték Laktelek színeiben más településekre is./ Jól vívott, még odahaza diákként megverte a későbbi ifjúsági vívó világbajnokot is./ Itt pinpongozásban ”népi bajnok” feliratú érmet szerzett. Erre is és a munkakönyvébe beírt ”végzettsége 6 elemi”bejegyzésre is,-ami végig olvasható maradt munkakönyvében-, máig is szerfölött büszke. Különös lehetett, amikor tanári alkalmazásánál ezt a legelső bejegyzést pillantotta meg munkaadója! /A pályamunkásoknak automatikusan ezt írták munkakönyvükbe, mivel akkor 6 elemi volt a kötelező végzettség./

Míg Okányba látogatók nemigen jöhettek a nagy távolság miatt, hiszen egy nap alatt nehezen volt megjárható, /Keresztanyám, Lajosbácsi, Iduka és az ingyenjeggyel utazó Stadler Tomi volt ott csak egy-egy alkalommal/Lakitelken,-közelebb lévén Budapesthez-, elszigeteltségünk oldódott. Gyakrabban találkozhattunk rokonokkal, ismerősökkel. Sólyom Sándorbácsi egyszer váratlanul olyankor érkezett, amikor szüreteltünk valahol. Felkutatott minket, s egész nap velünk tartott a szőlőhegyen. A munkát nem mondhattuk vissza, mert a szőlő már rohadt, s nagy kára lett volna a gazdának, ha munkánk kimarad. Egy ízben Jáky Jenőbácsi és Pirinéni jöttek hozzánk. Emlékszem, milyen csodálattal néztem Pirinéni gyönyörű, gondozott lábfejét, amilyent arrafelé nem láttam. A mi megkérgesedett lábainkba beevődött az agyagos föld, körmeink körül azt csak többszöri, többórás áztatással lehetett volna eltávolítani. A megtisztításra nehezen volt lehetőség, hiszen a kapálás porának állandó utánpótlása munkánk során elkerülhetetlen volt. Egy alkalommal több napra meglátogatott Imre alig ismert hegedűtanára, Solymosy Lajos, hogy öcsémmel foglalkozzon, s ösztönözze a gyakorlásra. Ő még odahaza tanította Imrét a Margitkörúti Zeneiskolában. Mikor megkaptuk a kitelepítési végzést, Imre kölcsönhegedűjét visszaadta az iskolának, így jutott a tanár tudomására kitelepítésünk. Imrének írta a hegedűgyakorlásra buzdító leveleket, s most elindult hozzánk, vállalva a kellemetlen elszállásolást egy kis fészerben, hogy lelkesítse Imrét. Édesapámnak a főzést ajánlotta, mivel rossz szíve miatt a mezőgazdaságban nemigen dolgozhatott, de apám ettől az ötlettől határozottan elcsüggedt. Azt hiszem életében egy teát sem főzött meg soha, érdeklődési köre igen messze esett a háziasszonykodástól. A tanár hazaérkezésünk után ingyen tanította tovább Imrét hegedülni és segítő ösztönzésével nagy része volt abban, hogy öcsém a rá váró segédmunkási sors helyett egy életen át hegedűsként kereshette kenyerét./A Mindenható itt is figyelemmel kísérte sorsunkat!/

A környéken több távoli rokon is lakott, velük is felvettük a kapcsolatot. Tőlük jobb könyvekhez jutottunk, s esténként, már ágyba fekve a petróleumlámpa fényénél minden nap felváltva felolvastunk belőle egy szakaszt az első horkolás felhangzásáig. Így olvastuk el a”Szerelmetes fiam” -at, s több könyvet az erdélyi püspök Makkai Sándortól. A „Tövis és borostyán”olvasásakor felfigyeltem a végtelen szegény sorsú, nyomorban élő ifjú főhős otthoni, bár szegényes, de különszobájára./Mi négyen laktunk egy szobában!/ Gyakran találkoztunk Hankovszkyékkal, a családfő, h. Gyula tábornok nem volt otthon, mert internálták. Felesége szépen zongorázott, s hangulatos órákat töltöttünk náluk Judit lánya társaságában. Laktelek zömét a szőlőkben szétszórtan elhelyezkedő nyaraló-szerű épületek összessége alkotta. E szőlők tulajdonosai többnyire kecskeméti értelmiségiek voltak, kik nyaranta, s hétvégeken ott találtak kikapcsolódást. Abban az időben, mikor mi ott voltunk, sok kecskeméti oda húzódott vissza esetleges üldöztetésének elkerülésére. Többjüket onnan is elhurcolták. Ezzel kapcsolatosan Soltész László, volt házmesterünk látogatását leírtam már egy másik helyen, így azt mellőzöm, akkori lelkiállapotunk abból leolvasható.

1953 tavaszán megrázó esemény villanyozta fel a béketábort. Meghalt Sztálin. Magyarországra boldog gyász borult. A reménytelenség bénultságába kényszerített emberek egy csapásra feléledtek. Alig győzték kibuggyanni kívánkozó jókedvüket valahogy visszagyömöszölni. Az ország szeme felragyogott, a tiltott szavak helyett a kajánul csillogó tekintetek beszéltek! Sztálin halálával nekünk is némi reményünk nyílt a hazatérésre. Nagy Imre kormányra lépésével végre ez a pillanat is elérkezett. A törvénytelenül fogvatartottakat elengedték, az internálótáborokat feloszlatták, s mi is vártuk felmentésünket.

 

 

A VÁRVA-VÁRT AMNESZTIA

 

1953 szeptemberében Sinka rendőr, akitől rettegtünk, s aki mindig a leggorombábban viselkedett, csodálkozásunkra mosolyogva adta át számunkra az amnesztiát. Végre hazamehetünk, haza, haza, haza Budapestre! Mennyire vágytunk erre, megismertük, mi is az a honvágy, mert amit minden nap szinte minden órában éreztünk, honvágy volt. Honvágy az otthon, a szülőhely iránt. Ahonnan gyökereink fakadtak, ahonnan durván kiszakítva nem tudtunk élni, csak keservesen vegetálni. Éreztük, ez nem maradhat így, jönni kell valaminek, egy csodának, ami véget vet megpróbáltatásainknak. Mindig hazatérésünk volt a téma, Imrével ennek feltételeként még egy egér lenyelését is mérlegeltük, ezt az árat is vállaltuk volna. A hazautazáshoz pénz is kellett, ennek hiányában csak egyikünk utazhatott.

A családi kupaktanács úgy döntött, hogy én menjek először haza, mert nekem van legtöbb esélyem az elhelyezkedésre. Kincsemmel, az egyetlen papír tízforintossal zsebemben fel is kerekedtem. Szinte mámorosan éreztem magamat Budapestre érkezésemkor. Igaz, e pillanatot nem egészen úgy képzeltem el, mert zuhogott az eső, de nekem így is gyönyörű volt. Amikor a villamos átment a Margithídon, s láttam az országházra nyíló panorámát, ordítani szerettem volna örömömben. Csodálkoztam az útitársak egykedvűségén, kik fel sem fogták, milyen csoda közepette élnek! Rajkai Idusnéniéknél szálltam meg, kik egyik szobájukat átadták nekünk. Ehhez hivatalosan be kellett jelentkeznem. Gyanítottam, hogy Budapest még mindig tilos számomra, így falusi kislányként, fejkendőben indultam házmesterünk, Soltésznéni kíséretében a Tanácshoz. Be is jelentkeztem, s megnyugodva tértem haza Idusnéniék kibérelt szobájába. Két nap múlva azzal fogadnak, keresett a rendőrség, azonnal hagyjam el Budapestet, mert onnan ki vagyok tiltva. Kínos helyzet volt. Nekem is, a háziaknak is. Érthető módon féltek. Iduka ki is jelentette, hogy ragaszkodik a legális dolgokhoz, s hagyjam el a lakást! Nem tudtam, hova is mehetnék. Pénzem visszautazásra nem volt. Ráadásul délután Imre is megérkezett. Lementünk a kertbe, s ott tanakodtunk, mitévők is legyünk. Kénytelenek voltunk még ott aludni a szemrehányó pillantások közepette, amin-ismérve az akkori időket-, nem is csodálkoztunk. Ilyen volt a terror. Nem tudom, meddig is tartott Budapestről a kitiltásunk, azt hiszem, csak 56 után vált a tilalom semmissé.

Különös, apró kis élményeim is voltak. A villamos egyik megállójában SZTK-t kiáltott a kalauz. Nem tudtam, mit jelenthet. Csodálkozásomra valaki ezt meg is kérdezte az utasoktól. Úgy néztek rá, mintha a Holdról jött volna. Internálva voltam, ezért nem tudom, mondotta a kopott ruhás férfi. A kiesett 2-3 év következtében el voltunk maradva mindentől. Tele volt a város magunkfajta frissen szabadultakkal. Egy férfi szerényen odajött hozzám, s némi pénzt kért hazautazásra, mert mint mondotta, akkor szabadult. Egyetlen, féltve őrzött felváltatlan tízesemet nem adhattam neki. Szabadulását említve csak annyit mondtam:”én is”. Hitetlenkedve nézett rám. 20 éves voltam. Nehezen érthette. Ma is látom szomorú, csalódott tekintetét, s azóta is bánt, hogy nem segíthettem rajta. Talán máig is őrzi lelkében azt a csalódást, amit akaratom ellenére okoztam, s ami az emberekbe vetett hitét is megkérdőjelezhette. Ma is sokat gondolok megtört alakjára, amint tanácstalanul nekiindul egy számára új és ismeretlen világ új és ismeretlen útvesztőinek. Talán közvetlenül előtte szabadulhatott a váci börtönből, ahol 56-ban férjem is raboskodott, mert az eset Újpesten történt, ahova a váci vonat is érkezik.

 

 

ALSÓGÖD, hányattatásunk harmadik állomása

 

Míg a börtönökből, internálótáborokból szabadulók hazatérhettek régi lakásukba, hol hátrahagyott családjuk tartózkodott, tőlünk, kitelepítettektől azt is elkobozták. Nem volt lakás, ahova családunk visszamehetett volna. Saját lakáshoz jutnunk teljesen reménytelen volt. Segédmunkási fizetéseinkből még a mindennapokra is alig futotta, s az ilyen állás is bizonytalan volt. Emlékszem, mikor egyszer nyáron téli kabátaink zsebét kutattuk át, s nagy örömet jelentett az ott talált aprópénz. Rajkaiék, kik bérbe adták volna szobájukat, kiestek, hiszen Budapestre nem mehettünk. Végül Édesanyám nővérénél, Gödön kaptunk lehetőséget. Nyaralójuk, -ahol akkor ők is laktak- a mellékhelységeken kívül csak egy üvegezett verandából és egy szobából állott. Nekünk átadták a belső szobát és ők aludtak a fűthetetlen átjáró helyiségben. Egy telet így vészeltek át. Ez az állapot nem volt sokáig tartható, hisz ott tartózkodásunkkal részükre nagy kényelmetlenséget okoztunk.

Én állás után szaladgáltam. Édesapám a maga hazugságot nem tűrő, naiv módján életrajzírásomkor mindent őszintén beíratott, melynek egy szakasza így hangzott: ”Apám miniszteri tanácsos volt, 1951-ben Budapestről kitelepítettek. ”Nohát ez akkoriban igazi vörös posztó volt! Ezek alapján szóba sem álltak velem, nemhogy felvettek volna. Még ahol figuránsokat kerestek, ami a segédmunkásság legalsó szintje, oda sem vettek fel életrajzom elolvasása után. Később a kritikus részeket elhagytam, de akkor is kádereztek, és faggatásukra minden kiderült. A Sztálin halálát követő Nagy Imre nyújtotta amnesztia következtében a sok ezer visszatért, Budapestről kitiltott kitelepített, internált és elítélt, kik egyidőben szabadultak, mind a fővárost környező településeken keresett lakást. Így akkoriban már egy ilyen lakhely is gyanút keltett a személyzetisben, s rákérdezett a lényegre. Budakeszi különösen gyanús volt, hisz az esett Budapesthez legközelebb, s ott már minden kamrát kiadtak a hasonló sors üldözetteknek. Egyik tervezőirodán, ahol már elkészítettem a próbarajzot, s leendő főnőköm -kiről csak annyit tudtam, hogy Bélabácsinak nevezik-, már meg is mutatta leendő rajztáblámat, ahol dolgozni fogok. A személyzetis volt már csak hátra. Budakeszi benne is gyanút keltett, végül kijelentette, hogy „A” kategóriájú vállalat lévén ilyen rovott múltú egyént, mint én, nem alkalmazhatnak, de felhívja telefonon ismerősét, ki alacsonyabb kategóriában dolgozik, hátha neki kellek. A telefonbeszélgetést előttem zajlott, mely kb. így hangzott:”Szervusz öregem, nincs szükséged grófi, katonatiszti, méltóságos úri csemetékre? Nincs, nagyon sajnálom, nekem sincs!” No látja, mindent megtettem magáért mondotta Szigligeti elvtárs undorító mosollyal. Ezzel még nem ért véget kihallgatásom. ”Szóval magát a Bélabácsi akarta ide elhelyezni!” kiáltotta vészjóslóan, mivel én azt mondtam, ő küldött hozzá. Bélabácsi érdekében tiltakoznom kellett. ”Ugyan, akkor ki?” tajtékozta. Megneveztem osztálytársnőmet, kivel a villamoson találkozva értesültem az álláslehetőségről, s ki szintén Bélabácsinál dolgozott. Képes volt előkerestetni a dolgozók névjegyzékét, s csak miután megtalálta osztálytársnőm nevét, nyugodott meg. Bélabácsit bizonyára kitette volna pártfogásom miatt állásából, ha nem sikerül tisztáznom ez ügyben vétlenségét.

Imre, úgy hiszem, ekkor már Veresegyházán dolgozott a MÁV-nál. Idővel titkoltan a „normásságig” vitte, s csinálta a bérszámfejtéseket. A szegény kubikusbrigádok fizetségét kellett megállapítania. Ha az akkori, tényleges normákat vette volna figyelembe, alig kerestek volna a szorgosan dolgozó munkások valamit. Soha annyi homokkitermelés helyetti sziklacsákányozás és ismétlődő földcsuszamlás nem lehetett Magyarországon, mint ennél az építkezésnél. Az ezekből adódó többletmunka beírásával vált csak fizetésük elfogadhatóvá. Korábban, mikor még Gödöllőn laktunk, a Dunakeszi Járműjavítóban vállalt tanítási szüneteiben segédmunkási állást. Az autóbusz-karosszériák fényezését végezte szórópisztollyal, ami igen káros volt az egészségre. Ekkor érte el a katona-kort, számíthatott a behívásra. Egy ismerős javasolta, mivel tanult hegedülni, próbálkozzon meg a főiskolai felvétellel, az mentesíti a számára várható munkaszolgálat alól. Mivel a felvételhez érettségi is kellett, s kitelepítésünkkor nem folytathatta a tanulást, azt pótolni kellett. Szerencsére erre az időre már letehette levelező úton az érettségit, ami nem ment egyszerűen. Édesanyám az amnesztia után azonnal végigjárta az iskolákat felvétele ügyében, reménytelenül. Egy helyen megmondták neki, hogy ne is fáradjon, mert a fiát az ország egyetlen iskolájába sem vehetik fel. Szerencsére a gödöllői gimnáziumban egy volt piarista tanár közbenjárására levelező-tagozatra felvették. Vagy húszan indultak, s végül csak ketten érettségiztek le. Nem volt könnyű neki a nehéz fizikai munka, s hosszú, tömegnyomoros utazások közepette mindezt végigcsinálni. Nagy szerencse volt, hogy sikerült, mert így megpróbálkozhatott a főiskolai felvételivel. Nekilátott a komolyabb hegedüléshez. Nappal dolgozott, éjjel gyakorolt. Egyetlen szobában aludtunk mind a négyen, én a szoba közepén egy kinyitható vaságyon. Imre közvetlenül a fejem felett gyakorolt, s verte lábával hozzá a taktust. Nekem hajnali 4 órakor már ébrednem kellett, hogy fél nyolcra Gödöllőről angyalföldi munkahelyemre érhessek. Nem volt könnyű egyikünknek sem./ Azóta minden külső zavaró körülményt akaratlanul is kirekesztek, a mellettem szóló rádiót sem hallom meg, ha mással foglalkozom./ Végül lezajlott a hegedű felvételi vizsga, Édesapám, -ki Pesten dolgozott-, nézte meg a kifüggesztett névsort. Ha felvették Imrét, hazajövet fehér zsebkendőjével fog integetni, hiszen kertünkből már messziről lehetett látni érkezését. Nagy volt az izgalom, elérkezett az idő, lestük a sínek melletti gyalogösvényt. Végül feltűnt Édesapám, fehér zsebkendőt lengetve. Így kerülte el Imre a katonaságot, s kapott irányt egész elkövetkező életére szólóan a zenei pályára. Rovott múltja ellenére felvették, ami részéről, a kezét nem kímélő nehéz fizikai munkája miatt rendkívüli teljesítmény volt. Egy hegedűsnek keze kímélése érdekében még nehezebb csomag cipelése sem ajánlatos, nemhogy vagonszámra zúzottkövek lapátolása. Felvételével megúszta a számára nyílván súlyosbításokkal terhelt katonai munkaszolgálatot. A kapálás miatt az én kezem is elnehezült, finomabb munkára képtelenné vált. E miatt térképrajzolónak sem vettek fel. Meg is mondták, hogy bizonyára nehéz munkát végeztem vele. Persze nem mondhattam, hogy évekig kapáltam./ Kitelepítésünkről egy életen át hallgatni kellett. Ha kitudódott, nemcsak minket dobtak volna ki állásunkból, de munkáltatóink is kellemetlen helyzetbe kerülhettek, sőt alkalmazásunk miatt ők is állástalanná válhattak./

Én Budapestre érkezve legalább 20 helyen kerestem állást. Évek óta a tanyavilágba zártan,- falusi kislányként a nagyvárosba kerülve-, azt sem tudtam, hogy van személyzeti osztály. Járva a gyárakat műszaki rajzolókénti elhelyezkedésem ügyében, naiv módon mindenhol a portásnak mondtam el szándékomat, aki kis cédulára írva nevemet, bíztatott, hogy igény esetén majd jelentkezik. Ma sem értem, miért nem irányított egy sem a személyzeti osztályra, ahol ügyemet intézhették volna? Talán így fontosnak érezhették magukat? Végül Rajkai Iduka egyik ismerősének közbenjárására mosogatóként sikerült elhelyezkednem egy tejkonyhán. Alsógödtől vonattal utaztam Újpestig, onnan Angyalföldre. Az állomás negyedórányira volt a lakásunktól. Cilu cica minden reggel elkísért, noha sok kutya utánavetette magát. Aggódtam is érte, de kandúri önérzete vállalta a kockázatot. Legtöbbször marhavagonokban utaztunk, középen egy kis dobkályhával, melyhez nem volt tüzelő. Igen nagy telek voltak akkoriban sok hóval,-20 fokos hideggel. Ha a vonatot valahol leállították, -ami gyakori volt-, a munkások leugráltak, s letördelték a deszkakerítéseket fűtés céljára. Messze hallatszott a vonatról a kórus:”munkás, állat vagy”. Enyhébb időben a derűs: ”Göd előttem, Göd utánam” ami Alsógöd, Göd majd Felsőgöd állomásokra utalt. Az időnkénti gyatra fűtés ellenére is majd megfagytunk. Többször fel sem fértem reggel a vonatra, általában úgy voltunk összepréselve, mint a szardíniák. Még a WC-be is emberek nyomódtak. Olyan is előfordult, hogy a vagon lépcsőjén állva utaztam. Ha néha személykocsis szerelvénnyel mehettem, s netán ülőhelyem is akadt, s az egésznapi álló munka után az ülésre lezuhanva elaludtam, mindig felébresztettek, s felállítottak, hogy adjam át az ülőhelyet.

Az üvegmosást szalagrendszerben végeztük, s addig dolgoztunk, míg a napi üvegadag el nem fogyott. Ezért igen nagy volt a tempó, mindenki minél hamarabb haza szeretett volna menni. A tejkonyhán csecsemők részére készítettek tejbegrízt, tejet, s különféle pempős tejterméket. Hatalmas üstökben készültek az ételek, s ha valamelyiknél töltéskor eltörött az üveg, az üst egész tartalmát ki kellett önteni. Ilyenkor a kétes ételt szétosztottuk magunk között. Engem Angyalföld jószívű asszonyai megkedveltek, s mivel igen sovány voltam, hevesen etettek a szilánkos pempőkkel. Látva szegényes elemózsiámat, gyakran hozott ebédjükből is megkínáltak. Az én feladatom egy hatalmas fémdézsába öntött üvegek külső lemosása volt, s a nehezen eltüntethető vegytinta ledörzsölése. Futószalagra téve, azt már egy, az üvegbelsőt géppel mosogató nő fogadta. Az üveg még több kézen át folytatta útját. A szalagot ritkán lehetett leállítani, így folyamosan dolgozni kellett. Fehér kötényszerű köpenyben, nagy viaszosvászon kötényben, melyről a víz a lábunkra folyt és fából készült hatalmas, nehéz klumpában dolgoztunk, melynek súlyát a beszívott víz tovább növelte. A nagy gőz miatt az egyik üvegfal még fagyban is nyitva volt, sőt télen is ilyen pucéran és csuromvizesen kellett az udvar távolabbi részéről nagy kosarakban az új üvegadagokat behozni. A klumpa feltörte a lábamat, s a hirtelen dézsába zúdított, s ennek következtében gyakran eltörött üvegek a kezemet összevágták. A víz alatt nem lehetett felismerni a törött üvegeket, a gyors munka miatt erre nem is volt lehetőség. Ujjaim így többnyire be voltak kötözve, de a munkát így is folytatni kellett. Néhány mélyebb vágás nyoma több mint 50 év után, még ma is látszik ujjaimon. Az egésznapi álldogálástól eléggé elfáradtam, hiszen több mint nyolc órát dolgoztunk./Ehhez járult még a tömegnyomoros utazás. /Szék a helységben nem is volt, csak az ebédeléskor használatos folyosón. Vasárnap és ünnepnapokon sem állhatott le a munkánk. Ekkor tanultam meg gyorsan enni. Rossz étvágyú lévén, lassan eszegettem otthonról hozott kenyeremet, a siető asszonyok szélsebesen. Kezdetben jóformán még neki sem láttam ebédemnek, már kiabáltak, hogy indulás, nincs időnk, s rohantunk a gépsorhoz. Mindettől eltekintve nincsenek rossz emlékeim a Kedves-utcai tejkonyháról. Betekinthettem egy másfajta közösségbe, s megismerhettem a patinás Angyalföld segítőkész munkásasszonyait.

Rajzolási munkám is akadt otthon, ”Sztahanovistáink” felirattal kellett albumok tetejére a megadott minta szerinti karton fedelet készíteni, amit azután a könyvkötő bedolgozott borítóul. Nagy mennyiségre volt szükség, amit a mosogatás miatt nehezen győztem. Bizonyára volt keletje, hisz egyetlen vállalat sem merte volna azt mondani, hogy Sztahanovistáira nem áldoz. Nekem a témán kívül nem tetszett túl élénk színezése sem. Persze, nem válogathattam.

A családi tanács úgy döntött, hogy munkahelyemen változtatni kéne. Tudomásunkra jutott, hogy egy angyalföldi gyárban műszaki rajzolót keresnek, s így másnap máris próbarajzra kellett mennem. Lajosbácsi előző nap tuskihúzót és egy műszaki rajzot hozott, s látva Édesapám naiv hozzáállását, kezelésbe vett. Tanácsára életrajzomból a kritikus részek töröltettek, s megígértem, hogy majd minden feltett kérdésre „tudom”-mal fogok válaszolni. Egész délután próbálgattam a vonalak és betűk rajzolását. Megdöbbenésemre vagy tízen voltunk próbarajzolók, szerencsére, -gondolom kézügyességemnek köszönhetően- engem alkalmaztak. Azt is kérdezték, résztvettem-e rajzolói tanfolyamon? Nagyot nyelve igent mondtam, s mikor annak időtartamára is kíváncsiak voltak, a hat hónapnál döntöttem, amit elég kevésnek ítéltek. Alkalmazásom előtt még napokig rajzoltattak, hogy a teljesítményemet is lemérhessék. Ilyen álláshoz jutni akkoriban egy volt kitelepítettnek nemigen lehetett, ritka szerencsés voltam, hisz sorstársaink mind segédmunkáskodtak. Munkába állásom után elég kínos volt, hogy semmit nem mertem megkérdezni. Úgy, titokban lestem el a szükséges ismereteket, nehogy kiderüljön teljes tudatlanságom. A kínos káderezést itt könnyen megúsztam. Jött a „faggatóember”, odahúzva székét a magamé mellé, hosszas ”elbeszélgetésre” felkészülve. A tejkonyha, ahol előzőleg mosogattam, hivatalosan a ”Fővárosi Tanács 2. Sz. Tejkonyhája” tisztes elnevezésre hallgatott. A káderes első kérdése az volt: hol dolgoztam? ”A Fővárosi Tanács” kezdtem, de be sem engedte fejezni, székét maga alól szélsebesen kirúgva egy köszönömmel távozott. Később jöttem rá, hogy akkoriban a tanácsnál csak kiemelt káderek és igen jó elvtársak dolgozhattak, s nyilván engem is közéjük sorolt. Így ezen az akadályon is túljutottam, aminek sikere pedig elég kétséges volt. Míg mosogatóként 350 Ft-ot kerestem, itt 900 Ft-ot. Első fizetésemet bevittem a WC-be, s ott szétteregetve hitetlenkedve gyönyörködtem benne. Rengetegnek tűnt a segédmunkási fizetségek után. Nagyon jól jött, hiszen otthon alig volt pénzünk. Volt is nagy öröm, minden pénzemet természetesen hazaadtam. Hamarosan tudora lettem a szakmának, s a „racionalizálások” korszakában, mikor hetente küldték el az embereket-bár néhány hét múlva, újra visszaszivárogtak-, egyetlen nő voltam a 15-ből, akit soha el nem bocsátottak. Hét évet töltöttem az angyalföldi ”Fémszerelvényárúgyár” szerkesztési osztályán, ahol idővel már, - mérnök nem lévén közöttünk - utolértem a műhelyekből odahelyezett kádereket, s a kezembe nyomott külföldi szerelvények és csaptelepekről készítettem a gyártási és szerelési rajzokat. /Én mértem be s rajzoltam le az első külföldről szerzett, csavarás helyett már nyomógombos szerkezetű töltőceruzát, amit le is gyártottak./ Bár, utólag megállapítva jó dolgom volt a gyárban, mégis elkívánkoztam, mert kilenc férfi között egyedül voltam nő a szobában, s hiányoltam a kolléganőket. Munkatársaim e miatt bolondnak tituláltak, -s be kell vallom, volt némi igazuk,-hiszen mindenben igyekeztek kedvembe járni. /Bár fűtési szezonban a kályha begyújtását és gyakran a tüzelő felhordását a pincéből a második emeletre könnyedén rám hagyták. De ez egyáltalán nem esett terhemre.

Nem folytatom további, immár Mélyéptervi pályafutásomat, ahol több mint 30 évet töltöttem műszaki rajzolótól tervezőig ívelően, közben a „Kvassay híd és vízépítő technikumot” elvégezve, hiszen már eddig is túljutottam kitelepítésünk történetén. Bár felvételem körülményei szórakoztatóak. Egy ismerős jelezte, hogy az egyik osztályon keresnek rajzolót. A szokásos próbarajz elkészült és sürgősen munkába kellett volna állnom. Ám a gyárból nem akartak elengedni. Akkoriban a munkahely-változtatás nagy rebellió volt, a „szocialista ember” ilyen elvetemültséget nem is csinál. /Életem során egyszer kényszerültem moziba orosz film élvezetére, azt is csak kisebb unokaöcsém kedvéért./ Az élvezet teljes volt. Ebben a galád hősnőt nemcsak teljes baráti köre, valamennyi rokona és ismerőse, de még vőlegénye is elhagyta rút munkahely-változtatása miatt!/ Hivatkoztak gyáramban arra is, hogy engem soha nem ”raciztak” s már törzstagnak számítok a gyárban. Különféle befejezetlen munkákkal láttak még el, míg új helyemen már szükség lett volna a munkámra, egyre-másra jöttek a sürgető telefonok. A személyzetis végül le is akarta az egészet mondani, s más embert keresni. Én könyörgésre fogtam a dolgot, ne tegyék, hiszen itt már minden hidat felégettem magam mögött. Valóban nézeteltérésem is akadt a személyzetissel, amiért nem akart elengedni. Az új személyzetis rendes volt, mert-noha helyemet már mással betöltötték, egy másik osztályra elhelyezett. Igen ám, de ott már volt egy megfelelő jelentkező, akit így a személyzetis miattam visszamondott, hogy helyére én kerüljek. Mint utólag megtudtam, nagy volt a pánik a régi vágású mérnökök között, hogy a személyzetis „protezsáltja” megy osztályukra. Iszonyatos gyanakodással fogadtak. Mindezekről mit sem tudva, én szintén aggódtam a káderezés miatt. Főnököm első, aggódó kérdése az volt, hogy KISZ-tag vagyok-e? Megrémültem. Természetesen nem voltam, erre a gyárban sem tudtak rávenni. Hogy fogom ezt kimagyarázni? Össze-vissza hebegtem „túlkorosságomról”, hogy már kinőttem belőle, stb./ 26 éves voltam / Csodálkozásomra főnököm nagyot lélegzett, s túl hevesen helyeslően bólogatott. Nem baj, nem baj, tört ki belőle a megkönnyebbülés. A személyzetis, akinél a komoly káderezés lett volna, már nem tette, hisz ő helyzett oda. Amikor új osztályomon bemutatkoztam, az előttem lévő rajztáblánál ülő nő megkérdezte, nem vagyok-e rokona Búza Kiss Imrének, mert a Pénzügyminisztériumban kollégák voltak. Így hamar fény derült kilétemre, s az osztály megnyugodott, de rovott múltam végül is kiderült.

Édesanyám a Dunakeszi konzervgyárban helyezkedett el, több műszakban pucolta a gyümölcsöket, zöldségeket. Emlékszem, a sok hagymától, erős paprikától a keze egészen kivörösödött és bedagadt. Sokat kellett emelnie is, ami kétszeri veseműtétje után tiltva volt. Az éjjeli vonatcsatlakozás sem volt megfelelő. Előfordult, hogy sógora este véletlenül bezárta a kertkaput, s anyám csak a magas szöges kerítésen átmászva juthatott be éjjel. Ruhája, össze-vissza szakadt, s tele lett drót-hasította sebekkel. Édesapám is minden munkalehetőséget megpróbált, de „főbűnösként” az ő helyzete volt a legnehezebb. Imre továbbra is a MÁVnál segédmunkáskodott, most már Veresegyházán. Neki is sok ideje ment el az utazgatással. Ebben az időben a sok eltérő időpontú műszak következtében a család megszokott életrendje felborult, sokszor alig találkoztunk egymással.

 

 

 

 

 

 

GÖDÖLLŐ, hányattatásunk negyedik állomása

 

Földönfutók lévén egy évi Gödi tartózkodás után Gödöllőre költöztünk, másik nagynénémék nyaralójába. Férje, dr. Harsághy Nándor szájsebész volt, s fogorvosként lakásában is rendelt. Nagynénémnek, Mariskanéninek elege volt a lakásukba járó sok emberből, akik szerinte sok piszkot hordtak be, s Gödöllőn ezért olyan nyaralót kerestek, ami mindentől távol esik, s magukban lehetnek. Ez a ház a település legszélén volt, egy nagyobb mezőn túl, majdnem már az utolsó. Nyaralónak igen kellemes lehetett, de állandó tartózkodásra, - mindentől, megállóktól, boltoktól igen távol esve - már nem. Magunk lehettünk, szép kerttel, gyümölcsössel, a lakás is szép volt. Csak időnk nem volt ennek élvezetére. Vizet itt is a kútról hordtuk, s az udvari „árnyékszékre” jártunk, mert bár WC volt a lakásban, nem volt szivattyú. Mint mindennek, ennek a beszerzése is a háborút követő évtizedekben még nehezen volt lehetséges. A munkahelyemre utazás naponta több mint 5 órát vett igénybe. Reggel már öt óra előtt úton voltam s legkorábban este csak valamivel 7 óra előtt érhettem haza. A HÉV végállomása ¾ órányira volt, akkor a HÉV még ritkábban, s lassabban közlekedett. A végállomáson, ahol felszálltam, még nem indult be télen a fűtés. Nagy telek voltak -20 fokos hideggel, sok hóval. Már messziről hallatszott a HÉV felől a tompa dübörgés, amit a már rajta lévő utasok topogásukkal okoztak, hogy a dermesztő hideget kibírják. Többnyire én törtem az utat a nagy hóban reggelente, nem volt télikabátom, csizmám, egy később szétázott papundekli-szerű cipőben jártam, arra eső ellen használatos vékony gumicsizmát húztam, ami átázott, s egyáltalán nem melegített. Kesztyűm se volt, egy egyújjas gyerekkesztyűt húztam az ujjaimra. Egyszer a HÉVen leejtettem, a megtaláló nem akarta nekem adni, mikor jelentkeztem érte, mert kisgyerek méretű volt. Egy fejemre kötött pamutsálat tekertem az orromig, de mire a HÉV-hez értem, leheletemtől kőkeményre fagyott. A közlekedés Pesten is bizonytalan volt, a nagy hóban leálltak a járatok. Az angyalföldi Váci-úton, ahol dolgoztam, egyidőben fejezték be a gyárak a munkát, s a nagy tömeg nem fért föl a havas idő miatt ritkán közlekedő járművekre. Gyakran valóban órákat kellet várakoznom, míg valamelyikre felpréselődtem. Volt, amikor a villamossínek befagytak, s autóbusszal mehettem volna, de arra nem szólt a bérletem, s egy autóbuszjegy vásárlását anyagi lehetőségeim nem engedték. Ilyenkor a HÉV indulását is már lekéstem, újabb órákat várhattam dideregve, váróterem nem volt. Elmondhatom, hogy a hidegtől akkoriban tényleg sokat szenvedtem, annyira, hogy gyakran a könnyeim is kicsordultak. A fizikai munkák kínjai emellett eltörpültek. Meg is fagyott az arcom, egy életen át a hidegre fájdalommal reagál. A lakás is hideg volt, reggelente 8 fokra ébredtünk. Szombatonként hazaérkezve valósággal belezuhantam az ágyba, akkor tudtam magamat csak kialudni. Jó ideig még hazaérkezésem után sálakat festettem, ma se nagyon értem, hogy is bírtam? A háromnegyed órás gyaloglást többnyire sötétben kellett megtennem a falu legszéléről az isaszegi országúton. Velünk szemben már házak sem voltak, kivilágítás sem. Az út néhány száz méter hosszan egy réten át vezetett. Az emberek akkoriban még nem jelentettek veszedelmet, de a kutyák számomra igen. Az ottani házőrző ebek a ritkább forgalom következtében még sokkal agresszívebbek voltak, a néhány arra vetődő gyalogoson gyakorolták házőrzői képességeiket. Megfelelő kerítések híján kirohantak hozzám az utcára. Válltáskám lóbálásával igyekeztem tőlük megszabadulni, ami csak még jobban ingerelte őket. Néhány ház előtt csak igen félve mertem elmenni. Ha egy kutya ugatni kezdett, az összes többit riasztotta. Ez a helyzet naponta ismétlődött, minden reggel és este. A táj kihalt volt, emberekkel nemigen találkoztam. Egy autóút faluvégi, sőt azon is túli szakaszán kellett haladni. A kutyák számára én voltam a szenzáció. Hajnali ¾ 5 órakor, vagy este hét óra körül csak magam jártam az úton, a nyáridőt kivéve sötétben, s nem volt senki, aki baj esetén védelmemre kelhetett volna. Néhány perccel rövidebb útszakasz kínálkozott nem az utcákon át, hanem a vasúti sínek melletti ösvényen haladva. Arra már épületek sem voltak, s a vonatok dübörgése a segélykiáltás hangját is elnyomhatta. Szüleim tilalma ellenére mégis gyakran arra jártam, hogy gyorsabban az állomásra érjek. Ezen az ösvényen ki voltunk téve a mozdonyok időnként oldalukon kifújt gőz vagy koromspricnijének. Édesapámat, kinek csak egy akkoriban ritka, világos zakója volt, egy jókedvű masiniszta lefújta korommal annyira, hogy ruhája használhatatlanná vált, s nagy gondot okozott, miben menjen másnap munkába. Elköltözésünk után hallottuk, hogy egy szatír azon az ösvényen megcsonkított egy nőt. Csodálom magamat utólag, hogy ilyen körülmények között is, vállalva a késő esti hazatéréseket, akkoriban gyakran jártam a Zeneakadémia növendékhangversenyeire, melyek ingyenesek voltak./ Ezeken gyakran láttam Kodály Zoltánt is, ott ült közöttünk a földszinten, ám amikor saját szerzeményét játszották, kiment a teremből./Az említett kutyákról még annyit, hogy Gödöllőre költözésünket követően, -a helybéli kutyák ügyében még tapasztalatlanok lévén- családommal gyalogoltunk nappal hazafelé. Egy ház előtt hatalmas kutya üldögélt egykedvűen a járdán, /későbbi lelkes megugatóim egyike,/ látszólag világot megvető, unalmas ábrázattal. Valójában komplikált feladatok megoldásán elmélkedhetett, amiben nyilván megzavartuk. Mi nem mertünk mellette elmenni, inkább kitértünk az úttestre, de Édesapám, látva az eb nyugalmát, továbbra is a járdán haladt. A kutya egy vakkantás nélkül felugrott rá, s nemes egyszerűséggel letépte válláról zakóját, majd tovább elmélkedett. A kabát ujja teljesen kiszakadt.

Felmerült számomra egy közeli munkalehetőség. A szomszédunkban, hol már az erdő kezdődött, volt egy „csokoládégyárként” emlegetett tankgyár, mélyen a lombok közé rejtve. A tankok nyomát néha mi is felfedeztük környékünkön. Itt kellett volna munkát vállalnom, mentesülve az igen hosszadalmas utazás fáradalmaitól. A jelzett időpontban próbarajzra meg is jelentem. A portáról egy rendőr vezetett fel az irodára, tekintélyes német juhászkutya kíséretében. Amerre néztem, rendőröket láttam. Nem emlékszem, készítettem-e próbarajzot, csak arra, amiben azonnal biztos voltam: ez sohasem lesz a munkahelyem. Inkább utazom! Természetesen innen is rögtön kitettek volna, s még jó, ha nem egy befurakodott kémkednivágyó ellenség vádjával, ki tudja, milyen következményeket maga után vonva. E rendőrökkel, ill. ÁVÓ-sokkal akadt némi egyéb kapcsolatunk. Odaköltözésünk előtt, amikor Nándi unokaöcsémék egy ideig ott is laktak, volt egy németjuhász kutyájuk, melynek egy rendőr eb udvarolt. Bár Nándi kutyáját a vonat elütötte, a rendőrkutya, társát keresve továbbra is rendületlenül járt hozzánk. Gazdái már tudták, hol kell keresni, s ilyenkor mindig érte jöttek. Jólesett látni, amikor a forradalom idején nemzetiszalagos nemzetőrök vitték el a kutyát.

Édesapám már figuránsként dolgozott, s Édesanyám is próbált Gödöllőn munkát találni, ami 50 év feletti korban már nehezen sikerülhetett. Próbálkozott minden lehetőséggel. Ajánlották, süssön pogácsákat, s azt kínálja eladásra a fodrászüzletekben. A pogácsákat a búrák alatt ülők mind lelkesen megkóstolták, volt, aki többször is, így a vásárlás már fölöslegessé vált, a pogácsák lassan elfogytak bevétel nélkül. Az árusítást egyébként sem nekünk találták ki. Én is festettem terítőket, amit megpróbáltam egyszer a magam hasznára eladni. Akkor a nagycsarnok árkádjai alatt folyt ilyen fekete árusítás. Odamentem, s rettegve előhúztam egyet. Kissé meglóbáltam, de rögtön visszagyömöszöltem szatyromba. Igen kínosnak éreztem a helyzetet, ténferegtem ott még kis ideig, majd lemondtam ilyetén üzleti tevékenységemről. Édesanyámnak kínálkozott egy vak ügyvéd mellett gépelési lehetősége. Mivel ő már harminc éve nem gépelt, szükség lett volna kis gyakorlásra, amit az ügyvéd nem engedett. Azonnal leveleket diktált, s anyám-érthetően-, nem bírta a gyors tempót. Végül sikerült munkahelyet találnia egy állami telepen, ahol krumplit kellett válogatnia. A körülmények siralmasak voltak, egy puszta földre helyezett zsákdarabon térdepelve görnyedt egész nap. A hidegek beálltával a nyirkos föld átjárta térdcsontjait, s erős reumára tett szert, mellyel élete végéig kínlódott.

Egy alkalommal, Édesanyámmal „kirúgtunk a hámból”. Akkori „szoccccalista” /Kádárt idézem ilyenkor/ elzártságunkban az évente megrendezett Nemzetközi Vásár kínált némi bepillantást a fejlett világ eredményeibe. A háború előtt is nagy mozgósító ereje volt ennek országszerte. A falusiak is mind tódultak akkor Budapestre. Rádión üzenhettek otthonmaradt szeretteiknek. ”A pengő úszik, a tokaji csúszik” üzente Jóska haza a mamának, amit az nem feltétlenül a legnagyobb boldogsággal fogadhatott. Tercsi, Julcsi, Pista, Feri mind mind a rádióban szereplők megnőtt önérzetével üzengetett haza. Édesanyával elhatároztuk, hogy mi is elmegyünk Budapestre, a vásárra./ Évek múlva, amikor már Budakeszin laktunk, s anyám a „háziipari bedolgozók” kasztjának boldog páriái közé tartozhatott, a Háziipar Szövetkezet kiállította e vásáron az Édesanyám által horgolt kosztümöket és pulóvereket. Ő készítette el ugyanis elsőnek műszaki leírásuk alapján a tervezők modelljeit, amik azután szériagyártásra kerültek. Ugyanannyi pénzt kapott e nagy odafigyelést igénylő munkáért, mint a széri-horgolók./ Korán keltünk, hogy a hosszú utazások után maradjon időnk a nézelődésre. Úgy döntöttünk, nem töltjük reggelizéssel otthon az időt, hanem majd a vásárban fogunk virslit enni. Nyári hőség volt, a HÉV-en , az akkori egy és negyedórás úton végig ránk tűzött a nap. Felhevülten érkeztünk további utazások után a vásár színhelyére. Kerestük a virsliárust, ám előbb egy sörkimérés elé kerültünk. A párás poharakból mohón itták a jeges sört boldog birtokosai. Egymásra néztünk. Igyunk előbb ebből , hogy kissé lehűtsük magunkat, volt mindkettőnk gondolata. Bár Édesanyámnak veseköve miatt az orvosok sörfogyasztást is előírtak, ő ezzel sohasem élt. Otthon sem volt szokás nálunk a szeszesital fogyasztása./Vilma nagymama a sok tanyai megmaradt bor láttán, bánatosan kiáltott fel három fiára utalva, hogy ”legalább egyikük inna!”/ Gyanútlanul megrendeltük csábító sörünket, természetesen a legkisebb adagot, s egy padra ülve jólesően szürcsöltük az üdítően hűvös, habos nedűt. E kitérő után, tervünk teljesítése érdekében neki akartunk indulni a vásár látványosságait szemügyre venni. De csak akartunk, mert nem tudtunk felállni. Értetlenül néztünk egymásra. Mindkettőnk térde rogyadozott, s visszahuppantunk biztonságot jelentő padunkra. A képtelen helyzetet felismerve, -lévén humorérzékünk-egymásra néztünk, s hihetetlen jóízű nevetés tört ki mindkettőnkön, ami alig akart véget érni. A napos pad sem használhatott szokatlan állapotunknak, mert eleinte hiába próbálgattuk a lábraállást. Szeszkörüli járatlanságunkat bizonyítja naiv elgondolásunk, hogy lehet következmények nélkül éhgyomorra, napon sört inni az ahhoz nemszokott, gyarló antialkoholistáknak. Ez volt életem egyetlen „spiccessége”, bár mindig érdekelt, hogyan is viselnék el több italt? Törnék-zúznék-e, vagy az egész világot megszeretném? Ám ennek kipróbálására sohase szántam rá magam. Ma is egy fél pohár bor elfogyasztása után azonnal elálmosodom, így, ha lehet, elkerülöm társaságban is az ivást.

Számkivetettségünk fagyok miatti legkeservesebb, gödöllői korszaka több mint három évig tartott. Személyes nehézségeim természetesen nem vonnak le semmit gödi és gödöllői nagynénémék áldozatvállalásából, akik sok kényelmetlenséget vállaltak miattunk, s akiknek köszönhettük, hogy számkivetettségünkben fedél került a fejünk fölé, s volt egy hely, melyet –ha átmenetileg is-, otthonunknak nevezhettünk. Gödöllőn volt egy kellemetlen élményünk. Kis, maradék ”vagyonkánk”, mely Édesanyám ékszereiből még megmaradt, egy apró pénztárcában volt a szekrényünkben. Édesanyám számítása szerint eredeti értékükön még jelentett valamennyit, ám azt senki meg nem fizette akkoriban. Mégis birtoklása némi biztonságot jelentett számunkra. Egy délelőtt Édesanyám a kertben foglalatoskodott, amikor kikötött kutyánk hevesebben ugatni kezdett. Mivel ez gyakran fordult elő, anyám nem sokat törődött vele. Csak amikor az nem ért véget, hagyta abba teendőit, s ment be a házba. Látta a konyhából a szoba üvegajtaján át, amint bent valaki lázasan tevékenykedik. Imre nem lehet, hisz már elutazott, villant anyám agyán át, s benyitott. Az ablakon át az illető kiugrott. Édesanyám segítségért kiáltott, s a szomszéd azt meghallva a tolvaj után rohant, ki már akkor az utcán futott. Végül elfogta, s elvette tőle a megtalált tárcát. A 14 éves gyerek lábtöréssel betegállományba volt, mégis átmászott a kerítésen, s beugrott az ablakon. Futni még nehezen tudott, ezért sikerült az elfogása. Elgondolkodtató, mekkora szerencsénk volt, s a csodák különös sorozata kellett ahhoz, hogy anyám a tolvajt észrevegye, kiáltását meghallják, a szomszéd nem tétovázva a betörő után fusson, s azt el is fogta. A mottóul választott, Édesapám sugallta ige: ”Ne félj, Én megsegítlek ” megerősítést nyert!

 

 

A FORRADALOM

 

AZ 1956-os forradalmat Gödöllőn éltük át. Váci úti munkahelyem szerkesztési osztályán, hol magam is rajzoltam, délutánonként dolgozott egy Műegyetemre járó fiatalember. Tőle hallottunk a szervezkedéseikről. Naponként jött a friss hírekkel, míg egy délután, izgalommal jelentette a diákság felvonulásának tervét. A kedélyeket felzaklatta annak betiltása, végül mégis megadták rá az engedélyt. Okt.23-án kitódulva munkánk végeztével a gyárból, a Kiss József utcánál körútra érkezve hatalmas tömeggel találkoztunk. Lelkesedésük magával ragadott, s kolléganőmmel csatlakoztunk a Bem tér felől az országházhoz vonuló menethez. Csodálkozásomra a tömegben egyenruhás katonatiszteket is felfedeztem, sőt ijedten vettem észre egy kommunistának vélt, velem egyszobában dolgozó fiatalember jelenlétét is. Kolléganőmmel igyekeztünk nem a szeme elé kerülni./ Később forradalmi szereplése miatt ezt a férfit kitették állásából, s a büntetés elől bujdokolásra kényszerült./A tömeg az egész Kossuth teret betöltötte. Nagy Imrét követeltük, de hosszú ideig senki nem jelentkezett. Alkonyodott, s a kivilágítatlan ablakok láttán felzengett a kórus: ”Mért sötét a parlament? Kik bujkálnak odabent?” Majd:”Miénk a parlament, menjünk be!”, ez már fenyegetőbben hangzott. Végül megjelent az erkélyen Nagy Imre. Hangerősítők híján beszédét nemigen hallhattuk. Először csak heves fütyülést, mert „elvtársaimnak” szólította meg a tömeget. Végül ezt korrigálta, s elmondotta beszédét, amiből sajnos, nem sokat hallhattunk, csak a hozzá közeli tömeg zúgásából következtethettünk az elmondottakra. Közben hangzott a kórus: ”Csillagot a fenébe, magyar címert helyébe” utalva az országház kupolája tetején virító, kivilágított ötágú csillagra. Majd valaki elkezdte a betiltott himnuszt énekelni,/eddig csak a templomokban volt megengedett /, s szinte mámorosan, mély meghatottsággal hallhattuk újra zengeni végre az igazit, az Erkel-félét, a miénket ! Helyette az emelkedett hangvételű „köztársaság himnusz” volt a kötelező: ”Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig, hullt a pór, s hullt a gyereke. Dologtalané volt az ország, míg a nép hordta a terheket. A múltbanéző csupa sebet lát, csak jajt és panaszkönnyeket! Munkára, harcra hív ma téged, életünknek új értelmet ad, milliók ajka zengi bízón, hogy éljen a köztársaság, hogy éljen a köztársaság!” Igaz, legtöbben úgy énekelték a ”hullt a pór” helyett, hogy „hullt a por”, s az „éljen a köztársaság” helyett, hogy „éljen a kosztársaság”. A rég nem hallott himnusz még jobban felvillanyozta a kedélyeket. A légkört felesleges leírnom, aki akkor már élt, ismerheti. Hallatlan eufória, valami csodálatos emelkedettség, hit és bizalom lett úrrá valamennyiünkön. A szemek csillogtak, s eggyé vált a nagy tömeg, hatalmas, közös akarattá. Osztogatták a követelt 12 pont szövegét, majd a sötétben ezt mindenki egyszerre meggyújtotta. Az apró fáklyák összefüggő fényében úszott az egész Kossuth tér, s olthatatlan lángtengerként lobogott fel a minden embert megillető szabadságnak eltörölhetetlen, jogos, ősi vágya. Ez volt életem legszebb napja! A tömeg elindult másfelé, én már nem vehettem részt a további megmozdulásokon. Későre járt , s nekem Gödöllőre kellett hazautaznom, s ott még háromnegyed órát gyalogolni, többnyire kivilágítatlan utakon. Az utcán, a HÉVen, mindenhol boldog tekintetek, ragyogó arcok. Budapestet megérintette a szabadság angyala. Az emberek szerették egymást, az idegenek is barátságosak voltak egymáshoz, szívélyesen szóbaelegyedtek egymással. Csupán egy-egy mogorva arc láttán hangzottak elitélő megjegyzések. Otthon nem sokat tudtak az eseményekről, a rádió még nem közvetített hitelesen. Csak mikor jóval később Imre is hazaérkezett, mesélte el, hogy a rádiónál már lövöldöznek. Egy volt kollégám, aki akkor került ott állásba, később elmondta, hogy az első tűzparancsot Benke Valéria, a Rádió elnöke adta ki. Az itt leadott első lövés határozta meg a forradalom további menetét, s indította be az ellenakciókat. Imre is ott volt hegedűjével, amit a könnygáz bombák elől hátráló tömeg majdnem összenyomott. Hallgattuk a rádiót, hallottuk benne a lövöldözéseket, s a fegyverropások közepette újra meg újra feltett Egmond nyitányt Beethoventől, mely az óta is a forradalmat idézi. A feltett lemez hangjai olykor-olykor megcsuklottak, lelassultak a Rádió körüli detonációk következtében. /Néhány évtized múlva, még a Kádár-korban, - amikor 56-ról beszélni is tilos volt-, a zeneakadémián pont október 23-án az Egmond nyitányt játszották, nyilván nem véletlenül. Azt hittem, hatalmas, tomboló taps követi elhangzását, de bánatomra sajnos az értelmiségi közönség nem vette a lapot. Túl hamar felejtünk! / 23. után a HÉV nem közlekedett, így csak napok múlva mehettem be munkahelyemre. A gyár fel volt bolydulva. Sopánkodtak egy-egy kolléga eltűnésén, s másnap maga a sopánkodó is eltűnt Magyarországról. Munkástanácsot választottunk, s csodálkoztam, hogy egy volt apáca kolléganőm a régi munkásőrre akart szavazni. Bámulatos, hogy értelmes emberek-az illető korábban tanárnő volt-, mennyire képtelenek a tisztánlátásra! Főnököm, kit eddig elvtársnak kellett szólítanom, megkért, hogy ezután kartársazzam, bár később újra elvtársaztatta magát. Mivel az élelmiszerszállítás leállt, a gyárban jutányos áron konzerveket osztottak. Lassan kezdett az élet beindulni. Elmentem az ”Üllői úti fákat” megnézni, ahol már hömpölygött az érdeklődő nép. Az út mellett és a Kilián laktanya körüli romhalmazok között alkalmi árusok verték fel sátraikat, cukorkát, pereceket árulva. Édesapám is beutazott munkahelyére. Akkor darabolták fel a Sztálinszobor maradványit. Egy darabot neki is sikerült szereznie belőle. Sajnos ez később, a sok költözés alatt elveszett. Az esténkénti kijárási tilalom is megszűnt, az élet kezdett normalizálódni. Még a tilalom idején, késő este jelentkezett Gödöllőn nálunk egy diák, sólyomék ajánlásával. Édesanyám befűtött a kicsi házban, s ott tölthette az éjszakát. Néhány nap múlva furcsa jelenségre figyeltünk fel. Noha állandóan azt hallottuk, hogy az oroszok kifelé mennek már az országból, éjjelente tankok százai dübörögtek el házunk előtt, Budapest irányába haladva. Morajuk félelmetes volt. Gödöllő sötétségbe burkolózott, mi is az ablakokra tett pokrócok mögül lestünk kifelé a sötét szobából az ablakunk előtt néhány méterre vonuló szörnyetegekre. Áradatuk végeláthatatlan volt, s nappal is folytatódott. Imre, ki a pár km.-re lévő portáról hozta el számunkra a tejet biciklivel, szembetalálkozott a tankoszlopokkal. Csoda, hogy nem vitték el, hiszen rengeteg fiatal jutott akkoriban erre a sorsra. A helyzet aggaszóvá vált, elérkezett november negyedike, az oroszok megtámadták Budapestet. Édesapámat sokan noszogatták, itt az alkalom, hagyja el ezt az országot, ahol semmi jó nem várhat reá. Ő mindig a szózatra hivatkozott: ”Itt élned-halnod kell”, mondotta. Imre azonban szélsebesen nekilátott francia tudását kiegészíteni, ő valóban ki akart menni nyugatra. Ám későre sikerült a meleg holmit összegyűjteni/ vagy Édesanyám féltette?/ s már lekésett az akcióról./ Az emberek egymásnak adták át a címeket, hol kell a Dunántúlon, s kinél találkozni, aki majd biztosan átvezeti a megjelenteket. De hamarosan annyira megerősítették a határt, hogy a vezetők már nem vállalkoztak újabb utakra. Megkezdődtek a letartóztatások, a gyárban eleinte gyűjtéseket rendeztek családjaik részére, majd ez is abbamaradt, s ment minden a régi, szomorú kerékvágásban. Újra elvtársak lettek a kartársak, s a háttérben erőteljesen beindult a bosszú apparátusa./ Büntető akciójuk a számomra akkor még ismeretlen férjemet is utolérte./

 

 

BUDAKESZI, hányattatásunk ötödik állomása

 

Gödöllő után másik községbe, budakeszire kerültünk. Ez már minőségi ugrást jelentett életünkben. Nem a lakás, a környezet. A falu közepén volt házunk, boltok a közelben, autóbuszmegálló a házunk előtt, s fél óra alatt a Moszkva-téren lehettünk. A lakás egy alacsony toldalék-épületben volt, a konyhába lépve jobbra egy szoba, balra egy fűthetetlen helyiség. Gerendás mennyezettel, primitív ajtókkal, ablakokkal, s ha göcsörtös deszkákkal is, de padlózva. Mindez elég lerobbant állapotban. A tulajdonos egy öreg sváb házaspár. Klingerék is ott laktak külön házukban az utcai fronton, mi az udvaron. Vizet az utcai csapról hoztunk, budi az udvarban. 20 évet éltem fürdőszoba nélküli lakásokban, ahol az udvari árnyékszékre kellett nagy hóban is járni, s vizet kintről hordani. Budakeszire 1958 március 15.-én költöztünk,-10 fokos hidegben. Első nap munkába menet a nagy hó miatt elakadt a busz a meredek úton, s hosszú szakaszon gyalog kellett mennünk. Ám ez a korábbiakhoz képest semmiségnek tűnt, amit szívesen vállaltunk. Édesapámnak is, - ki szintén naponta bejárt Budapestre dolgozni -, nagyon sokat jelentett a rövidebb utazás, s igen jól érezte magát új lakóhelyünkön. Gyönyörködött a szelíd hegyvidék látványában, sétáltam vele a vadvirágos erdőszéleken, s gyakran kiment a közeli, szépfekvésű temetőbe is. ”Szép itt pihenni”, mondotta egyszer. Sajnos, csak néhány hónapig élvezhette a szép környéket. A márciusi odaköltözésünket követő októberben agyvérzést követően, 61 évesen távozott közűlünk. Érzékeny lelkületű ember lévén, korai halálában nagy része volt meghurcoltatásunknak, az a feletti tépelődéseknek, a „miértek” hasztalan keresésének. Ott pihen a Budakeszi temetőben. A megcsonkult család 10 év múlva Imre megnősülésével újra kibővült. A fűtésnélküli helység fűthetővé alakítotásával költözhetett oda felesége, Ildikó is. Ő akkor végzett az ELTÉN, fegyelmezetten, minden zokszó nélkül fogadta e szegényes, nem éppen eszményi körülményeket. Imre az ottani orvossal, s néhány helyi zenekedvelővel hetente összejött, s kedvtelésből kamarazenéltek. A kultúrházban hegedűt és gitárt is tanított, sőt felmerült a kultúrház vezetésének a gondolata is. Ildikó a helyi iskolában szintén tanárként dolgozott. Később sok-sok év múlva mindketten Budapesten találtak állást. /Imre több évi székesfehérvári kitérő után. /A korábbi, jóval nehezebb körülmények után hálásak voltunk Budakeszinek, s Merétey Sándor unokabátyámnak, ki ott volt ref. Lelkész, s e jobb lakáslehetőséget szerezte, ahol 11 évet töltöttünk.

Budapestre költözésünknek reménytelen vágya kitelepítésünk óta állandóan ott élt bennünk, s mindannyiunkat erősen foglalkoztatott. Budapesten kívüli létünket /főként az igen rossz lakáskörülményeink miatt/ csak átmenetnek tekintettük, ami nem is az igazi élet, amit át kell vészelnünk valahogy./ Ez majd húsz évig tartott!/ Hittük, hogy ez így nem maradhat, egyszer véget ér, s valami jobb mégiscsak elkövetkezik. Ennek az érthetetlen, de élő hitnek nem volt semmi realitása, hiszen egy lakás szerzéséhez igensok pénz kellett, s mi, szerény jövedelmeinkből épp, hogy létfenntartásunkat tudtuk fedezni. Félretenni már nem volt lehetséges. Édesanyám mégis megpróbálta a lehetetlent, s lottózni kezdett. Mivel lottókiértékelésre járt szombatonként, a reményteli példa, - hogy ily módon is pénzhez lehet jutni -, mindig előtte lebegett. Kis kötényének zsebei már négy-öt lottószelvényt is rejtegettek, s szomorúan szemléltük e reménytelen igyekezetet. Esetenkénti apró nyereményei azonban semmit sem javítottak anyagi helyzetünkön. Öreg sváb háziasszonyunk, Klinger néni /hajdani Milimári/ egyszer számokról álmodott, s ezeket meg szerette volna tenni a lottón, de nem értett hozzá. Megkérte Édesanyámat, töltsön ki számára egy szelvényt az általa megadott számokkal. Édesanyám szívesen vállalta, hogy a magáéval együtt az övét is elkészíti, s feladja. Ám váratlanul át kellett mennie Sanyi unokabátyám kisleányát őrizni, s a nagy sietségben elfelejtette időben feladni a lottószelvényeket. Munkámból hazatérve szelíd és mindig nyugodt Édesanyámat soha nem látott feldúlt állapotban találtam. Szeme kisírva, szinte a haját tépte kétségbeesésében. Végül elmondta a történteket, s azt is, hogy már bemondták a rádióban a nyertes számokat, ötös találata lett volna Klinger néninek. Én is elkeseredtem. Hogy lehet ebből tisztességgel kimászni? Azt fogják hinni, mi tettük zsebre az igen sok pénzt. Egy ötös találat egy életre mentesíthette tulajdonosait minden munkától ! Ennyi pénzt nem tudunk összeszedni ! A kétségbeeséstől aléltan kóvályogtunk egész délután kis lakásunkban. Mihez kezdhetünk ? Mit csináljunk ? Enni sem tudtunk, s este aludni se, pedig már későre járt. Imre ekkor Székesfehérváron tanított,/no meg udvarolt is már Ildikónak/ s igen későn ért csak haza. Nem tudta mire vélni a gyászos hangulatot. Hallva az esetet a maga higgadtságában kezdte az eseményeket felgöngyölíteni. Amikor Édesanyám megmutatta neki a kis cédulára írt számokat, s elmondta, hogy azt a zongorán tartotta, Imre felkiáltott: de hiszen azok nem a Klingernéni számai, hanem Édesanyám írta fel arra a nyertes számokat akkor, amikor a rádió azokat bemondta. Imre még otthon volt akkor, s emlékezett arra, amikor Édesanya a cédulát a zongorára tette. Ha valaha volt örömmámor, akkor az tört ki rajtunk. Elkezdtünk hahotázni, s olyan jókedvünk lett hirtelen, amilyen már régóta nem volt ! Sohasem hittem volna, hogy a semminek ennyire lehet örülni! Az a Jóságos, mindenre figyelő Szem azonban onnan felülről még nem tett pontot az ügy végére. Ezzel magyarázható Budapestre költözésünknek különös, szinte csodával határos története.

Lakáshoz jutnunk szinte reménytelen volt. Mindannyiunknak igen kevés volt a jövedelme. Ezért a későbbi diplomaszerzés ritka lehetőségével sem élhettem, amikor főnököm ösztöndíjjal az NDK-ba javasolt műszaki főiskolára. /Erről odahaza az ügy megoldhatatlanságát látva említést sem tettem./ Nem mehettem, mert „családfenntartóként” jövedelmemre és különmunkáim díjára családomnak szüksége volt. Imre még tanult, majd csekély, kezdő fizetéssel rendelkezett, s hamarosan megnősült. Édesanyám jövedelme saját ellátását sem fedezte. Egy lakás vásárlására nem volt miből gyűjtenünk. Az állandó infláció következtében keservesen összegyűjtött pénzünk elértéktelenedd volna, de erre nem is volt lehetőségünk.

Édesapám halálakor Imre mélyen hívő, volt hegedűtanárát is meghívtuk a temetés utáni kis összejövetelre Irénnéniékhez. Édesanyám régi bánatunkat, a lakáskérdést, s annak reménytelenségét emlegette. A hegedűtanár teljes meggyőződéssel nyugtatgatta, bízzon, mert a Jó Isten ezt a problémánkat is meg fogja oldani. Kételkedve hallgattam, milyen, a napjainkban előforduló csoda által is lenne ez lehetséges? Elismerő döbbenettel töltött el Solymosy Lajos hatalmas hite. Én nem találtam a választ. Ilyen csodák ma már nincsenek, jutottam a végső következtetésre.

Egy alkalommal többnapos kiszállásról érkeztem haza. Édesanyám megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha nyernénk a lottón? Örülnék neki, mondtam közönyösen. Édesanyám azután többször is emlegette e lehetőséget, végül nem tudta már tovább magába fojtani a hallatlan újságot: négyes találatunk van a lottón! A szívem egy pillanatra leállhatott, minden vér a fejembe szaladt. Nehezen lehetett ezt elhinni! Izgatottan vártuk a reggelt, amikor a rádió bemondja a nyert összeget is. Hajnalban már mindannyian a rádió körül kuporogtunk. Édesanyám négyes találata 40 000 Ft-ot jelentett. Örömünk határtalan volt, bár-lévén ötös találat is-ez egy lakásépítés beugrójához volt csak elegendő. A későbbi befizetéseket mindannyian csak igen megerőltető, további többletmunkák vállalásával tudtuk teljesíteni. Édesanyám világgá szerette volna kiáltani örömünket, de sógornőm, Ildikó, kivel egy lakásban laktunk, azt tanácsolta, ne szóljunk róla senkinek. A szomszéd házban ugyanis egy évvel korábban szintén nyertek a lottón, s a fél cigányváros ott ült a lépcsőjükön naphosszat, állandóan molesztálva a nyerteseket. Több napig el sem lehetett onnan zavarni őket. Indokolt volt aggodalma, így-ha nem is volt könnyű-, megfogadtuk tanácsát, s mindannyian ígéretet tettünk a titoktartásra

A jó hír, mely lakáshoz jutásunkat elősegíthette, hallatlan jókedvre derített. Kirobbanó örömöm megtéveszthette egy távoli rokonunkat, ki aznap délután érkezett meglátogatásunkra, s jókedvemet személyének tulajdoníthatta. E rokon már aggasztóan haladt az agglegénység felé, s családunk engem szemelt ki társául. Az ”összeboronálás” Feribácsi születésnapján indult. Egyik nagybátyám magamellé hívott, a szomszéd széken a kiszemelt férfiú ült. Néhány mondat után a nagybácsi távozott mellőlem, s én ottmaradtam családunkat ritkán látogató, alig ismert szomszédommal. Kénytelenek voltunk társalgásba kezdeni. Hamarosan jelzés érkezett egyik nagynénitől, fogadjuk ez ifjú látogatását szeretettel, mert komoly szándékai vannak velem kapcsolatban. No, ez egyáltalán nem hiányzott, minden erőmmel berzenkedtem ellene. Többször is megjelent Budakeszi kis lakásunkban, de be kell vallanom, hogy csúnya módon legtöbbször elbújtam előle a kamrába. Szórakoztatása legtöbbször Édesanyámra maradt. Mivel javasolt közös programjai elől mindig kitértem, nagynénje méltatlankodni kezdett. ”Kinek képzeli magát ez a Buza Kiss Judit, hogy nem felel meg neki egy XY?” /Egy volt miniszter unokaöccse/ Ez még kissé fel is bőszített, s egyértelműen véget vetettem a dolognak. Az illető természetesen igen tiszteletreméltó, jóravaló férfiú volt, a hiba bennem lehetett, mert gyarló leányzóként nem tudtam eléggé értékelni kiváló tulajdonságait. /Mentségemül szolgáljon, hogy korábban már egy másik kiszemelt rokon hajadon is vele kapcsolatban hozzám hasonló véleményre jutott./ Most, ezúton kérem mindezekért elnézését, talán megbocsát, s mosolyog is rajtuk onnan a csillagokon túlról./

Családunk, aki ismerte nehéz anyagi helyzetünket, értetlenül, sőt rosszallóan nézte, amikor egy televíziót vásároltunk. Azt hittem, lakásra akartok gyűjteni, mondta keresztanyám. Már arra befizettünk, mondottuk. Azt hitték, viccelünk. Közben ugyanis lázasan böngésztük a Magyar Nemzet hirdetéseit, s Ildikó találta meg a mindannyiunknak tetsző lakásépítkezés hirdetését. Nagy izgalommal zarándokoltunk el testületileg a jelzett telekre, mely a Jagelló úton, a mai Apor Vilmos térnél volt, s elnyerte tetszésünket.

„Alea iacta est” A kocka el van vetve…Belevágtunk ! Ám a nyeremény csak a beugró rész kifizetésére volt elegendő, mely alig felét fedezte a lakásépítés költségeinek. A többit magunknak kellett előteremteni. Bár eddig is különmunkákat vállaltunk, most még jobban rá kellett hajtanunk. Édesanyám a háziipari bedolgozói horgolás mellett hétvégeken éjjeli lottókiértékelést vállat, Ildikó sógornőm az iskolai tanítás mellett külön nyelvórákat vállalt, a TIT-nél csoportokat tanított németre, hétvégeken pedig az IBUSZnál idegenvezetést vállalt, gyakran külföldi utakon is. Nemzetközi kiállításokon pedig tolmácskodott. Mivel a külföldi cég jó munkája miatt megkedvelte, minden alkalommal őt kérte a Nemzetközi Vásáron tolmácsának. E rettentő gyanús körülményre felfigyelt éber államunk, s ennek okát kutatandó, még lakásunkra is kijöttek puhatolódzni. Édesanyámat is kifaggatták, miért találkozik Ildikó a német üzletemberekkel, s miért kérik minden évben pont őt a tolmácsolásra? A detektívek további macerálásainak elkerülése érdekében Ildikó inkább otthagyta ez aránylag jólfizető lehetőséget. Ha ártatlanságát bizonyította volna is, ki tudja, mit kívántak volna tőle a továbbiakban ? /Egy rokon fiatal lány nyelvtudása révén egy nagy, külföldiek-látogatta szálloda ajándékosztályán kapott állást. Ő is kénytelen volt e jó munkalehetőséget lemondani, mert jelentéseket kívántak tőle környezete esetleges valutaügyleteiről. A beépített emberek mindenhol ott voltak körülöttünk! Jenőnek nem volt szabad Recski rabságáról sehol említést tenni. Ezt szabadulásakor alá is íratták vele. A forradalom alatt egy zártkörű, megbízható társaságban ezt már elmesélte. Amikor 1957 elején lecsukták, az ellene felhozott vádak között ez is szerepelt./ Imre a zeneiskolában tanított, utána magánórákat adott, délután zenekari próbákra járt, este pedig zenekarokban játszott. Hétvégeken ő is lottókiértékelésre járt Édesanyámmal. Én a munkám után otthon ontottam a műszaki rajzokat, gyártottam a szivacsállatokat, festettem, amit csak kellett, legalább éjfélig. Mondanom sem kell, szabadidőnk egyikünknek sem maradt, s hullafáradtan dőltünk este az ágyba. De szívesen csináltuk, hajtott a lelkesedés, egy normálisabb lakás, s ezzel egy normálisabb élet elérésének lehetősége! /Hogy a kitelepítés utáni hajszás életünk mennyire eltért az otthon maradottakétól, akkor döbbentem rá, amikor egy korombeli rokonunk Gödöllői látogatása során a hozzánk vezető úton megpillantva egy teniszpályát, lelkesen felkiáltott: Milyen jó nektek, ilyen közel van hozzátok a teniszpálya!/

 

AZ ÉPÍTKEZÉS

 

Akkoriban kész lakás vásárlására nem is gondolhattunk, azt nem tudtuk volna megfizetni.

Építkezés volt a legkedvezőbb lehetőség, mert arra kölcsönt is adtak. Az sem volt egyszerű, akkoriban mással nem lehetett építtetni, ”házilagos kivitelezés” jelszóval futhatott a dolog. Ehhez mégis kellett suttyomban egy kivitelező, hiszen társasházunk kilenc lakója közül egy sem volt kőműves. Minthogy jogilag az építész nem létezett, nem is volt felelősségrevonható. E zavaros helyzet következtében másról sem hallottunk akkoriban, mint az ilyen építkezésekkel kapcsolatos sikkasztásokról. Nekünk nagy szerencsénk volt, szinte az égből pottyant le egy eszményi kivitelező. Hatalmas kapcsolatai mindannyiunkat lenyűgöztek, s meg is győződhettünk minderről az OTP-kölcsön felvételekor, amint a bennfentesekkel az üvegfal mögött tárgyalt, -mint mondotta-, előnyös lehetőségeink biztosítása érdekében. Izgatottan jártunk üres telkünkre, s egy szép napon homokkupac örvendeztetett meg mindannyiunkat. Ám múltak a hónapok, és semmi változás nem történt. A homokkupac hol nagyobb, hol kisebb lett. Állandó lakógyűléseken méltatlankodtunk, s kivitelezőnk minden csúszást egy renitens lakóra hárított. Végtelen keservesen végre elkezdődött az építkezés. Hol cammogott, hol nem. Egyesek már bizalmatlankodtak, de határozott fellépésű kivitelezőnk mindenkit le tudott szerelni. Amikor már túl sok dolog nem stimmelt, túl soknak bizonyult a mese, megjelent egy újságcikk. A mi vállalkozónkat mutatta be, mint veszélyes sikkasztót, aki három építkezésen is dolgozik, ugyanazt az anyagot körbeviszi minden építkezéséhez. A TV „Kék fény” című rendőrségi rovatában is főszereplő volt, ahol bemutatták a mi építkezésünket is. A másik két épületből mindent elsikkasztott, a mi esetünkben még volt némi remény. Kiderült, hogy egy évvel korábban szabadult a börtönből hasonló bűntettek miatt, s kihasználva az építkezni vágyók rászorultságát, vígan kezdett újra halászgatni az akkori rendezetlen lakásépítési zavarosban. Kezdődtek az idegőrlő bírósági tárgyalások. Kockán forgott valamennyi pénzünk! Csodaemberünket lecsukták, bűntársát igyekeztünk kimosdatni, hogy legyen mégis valaki, aki felépíti a házat. Ez a sok bonyodalom természetesen erősen késleltette házunk felépülését.

Egy kivitelezői gyakorlattal is rendelkező kollégámat egy alkalommá kihívtam az építkezésre, hogy gyanús erkélybeépítésünket megszemlélje./ A fagyban betonozott erkély darabjai az óta már potyognak! / Megdöbbenve ismerte fel ”bűntárs”  kivitelezőnkben egykori egyetemi évfolyamtársát, kit onnan azért zártak ki, mert már akkor sikkasztott elvállalt építkezéseinél. Az anyagot, ahol csak lehetett, kispórolta és értékesítette. Lelkiismeretlenségét bizonyítja, hogy több helyen is a tartóoszlopok belsejét üresen hagyta, így azok teherviselésre alkalmatlanná váltak. Ilyen építész nem volt megnyugtató, de jobbat nem találtunk. Akkoriban ilyenek voltak a lehetőségek. Mai szemmel nehezen érthető, hogy egyes anyagok, mint a csempe, fürdőkád stb., beszerzése is mennyi utánjárást igényelt./ Pl. Csempéhez úgy jutottunk, hogy Ildikó a TIT-nél vállalatvezetők egy csoportját tanította németre. Az igazgató közbenjárására a gyárból szerezhettük be protekciójával az egyszerű csempét. A kereskedelemből nem juthattunk hozzá!/

 

 

ÚJRA BUDAPESTEN !

 

Rengeteg izgalom, bonyodalom közepette, a sikkasztás ellenére végül 1969 évvégére házunk felépült. 1970-ben, közel húszévi földönfutó hányattatás után költözhettünk vissza újra Budapestre, szülővárosunkba. Az egyetlen helyre, melyet otthonunknak éreztünk. Az egyetlen helyre, melyhez családi gyökereink kötöttek.

Majd két évtized után újra volt angol WC-nk, fürdőszobánk, folyóvizünk, s nem dideregtünk téli éjszakákon a nyirkos ágynemű alatt. Egy szobába Imre és Ildikó, egy szobába Édesanyám és én, s a félszobába az akkor érkező kis jövevény, Gabriella, Imréké kislánya költözött.

A lakás berendezése is igen nagy takarékosságot igényelt. Nem vettünk egymásnak semmit, sem születés, vagy névnapjainkra, sem Karácsonyra. Helyette egy lakás-felszerelési tárgy megnevezésével perselyt létesítettünk, s abba helyeztük az ajándékozásra szánt kis pénzt. Vasárnaponként lórum kirakót játszottunk, s a nyertes szerény összege is a perselybe került. Így, bár igen lassan, de gyűlt némi pénz a fürdőszoba berendezésére, néhány konyhai eszközre, majd egy nagy falat, a hűtőszekrény gyűjtéséhez kezdtünk. Még igen kevés pénz került a „jégszekrényre” feliratú perselybe, mikor Édesanyám, mint állandóan lottózó, a 40 000 Ft után, most a tárgysorsjátékon egy hűtőszekrényt nyert./ Akkoriban a lottózók között ilyesmiket is kisorsoltak./ A sorozat ezzel még nem ért véget, hiszen „három a magyar igazság!” Igen szegények lévén, Édesanyámnak még télikabátja sem volt. Hamarosan a lottón nyert egy vásárlási utalványt, amin a lottóáruházban egy télikabátot vásárolhatott. Mindez egy-két év leforgása alatt történt, s e modern csodák igazolták, s megerősítették bennem Solymosy Lajos hegedűtanár mély hitének igazát és erejét. Gödöllői tolvajunk csodával határos elfogása is a mindenre vigyázó szem reánkfigyelését bizonyította. Édesanyám észrevette a tolvajt, mielőtt az elmenekült volna, segélykiáltását a szomszéd meg is hallotta, még idejében utána is szaladt, s el is fogta, s visszaszerezte tőle a kis tárcát. Utolsó „értékeink” így nem válhattak semmivé!/ S figyelemreméltó a következő történet is:

A kitelepítés alatti és utáni rendkívül nehéz anyagi helyzetünkben volt egy lehetőség némi pénzhezjutáshoz. Ez a Balatonszabadiban lévő telkünk eladásából származhatott. A gond csak az volt, hogy akkoriban ingatlanjától mindenki szabadulni akart, azt bármikor, bárkitől elvehették, így nem volt értéke, nemigen lehetett eladni. Ekkor még nem érkezett el a puha diktatúrának az a szakasza, amikor az általános elégedetlenséget olcsó telkekhez jutással ellensúlyozták. Az egész ország telket vásárolt, s a tulajdonlás boldogító tudatától felfrissülve loholt a heti munkában már kifáradt dolgozó hétvégeken kiskertjébe petrezselymet és sárgarépát kapálni. Nagyot lódult önérzettel falatozta a maga termelte, néha kissé selejtes paradicsomot, paprikát. Panaszok helyett mindenhol a rovarirtó és permetlé összeállítása volt a téma. Az ország kapált. Én magam is. Németországi látogatásomkor öcséméknél egy ott élő zongoraművésznő elképedve kérdezte, mi történt a magyarsokkal? Budapesten élő húga ugyanis vasárnaponként kapál. ”Én is”, válaszoltam, mire észrevehetően nem adta fel azt a meggyőződését, hogy a magyarok körül valami nem stimmel. Telkünk eladásához jó pénzért közvetítőt kellett keresnünk. Az üzlet Édesapám halála után végül létrejött. Ilonanéniékkel szomszédos telkünket Barcs Sándor képviselő, az MLSZ elnöke vette meg, ki szemfülesen élve az akkori lehetőségekkel, fillérekért juthatott jelentős vagyonokhoz. Minálunk a családban természetesen nagy volt az öröm, s Édesanyám a pénz kézhezvétele után fellelkesedve azonnal telefonált munkahelyemre, hogy az akció lebonyolódott, s a pénzt már kézhez is kapta. Nagy szatyrát, amiben a telek ára volt, felzaklatottságában a telefonfülkében felejtette. Szerencsére volt egy várakozó fiatal lány a fülke mellett, aki oda belépve észrevette a táskát, s még idejében Édesanyám után kiáltott. Elgondolkodtató a csodával határos véletlenek összjátéka,/ már volt ott valaki, aki látta még elmenni Édesanyámat, s nem később érkezett a fülkéhez, s az illető olyan becsületes is volt, hogy nem tartotta meg a szatyrot azokban a szűkös időkben /,újabb bizonyítéka a felettünk őrködő védőkar jelenlétének. A telekért, amihez közös parti strandszakasz is tartózott kabinnal, mindössze annyi pénzt kaptunk, amennyiből Édesapám szerény sírkövét és Imrének egy saját hegedűt vehettünk. Ennyi pénzt nem tudtuk volna soha kereseteinkből megtakarítani.

 Kitelepítettségünk az amnesztia ellenére egész életünket továbbra is befolyásolta, s szinte életünk végéig elkísért. Kezdetben a káderezések miatt segédmunkási állásokhoz is csak nehezen juthattunk. Családunk valamennyi tagjának munkába kellett állnia. Édesapámnak, egy volt ”méltóságos úrnak” megalázása a munkáshatalom részéről azokban az időkben szinte természetes volt. Noha a háború utáni években még vezető pozíciót töltött be, állását egyik napról a másikra elvesztette. Ez Gerő Ernő pénzügyminiszteri kinevezése után történt, ki egyik napról a másikra a minisztérium létszámának felét állásából elbocsátotta. Több családtagunk is ennek következtében vált állástalanná. Apám és sorstársai a kitelepítés után is csak a legalantasabb segédmunkási állásokban helyezkedhettek el. Kocsikísérők, éjjeliőrök, figuránsok lehettek. Édesapám ez utóbbiként dolgozott, s hordozta a hosszú lécet, közel 60 évesen mászva át a gyakran szögesdróttal is ellátott kerítéseken. Egész nap kinn a szabadban, hóban, fagyban, silány öltözékben. Volt, hogy lovas targonca elé állították, s egy volt ezredessel húzták lovak helyett a rakományt városszerte. Az ilyen állást is meg kellett becsülni, hiszen a káderezés során múltja mindig kiderült, s ekkor már nem alkalmazták. Állandó volt aggodalmunk, hogy talán innen is menesztik. Emlékszem, egy alkalommal ritka meglepetés várt odahaza. Mindegyikünk terítéke mellé egy Sport-szelet csokoládé volt helyezve, ami akkoriban nagy fényűzésnek számított. Édesapám tette oda. Másnaptól ugyanis vidékre helyezték, amivel napidíj is járt. Nagy volt az örömünk. Másnap Édesapát kitették állásából. A szerencsésebbek bujtatott állás révén könnyebb munkához is juthattak. Édesapám végül „fertőtlenítőként” került a Kún utcai kórházba, holott az irattár rendezése volt a feladata. Még a kitelepítésünk előtt, miután kitették a minisztériumból, az Irgalmasrendi Kórházban helyezkedhetett el, szintén irattárosként. Mint református, kételkedett alkalmazásának sikerében. Jelentkezésekor azonnal meg is említette, hogy nem katolikus. A perjel szelíden apám szemébe nézett. ”Mi nem azt nézzük, kinek mi a vallása, hanem azt, hogy kinek mije fáj” mondotta. Egy régi kolléga, ki igen tisztelte apámat, s ismerte a kórházak érdekében még a minisztériumban folytatott tevékenységét, szerezte számára ezeket az állásokat. Még laktelki kitelepítésünk idején is a közeli Félegyházi kórházban talált számára munkalehetőséget, amit nem lehetett helyhez kötöttségünk miatt elfoglalnia. A rendőrség persze tudomást szerzett erről, s éjjelente megszaporodtak az ellenőrzések, hogy mindannyian otthon tartózkodunk-e? Édesapám a Kún-utcai kórházban dolgozott egészen haláláig, ott érte az agyvérzés. Igen nagy jóindulattal voltak iránta. Számára egy külön kis szobát biztosítottak, ahol mi sokszor éjjel is vele lehettünk, mivel akkoriban még Budakeszin laktunk. 61 éves korában halt meg. Amikor nem sokkal halála előtt elérte a nyugdíj korhatárt, s össze kellett gyűjteni munkahelyeiről az igazolást, a Pénzügyminisztériumból –ahol 25 évet dolgozott jelentős beosztásban- a következő írás érkezett. ”B. K. I.-nevű alkalmazott nyilvántartásunkban nem szerepel, így alkalmazásáról igazolást nem áll módunkban kiadni.” Eredeti nyugdíját, melyet pénzügyminisztériumi állása felmondásakor kapott, a kitelepítéssel egyidejűleg megvonták, azt soha vissza nem kapta. Segédmunkási nyugdíjazására nem került már sor, élete végéig dolgozott. Az agyvérzés munkahelyének, a kórháznak kapujánál érte, onnan támogatták be kollégái, s fektették le egy külön szobába. Sorsa alakulásának ”miért?”-jei emésztették. Mi a vád ellene, mi a”bűne”? Miért nem csak őt büntetik, miért hurcolják meg az egész családot, s egyáltalán mindezt miért? Családjának nehéz sorsa aggasztotta, gyermekei jövője, kiknek akarata ellenére nem adhatta meg mindazt, amit szeretett volna, s amit egy tisztességes korban képes lett volna megadni. Meghurcoltatásunknak jelentős szerepe volt korai halálában!

A kitelepítés után Édesanyámat 53 éves kora miatt már nehezen alkalmazták. Minden lehető állást megpróbált. Gödről a Dunakeszi Konzervgyárba utazgatott, ahol zöldségeket pucolt, s paprikától, hagymától felmart kezével cipelte a súlyos ládákat. Gödöllőn egy távoli telepen krumplit válogatott, ahol a nyirkos földön térdelve súlyos izületi betegségeket szerzett. Ezek térdét egy életen át kínozták, s egyre súlyosbodtak. Budakeszin háziipari bedolgozóként már könnyebb munkához jutott, pulóvereket horgolt. A kereset minimális volt, igazi kizsákmányolás. A munkát sürgették, s délutánonként hazatérve, ha nem adódott különmunkám, én is éveken át éjfélig neki segítettem. Tíz éven át végezte ezt a munkát, a végén már neki kellett a tervező modelljeit műszaki leírása alapján elsőként elkészítenie, mindig másfélét. A nehézségek és a bonyolultság ellenére a fizetség ugyanannyi maradt. E viszonylag kényelmes munkát még Budapestre költözésünk után is folytatta volna, de mást kellett végeznie. Megszületett Gabi unokája, s a házban egy másik kisfiú. Őket vállalta el a kényelmes horgolás helyett. A két azonos korú, növekedő gyerek gondozása napi 9-10 órán keresztül, segítség nélkül egy 70 év feletti nő erejét már túlzottan igénybevette. Sohasem láttam Édesanyámat napközben pár percre sem lefeküdni, egész életén át talpon volt. De akkoriban, mikor már magára maradhatott, munkámból hazatérve nemegyszer a heverőn végigdőlve találtam. Még Budakesziről bejárva is, hosszú éveken át egészen haláláig szombat éjjelente lottó-kiértékelést vállalt, e munkához idővel Imre is csatlakozott. Tízéves horgolói bedolgozói munkássága után mindössze 350 Ft. Nyugdíjat kapott. 74 éves korában tüdőrákban halt meg, bár élete során egyetlen cigarettát el nem szívott.

Imre öcsém kitelepítésünk után a veresegyházi MÁV kirendeltségnél dolgozott, szintén bújtatott munkakörben. Diákoskodása idején, nyáron a Dunakeszi Gépjárműgyárban volt segédmunkás. Az autóbuszok karosszériáit fényezte szórópisztollyal, ami igen ártalmas volt az egészségre. Közben tette le levelező tagozaton az érettségit. Bár korábban pályamunkásként igen nehéz fizikai munkát végzett, ami a kezét sem kímélte, mégis sikerült hegedűsként zenei pályára lépnie. Igen nehéz körülmények közepette is naponta hegedült, hogy ne essen ki a gyakorlatból. Még nem kapta kézhez diplomáját, amikor már zenei korrepetálásokat vállalt. Többek között Bura Pál neves cigányprímás nagyobb fiát is tanította. Génjeikben hordozott muzikalitásukra jellemző, hogy a még járókában tipegő kisebb gyerek, ha csak meglátta, sírva követelte a hegedűt. Amikor Imre végzett, egy olyan zenész, aki nem budapesti lakos, csak 5 évi vidéki tanítás után vállalhatott Budapesten munkát. Így négy évig a Székesfehérvári Zeneiskolában tanított, s majd egy éves helyettesítést is vállalt a Dunaújvárosi Zeneiskolában. Igen sok időt töltött utazással. Budapesten különféle zenekarokban játszott, németországi kiutazása előtt két évig a Fővárosi Operett Színházban. Közben hegedűt,és gitárt is tanított a Virányos-úti iskolában és magánnövendékei is voltak. Mint már említettem, Édesanyámmal együtt szombat éjjelente lottó-kiértékelést is vállalt. Minden munkalehetőséget megragadott. Délelőtt tanítás, délután próba, este zenekar,éjjel lottó. Leírásom bizonyára pontatlan, Imre mindig távoli helyeken dolgozott, s csak igen későn érkezett haza. Keveset találkoztunk, s ő keveset beszélt gondjairól.

A családunkat érintő terrorral kapcsolatban leírom férjem, rák Jenő meghurcoltatását is. Ő összesen több mint nyolc évet töltött különféle fogházakban, internálótáborokban, így a recski haláltáborban is. Már 1947 -ben letartóztatták. Akkoriban a nagyobb vállalatokat már államosították. Ám a külföldi kézben lévőkkel ezt nem tehették, csak ha azokra valamilyen államellenes cselekményt bizonyíthattak. Így konstruálták a Standard-pert, a MAORT- pert, stb. Férjem ez utóbbinak volt az áldozata. Az utólagos vád ellene a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, stb. Volt. Vádiratában a következő mondatok is szerepeltek: ”Mindszentyt nagy magyarnak tartja”, s kijelentette, hogy „az oroszoknak itt nincs már semmi keresnivalójuk”. /Mindszenty egyik nagy bűne volt, hogy a sötét terror éveiben, a sziklakápolnában tartott vigaszt és lelkierőt nyújtó beszédeit egyre nagyobb tömegek hallgatták, s nem csak katolikusok, amit a hatalom nem tűrhetett./ Férjem tüdejét, gyomrát, teljes egészségét annyira tönkretették, hogy élete végéig 186 cm magassága ellenére csupán 50 kg.-t nyomott. Már letartóztatását követően az Andrássy-út 60-ban szinte valamennyi fogát kiverték. Így fogatlanul töltött el több mint hat évet. Ez idő alatt gyomra a hiányos rágás következtében tönkrement, kétharmad részét már a rabkórházban ki kellett operálni. Az Andrássy út 60- Délbudai Gyüjtőtábor-Kistarcsa után a recski haláltábor következett. A rabok kőfejtés nehéz munkálataitól és a kíméletlen bánásmódtól rendkívül legyengültek. Makkot, gyíkokat próbáltak enni, s a kutyák kosztját dézsmálták, hogy a rossz ellátás ellenére életben maradhassanak. A legyengülés és a brutális bánásmód következtében sokan életüket vesztették. 1953-ban, Nagy Imre kormányrájutásakor a jogtalanul meghurcoltak többsége amnesztiát kapott, mi, kitelepítettek is. Noha a recski tábort is feloszlatták, ő mégsem szabadult. Az oroszlányi szénbányákban dolgoztatták még majd két évet. Ott jutott csak fogsorhoz. A recski táborba ítélet nélkül hurcolták az áldozatokat. E törvénytelenség helyrehozatalaként a tábor feloszlatása után, -mielőtt szabadon engedték a foglyokat-, a Markó utcában, utólag kreáltak számukra „ítéleteket”. Többségük időtartama az eddig már letöltött évek számával megegyezett, de néhányuknak, -így Jenőnek is- még további éveket kellett rabságban letölteniük. Szabaduláskor aláírattak velük egy papírt, mely szerint a recski fogvatartásukról soha, senkinek sem beszélnek. Jenő 1956-ban, a forradalom idején mégis erről már egy zárt társaságban említést tett, ami elfogatása után,”bűnei” között is szerepelt. Férjem kálváriája ezzel még nem ért véget !

1956-ban, már a Győri Textilgyár főmérnökeként, távollétében megválasztották a munkástanács elnökévé is, s részt vett a győri forradalmi megmozdulásokban. Ez újabb 2 évi fogságot jelentett számára. Ekkorra már egészsége nagyon meggyengült, a szénpor tüdejét is kikezdte. A váci rabkórház tüdőosztályán olyan ágyba akarták fektetni, amelynek ágyneműjén még ott volt az előzően meghalt beteg kiköhögött, véres tüdeje. Szabadulása után keservesen tudott csak elhelyezkedni. Néhány hét után kiderült a múltja, s a segédmunkási munkakörökből is azonnal elbocsátották. Munkakönyve zsúfolásig telve van különféle munkahelyekkel, pedig fogsága előtt évekig egy helyen dolgozott. Nagy szó volt, amikor gépszerelőként a hullaházak hűtőkamráit javíthatta. Élete végéig igen szerény állásokban tudott csak elhelyezkedni. Nyugdíja megállapításakor a Nyugdíjintézet jogtanácsosa elérte, hogy elítéltségére hivatkozással nem számították be az állami szolgálatban töltött éveket.  Utólag tudtam meg, hogy erről semmiféle törvény nem rendelkezett. S természetesen a fogságban töltött s ott ledolgozott éveket sem, ami közel fél élet munkáját, összesen 14 munkaév megvonását jelentette./ Édesapámtól 25 évet vontak volna meg, ha megéri nyugdíjazását./ Jenő nyugdíját a rengeteg kérvény, beadvány, utánjárás ellenére is csak jóval a „rendszerváltás” után, 1995-ben korrigálták, néhány hónappal halála előtt, akkor is csak részben. Útlevelet még 1989-ben sem kapott, még a szoc. Tábor országaiba sem, így pl. Kassára sem utazhattunk, míg sorstársai már régóta nyugati útlevéllel is rendelkeztek./ Állítólag valamiért „kiérdemelhette” a továbbiakban is a szigorú reáfigyelést, amit gyakran vakmerő kiállása eredményezhetett./  A több mint nyolcévi raboskodás, -ítélete több mint tíz évre szólt- idegzetét is megviselte. Még harminc évvel később is karját arca elé tartva aludt, hogy megvédje a rúgásoktól, s rá ne léphessenek. Álmaiban is egész életén át kísértette a múlt. Többször vélt csengetésre riadt, s ugrott fel, hogy itt a rendőrség! Halálos ágyán 82 éves korában, már kábulatban panaszolta, hogy a mentőautó,-amivel egy másik kórházba szállították-, kihallgatásra akarta vinni. Az átélt borzalmak egy életreszólóan kitörülhetetlenné váltak, a meghurcoltatás mindannyiunkban súlyos nyomokat hagyott. S biztos, hogy ez valamennyiünkre érvényes. Egy kívülálló ezt csak nehezen értheti. Múltunktól később sem szabadultunk, egész életünk során hátrányos megkülönböztetésben volt részünk.

Érdemes leírni egy szomorúnak mondható történetet. Férjem igen jó szervező volt. A háború után az oroszok igyekeztek mielőbb beindítani a termelést a dunántúli gyárakban. A vezetők nyugatra menekültek, így férjemet is megbízták az újraindítás megszervezésével. Ekkor gyakoribb munkakapcsolatba került az ottani orosz vezetőséggel. Egy panaszára reagálva az orosz behívta irodájába. Megvetően az íróasztalára mutatott, ahol hatalmas halomban, ömlesztve álltak a feljelentések. ”Maguk, magyarok csak hallgassanak,-mondotta-, ilyesmi a románoknál nem fordult elő.” Jenő megszégyenülten somfordált ki az irodából.

 A magam kitelepítés utáni munkahelyeimet tekintve, mosogatói karrieremet már leírtam. Valahogy feljebb kellett tornászni magamat. Szerencsésen sikerült minden előképzettség nélkül az angyalföldi Váci úti Fémszerelvényárúgyár szerkesztési osztályán műszaki rajzolóként elhelyezkednem. Ha nem igényelt volna napi több mint 5 órai utazást, többnyire állva, jól is éreztem volna magamat. De ez nagyon kimerített, különösen, hogy hazaérve még zsebkendőket, sálakat és PVC terítőket festettem. Érdekes volt a gyári élet. A műhelyekben is közlekedhettem, erre jogosítványom volt, hisz gyakran magam vittem oda elkészített gyártási rajzaimat. Egy őskori fénymásoló gép kezelését is megtanultam, s ha a dekorációs beteg volt, -az ünnepek előtt mindig az volt-, nekem kellett a kivonulásokhoz a hatalmas táblák feliratait, s magasztos ábráit megfestenem, mely nem szűkölködött sarlókban, kalapácsokban és hatalmas vörös csillagokban. A Váci-úti gyárak között ilyenkor nagy volt a versengés, kinek szebb a dekorációja. Minél vörösebb volt, annál  csodálatraméltóbb! Szerelvényeket és különféle csapokat gyártottunk.Néha a külföldről nyilván becsempészett csaptelepet egyszerű lezserséggel lemásoltuk, s legyártottuk. Magam is készítettem ehhez rajzokat.Akkor jött divatba a műanyag, ebből készítettünk vízcsapokat.A kezdeti kísérleti darabok meglehetősen csúfocskákra sikerültek, nem csoda, ha nem volt rá igény.A kereskedelmi osztály vezetője népszerűsíteni akarta a megrendelő cégek előtt. ”Ez magának az életben nem fog eltörni” magyarázta. Ezt bizonyítandó a földhöz vágta, ahol a ripityára törött. Hála ennek, műanyag csapjaink szerencsére nem terjedtek el országszerte.Gittből is próbáltunk újformájú csapokat, s a hozzávaló csillagfogantyút készíteni, az igazgató ezt tőlem várta is, de főnököm holmi rajzoló alkotását mindig összegyúrta. A formatervezés akkor kezdett csak nálunk divatba jönni, amit a gyári gárda értelmetlennek tarva, megvetett.

A polgári csökevényeket igyekezett a gyár kirekeszteni. Egy alkalommal az új kolléga mindenkinek bemutatkozott. Ez kis rebelliót keltett, napokig derültek háta mögött ezen az ásatag úri megnyilvánuláson. /Ezek után érthetően csodálkoztam, amikor később a Mélyéptervnél körbevittek és mindenkinek bemutattak./A szobában tízen dolgoztunk, zömmel a műhelyekből kiemelt káderek, s én egyedül nő. Valamennyien elvtársaztuk egymást, csak én voltam”Jucika”, bár e név ellen gyerekkorom óta tiltakoztam. A hét évig szomszéd rajztáblánál dolgozó, velem egykorú fiút nem Jancsinak szólíthattam, hanem Szabó elvtársnak. Ez a megszólítás kötelező volt az egész gyárban, az elvtárs szót nem lehetett holmi könnyelműséggel mellőzni. 56 októberében főnökömet, kérésére mégis elvtárs helyett kartársnak szólítottam, de hamarosan újra az elvtársazást igényelte. Sportélet is folyt a gyárban. Egy csoport teniszszakosztályt szeretett volna. Úri sportot nem csinálunk, mondotta a bádogosból lett igazgató. A 600 fős gyárban mindössze egy diplomás volt, aki főmérnökként dolgozott, azt is megvetették, mondván, hogy „csak könyvbűl tanulta.” A segédmunkások között valószínűleg többen is lehettek különféle diplomások. Sok energiánkat kötötte le a béke védelme. Ez légógyakorlatokban is megnyilvánult. Nehéz rohamsisakokban, gázálarccal kellett az udvaron rohangálnunk, még gázkamrát is felállítottak helyes kiképzésünk érdekében. Nyitvafelejtett fiókjaink tartalmát az éber rendész elkobozta. S még örülhettünk, hogy ceruzáinkat nem a galád „imprrrilisták” találták meg, akik iszonyatos ravaszsággal ott leselkedtek mindenütt, de leginkább a gyárunkban, hogy íróeszközeink, netán radírjaink megkaparintásával a béketábor boldogságát megrontsák.

Hét év után átkerültem a Mélyépterv vízellátási osztályára, szintén rajzolónak. /A települések regionális vízellátását terveztük a távvezetékekkel együtt./ Munkáskörnyezetből értelmiségiek közé csöppentem. A kék munkaköpenyt felváltotta a fehér. A beszédstílus is egészen más volt. Az idős, nagy tudású régi vágású mérnökök között otthon éreztem magam. De a munka igen egyoldalú, unalmas és lélekölő volt, napról napra a mások által készített rajzokat kellett tussal áthúzni. Főnököm később előállt azzal, hogy kiküld az NDK-ba, főiskolára. Előzőleg egy erre előkészítő nyelvtanfolyamon kellett volna részt venni. Nem mehettem, amit nehezen értett, hiszen semmit nem kellett volna fizetnem. A gond csak az volt, hogy Édesanyám nem keresett annyit, amiből megélhettünk volna, Imre tanult, s ”családfenntartóként” szükség volt a jövedelmemre. Később a Műegyetemre javasolt, s össze is hozott egy kollégával, aki akkor végzett levelező tagozaton. Első kérdésem az volt hozzá, hogy a tanulás igénybe veszi-e a hétvégeket? Miután igennel válaszolt, vissza kellett mondanom a jelentkezést. Mivel anyagilag igen nehezen éltünk, a munkából hazaérve és hétvégeken is mindig különmunkákat vállaltam. E továbbtanulási lehetőségeket odahaza meg sem említettem, nem lett volna semmi értelme. Az éberség a Mélyéptervnél is elsőrendű fontosságú volt. Egy kolléga egy rajztekercset az autóbuszon felejtett. Rajta volt emblémánk, így kiderülhetett kiléte. Az illetőt le is csukták, mivel tervét az „imprilllista” ellenség is megtalálhatta volna, s azt felhasználva hatalmas rés keletkezhetett volna a „szoccccalizmus” bástyáján! A falvakat és erdőket is ábrázoló, így titkos térképeket – melyeken azokat az ellenség megtévesztésére más helyre jelölték, mint ahol ténylegesen voltak-, külön őrzött, vasrácsos helyiségből lehetett beszerezni a ”Titkos ügykezelés” egy rácsos ablakán át, mert oda belépni is tilos volt. Csak erre a célra kijelölt, hivatalos iratokkal engedélyeztetett, tehát megbízható két személy együttes megjelenése esetén adták azt ki a tervező osztályok részére. Nyilván, hogy legyen tanú, ha valaki azt a mindenhol éberen leselkedő ellenségnek akarná átadni. E titkos térképeket, melyen még -horribile dictu- esetleg a magasságot jelző rétegvonalak is szerepeltek, napi munkánk befejeztével az osztály páncélszekrényébe kellett leadnunk. Mindezt szívesen vállaltuk, hiszen ezzel meg tudtuk akadályozni, hogy az imprilllista kémek ilyen értékes információkhoz jussanak.

A szűkös családi jövedelem miatt szükség volt hazaérkezve az otthoni munkavállalásra is. A rajzolási különmunkáim mellett Budakeszin hosszú éveken át készítettük Édesanyámmal az akkor divatba jött, apró szivacsállatokat. Erre Draskóczy Magdusnéni egy ismerőse tanított meg, s el sem hitte, hogy még ilyent sohasem csináltunk. Mivel mackókkal már tele volt a város, más állatokat is kreáltam, amiknek nagy sikere volt. Édesanyám festette és vágta a szivacsot. Többezer kutyát készítettünk, de cicákat és mackókat is, különféle színekben. Fehéreket, feketéket s a barna valamennyi árnyalatát, különféle színű fülekkel, farokkal, fénylő, piros, lógó műanyag nyelvekkel. A szemeket is magam készítettem. A ”pályán” egyre keresettebbek lettünk, ismeretlenek kerestek fel ajánlataikkal. Az üzlet annyira felvirágzott, hogy kézről-kézre adtak egymásnak, s egyre többet követeltek, aminek nem győztünk eleget tenni. Bár a Magdusnéni ajánlotta férfiú egy pályaelhagyásra kényszerült jogász volt, egyre sötétebb küllemű megrendelők jelentkeztek. Gyanús, lebúj pincékbe szállítottam alkotásainkat. Mivel e környezet nem vívta ki teljes elragadtatásomat, a Mélyéptervre uszítottam alvilági társaságukat. A portásnőt egy kutyával beavatva, a portán adtam át részükre hatalmas, kitömött szatyraimat. Budapest-szerte a trafikokból köszöntek vissza, -ha nem is ugatva- kiskutyáink. A megrendelés szinte teljesíthetetlen mennyiségre szólt, csak a fizetség volt igen szerény. Ám akkoriban a kevés is nagyon sokat jelentett, s nagy lelkesedéssel és buzgalommal kreáltuk teremtményeinket. Boldog megelégedéssel szemléltük az egyre sokasodó kiskutyák tömegét, mely kicsi szobánkat naponta elborította. De elborította a szivacs-hulladék is, a formázásból adódó pihe-szerű röpködő és mindenre rátapadó vagdalék. Néha kóvályogtunk a ragasztónak használt technokol rapid átható szagától. Mindent kutya- valutában számoltunk. Egy zokni csak 3 kutya, egy törlő 5 kutya, stb. Munkás hétköznapjaink, -s hétvégeink- fölé azonban hamarosan fekete fellegek tornyosultak. Egy-egy megrendelőnk már korábban is váratlan hirtelenséggel néhány évre „külföldre” távozott. Szó nélküli eltűnésüket nemigen értettük. Egy szép napon idézést kaptam a rendőrségtől. Vagy 30 öreg szivacsos nénikével nyomtuk együtt a rendőrség bűnözők koptatta padjait, de mint később kiderült, a mennyiségrekorderek, mondhatni valóságos gyártósztárok anyámmal együtt mi voltunk. Megdöbbenésünkre kutyafalkáinkat üzérkedők részére gyártottuk, ami büntetendő cselekmény. Mármint az üzérkedés. Mi, gyártók, mentesültünk, de vagány megrendelőink egy időre hűvösre kerültek. Az engem kihallgató rendőr szerint őt egyik alvilági, kellően borostás üzletfelem arról tájékoztatta, hogy pont most akartunk összeházasodni. Csak néztem a rendőrre, mint az a bizonyos borjú az újkapura. Kiderült, ha rokonnal dolgoztatnak, az nem bűn, ezért akart belőlem feleséget kreálni. Többéves szivacsozó karrierünknek ezzel, sajnos befellegzett, ám ismét bepillanthattam egy számomra mindeddig ismeretlen /al/világba.

Közben 4 évig a Kvassay Jenő technikumba jártam, a „híd és vízműépítés” levelező tagozatára./ A névadó unokája akkor járta harmadszor az első osztályt/. Magasrangú katonatisztek, levitézlett értelmiség és malteros ruhájú kőművesek egyaránt voltak osztálytársaim között. Tanáraink a tanév kezdetén tudtunkra adták, hogy már más időket élünk, mint a Rákosi-érában, amikor mindenkit át kellett engedni a vizsgákon! Ma már az iskolában tanulni kell! E megdöbbentő kijelentés az iskolák módosított irányvonaláról bizonyára sokakra az újdonság erejével hatott, engem mégsem lepett meg. Valahogy öntudatlanul ráéreztem erre. Tény, hogy ez újmódi oktatást, ahol a tanár nem a falaknak beszélt, hanem a diákokat tanította, szigorúan bevezették. Kellett is tanulni. S ezt bizonyítani is akarták. Egyetlen nő voltam, akit soha nem buktattak meg. Ez ott akkoriban komoly dicsőségnek számított. Geodéziából az egyetemi anyagot tanították, a többi tantárgy is zömmel a matematikára épült, amit szerettem. Tanáraink induláskor arról tájékoztattak, hogy a jeles eredményt felmutatók részére vállalata 200 Ft. Fizetésemelést ad. Erre nagy szükségem volt. A vizsgák előtt tanulni kellett, ami ütközött a különmunkákkal. Éjfélig dolgoztam, utána tanultam. Így igen kevés idő jutott az alvásra, s kiváló mormotaadottságaim ellenére később már elaludni sem tudtam. A következmények nem maradtak el, eleinte fülzúgás mutatkozott, majd belázasodtam. Hosszas kivizsgálások, gócvizsgálatok után kiderült, hogy lázam ideg-eredetű. Édesanyámnak panaszaimról nem beszéltem, így nem értette mindezek eredetét, én igen! Akkoriban műszaki típusrajzokat készítettem a vállalat részére, amit a szebbenrajzolóknak különmunkára kiadtak, igen szoros határidővel. Tény, hogy sokszor éjjeli 1-2 óra körül már öklendeztem munka közben a kimerültségtől. Szivacsos embereim is egyre több állatot követeltek. Elérkezett a tanév vége a technikumban. Bár egyetlen jeles voltam 30 illusztris társam között, fizetésemelést mégsem kaptam. Noha a vállalatot erről kiértesítették, a gratulációmra érkező személyzetis az egészet elintézte egy ünnepélyes kézfogással. Tanulási ambíciómat ez a későbbiekben kissé lelohasztotta. Nem hallgathatom el, hogy volt olyan terület, ahol súlyos kudarcot vallottam. Ez az autóvezetési vizsga volt. Imre öcsémék nagy nehezen vásároltak egy használt Trabantot, ám ugyanakkor megkapták a németországi munkalehetőséget. Imre rávett, tanuljak meg vezetni, hisz a Trabant itt marad, s Édesanyámmal utazgatva, néha kimozdíthatnám őt monoton otthoni életéből. Bár igen sokba került az oktatás, a cél érdekében mégis vállaltam. Igaz, hogy mire megszereztem a jogosítványt, Imréék már Németországban voltak, s a Trabantot eladták. Előjegyzett új Trabantjukat néhány év múlva már én vehettem át, így mégsem volt felesleges a költséges jogosítványszerzés, bár akkorra Édesanyám már megbetegedett, s nem szerzett számára örömet az autókázás. Nehéz volt a tanulás, hiszen nem volt családomban autó, sem ismerőseim körében, akiknél megfigyelhettem volna egy autó vezetését, vagy amin gyakorolhattam volna. /Imrékkel mindössze egyszer utaztam./ Amikor oktatóm a kuplungot emlegette, megkérdeztem, az mi? Sajnos rossz oktatót kaptam, akit mindig mások helyettesítettek, így mindig más típusú autókkal és oktatókkal gyakoroltam. Felkészültségem hiányos is maradt. A vizsgabiztosok között volt egy nő is, aki állítólag szívesen buktatta meg a női vezetőket. Elérkezve a vizsgához, jön a vizsgabiztos, ki más, mint a nő! Nem baj, majd mindjárt az elején egy határozott indítással elkábítva csillogtatom előtte tudásomat. Oktatóim eddig kioldották számomra a kéziféket, így arra soha nem volt gondom, s azzal most sem törődtem. A tervezett imponáló indítást így behúzott fékkel követtem el. Gázt adva a kocsi akkorát ugrott, hogy a nő feje nagyot koppant az ablaküvegen, s megijedtem, hogy valóban elkábult. De annyira eszénél volt, hogy hevesen méltatlankodni kezdett. Sajnos, bárhogy is kívántam, a föld nem nyílt meg alattam, s nem tudtam elsüllyedni szégyenemben. Oldalt rásandítva próbáltam e megpróbáltatás után lelkiállapotára következtetni. Arcán a méltatlankodás vegyült némi felháborodással keverve, ami nem sok jót ígért. Amikor vagy 150 méter után a körforgalomba kellet besorolnom, az előttem lévő kocsik indexeltek, így én is. Ennyi borzalom elviselése egy gyenge nő számára már túlontúl sok volt, azonnal kiszállított. A bukást erősen szívemre vettem, bár tény, hogy akkori vezetői tudásom a hiányos oktatás következtében még messze nem érte el a kellő szintet. Ennél megrendítőbben csak az érintett, amikor később egyszer egy szembejövő teherautós azt kiáltotta nekem, hogy ”te marha”. Előbb-utóbb kénytelen voltam az autóközlekedés nyelvezetét is megtanulni, s titokban néha magam is alkalmazni. Bár matuzsálemi kort megélt Trabantom a tanyán még megvan, szürke hályog miatti több évi kihagyás után, - bár már megoperáltak-, nehéz az újrakezdés, 35 évi gyakorlat után már nem kívánok újra autót vezetni.

Imrék 1972-ben mentek ki hivatalos szerződéssel Németországba. Kinntartózkodásukat csak egy-két évre tervezték, míg az építkezést követően anyagilag kissé rendbejönnek. Öcsém előtte néhány nyáron át Nizzában részt vett az ottani zenei mesterkurzusokon, /a sportolók és zenészek könnyebben utazhattak/ ahol világhírű zenészek oktattak, s foglalkoztak a fiatalabb generáció tagjaival. Ott jutott nyugati zenei újságokhoz, melyek hirdetései zenészeket kerestek, e lapokat később számára megküldték. A próbajátékok időpontját csak egy-két héttel korábban közölték az újságok, így az útlevél és vízumbeszerzés hosszadalmas hazai ügyintézése miatt ezeken részt vennie nem volt lehetséges. Egy kis városkában, Hofban megelégedtek azzal is, ha magnószalagon küldi ki hegedűjátékát, nem igényelték a személyes próbajátékot. Megfelelt, így már kikerült Németországba, ahonnan aztán könnyebben pályázhatott meg jobb helyeket is. Mivel Hof igen zord klímájú vidék volt, éves szerződése lejárta után Németország legnapsütöttebb városába, Freiburgba próbált elhelyezkedni. A próbajáték, melyet függöny mögött játszottak a jelentkezők, valamennyi zenekari tag pontozása alapján sikerült. Odaköltözésükkor a zenekar szép lakást is biztosított számukra, még függöny és szőnyegpénzt is kaptak, mert az új lakásban más méretűek lehetnek a szobák és ablakok. A munkavállalói szerződést a hazai „Koncertirodával„ kellett évente megkötniük, komoly sápot leadva számukra keresetükből. A személyzetis kiutazgatott ellenőrzésükre, s egy napon, megelégelve kinnlétüket, hazarendelte őket. Mivel idehaza sem lakást, sem állást nem biztosítottak számukra, két kisgyerekkel Imréék nem cserélték fel az ottani biztos lehetőségeket a hazai bizonytalanokkal. A Koncertirodánál beszűntették a jutalékok leadását, s ettől kezdve disszidenseknek minősültek. Csak német állampolgárságuk megszerzése után térhettek haza, amit nem sürgettek./ A gyerekek hamarabb megkapták az állampolgárságot, mint a szülők./ Néhány évig a Freiburgi zenekar vezetője egy élvonalbeli magyar karmester volt, aki közös magyarságuk ellenére, disszidens voltuk miatt nemigen állt szóba velük, s közlendőivel csak a leghivatalosabb, legszűkebb mondandókra szorítkozott. Öcsémék magyarságukat továbbra is fontosnak tartották, s Freiburgban igen szép feladatot, az ottani magyarság összefogását vállalták magukra. Klubdélutánokat, kirándulásokat, előadásokat szerveznek, meghívottjaik között nemcsak Tőkés László, Jókai Anna, de Pozsgai Imre is szerepelt, s kintjártakor, még államfőként Göncz Árpád is meglátogatta őket, mint jól működő magyar egyesületet. Ilyenkor ők is kalauzolják vendégeiket, ebéddel, vacsorával otthonukban látják el az előadókat. Vezetőjük, s mindennek lelke sógornőm, Ildikó, ki a szervezésen kívül az egyesület életéről, s a magyarság kérdéseiről-úgy is, mint irodalmár- egy magyar újságot is szerkeszt, mely havonta jelenik meg. Ennek kivitelezését is egymaga végzi. Működésüket egyéb kinti újságok is méltatták.

 Itt említem meg a magam ”közérdeki”/?/ tevékenységét is, mely a recski táborban elhúnyt, ismeretlen helyen nyugvó áldozatok tiszteletére állított 14 sírhelyet elfoglaló síremlék felállítása volt a recski temetőben. A kezdeményező váratlan betegsége miatt itt minden teendő egyedül reám maradt, a tervezéstől a földtömegszámításon és költségvetésen túl a szerződések készítésén át a kivitelezők irányításáig. Még a sírfelirat kis versét is magam írtam, s magam mondtam a több száz fő jelenlétében felavatáskor a beszédet. E munkálatok hihetetlen ellenszélben folytak, nem csak a heves posztkommunista erők, hanem még inkább a magyarságot súlytó széthúzás miatt. A Recski Szövetség vezetése nem tűrte meg senki más tevékenységét, csak a magáét./ Vezetőjükről,-ki évekkel korábban szabadult a táborból, mint a többiek-, néhány éve kiderült, hogy besúgó volt./ Hihetetlen féltékenységében mindent megtett, hogy a síremlék ne jöhessen létre. / Ezért nem kaptam semmi segítséget Perlekedések is folytak, amit elvesztettek. /Az ünnepélyes felavatás mégis megtörténhetett, az emlékmű áll.

 Közben múltak az évek, s szivacsos embereim a dutyit hátrahagyva nem sokat tétlenkedtek, ismét serényen ”munkához” láttak. Egyikük azonnal felkeresett vállalatomnál, s megkérdezte, készítnék-e újra szivacsállatokat? Mindig értékeltem a munka iránti hűséget, de ekkora mérhetetlen ragaszkodás már valósággal lenyűgözött. Nagy döbbenetére nem éltem e nagyszerű lehetőséggel! Egyéb munkám is adódott, olajfestményeket kellett festenem. Bár eddig ilyent nem csináltam, meg voltak elégedve kreációmmal. Be is indult a dolog, minta után festettem 2-4 formátumnyi képeimet. Sajnos, képtelen voltam annyira élénk színeket alkalmazni, s oly mérhetetlen vörös naplementéket produkálni, mint kellett volna. Egyszerűen nem vitt rá a lélek. Giccsfestői pályafutásom így nem tartott sokáig. Ma is őrzök néhány képet ebből a korszakból, amit kezdetben rejtegettem, de nemrégen magasabb rangot kaptak, s a maradék kettőt kitettem a falra./Az ilyen jellegű munkák ma bizonyára jobban jövedelmeznének, megfizetnék, de akkoriban mindenért, így ezért is csak éhbért adtak./

A munkám mellett otthon végzett különmunkákat húsz éven át folytattam, ritkán volt szabad a hétvége vagy ünnepnap számomra. Ezt később a lakásépítés, majd annak berendezése is indokolta, később férjem recski és 56-os múltjából adódó igen csekély jövedelme is szükségessé tette. Ha nem adódott különmunka, Édesanyámnak segítettem a horgolásban, mindennap éjfélig dolgoztunk. Ez elég reménytelen munka volt, mert soha nem ért véget, s a rajzolásnál is kevesebbet fizetett. Az otthoni hajszával csak Édesanyám halála után hagytam fel. Első „jövedelmemre” 13 éves koromban tettem szert, amikor apró gyöngyökből készített néhány lepkét Iskola utcai házunk papírkereskedője eladott. Komolyabb bevételem 17 évesen húsvéti tojások festéséből adódott, ekkor már Édesapám állástalan volt, s nehezebben éltünk. Keresetemből álmaim kék nyári kartonruháját vehettem meg a Corvin áruházban. Bár a ruhaosztályon már elfogyott, a kirakatit bevették nagy örömömre./ Néhány darabja ma is portörlőül szolgál./ Mindez még a boldog Iskolautcai időkben történt.

A Mélyépterv sem volt mentes a mozgalmi tevékenységektől. Ez szerencsére kimerült a „brigád-mozgalomban”. Mindannyian brigádtagok voltunk, ebben kellett a brigádoknak versengeniük. Itt azonban nem lelkesedést kellett imitálni, mint a gyárban, hanem hihetetlen derültség közepette játszotta meg mindenki nyílt komédiáját. Így részt kellett vennünk az évenkénti sportnapon, amit egyébként is szerettünk, mert a benti munka helyett egész nap a sportstadion szabad gyepén sürgölődhettünk. Egy alkalommal elvittek brigád ügyben egy pincébe is, ahol lőnünk kellett. A teremben vagy öten feküdtünk külön homokzsákokon. Mindegyikünk kis céltáblát kapott, amit ki kellett magunk elé tűznünk a szemközti falra. Gyerekkorom óta nem volt puska a kezemben. A tanyán apám flóbertpuskáját próbálgattuk, ami igen erőseket rúgott, s ezért nem szerettem. Itteni puskámat kíváncsian nézegettem. Megmutatták, mit kell tennem, majd lőnünk kellett. Mivel igen rossz volt a szemem, s nem láttam már, hova is tetten céltáblámat, megkérdeztem, hova is lőjek? Valami kis halvány szürkeségre mutattak, s elsütöttem vagy tízszer „fegyveremet”. Feladatunkat teljesítve ki-ki bemutatásra leadta céltábláját. Míg mindenkié üres volt, az enyém ripityára volt lőve. Nevetve meséltem férjemnek az esetet, aki azzal nyugtatott, nyilván más lőtt az én táblámra. Céllövői dicsőségemet ezzel sutbavetettem. Ám a sportnapon már mozgó célpontra kellett egyenként lőnünk. Az én lövéseimre nagyot kongva leestek a célpontok. Lehet, hogy mégis egy mesterlövész zseni lakozik bennem? Brigád-tevékenységünk ezen kívül kimerült a brigádnapló készítésében. Ebben hetet-havat összehordtunk saját dicsőségünkre. Mivel én tudtam jól rajzolni, rám erőltették az album kidekorálását. Ha sok volt a munkám, utána jutott csak erre időm. Szélsebesen, markáns vonásokkal igyekeztem gyorsan túl lenni e nemes megbízatáson. De hamarosan elegem lett e bárgyú, ismétlődő feladatból, s lázadozni kezdtem ellene. Csinálja már más! ”Csak magának van rajzkészsége” felkiáltással mégsem szabadultam e tevékenységtől. Beígértek egy jutalomutazást is. Ez iránti kételyeimnek hangot is adtam. Talán ezért, csodák csodájára 1972-ben kaptam egy Szovjetunióbeli utazásra pénzt. A jegyet én vehettem meg. Nyilván úgy gondolták, Lenint kívánom Moszkvában megnézni, én azonban egy szentpétervári IBUSZ utazásra fizettem be. Megilletődve, vegyes érzésekkel szemléltem a repülő ablakából a hírhedett Szovjet Birodalmat. Ami először feltűnt, a rengeteg traktor, ami odahaza még ritkán volt csak látható. Szentpétervárra érkezve egy kopasz betonfalakkal ellátott alagsori pincehelyiségbe tereltek, itt zajlott az elvámolás, drótszálon függő egyetlen villanykörte fényében úszva. Különösebb problémák szerencsére nem adódtak. Míg a budapesti repülőtéren indulásunk előtt bekísértek egy fülkébe, ahol egy Soltésznéni végigtapogatva megmotozott, itt csak az almákat vették el tulajdonosaiktól. Hivatalos vezetőnk egy szovjet gőggel megáldott barisnya volt hatalmas önérzettel, s felénk irányuló enyhe lesajnálással. Nem is csoda, hisz nem voltunk a dicső „Szovjet Paradicsom” tagjai, mint ő. Tőle tudtuk meg, hogy a boldog szovjet ember ingyen telefonálhat, a SZU-ban a telefondíj ismeretlen. Azt már elfelejtette mondani, hogy magánembereknek nincs és nem is lehet telefonja, az csak a munkahelyeken található. Magánautók helyett csak taxik jártak az utcákon. No, nem jártak, hanem őrületes tempóban robogtak. Véletlenül sem volt kívánatos elébük kerülni. A lakosság jóindulatú és szívélyes volt. Szép napokat töltöttem ott a legfehérebb éjszakák idején. Egy volt Baár-Madasi iskolatársammal még a repülőn összetalálkoztam, vele együtt jártuk a várost, ami nem volt megengedett, csak csoportosan. Egy szép épület lefényképezéséhez hátrébb húzódtam egy kapualjba. Meglepetésemre egy katona ugrott onnan elő, s rám fogva fegyverét filmemet követelte. Kiderült, egy kaszárnya bejáratához mertem közelíteni, ami tilos. Hosszas vita után, ami kézzel-lábbal hadonászást jelentett, végül elengedtek. Nem láttam a „fényképezni tilos” táblát, amit odahaza a kémek számára szoktak felállítani, hogy megkönnyítsék feladatukat, s ne fáradtságos munkával kelljen a kaszárnyákat felderíteniük. S mindezt a hazai „éberség„ jegyében! Egyszer Budapesten az akkor még rendezetlen Csalogány utcát kellett felmérnünk, közműfektetési terveink készítése céljából. Munkánk megkönnyítésére kollégám néhány útszakaszról fényképet is készített. Sajnos, nem sokat törődtünk azzal, hogy az út szélén kiskatonák kábelt fektetnek./Akkoriban gyakran a katonasággal dolgoztattak, ami nem került pénzbe. A TSZ munkálatokat is ők végezték, no meg nyáron az odavezényelt diákság, míg a TSZ tagokat vidéki üdülőkbe küldték, hogy kapcsolatba kerülhessenek a természettel, s kis zöldet is láthassanak./ Egyszer csak katonai küldöttség érkezett hozzánk, azonnal félbeszakítva munkálkodásunkat. Igazoltatásunk során kiderült, hogy fényképező kollégám Ausztriában született. Még csak ez hiányzott! Mindannyiunkat, mint néphadseregünk munkálatait fényképező leleplezett kémbandát, be akartak kísérni a rendőrségre. Hosszadalmas várakozás, tanakodás, majd újabb, sarzsis katonai vezetők megjelenése után, -felvéve a kapcsolatot munkahelyünkkel- engedtek csak el. Fényképező kollégámat magukkal vitték. Mivel vállalatunkat is riasztották, visszaérkezésünk idejére már felállítottak egy kivizsgáló stábot. Rohanhattunk kimagyarázkodásra, a személyzeti osztályra. Kollégám még napokig ez ügyben szaladgált, s szerencséjére, -munka adói jóindulatú hozzáállásának köszönhetően-, nem került a vádlottak padjára./ De térjünk vissza a hajdani Leningrád frissen tatarozott főútvonalaira./Akkoriban járt ott az amerikai elnök/ Iskolatársammal egy Bejárt-rendezte operai balettelőadásra is elmentünk. Híres szobrok keltek benne életre, a fekete háttér kiemelte fehér márvány, vagy bronzos szépségüket. A gyönyörű előcsarnokban díszes terítékek közepette vacsorázhattak az előadás szüneteiben a nézők. Kissé szokatlan volt, hogy az ottani előadások közben a vendégek jóízűen bekiabáltak a színészeknek, akik kedélyes válaszokkal reagáltak a közvetlen megjegyzésekre. Hazamenet, a fehér éjszakák világosságát kihasználva egy néni a park padján ülve éjfélkor könyvet olvasott. Az Ermitázsba csoportosan mentünk a gyönyörű épület főbejáratán át. Annyira tetszett, hogy barátnőmmel elhatároztuk, másnap újra megnézzük. Ekkor a helybelieknek használatos hátsó bejáraton kellett bemennünk. Nem akarom megbántani felszabadítóinkat, de a hitelesség kedvéért be kell vallanom, térdígérő szeméthalmaz között botorkáltunk. A szállodai egyágyas szobánk a közepére helyezett ággyal érdekes, és ízléses volt, de fél órába telt, míg onnan az épület éttermébe eljutottunk. Mert a SZU-ban minden monumentális. A felszolgálást csinos lányok helyett Soltésznénik bonyolították le, hüvelykujjukat a levesbe lógatva. Ugyanilyen nénik a szálló valamennyi emeletén tojást árultak, ugyanezt az utcákon is. A fagylalt mellé lekvárt adtak, ami nekem is nagyon ízlett. E nép hihetetlen türelmét bizonyítja a mindenhol észlelt sorban állás./ Egy forradalom beindítása ezzel a temperamentummal igen nagy teljesítmény lehetett./ Mindenhol, minden előtt, mindenért végtelen hosszú sorok álltak. Az üzletek nem szűkölködtek az árúban, csak a választékban. Egy ruhaüzlet tele volt kabátokkal, mindössze kétfélével. Az élelmiszerüzletekben csak konzerv volt, kétféle. Stb. Az eladók a fizetendő összeget a golyók gyors tologatásával számították ki olyan számológépeken, amilyenekkel gyerekkorunkban játszadoztunk. Az utcán járva ruháinkat, cipőnket akarták a helybéliek lehúzni, s megvásárolni. Néhány útitársunk zokni nélkül utazott haza, mert azt is kiárusította. Pedig túl sok vásárolnivaló nem akadt, én hanglemezeket vettem, értékes rúbeljeim zömét visszahoztam. Búcsúvacsoránk a híres Budapest-szállóban volt, a megszokott főtt krumplival és varjúnak vélt rágós főtt hússal. Zene is szólt, a táncparketten a túlsúlyos helyi hölgy-előkelőségek egymással táncoltak.

Az „éberségre„ visszatérve, vállalatunknál is ki volt építve a leghűbb pártemberekből létesített ”bizalmi” hálózat. Ők éber szemmel figyelték környezetük minden megnyilvánulását, s ha valamit gyanúsnak találtak, azonnal jelentették. Minden szobában kellett volna ilyen személynek lenni, cégünknél szerencsére hiánycikk volt belőlük. Pechemre pont az én szobámban ült e nemes, kellően alulképzett férfiú, s figyelgette főképp mérnökeink mondandóit. Akkoriban épült az Asztória aluljáró, melyet gyakran igénybevettünk, hiszen hivatalunk az Asztória épülete mellett volt. Kolléganőmmel egy hivatalos ügyintézés után visszatérve, csodálkozva láttuk, hogy az aluljáróban áll a víz, s az álmennyezet helyenként leesett. Serény munkások szorgoskodtak a helyreállítással, akadályozva az ottani nagy forgalmat. Osztályunkon gyanútlanul beszámoltunk társainknak a látottakról. ”Hogy maguk azonnal észreveszik a hiányosságokat” csattant fel éber bizalmunk hangja. ”A demokrácia egyéb eredményeit bezzeg nem hangoztatják” -folytatta. Tudtuk, hogy megy tovább jelentése felsőbb helyekre a reakció ekkora megnyilvánulása láttán. E férfiúhoz gyakran járogattak más osztályok „megbízottjai” is, teljesítve derék kötelességüket. Olykor,-a szomszéd rajztáblánál ülve- sutyorászásukból néha akaratlanul is kivehettem, amint tekintélyes, országos, gyakran Európa-hírű mérnökeinket fúrják meg ez ifjú, biztosítottan nagyreményű, a rendszernek erősen elkötelezett leánykák. Jelentésükből az is kicsengett, hogy osztályuk szinte valamennyi munkáját ők végzik, a többiek, főként a mérnökök csak lazsálnak. Minden hivatalos engedély megszerzése, így egy nyugati utazásra szóló útlevél is kegyeitől függött. De tőlük függött a továbbtanulás, a lakáskiutalás, előléptetés, jutalmazás lehetősége is. /Azt ugyanis csak a vállalat javaslatára adták meg, s a vezetés tőlük kérte az információt. / Egy időben békekölcsönöket kellett jegyeznünk. Hiába mutattam meg az erre agitáló elvtársnak, hogy ketté van válva a cipőm talpa, s csak a felsőrész tartja össze, nem számított, a kölcsönt hónapról hónapra levonták a fizetésemből. Ösztönzésül nyereményhúzásokat is beígértek. No, ezt ismertük, előre tudtuk, kik fognak nyerni. A szobánkban ültetett „pártbizalmi” fiatalember, hatalma tudatában, sőt azt hangsúlyozandó, nem is titkolta kivételezettségét. Gőgös fejét felemelve, napóleoni pózban sétált közöttünk, ismételgetve, hogy az ő számát kihúzták és nyert. Közben figyelte reagálásunkat. Mindannyian lesütött szemmel hallgattunk, nem akartuk, hogy szemeinkből esetleg kiolvassa enyhe undorunkat. E kis jelenet is mutatta pártmegbízottjaink felsőbbrendűségét, s azt a gőgöt, ahogy ezt tudtunkra is adták. Brigádunk annyira jól szerepelt,/ami nem csoda, hisz vezetője a korábbi párttitkár volt/hogy a minisztériumtól jutalmat kaptunk. Ilyemkor ennek megünneplésére a szomszédos Szovjet Kultúra Házába rendeztünk összejövetelt ebéddel egybekötve. Előkelő vendégeket is hívtunk, szovjet katonatiszteket feleségestül. Ők ültek a fő helyen, mi illő szerénységgel oldalt. A hangulat csúcsán táncra perdültek egymással, brigádunk tagjait tökéletes levegőnek nézve, aminek szívből örültünk./Hogy mit kerestek közöttünk, számomra ma is rejtély./ Ám múlt az idő, s mivel a mi brigádvezetőnk volt a hajdani párttitkár, egyszer csak mi lettünk a legeslegjobb brigád. Komoly pénzösszeg is járt ezzel, amit a brigádtagok között kellet „jó munkájuk” eredményeként szétosztani. Élelmes, pártmunkákban edzett brigádvezetőnk közvetlenül a pénzosztás előtt minket, szürke kis kulikat kitett a brigádból, s helyünkre a többi, lemaradt brigád pártembereit helyezte. Így a jutalompénzt már ők vehették fel. A besúgókra visszatérve, hálózatuk már közvetlenül a háború után kiépült. Még apám a pénzügyminisztériumban dolgozott, amikor a személyzeti osztály vezetője bizalmasan közölte vele: tudod-e, hogy amit te mondasz, arról néhány percen belül már engem tájékoztatnak? Meg is nevezte e nemes feladatot vállaló két személyt Édesapám osztályáról. /Ekkor még kisgazda irányítás alatt volt a Pénzügyminisztérum, ezért a személyzetis sem volt kellően vakbuzgó/ Hogy némi lelkiismeret-féle még e derék besúgók némelyikében is lakozhatott, bizonyítja, hogy tíz évvel később, édesapám halálos ágyán az egyik személy felkereste őt a kórházban, s bocsánatát kérte. Ritka teljesítmény, ritka bátorság, s minden elismerés! A besúgók mindenhol jelen voltak. Első nyugati utazásom előtt,1969-ben Sanyi unokabátyám figyelmeztetett, hogy bécsi átszállásomkor senkivel ne álljak szóba a pályaudvaron. Kérését nem értettem, hiszen ilyent úgysem tettem volna. Ám Bécsben a budapesti vonatról leszállva egy férfi a nyomomba szegődött, s megkérdezte, nincs-e segítségére szükségem, ha netán valutát szeretnék váltani,/Az ilyesmi ”valutabűntettnek” számított akkoriban, hivatalosan csak 4 dollárt adtak négyévenként./ Sikerült leráznom e jóakarómat, s később beszéltem valakivel, akinek apját egy ilyen”segítség”juttatta hazaérkezése után börtönbe.

Sajnos, évtizedeken át csak rajzolással lehetett vállalati különmunkát végezni, ami igen keveset fizetett. A Mélyéptervnél már jóval korábban átsoroltak technikusi végzettségem ellenére a tervezői kategóriába, ami csak ritkán történt. Ehhez be kellett mutatnom három önállóan készített tervdokumentációt, melynek felelős tervezője voltam, s amely már meg is épült. A nyolcvanas évek vége felé, közvetlen nyugdíjazásom előtt beindultak a GMK-k, s ekkor már lehetőség nyílott különmunkaként tervezést is vállalni. Ez sokkal jobban jövedelmezett a rajzolásnál. Egy hétvégén, ha jól teljesítettem, majd félhavi fizetésemet megkerestem. Ám e munkát a munkahelyemen kellett végezni. Férjem nem vette jó néven, hogy későn járok haza, így a családi béke kedvéért le kellett róla mondanom, pedig ez végre jól fizetett, s anyagilag igencsak rá lettünk volna utalva. Igen jól jövedelmezett a cégnél ezekben az időkben a fuvarozás is. A kiszállásra utazókat ilyenkor nem a vállalat sofőrjei szállították, hanem mi magunk. Egyes mérnökeink külön erre specializálódtak, s igen jól kerestek. Geodéziai felméréseinkre én is vittem néhányszor vidékre a stábot, de férjem „férfiakat furikáztatsz”jelszóval ezt is leállította.

Egy-két hónap után, hogy e kedvező kereseti lehetőségek beindultak, nyugdíjba mentem. Férjem ekkor már többnyire a tanyán tartózkodott egyedül, s ez rossz egészségi állapota miatt nem volt tartható.

Több mint 15 évet töltöttünk Ménteleken, amit a 20 éve lakatlan, romos épületből évről-évre lassanként alakítottunk át lakhatóvá. Elkészülte után csak a téli hónapokra tértünk haza Budapestre, mivel óbudai lakásunk mindössze 21 négyzetméter volt. Ezt férjem egyetlen romos szobából alakította ki, ami igen megfelelt neki szabadulását követő hányatott albérletei után, de két személy számára már nem volt alkalmas. Ha este a heverőt kinyitottuk, az asztalt és székeket el kellett tolni, s közlekedésre már semmi hely nem maradt. A szoba szélessége nem érte el a három métert. Régi földszintes sváb épület volt. A szemközti magas épület minden kilátást elzárt, csak a szürke falakat láttam. Lakásunk sötét volt, oda a Nap soha be nem sütött. Olvasáshoz lámpát kellett gyújtani. Közvetlen az utcára nyíló, nem egészen 3 nm-es előszobájában volt a”konyha”is. Otthonunk egyetlen ablakkal rendelkezett.20 évig éltem ebben a lakásban, ahova kínos volt bárkit is hívnom. Így én sem mentem senkihez, s lassan kapcsolataim felmorzsolódtak, ismeretségi körömet elvesztettem.

Gyakran elgondolkodtam, hol az eredménye húsz éven át folytatott, megerőltető különmunkáimnak, mely fiatalkori szabadidőmtől teljesen megfosztott? Mindezt ezért csináltam, hogy így éljek?Az öcsémékkel közösen épített,Édesanyám lottónyereményéből indított lakást Imréék külföldi munkavállalásakor kiadtuk. Bár úgy gondoltam, hogy férjem odaköltözik hozzám a végre nagynehezen felépült lakásba, szélesebb családom aggódott, hogy oda idegent viszek, ki öcséméket onnan ki fogja szorítani. Bár Imrééknek nem volt ilyen aggálya, aggodalomra nem akartunk okot adni, s hamarosan én költöztem férjem szűkös, kényelmetlen lakásába. Az új, szép lakást így 3 évi használat után újra egy sivárra cseréltem. A rokonság aggodalma fölösleges volt, családomért tudtam áldozatot hozni,öcsémék érdekeit mindig is a magam fölé helyeztem, amit már több estben bizonyítottam. A továbbtanulási NDK-beli lehetőségről -így a diplomáról is- családomért mondtam le. Később, mikor az NSZK-ba kellett volna férjhez mennem egy lelkészhez, kinek 5 szobás lakása várt, e ritka lehetőségről,-mely rendezte volna nehéz anyagi helyzetemet is- családom érdekében mondtam le. Akkor, mint disszidenstől az újonnan, nevemre épült közös lakást hátrahagyott családomtól elkobozták volna. Imre nevére ugyanis nem lehetett a felét sem íratni, mert nem rendelkezett 5 éves pesti munkaviszonnyal, mint én, s nem volt 5 éve pesti lakos sem. Akkoriban ilyen nem volt jogosult budapesti lakásra. Hogy Pesten állást kaphasson,5 évet előzően vidéken kellett tanítania, s újabb 5 évi pesti munkaviszony után vált csak pesti lakásra jogosulttá. A lakásátíratás akkori hatalmas költségeit anyagi helyzetünk nem tette lehetővé.

Férjem lakása, legújabb otthonom még a Budakeszi lakásnál is szűkösebb volt. Itt helyhiány és az állandó sötétség miatt különmunkát sem lehetett végezni, mint ott. Nem is fért be megfelelő asztal, amin dolgozhattam volna. Egyetlen, alacsony dohányzóasztalunkat kerekeken görgettük el esténként, hogy a heverőt kinyithassuk. E lakás csak annyiban különbözött az előzőtől, hogy volt benne víz, WC, s bent volt a városban. De a sötétségbezártság végtelenül nyomasztott. Nem lehetett ablakot nyitni, mert a járókelők bebámultak, s az utcánkban lévő óvoda és iskola gyerekei mindenfélét bedobáltak rajta. A 18 évesen elhagyott Iskola utca után csak 44 évvel később,62 éves koromban jutottam újra normális lakáshoz, rengeteg hányattatás után./Az új, felépült lakást akkoriban csak idegenforgalmin keresztül volt ajánlatos bérbe adni, mert azok garantálták a kiköltöztetést. Az akkori törvények ezt magánember részére nem biztosították. Ha én szerzek lakót, anyagilag sokkal jobban jártunk volna, de ki lettünk volna téve annak, hogy az nem költözik ki lakásunkból. Ezt Imre öcsémék iránti felelősségből nem vállalhattam. Az IBUSZ által I oszt.-nak minősített lakás csak az első évben hozott valamit. Ekkor egy orosz diplomata lakott benne orvosnő feleségével. Csodálkozásomra csak egy szobát akartak használni, mert mint mondták, mit kezdjenek a másik kettővel? Tudva, hogy nem tartózkodom Budapesten, hanem a tanyán, az idegenforgalmi cégek ezzel visszaéltek. Évi néhány napra jeleztek csak számomra lakót, s a lakást tudtom nélkül, saját hasznukra, szobákra járóknak adták ki. Egyszer virágot locsoltam, amikor egy pár jött be a lakásba. Azt hebegték, hogy a TV bekapcsolását akarják megismerni, hogy a másnap érkező lakóknak megmutathassák. Mire naivul a TV-hez értem, már hűlt helyüket találtam. Végül arabok kártételei után már orosz vendégmunkásoknak adták a lakást, akik azt teljesen lerobbantották. Még az ajtófélfa is kijött a helyéből. A bútorok egy részét eladták, a cég kijelentette:ennyi benne van a rezsiben. Az arabok eltömték a WC-t, a tapétát, csillárt, karnist, függönyt letépték, a szőnyeget kiégették, a rászórt csirkecsontokat,ételt beletaposták, s a konyhát elöntő vízben úszott a szemét. Minden céget kipróbáltam, de IBUSZ, cooptourist, volánturiszt, akkor alakult magáncégek, mind egyformák voltak, a távollakót átverték, semmi pénzt nem hozott. E közös lakás eladását, s két önállóra cserélését Imréék még jó ideig ellenezték,így arra csak később,1994-ben kerülhetett sor. Ekkor jutottam végre normális lakáshoz.

A hosszabb tanyai tartózkodásra lehetetlen lakáskörülményeink miatt kényszerültünk, ami elszigeteltsége miatt hasonlított a kitelepítésre. Egy telet ott is töltöttünk, mert kutyáink téli gondozását nem vállalta el az, aki addig azt megtette. Ez csak hazaindulásunkkor jutott tudomásunkra, amikor már a Trabantba mindent be is rámoltunk. Ez igen váratlanul ért, nem voltunk felkészülve az ottani áttelelésre. Nem volt kellemes tél, a kis hálófülkét fűtöttük egy szieszta gázmelegítővel. Az egész lakás dermesztő hideg volt, a szomszéd szobában tárolt víz befagyott. A nagy hó miatt nem lehetett a Trabanttal közlekedni, a kertből felvezető útszakasz jegén kis autónk nem tudott felkapaszkodni. Hónapokig ki sem tudtunk mozdulni a házból. Szerencsére volt egy nagy fagyasztószekrényünk, így annak tartalmából táplálkoztunk. A Karácsonyt is ott töltöttük igen sivár körülmények között.

 

 A tanyán nyáron gondot okozott a nagy kert füvének állandó nyírása. Valaki erre a célra bárány bevetését javasolta. Egy hétvégén, mikor munkámból hazaérkeztem a tanyára, eperfánkhoz kötve kicsi bárány fogadott. Balambér gyanakodva szemlélt, s elijesztésemre kis lábával nagyokat toppantott. Hosszú, nehéz láncába mindig belegabalyodott, naponta többször kellett gúzsbakötéséből kiszabadítanunk. Jenő nem merte egyelőre elengedni, félt, hogy pánik-szerűen el fog majd menekülni. Csodálkozásunkra azonnal Jenő mellé szegődött, s mindenhova szinte árnyékként követte. Ha leült a kerti székre, lábaihoz kuporodott, ha a rétre mentünk, körülötte szaladgált. Lelkiismeretesen gondoskodott a fű nyírásáról,80 cm,-1 m. Magasságig mindent lekopasztott. Különösen virágaimat kedvelte. Hiába lestem egy-egy nyíló bimbót, mielőtt kinyílt volna, felfalta. Kíváncsisága hallatlan volt. A kertbe helyezett új tárgyat töviről-hegyire végigszimatolta, ellenőrző tevékenysége néha órákig is eltartott. Minden újat megdöbbenéssel konstatált. Amikor a hidegek beköszöntével fejemre kendőt kötöttem,ámulatában majd sóbálvánnyá változott. Betyár kutyánk hazaérkezésünk örömére, mint egy őrült vágtatott a kertkaput bezáró férjemtől hozzám, ki már a lakásajtót nyitottam. Balambér e műveletet hosszasan tanulmányozta, majd ő is ugyanezt csinálta. Csupán a lefékezése volt számunkra szokatlan, mindig azt hittük, nekünk rohan, mert nagyon hirtelen, csak az utolsó pillanatban állt meg. Rám nagyon féltékeny volt, ha Jenő közelében állott a kerti székem, közénk furakodva engem ellökött mellőle. Nagy németjuhász kutyánkkal szívesen kergetőzött, de általában ő húzta a rövidebbet, mert az sokszor elkapta libegő kis farkát, amit aztán Jenő ápolgathatott. A kis házban lakott, melynek mennyezetgerendái alá a fecskék a rég áhított trágyaszag örömére több fészket is építettek. Balambért téli megőrzésre a szomszéd tanyára adtuk, de tavasszal hűlt helyét találtuk. A szomszéd, tartózása fejében másnak adta. Jenő nagy keservesen tudta csak új gazdájától visszaszerezni, aki még veréssel is megfenyegette. Balambér távollétünkben megízlelte az anyai örömöket, mert egy körülötte ugrándozó barikával érkezett. A kisbárány állandóan anyja közelében tartózkodott, ha nem látta, iszonyatos bégetésbe fogott. Számukra a kert egy részét elkerítettük. Igaz, hogy nem kellett füvet nyírni, helyette bárányt. Manikűröztetésére külön szakembert kellett hívni. Az almozás, trágyahordás is kimerítette Jenő gyöngülő erejét, s eladásukat tervezte. El is szállította mindkettőt egy ember levágásra. Egy félóra múlva valaki jelentkezett, aki továbbtenyésztésre vitte volna el őket. Számomra sorsuk nagy bánatot jelentett, hiszen állataink már szinte családtagokká váltak.

A mindentől távol eső tanyán a kutyák nélkülözhetlenek voltak. Tanyai „honfoglalás kori”első kutyánkat Jenő szerezte. Egy közeli tanyában érdeklődött ez iránt, s kapott is hamarosan egy kisebb ebet tíz forintért. Hosszú, nehéz lánca ennél jóval többet ért. A kis jövevény goromba bánásmódhoz szokhatott, mert közeledésünkre reszketve a földhöz lapult. Szuszi a legjobb házőrzőnk volt, s később a nála jóval nagyobb, rendetlenkedő ebkamaszokat is kordában tartotta. Jenő szerzett mellé Óbudáról egy gyönyörű németjuhász kutyakölyköt. Őt kiskorában,-tél lévén-, Kiscelli úti óbudai lakásunkban tartottuk. Bár magam is gyakran etettem, sétáltattam,őrzővédő ösztöne Jenő védelmében gyakran megnyilvánult. Ha ő vitte el sétáltatni, s én később mentem utánuk, nem engedett a közelébe. Tavasszal levittük a tanyára. Jenő bement az épületbe,én nem tehettem, Betyár tigrisként állt a ház előtt, s védte ellenem is gazdáját. Nagyon élvezte a sohasem látott szabadságot a hatalmas kertben. Minden tevékenységünket éberen figyelte, minden egyes elültetett palántát leellenőrzött. Egy ugrással átívelve kapunkat, sajnos állandóan kiszökött a rétre. Jenő egy időben hatalmas koloncot kötött a nyakába, szegény alig tudott tőle járni. Megdöbbenve láttuk, hogy Betyár, koloncát szájába véve vígan nyargal a réten. Egyszer szerzett egy teknősbékát, s kapunkat is átugorva, szájában hazahozta. Rendkívül tanulékony és mozgékony állat volt. Egy alkalommal torkonlőtték. A vérző kutyát Jenő bevitte a kecskeméti állatkórházba. Egy golyót kioperáltak torkából, egyet rossz elhelyezkedése miatt a fejében hagytak. Mielőbbi gyógyulása érdekében különféle pempőkkel etettem torkán lévő sebe miatt. Egyszercsak megdöbbenve látom, amint lelkesen ropogtat egy görény-szerű állatot. Nem ismerte a félelmet, kóborkutyák tömegének rontott neki, ha környékünkre merészkedtek. Ha meglátott, legédesebb álmát is megszakítva, azonnal mellettünk termett. Télire visszahoztuk Óbudára. Jenő régi gazdájához adta, ahol testvérével egy kétszer kétméteres területen tengődhetett. Ez a Bécsi út túloldalán volt, majdnem velünk szemben. Késő este ugatást hallottam, idővel az utcára nyíló ajtónkon kaparás zaját. A kémlelőablakon kinézve Betyárt láttam, amint ott parkoló Trabantunkat szimatolta. Nevén szólítottam. Mint egy bomba, ugrott neki ajtónknak, s azt bedöntve kimerültségében azonnal elterült. Körmei tövig le voltak kopva, nyilván deszkakerítésének eltávolítása miatt folytatott hatalmas küzdelmében, ami igen nagy teljesítmény lehetett, s végül kiszabadulását eredményezte. Órákon át ténfereghetett szegény a tanyai puszták után számára szokatlan nagy forgalmú Bécsi úton, ahol az átkelés is igen kockázatos volt. A hat sávon villamos is közlekedett, s állandóan sűrű volt a forgalom. Jenő hajthatatlan volt, nem engedte, hogy előszobánkban lakjon, s visszavitte szomorú otthonába. A tanyán hiába óvtuk,állandóan kiszökött, s mint valamennyi kutyánkat, a vadászok hamarosan lelőtték.

Kutya kellett a tanyára, s hamarosan kaptunk egy zsemleszínű kutyakölyköt. Jenő ugyan németjuhász kutyát szeretett volna, ez attól igen távol esett. Az óbudai igen szűk lakásunkban növekedett, ahol kevés volt a mozgási lehetősége. Ezért zizi cukrot dobáltam neki, hogy egy-két métert futhasson. Ez passziójává vált, s élete végéig szinte bolondja volt a labdának. Minden dobást elkapott, zsonglőrködésének csodájára jártak. Ficike sem kerülhette el sorsát, a vadászok,őt is lelőtték.

Utolsó kutyánk a németjuhász Bobika volt. Őt kölyökként hozták Németországból. A túl hosszú, fárasztó autóutazást sem unta meg, sőt alig lehetett az autóból kizavarni. Ha nem vigyáztunk, azonnal beslisszolt, s a boldogság csúcsának vélt büszkeséggel trónolt az ülésen. Bobi ragaszkodó, igen jó kiskutya volt. Soha nem kellett elnáspángolni, egyetlen seprűnyelet kivéve nem tett kölyökkorában sem kárt semmiben. A földrehelyezett ételhez is csak akkor nyúlt, ha azt én adtam neki. Ha elmentem közeléből, kosztolását azonnal abbahagyva utánam jött. Egyetlen kutyánk volt, amelyik nem szökdösött ki a rétre, csak ha én is vele mentem. Kulcscsörgésre kirobbanó lelkendezéssel rohant a kapuhoz, pedig a hiányos kerítésen át bármikor maga is kimehetett volna. Csak addig maradt kint, míg én. Jenő halála után a magányos tanyán ő volt biztonságot nyújtó állandó kis társam, aki soha nem mozdult el mellőlem. Németjuhász kutyaként az őrzővédő ösztön benne is erősen érvényre jutott. Ha én Jenő reumás vállát a kertben masszírozni kezdtem, védelmében felugrott, s karomat igen óvatosan lefogta. A kézfogást se nagyon engedélyezte másokkal, gyanúsnak vélve egy idegen közelítését, lefogta az ő kezüket is. Reméltem, hogy Bobi megmarad, s mert nem szökik ki, nem fogják lelőni. Szegény egy csípőműtét következtében pusztult el. Véletlenül nagy irammal nekirohant az egyik kapufélfának, amikor kertünkbe tévedt kutyákat akart kizavarni. Műtéte utáni trombózis végzett vele.

A tanyai kapálások monotonsága arra késztetett, hogy közben némi szellemi tevékenységre kényszerítsem begyepesedésnek induló agysejtjeimet. Így jött az ötlet rímek faragására. Az így született termékeimet rigmuskáknak neveztem, mivel egy valódi verstől meglehetősen távol állnak. Egyet, melyet tanyai magányomban, férjem halála után írtam, mégis mellékelek, mert hangulatában ideillik:

 

                        

 

                                             JENŐHÖZ

 

 

 

                              Egy régi emlék éled újra bennem,

Nyáreste volt, ott ültünk kinn a kertben

Holdfényes égbolt tündökölt felettünk,

S a hullócsillag titkait kerestük

S ott messze fenn, mint fényes égi út

Sziporkázott a rejtelmes Tejút.

Elcsendesült már körben a határ,

S melletted ott ült hű kutyád, betyár,

S míg rádemelte csillogó szemét,

Te símogattad lágyan szép fejét.

A táj ezüstös fénybe öltözött,

Szívünkbe égi béke költözött…

Egy hullócsillag illant el felettem,

S én kezem féltőn kezeidre tettem,

Imádkoztam, hogy az idő megálljon

S maradjunk így örökre mind a hárman…

De tudtam, elszáll, mint a múló álom,

S e percet egyszer visszasírom fájón…

Most elmentél, már ott jársz fenn az égen,

A csillagoknak messzi tengerében

Betyár kutyánk is régen itthagyott,

Felkutatott egy apró csillagot,

Gazdáját várja ott is szűntelen,

A kutyaszív seholse hűtelen.

Magam maradtam bús és elhagyott,

Csak nézem fönn a sok-sok csillagot,

Téged kereslek, földöntúli fényben,

A véghetetlen, szörnyű messzeségben…

De a távolság be nem érhető,

Földi mércével már nem mérhető

S nem láthatlak, de biztosan tudom,

Hogy ott jársz már a fényes Tejúton,                    

Ballagsz szép lassan, néha meg-megállva

Egy-egy kis csillag hűvös árnyékába,

Szent cél felé mész, nincs már akadály,

S körötted nyargal lelkesen Betyár…

 

 

       Talán túl sokat foglalkoztam kutyáinkkal, de tanyai magányunkban nemcsak a védelmet, a „társaságot”is ők jelentették. Kitelepítésünk nélkül nem szorultunk volna a tanyai tartózkodásra, normális lakás birtokában nem lettünk volna erre ráutalva. Kutyáink jelentették körülöttünk az   életet,örültek, bánkódtak, lelkendeztek, s rajongva szerettek. Jenő halála után,-szinte kötelességszerűen- továbbra is kora tavasztól késő őszig a tanyán tartózkodtam, most már teljesen egyedül. A családot kutyáim jelentették, szólnom csak hozzájuk lehetett. Magányomat velük megosztva, gyakran hosszasan elbeszélgettünk, ha nem is emberi nyelven, de egymásra figyelve, s mindenben teljesen egyetértve. Ellenvetésük sohasem volt, valamennyi indítványomat hallatlan lelkesedéssel fogadták. Tanyai magányosságom rideg hónapjait szeretetük és hűségük meg nem szűnő áradata melengette./Akkoriban még nem lakott ott unokaöcsém,így az egyedüllét érzése jóval erősebb volt, mint manapság./

         Egy időben esténként a szomszéd tanyáról szokatlan, szinte szívszaggató hangfoszlányokat hozott a szél. Érdemes leírnom egy pusztai életutat, Tóth Pistának, a szomorú énekek megszólaltatójának történetét:A szomszéd tanya lakója, kihez a bárányt adtuk, nemrégen szabadult a börtönből, ahová gyilkosság miatt került. Kezdetben tartottunk tőle, s feszélyezett, amikor magányosan haladva az autóbuszhoz, a szántóföldön szembejött, s le kellett vele paroláznom. Hamarosan kiderült, hogy jó szomszéd és békességes, jámbor ember. Egész fiatalon szekercével leütötte vetélytársát, gondolva naivul, a lány így már csak őt szeretheti. Hosszú évek múltán szabadulva magányosan tengette életét, nem akadt lány, ki hozzámenjen egy gyilkoshoz. A bor mámorában kereste az enyhülést. Az alkonyatok csendjében az ő különös, jajkiáltás-szerű, fájdalmas éneke volt hallható. Sanyarú, még fiatal életének a vonat kerekei vetettek véget.

         Bobi halála óta már nem vágyom annyira a tanyára, odajárnom inkább megszokott kötelesség. Az ott tartózkodás hosszabb időre nem is az egyedüllét, inkább a mindentől távollét érzése miatt magányos ember részére nyomasztó. Ám magányosságom miatt semmiképpen nem akarom elítélni gyerekkori álmaim színterét, a tanyát, mely éppen függetlensége, s nyugalma miatt számomra így is többet ér, mint egy szűkrezárt, szomszédokkal körülvett, falusi lehetőségek korlátjaiba szorított, idegenek zajától hangos porta. A tanyák függetlenségük miatt mára már jelentősen felértékelődtek. Egyre zajosabb életünkben a csend egyre nagyobb értékké válik, s egyre kevesebb helyen lesz megtalálható. Nyugaton élő külföldiek a falvak házai helyett már ennek ismeretében keresik és vásárolják fel egyre többen a magyar tanyákat, ahol nincs zajos szomszéd, utcai forgalom, mások beszéde, lármázása. Saját strandot, lovaglópályát, akár teniszpályát is építhetnek házuk mellé, ahol akad hely bőven. Ma már a tanya nem a régi falusi szemlélet szerinti megvetett periféria, hanem függetlensége, tág terjeszkedési lehetőségei és az említett előnyök miatt jóval rangosabbá vált egy szűk telekre szorított falusi lakásnál. A távolság, ami miatt régen leértékelődött, az autók elterjedésével már nem játszik szerepet. A mai tanyát már nem a faluból kiszorult szegény réteg lakja, mint azelőtt, hanem a tehetősebbek, s olyan vállalkozók, akiknek magasabb igényeit a falvak nyújtotta szűkös lehetőségek már nem elégítik ki. Más kérdés, jó-e, ha a földművelők helyét a nyaralók veszik át a magyar tanyákon?A kistermelők felszámolása nélkül elkerülhető lenne az ilyen átrendeződés.

 Nyári tartózkodásunk a tanyán ideális volt lakásunk széles vályogfalai nyújtotta, hűvös szobáival, a szinte érinthető természet gyógyító békességével, szabadságot sugalló végtelen horizontjával. Téli váratlan és kényszerű tanyai helyhezkötöttségünk nehézségeit némileg kárpótolta a messzenyúló pusztai panoráma, makulátlan fehér hótakarójával, s jégcsapoktól csillogó fáival.

 

                     TÉLI ÁLOM

 

           Fehér ruhába öltözött a messzi láthatár,

           Ringó pelyhekkel szűntelen a hó keringve száll.

           Az éj titokban hinti már imbolygó árnyait,

           Kiteregetve bársonyos sötétlő szárnyait.

           Kíváncsin néz ki kis tanyánk a hólepel alól,

           Míg a kavargó szélvihar víg éneket dalol…

           A felkelő Hold álmatag a ködben felnevet,

           S a hóra néhol csillogó ezüstöt permetez.

           Az égen tejszín fellegek tolongva szállanak,

         

          Alattuk fehér jegenyék, mint őrök állanak

          Vigyázva messzi hómezőn a puszta álmait,

          Míg hó párnázza nesztelen megdermedt ágait.

          A tomboló szél elpihen, nem hallik sóhaja,

          Felhők mögül előbukik az észak csillaga…

          A hó világol messzire, sötétlő tájakon,

          Fagy játszadozik jégcsapos, csipkézett ágakon…

          És lassan mindent eltemet a hó és zuzmara,

          S álomba ringat csendesen a téli éjszaka…

 

A tanya áll, a többi, szerencsére már a múlt.

 

Az utóbbi oldalak leírását,- noha nem a kitelepítésről szóltak-, indokoltnak tartottam, mert abból fakadnak, s annak következményei. Talán túl soknak tűnik a panasz, a teljes valóság ennél rosszabb volt.

Ám alakulhatott volna kitelepítésünk mégrosszabbul. Édesapám noteszében talált, történetünk mottójául kiemelt bibliai idézet:”Az elűzöttet visszahozom”,élő valóság. Valóban túléltük a kitelepítést, hazatérhettünk. Nehéz anyagi helyzetünk közepette később a”Ne félj,én megsegítlek”csodáinak egész sorozatát élhettük meg: elrabolt ékszereinket is, s a balatoni telkünk árát tartalmazó szatyrot is -ellentétben a szomorú gyakorlattal- visszakaptuk, reménytelennek tűnő lakáshelyzetünk váratlanul megoldódott, s hamarosan Édesanyám télikabáthoz, családunk hosszú távú gyűjtés helyett azonnal hűtőszekrényhez jutott. Az áldozatkész hegedűtanár lépteit is valaki fentről irányíthatta!A gyerekkoromban megcsodált, háromszögbe festett mindenre vigyázó szem ott a Szilágyi Dezső téri templom kupolájának közepén figyelt,óvott és megsegített.

Húsz évi földönfutó bolyongás, otthontalan hányattatás után visszatérhettünk Budapestre, szülővárosunkba. Csak a csonka család. Édesapám ezt már nem érhette meg. Érzékenylelkű ember volt, ki mindent a szívére vett. A törvénytelenségek e sorozata lelkileg annyira megviselte, hogy 61 éves korában még Budakeszin meghalt.

 Kitelepítettségem továbbra is, egész életemen át kísértett. Arról soha, senkinek nem beszélhettem, még legközelebbi munkatársaimnak sem. Olyan bélyeg volt rajtam, amit rejtegetni kellett, mert kiderülése esetén nemcsak újabb sok-sok mellőzésben, megalázásban részesülhettem, hanem jóakaró munkaadóim, főnökeim kerülhettek volna miattam igen nehéz helyzetbe. Nem csak állásukat veszthették volna el, hanem meg is hurcolhatták volna miattam őket. Ez vonatkozott elsősorban azokra a háború előtt is pozícióban lévő, idősebb feletteseimre, akiknek már eddig is sok „bűnük”volt, s továbbiak már megtorlást is vonhattak volna maguk után./Templomba jártak, tehát klerikálisok, nem vettek részt a felvonulásokon, tehát passzívak a mozgalmi életben, a szemináriumokat nem látogatták, stb./Ugyanez vonatkozott munkahelyi kolléganőimre is, kikre barátságom káros lehetett volna. A téma tehát tabu volt, akik tudtak is róla, mélyen hallgattak. /A 38 évi munkaviszonyom alatt talán ha 3-4 főre tehető azok száma, akik ismerték „rovott múltamat” s akik igyekeztek ezt gyorsan el is felejteni, s a kínos téma ismeretében velem tapintatosan erről soha nem is beszéltek. /Volt tehát életemnek egy szakasza, amit nemcsak a magam, hanem jóakaró környezetem érdekében is ki kellett törülni emlékezetemből, s éberen vigyázni, egy-egy elővigyázatlan mondatom nehogy gyanút keltsen valamelyik besúgóban, aki „ügyet”kreálhatott volna belőle, s meghurcolhatták volna jóakaróimat is. A velünk tartott kapcsolat egyébként is kellemetlen lehetett, különösen kitelepítettségünk idején, amikor ismert volt ”bűnösségünk”./Ami a kor ismeretében teljesen érthető./ Lakitelki szállásadóink meg is mondták, ne vegyük rossznéven, de vasárnap a templombamenet ne mutatkozzunk együtt, bár egy helyről indulva ugyanoda mentünk. Ez nyílván másoknál is így lehetett, ha nem is adtak ennek hangot. Ez feszélyezte emberi kapcsolatainkat is, s viaszhúzódóvá váltunk. Tudatában voltunk leprásságunknak. Volt az anyagiaknak talán nagyobb jelentőséget tulajdonító rokon is, aki nyilván szégyellte ifjú felesége előtt Budakeszi-i szegényes lakáskörülményeinket, s míg szülei látogatásunkra jöttek, reájuk várva addig inkább kint maradtak az utcán autójuk mellett. Ezeket elfogadtuk, rajtuk akkoriban nem is csodálkoztunk, hiszen minden ellen fel voltunk vértezve. Mindezeket az „enyhülések” korszaka sem oldotta fel. Társasági kapcsolataim sem alakulhattak ki, színvonalas lakásokkal rendelkező értelmiségi munkatársaim meghívásait sorra elutasítottam, hiszen vissza kellett volna őket hívni, s múltam ismerete nélkül elképedtek volna óbudai szűkös és primitív lakáskörülményeim láttán. Múltamat pedig saját érdekükben sem ismerhették! E kellemetlen helyen jóformán senki nem látogatott hozzánk, legközelebbi rokonaim némelyike is csak igen ritkán. Mivel közel 40 évig éltem ilyen lakásokban,/Húszévi vidéki élet és húsz év férjem 21nm.-es sötét lakásában/ vendéglátói gyakorlatom is hiányos maradt, s örömmel engedem azt át másoknak ma is. /Így a tanyán is./ Hatvanhároméves koromban, amikor normálisabb lakáshoz jutottam, már nehéz új baráti kört kialakítani,így magányosabbá is váltam. Mindig többszörösét dolgoztam a másokénak, mindig szó nélkül vállaltam, amit mások nem vállaltak, s még hosszú éveken át rezzenéstelenül tudomásul vettem főnököm tájékoztatását, hogy a jutalmazandók közül ”odafönn” törölnek. A kitelepítés tehát nem csak az okányi, majd lakitelki deportálásban töltött több mint két évet jelentette, hanem húszéves földönfutó kálváriánkon, s negyven évig tartó lehetetlen lakáskörülményeimen túl egy életen áttartó megbélyegzést, ami elkezdődött az utolsó,1951-es Baár-Madasi napomon, s tartott egészen 1988-as nyugdíjazásomig.

A terror az u. N.”rendszerváltással” megszűnt, igyekszünk ezt el is hinni, noha újraélesztésére utaló jelenségek egyre gyakrabban ismét előbukkannak. A gyeplőt nem sikerült átvennünk, az továbbra is a korábbi, valójában láthatatlan mozgatóerők kezében maradt.

Édesapám megalkuvásával alakulhatott volna életem merőben másként is, de büszke vagyok egyenes gerincére, hálás vagyok, s köszönöm, hogy a nehezebb, keskeny utat választotta.

Ezzel befejezem történetünket, e különös mesének tűnő valóság leírását, mely a második világháborút követő demokráciák korában nem mindenhol történhetett meg Európában, vádemelés nélkül megfosztva szabadságától egy család valamennyi ártatlan állampolgárát, csecsemő korútól az aggastyánig. Velünk, a XX. Század közepén, a ”népi-demokratikus” Magyarországon megtörtént.                                                                               

 

2007.                                                                                 Buza Kiss Judit

 

                                                             

   

 

„Kutasd át a régi időket”                                   .                                                        

/5.Móz.4:32/                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         Boldog,kit nem köt emlékeknek lánca,

                                                                                           Varázsos béklyó nem szorul szívén,

                                                                                           Magánya csendjén nem tekint a múltba,

                                                                                           Nem ül káprázat álmodó szemén !

                                                                                           Ringó emlékek tarka özönében

                                                                                           Elfekult holmit meg nem símogat,

                                                                                           S elszórja könnyen,céljához mi nem kell,

                                                                                           Mint megúnt,hitvány,ócska lomokat…

Fenti sorokat néhány évtizeddel ezelőtt írtam,amikor koroszályom többségének érdeklődése -érthető módon- még a jövő felé fordult.Én már akkor is szívesen pillantgattam visszafelé.75 életévem leforgása alatt mozgalmas háromnegyed évszázadnak voltam át, meg és túlélője.A gyakran zavaros állapotok közepette sorsom úgy hozta,hogy egyéni életutam alakításában nem sok szerepem  lehetett, mentem a szűkreszabott úton, amerre  történelem-formálta lehetőségeim engedtek. Az életem apró mozzanataiból összeálló szürke események azonban a visszapillantótükörben már színesebbé válnak. Jólesik közűlük egyet-egyet megérinteni,s  kiemelni a feledés könyörtelenül halványuló messzeségeiből. Felmerül a kérdés:boldogabbak-e valóban,vagy inkább sajnálatraméltók azok a praktikusan józan  emberek, akik feleslegesnek ítélve, félredobják  emlékeiket ? Polcaim tele vannak  értéktelen apróságokkal. Olyanokkal, amilyeneket az ember előbb-utóbb szemétbe dob. Én őrzöm valamennyit,mindegyikről egy kedves személy,vagy esemény jut eszembe.Bár volt bennem igyekezet e gyermetegnek tűnő állapot felszámolására,selejtezési akcióim mégis sorra kudarcba fulladtak. Egyenként értékelve, mindegyikről kiderült,hogy nem eldobható. Valamennyi fontos számomra! Így vagyok emlékeimmel is,melyekből most néhány foszlányt a felszínre hozva,szeszélyesen itt-ott egyet-egyet a jelenbe hullatok.

 

 Életem talán legszebb szakasza, gyerekkorom, az Iskola utcához kötődik,ahol 18 évet tölthettem.Imre öcsém kérésére,-s családja tájékoztatásául- írtam le ottani emlékeimet,ki nálam fiatalabb lévén,azokra az időkre kevésbé emlékezhet. Szekrényessy Attila pedig arra kért,hogy ismeretei bővítése érdekében mindenről,ami csak azokból az időkből eszembe jut,számoljak be részletesen,mivel könyvet készül írni az Iskola utcai házról.E feladatnak is próbáltam elegettenni.Ezért írásom gyakran az érdektelen dolgok és rokoni kapcsolatok fölöslegesnek tűnő részletezésével hosszadalmassá is vált. Mindezt tetézte rakoncátlan fantáziám gyakori elkalandozása. De célom nem is az élvezhetőség,hanem minél több emlék felidézése volt.Villanjon fel hát a múltnak egy gyerek szemével nézve érdemleges,ám ezért néha megmosolyogtató szaka.

 

 /Az elődökről készített néhány oldalt-,noha róluk nemrégen Sólyom István részletesebb és pontosabb leírást adott közre-,már nem kívánom megbolygatni,hiszen róluk rövid információt írásom is igényel./                

 

                       GYEREKKORI EMLÉKEIM

                        az „Iskola utca 36”-ról, s a bennetöltött szép időkről.

 

 

Olyan szerencsésnek mondhatom magam,hogy a bölcs gólya pont az Iskola utca 36-os számú házba tett le, a  Buza Kiss család második emeleti szerető otthonába.Itt nagy örömmel fogadtak,hiszen már 10 éve várták érkezésemet.A gólya okosságát az is bizonyítja,hogy két és fél év múlva visszatalált,csőrében egy öcsikével. Érkezésüket lázas készülődéssel vártuk.Egy újonnan felszerelt nyolckarú csillár ünnepélyes fénye is jelezte,hogy nem akárki az, aki házunkba érkezik.Nagymama ablakaiból örömteli kíváncsisággal szemléltem a taxiból kiszálló új kis jövevényt.Imre sárgasággal született, hosszú fekete hajával kis kínaira emlékeztetett.Gőgicsélve azonnal elfoglalta rangos helyét a családi fészekben, házunk,az”Iskola utca 36” újabb családtaggal gyarapodott.

 

 E ház,mely hosszú időn át védelmünket biztosította,s melynek lakói szinte egy családként forrtak össze,Buda központjában,a patinás Vizivárosban volt. Szüleim és genereációja által „Rajkai nagypapa”néven gyakran emlegetett dédapám,Rajkai Mihály építtette,s Édesapám születését követően,1898-ban készült el. Dédpapa 1835-ben Rajkán született. Fiatalon,lovaskocsival utazott fel Budára,mert akkoriban még nem volt vonat.Ott rokona,Dax Mátyás vette magához,akinek a Várban, Tárnok u.2o sz.alatt,a Balta köz sarkán volt a háza,s benne Dax nevére utalva”Zum Dachs”/a”Borz-hoz”/nevezetű vendéglője,szemben rézsut a Mátyás templommal./A ház előtti járda kiszélesedése ma is látható,ahol 100 évvel ezelőtt nyaranta a leandersorok közé is asztalokat helyeztek.Később dédpapa feleségül vette Mátyás unokáját,Dax Jozefát.

 

        A VAGYONSZERZŐ ŐS

Dax Mátyás,szépapánk /1792-1872/ Németjárfalun született. Szorgos munkájának köszönhetően ő tekinthető „vagyonszerző ősünknek”. Háromszor nősült.

Első felesége özv.Meixner Jánosné, Fischer Mária volt,kinek rokonságához tartozott a Corvin téri      üzlettel rendelkező Fischer késes is,kihez magam is gyakran jártam késeinket élesíttetni.Második felesége, Müller /Mülner ?/ Éva /1791—1825/ adott életet Mátyás egyetlen  gyermekének,Jánosnak,de az anya a szülést követően tüdőgyulladásban meghalt.

Harmadik felesége, Martin Erzsébet /szül.1789/ révén családunk rokonságba került Martin Jánossal,akinek érdekes életútja megérdemli,hogy néhány sorban róla is megemlékezzünk.1848-as honvéd volt,majd Buda városának lett a főmérnöke,nevét a budai Várban emléktábla örökíti.Később az akkor megalakult kolozsvári egyetemen a felsőbb matematika professzora,majd az egyetem rektora lett.Behatóan foglalkozott a repülés akkor még megoldatlan problémáival.Az Akadémia levelező tagjaként székfoglaló beszédét”A madárszárny erőszerkezete”címmel tartotta. Ő figyelt fel a légcsavar alkalmazásának emelő hatására,s az ő találmánya volt a repülőgépek irányváltozását elősegítő, szárnyakba épített csűrőfelület kialakítása.Kora,ezirányú érdeklődése miatt félbolondnak tartotta. Gyermekei később vázlatait és számításait eladták a franciáknak,kik mint a repülés úttörői,azokat hasznosíthatták.Egy most megjelent, repülés történetéről szóló album említést tesz az 1930-as években épített „Martin 3oo” és „Martin 3o2” néven  épített tipusokról./A számokra nem emlékszem pontosan/Az 1894-ben megjelent Pallas lexikon szerint”a kormányozható léghajó tervezésével foglalkozik,egyik kísérleti modellje a kolozsvári múzeumban is látható.” Lászlóffy Aladár ”Házsongárd”c. albumában közel egyoldalnyi fejezetben méltatja tevékenységét,sírjának fényképével.Sírhelye a temető térképén is fel van tüntetve hazánk nagyjai között.

Dax Mátyás családja a vári vendéglő fölötti  manzardlakásban lakott,itt született három unokája: Adolf,/felesége Kayser Vilma/, Jozefa /Rajkai Mihályné/ és Emma,/Gratz Mórné/.Emma fia, Dr.Gratz Gusztáv volt Magyarország pénzügy majd külügyminisztere a kilencszázas évek elején.Miniszterelnöki-posztra jelölését nem fogadta el./Róla most jelentet meg könyvet a Draskóczy-ág révén rokon Szekrényessy Attila./A vendéglő törzsvendégeit többnyire az emeleten fogadta, földszintjén a kirándulókat,de nyári szezonban az utcára is helyeztek leandersorokkal körülvett asztalokat.Délutánonként az emeleti rész kávéházként is működött.Szépapánk nevezhető családunk „vagyonszerző ősének”,aki a régi írások szerint is „igen gazdag embernek számított”. Vagyonát tehetségének és kitartó szorgalmának köszönhette. Nem kívánt résztvenni a napóleoni háborúkban,így került katonaszökevényként Budára.Itt háziszolgából pincér, sörbizományos,majd vendéglős lett.Buda környékén  tíz helyen volt szőlője./A filoxéra kártételei előtt a budai hegyeken szőlőt termesztettek./A most megszűntetett Orsz.Pszihiátriai Intézet, /a hajdan Lipótmezei Elmegyógyintézet / területének egy része is az övé volt.Ezt utóbb a Gratz-ág révén rokonná vált Dr.Zsakó István,a negyvenes években az intézet igazgató főorvosa  derítette ki,kinek módjában állott az intézmény egykori telekkönyvi irataiba is betekintenie. /Ma értékes területe miatt tűzte napirendre eladását a Gyurcsány kormáy/. Épülete akkoriban az országház után legnagyobb épületünk volt,s Budapesten ma is az. Szépapának nagy borpincéi is voltak Kamaraerdőn és Diósdon,házai a Várban és a Vizivárosban,s a fogaskerekű alsó vágállomásán Rózsakert nevezetű nyári vendéglője.Később a Vizivárosban az Iskola u.16 sz.alatt új,nagyobb vendéglőt nyitott „Noé Bárkája”címen.A Viziváros elnevezését a Duna többszöri kiöntése miatt kapta,ilyenkor a mélyebben fekvő utcákban csónakokkal közlekedtek.Az Iskola utca azonban magasabb szinten volt, /a Corvin-térnél ez ma is látható / ahova víz már nem juthatott.Innen a „Noé Bárkája”elnevezés.A vári vendéglőt későbbi bérlői „A baltához”elnevezéssel működtették tovább.1927-ben az emeleti teremben családi találkozót tartottak a Dax-Gratz és Rajkai utódok,s emlékbeszédekben méltatták elődeiket.Később a ház udvari részét lebontva az épületet műemlékké nyilvánították.

            A TÉKOZLÓ FIÚ       

Dax János ükapánkra /1825-1871/ inkább a „tékozló fiú” elnevezés illik.Mátyás egyetlen gyermeke feleségül vette apjának unokahúgát,Fanzler Zsuzsannát,/1823-1906/ ki 16 éves korában,Dax Mátyás hívására érkezett vonat híján gabonaszállító hajón Budára.Eleinte konyhalányként,majd szakácsnőként dolgozott a vendéglőben.Házasságukkal egyesült a két németjárfalui ág.A családban a Dax-Fanzler utódok több esetben is összeházasodtak./Régi írás is említi,s fényképek is bizonyítják ükanyánk szépségét,de azt is,milyen rendkívül jó megjelenésű,tekintélyt sugárzó férfi volt ükapánk is.Általában a régi fényképek bizonysága szerint elődeink igen kellemes arcú,szép emberek voltak./Dax János már beleszületett a gazdagságba,így azt kevésbé  értékelte. Túl jószívűen osztogatta a pénzt,költekezett, kezességet vállalt barátaiért, kik végül nem fizettek.Leánya megemlékezik a tőle kapott selyemruhákról,díszes kalapokról,s apjával fogatjukon tett mindennapos sétakocsikázásokról.Ám arról is,mennyi otthoni vita támadt e költekező életmód miatt a házastársak között.A nagy jómód mindezek következtében hamarosan leapadt.Dax Mátyás végrendeletében ezért nem is fiára,hanem unokáira hagyta megmaradt vagyonát. Köztük Dax Jozefa dédanyánkra. / Fanzler Zsuzsanna sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben a közelmúltban még megtalálható volt./ 

           A  HÁZÉPÍTŐ

 Rajkai /Rumpeltesz/ Mihály dédpapa,/1835-1921/ a „házépítő”,miután Dax Mátyásnál, majdani felesége nagyapjánál kitanulta a vendéglős mestreséget,Kecskeméten főpincéri állást vállalt,majd kibérelte az ottani legjelentősebb, „Nádorhoz”c.kávéházat.Itt tanult meg jól magyarul. Kecskemétre került Dax Mátyás unokája,Jozefa is,hogy a kor szokásának megfelelően színmagyar nyelvterületen sajátítsa el a magyar nyelvet.Hamarosan összeházasodtak,s a két ág újra egyesült.Nyolc gyermekük közül öt élte meg a felnőtt kort: Vilma,/Hatházy Ferencné,később Búza Kiss Jánosné,/ -Emma,/Sólyom Jánosné,/ -a 34 éves korában elhalt Irén,/Búza Kiss Jánosné,/ -Ilona /Dr.Jáky Rudolfné/ és -Ferenc,/felesége Hank Ida/. Dédpapa eredeti neve Rumpeltesz Mihály volt,a Rajkaira magyarosítás az akkori,kiegyezés előtti Magyarországon csak nehezen,többek közbenjárása által volt elérhető./Kérelmében arra hivatkozott,hogy a színmagyar lakosságú Kecskeméten ez idegen hangzású név hátrányosan hat vendéglője forgalmára./ Első gyermeke, Vilma,már  magyar névvel születhetett.A Rumpeltes név eredetét egy akkor híres családkutató tanulmányozta. A „Rumpolt” germán név a Viktor, /magyar Győző/ német megfelelője.Az „es” toldalék a birtoklást /Genitivus/ jelenti. Feltehetően mint magyarban a …fi.

 

A  „NOÉ  BÁRKÁJA” VENDÉGLŐ

Az idősödő Dax Mátyás vendéglője vezetésének kisegítésére visszahívta Kecskemétről Rajkai Mihály dédpapát. Mátyás és könnyelmű,költekező János fia egymást követő halála után dédpapa kifizetve János adósságait,az Iskola-utcai vendéglőt szebbé és a gázlámpavilágítás bevezetésével,s egyéb újításokkal korszerűbbé is tette.A kiegyezés utáni gazdasági felvirágzás a vendéglő forgalmánál is éreztette hatását.Jó konyhája és jó bora következtében a forgalom jelentősen fellendült,s hely hiányában törzsvendégei a jó kosztot haza is vihették.A Lánchíd volt kezdetben az egyetlen átkelési lehetőség Pest és Buda között,a Margithíd másodikként épült.A vendéglő a két híd között,az akkori Buda egyik leglátogatottabb helyén állott.A pestieknek ugyanis a közlekedési eszközök hiánya miatt a túl távoli erdei kirándulások helyett szokása volt a Lánchídon Budára átsétálni,vagy hajóval átjönni.A szép Dunaparton haladva  könnyen elérhető volt a vendéglő,melynek kedvező helyét jó érzékkel még az erre igényes Dax Mátyás választotta ki.A kirándulókon kívül zömmel középosztálybeli törzsvendégek voltak a látogatók,de akadtak közöttük miniszterek és számos arisztokrata is. Klapka György is kuncsaftjai közé tartózott. Mivel a törzsvendégek mind ismerték egymást,a légkör igen családias volt. Külön asztala volt a tanároknak,a katonatiszteknek,a művészeknek stb.Italkiméréses kocsmarészlege nem volt,dédpapa nagyon vigyázott vendéglője jóhírére. Újságok,hetilapok,sőt egy tekepálya is a vendégek rendelkezésére állt,s a biliárdasztalon dédpapa maga is szívesen játszott. 4-5 pincér,két borfiú,szakácsnő,konyhalányok,s nyáron még kisegítők is segédkeztek a vendégek ellátásában.A konyhai felügyeletet Jozefa dédmamánk látta el.A pénzbeszedést dédpapa maga végezte.Gyakran kedves anekdótákat mesélt a vendégek kérésére,ami-bár megfontolt,csendes ember volt,- jó előadókészségére, közvetlenségére és humorérzékére utal.Egy Szilveszteri napon fogadásból az előző évi,s újra ott megjelenő társaságot 12 üveg francia pezsgővel köszöntötte.Ötletességét bizonyítja egy másik évvége,amikor négy pincér 12, szilveszteri díszítésekkel dekorált,rudakra lógatott pecsenyemalac körülhordozásával mondott minden asztal vendégeinek köszöntőt.

 

ÜKMAMÁNK TESTVÉRE, FANZLER  JÁNOS

Érdemes megemlíteni,hogy több rokonnak és Rajkáról elszármazott családnak volt Budapesten vendéglője. Fanzler Zsuzsanna ükmamánk testvére,Fanzler János vette át Dax Mátyás vári vendéglőjét „Zum Hackel”/A baltához/ elnevezéssel.Később jólmenő vendéglőt vezetett a Medve-utcai iskolával szemben „Zum Fasan”/A fácánhoz/ névvel. Ebben volt  Viziváros legnagyobb terme,melyet bálok rendezésére gyakran bérbevettek. A házat a háborúban lebombázták.Fia,Fanzler János közkedvelt budai orvos volt,ki már 44 éves korában akkora vagyonnal rendelkezett,hogy abbahagyva gyakorlatát, tőkepénzesként vagyonából és a Hattyú u.11 sz alatti háza jövedelméből élt. Luxushajók orvosaként,később már magánzóként bejárta az egész világot.Több nyelven is beszélt,Kínai és Japánban tett utazásiról írt beszámolói nyomtatásban is megjelentek.Zenei szerzeményei is közismertek voltak.Nemcsak kitünően zongorázott,hanem fütyült is hozzá.Ritka élménye akadt egy indonéziai vendéglőben,amikor zongorához ülve  magyar dalai hallatán az ott időző Bíró Lajos,neves  távolkelet-kutató,s antropológus örömében hozzá szaladt, s a két,hazájától távolszakadt magyar összeölelkezett.Ez ritka élmény lehetett akkoriban,amikor csak  kevesen utazhattak.Az első világháború kitörésekor lelkileg összeomlott,nem tudva elviselni régi külföldi barátainak,köztük angol lordoknak is ellenséggé nyilvánítását.A proletárdiktatúra államosította házát,tőkéje,részvényei elértéktelenedtek,s vagyonilag teljesen tönkrement.1919-ben megmérgezte magát.

Vendéglős volt az 1892-ben született Fanzler György is,ki  a József körúti nagyforgalmú Szívós-féle nagyvendéglőt bérelte.Még két Rajkáról származó vendéglős is élt Budfapesten.Egyik Hoffman János,kinek a Fő u.8 sz alatt,majd a Krisztinavárosban volt szép étterme, Baár pedig a pesti vigadó nagyvendéglőjét vezette.Valamennyien jómódúak lettek.

 

     BÉKÉS ÖREGSÉG

Dédpapa betartva  korábbi elhatározását, 60 éves korában,egy életen át tartó szorgos munkássága után nyugalomba vonult,1893-ban tartották az utolsó szilvesztert a Noé Bárkájában.Ekkor 8 gyermeke közül még 6 életben volt.Addig naponta hajnali 6 órakor már lovaskocsival  anyagbeszerző útjára indult a pesti nagycsarnokba,s este utolsóként,a gázlámpákat sajátkezűleg eloltva tért csak pihenőre.Miunkásságát a „Pester Lloyd”a legnépszerűbb németnyelvű napilap is szép cikkben méltatta. Idős korára magánzóként, házai jövedelméből élt.A „Noé Bárkája”későbbi bérlői,-nem folytatva a vendéglő hagyományait-,azt hamarosan csődbe juttatták.Utána egy legényegylet bérelte a termeket.Dédpapa a „Budai polgárjogot”is megszerezte, erre akkoriban fel is kellett esküdni.Igen jó módban élt.Mint Buda egyik legnagyobb jövedelemmel rendelkező,s így egyik  legtöbb adót fizető polgára,a”virilisták”közé tartozott.Nekik,mivel több pénzt tettek az államkasszába,nagyobb beleszólásuk volt a közügyekbe is,szavazatuk is duplán számított.A helyi képviselőtestületeknek,ill.a törvényhatósági bizottságoknak is tagjai voltak.

Utódai,a 39 fős dédunokai csapat, /a mi  másodunokatestvéri nemzedékünk/  is már megfogyatkozva,zömmel 50- 60-70-es éveit tapossa. Ám dédapa bölcs előrelátásának köszönhetően még ma,2007-ben is tartjuk mindannyian egymással a kapcsolatot.Noha mi már őt nem ismerhettük, szüleinktől,mint”Rajkai nagypapát” gyakran hallottuk nagy szeretettel és tisztelettel emlegetni.Tehetséges, szorgalmas, tekintélyes és jelentős személyiség lehetett,akit mindenki szeretett.Bizonyítja ezt egy,a 75.születésnapjára írott vers,mely nyomtatásban is megjelent.Ebben szorgalmának és tehetségének köszönhető sikeres életútját,bölcsességét méltatják./Különös ma elgondolnunk,hogy volt olyan időszak is,amikor pusztán tehetséggel,szorgalommal,és tisztességes munkával sokra lehetett jutni,s meglehetett gazdagodni Magyarországon./Bár dédpapa szép vagyont összegyüjtött,azt elnyelte a háború,majd a „szocialista” államosítás. Néhány elsárgult fénykép maradt utána s néhány emlékfoszlány. Ilyen az ezüsttárcájában tartott cukorkák emléke,mellyel mindenkit megkínált. Bizonyítványosztáskor három tantárgy eredménye érdekelte,s praktikus látásmódjával ezek alapján  helyezte el unokáit gondolatvilágának kategóriáiban. Ezek: a matematika, hittan és magaviselet.Feleségét,Dax Jozefa dédmamánkat,ki 8 gyermeknek adott életet, Pepinek becézték,róla is maradt fénykép.A Dax-család eredete bizonytalan,feltehetően Ausztriából kerültek Rajkára. Salzburgban  és más környékbeli településeken ma is található Dax nevezetű utca. Olyan verzió is létezik, miszerint hugenották voltak,s azok üldöztetése idején kényszerültek Magyarországra menekülni

 

HÉT  HÁZ  A  VÁRBAN

Elődeinknek hét bérháza volt a Várban,melyekből az én időmben már csak kettő volt családunk birtokában.Egyik az Iskola-utca 36.sz.ház a Donáti-utca 59.sz. kerttel bővítve,melyről emlékeim is szólnak,a másik a Toldy Ferenc utca 66.sz.épület. Dédpapa és szépapa is telkeit nagy körültekintéssel és  fekvésük szerinti igényességgel választotta ki.A mi házunkból,-noha nem a Dunaparton épült,hanem attól a második utcasoron-,mégis  az országházra lehetett látni egy keresztutcán át.A Dunával párhuzamos első soron,a régi Buda legrangosabb utcájában,a  Fő-utcában az arisztokrácia, Andrássy,Eszterházy,Károlyi stb gyönyörű palotái sorakoztak.Én még dédpapa várbéli Toldy Ferenc utcai házát ismertem.Az épületet a háborúban bombatalálat érte,már nem lehetett újjáépíteni.Családunk aggódott,nehogy erre kötelezzenek minket,mert akkori nehézzé vált anyagi helyzetünk ezt nem tette volna lehetővé.Az államosítás után nagy parkjába óvodát építettek.Ma már az sem áll,ormótlan épület foglalja el a kert helyét is./E két épület államosítása miatt a rendszerváltás után némi „kárpótlást”kaptunk,az épületek több,mint 3ooo nm-nyi összterülete 39 dédunoka között oszlott meg.Az egy főre eső kb.80 nm. után járó kárpótlásból akkor a Várban csupán 1 nm. lett volna  megvásárolható./A többi ház az én időmben már nem volt családunk birtokában.Kitelepítésünk során Lakitelken találkoztunk egy sorstársunkkal, Frischfeld nénivel, a híres „Csavargyár”volt tulajdonosával. Mint később kiderült,az ő családja vette meg korábban az egyik vári házat, melynek árát a gavallér nagyapa /dédapám/ leányunokája kistafirozására fordította annak esküvője alkalmából.

 A közbeszédben a gazdagság Csimborasszója egy sarokház tulajdonlása volt.No,elődeink e kívánalomnak is megfeleltek.A Toldy Ferenc-utcai ház hatalmas saroktelken,valóságos parkban épült a Linzi-lépcsőnél,ugyancsak saroktelken épült a vári vendéglő is a Tárnok u. - Balta köz sarkán./az épület értékét műemlékké nyílvánítása is bizonyítja./.Az Iskola u-16.sz. vendéglő épülete és a 36.sz.ház egyaránt azon kevesek közé tartozott,ahonnan kilátás nyílt a pesti oldalra a Markovits Iván u.,ill.Székely u.nevű keresztutcákon át.A már korábban eladott,s így számomra ismeretlen helyen épült többi várbéli épület feltehetően hasonló igényességgel kiválasztott helyen lehetett.Értéküket növelte a Vár,s a közeli gyönyörű dunaparti sétány,hova szüleinkkel mi is rendszeresen kijártunk.Ez akkoriban sokkal gondozottabb,s nyugalmasabb volt,mint manapság. Autóforgalom helyett csak egyetlen villamos,a kilences járat döcögött arra.A járdát végig sűrű vadgesztenyesor szegélyezte, nyáron hűs árnyat adva. A mostani műkő lábazaton dekoratív kovácsoltvas kerítés díszlett. Gondozott,sűrűn elhelyezett padok szolgálták kényelmünket. Igen sok volt a sétahajó,s rendszeres propeller-járat szállította az utasokat Pest és Buda között.Édesapámék is azzal jártak a budai minisztériumba reggelente, mikor még a pesti oldalon laktak

 

A  FOGALOMMÁ VÁLT  „ ISKOLA UTCA 36.”

Dédapa a mi otthonunkat,az Iskola-utca 36-os sz.házat is igényesen és ötletesen alakította ki. A 12 lakásos  kétemeletes L alakú épület rövidebb szárát képező homlokzata az Iskola utcára nézett,a közel 70 méteres hosszabb szárny a budai Vár oldalában húzódott felfelé. Közel 1400 négyzetméter beépített összterületéhez hozzájárult még a padlástér és a boltíves pincesor,mely majdnem az épület teljes hossza alatt végighúzódott,a folyosók,és a hosszú udvar.A kert már a Donáti utcai szomszédos telken helyezkedett el.A később óvóhelyként használt helyiségek az utcai front alatt voltak.Dédpapa nem takarékoskodott a hellyel és az anyaggal.Az utcai front lakásai 120 nm-esek voltak.Tájékoztatást ad a szobák méretéről nagyanyám három szobája,melyek mérete:32, 27 és 25 négyzetméter,s igen nagyok voltak a mellékhelyiségek is.A masszív épület lakásai közül egy sem volt kétszobásnál kisebb,azok is meghaladták a 60 nm-t. Mindössze az épület végén lévő szobák mérete nem érte el a 20 nm-t.Az emeletek valamennyi lakása a folyosókról volt megközelíthető.Nem „körfolyosós” ház volt,melynek lakásai a körfalak miatt nem kapnak elég fényt.A folyosókról,így a lakásokból is szabad kilátás nyílt a Vár-oldal házaira,s elkerülhetetlenül néhány tűzfalra is,az Iskola-utcai frontról pedig a Markovits Iván utcán át az országházra.A folyosók az L alak rövidebb szárnyánál kiöblösödtek.Itt ülő alkalmatosságok is elfértek,a nap ellen a kovácsoltvas rácsokon két emelet magasan felfuttatott vadszőlő nyújtott védelmet./Édesanyám haja az égnek állt,amikor Imre öcsémet egyszer itt,a folyosó korlátján ülve látta lábával kalimpálva vidoran ficánkolni,háttal a két emelet mélységnek./A lakások világosak és napfényesek voltak.A folyosók és a lépcsőház is díszes kovácsoltvas korláttal volt ellátva.Kisebb korunkban igen fájlaltuk,hogy a lépcsőházi korlát fényes fából készült karfájára, egyenlő távolságra egymástól díszgombokat helyeztek,ami a rajtuk való,igen kellemetesnek vélt csúszkálást lehetetlenné tette.Az épület homlokzata vakolás helyett a szinte örök életű sárga klinker dísztéglákkal volt burkolva,mely még ma ,11o éves korában is esztétikus képet nyújt,lecsiszolással ujjávarázsolható lenne.A belső udvar felőli falakat okkersárgára festették.A földszint járófelületét az akkor legdrágább,máig is ép,sárga keramit kockákkal rakták ki,a folyosókét fekete-fehérmintás mozaiklapokkal.A lépcsőházat színes mozaik-berakásos kővezettel burkolták, okkersárga falain hozzá illő sárga-barna-fehér virágmintás girland húzódott mellmagasságban végig.E visszhangos lépcsőház annyira tágasra épült,hogy  oda a későbbiekben akár egy lift is beépülhetett volna,bár az épület mindössze kétemeletnyi magassága ezt nem igényelte./Egy alkalommal lépcsőjén lerohanva hanyatt estem,s gerincemet a lépcsők élébe ütöttem.Mikor felkeltem,nem tudtam felegyenesedni,s csak artikulálatlan hangok jöttek ki a számon. Görnyedt állapotban szaladtam ijedtemben a kertig,ahol végre rendbejöttem.Azóta -egy életen át- nagy tisztelettel viseltettem minden lépcső iránt./ A földszinti keramit-kockák között fáknak kialakított orgona-sor díszlett,mely majd a második emeletig felnyúlt.Tavasszal beborította illatuk a lakásokat,s orgonacsokor állandóan volt valamennyi szobában.A szomszéd háztól elválasztó magas,tömör kőkerítés mellett is virágágyak díszlettek.Ott állott a poroló is,ahol a szőnyegekből a port nagy puffogások közepette kiverték.Néhány lépcsőn leereszkedve, ívesen kiképzett szárnyas tölgyfaajóval lezárt boltíves kepubejáraton át lehetett kijutni az Iskola utcára.A kapu nagy,kerek kukucskálóablakait kovácsoltvas rácsozat védte.

 Házunk ajtói szélesebbek voltak,mint a maiak,igen zsenge koromban mégis, már-már tragédiához vezetően szűknek találtattak.Rossz étvágyam ellenére ugyanis a szép,fényes  cseresznyét –nyílván praktikus fülreakaszthatósága miatt-, túlontúl megszerettem. Szüleim aggódtak,hogy heves falatozásom közepette a magokat is lenyelem.Édesapám,ki a konzervatív pedagógiai módszerek híve lehetett,s játékos fantáziával is rendelkezett,az elrettentés példáját alkalmazta.Vigyázz,le ne nyelj egy magot,mert akkor  cseresznyefa nő a fejeden,intett mosolyogva.Szavait a fiatalság könnyelműségével fogadtam, biztosra véve,ilyen csak másokkal fordulhat elő.Ám a tragédia bekövetkezett.Riadalmam óriási volt.Láttam magam hatalmas fával a fejemen  közlekedni,amit még valahogy elviseltem volna.Azonban hamarosan rádöbbentem arra,hogy ilyen terjedelmes hajzattal nem futkározhatok többé ki-be a szobákba,mert nem férek át az ajtókon.Ez viszont szerető családomtól való elválást jelentette,aminek már a gondolata is erősen megviselt.Kis agyam,-ami a tudósok szerint háromévesként egy csimpánz szellemi színtjén mozgott-,szélsebesen kereste a megoldás lehetőségeit.Ágaimat le is lehetne fűrészelni,de ez az újszerű hajvágás kissé körülményesnek tűnt.Édesanyám eddig könnyedén,kis ollóval vágta le a hajamat,s a hulladékot egyszerűen a szemétbe dobta.De tud-e édesanyám fűrészelni? S egyáltalán,van-e fűrészünk? Ilyent csak Soltészbácsinál láttam.Aggasztott a gondolat,hogy esetleg az ő kezeibe kerülhetek.Pipa és szeszillata,borostás arca nem volt elég vonzó számomra,sőt! S mi lesz a hulladékkal? Farakásokat már láttam,de olyanok, méretük miatt lakásunkba el sem férhettek.Bonyolult lett volna a vastag,nehéz faágak szállítása is a második emeletről le a földszíntre,nem beszélve a levágott lombkorona hatalmas helyigénye miatti fárasztó gallyazásról. Nem találtam a megoldást! Sírva rohantam Édesapámhoz a tragikus hírrel.Reméltem,ha pánik nem is keríti hatalmába,legalább némi riadalmat kelt megrázó hírem.Igen csodáltam higgadtságát,s meglehetősen rosszul esett,hogy szemeiben a remélt aggodalom helyett elfojtott derűt véltem felfedezni.Bántott,hogy lánya cseresznyefafejűségén ilyen könnyedén túlteszi magát.Vizet ittál-e rá ? kérdezte.Nemleges válaszomra megynyugtatott,hogy öntözés nélkül nem kelnek ki a magok.Ezen eltöprengtem,s megállapítottam,hogy  a kikelés lehetősége valóban elenyésző lehet,hiszen még sohasem láttam fával a fejükön rohangáló gyerekeket az utcán./E balga kis történetet Édesapám derűs humorát megvilágítandó írtam csak le./Fantáziája szüleménye volt Bumburi Kajetán is,aki a rosszgyerekek összefogdosására spcializálta magát,s a szófogadatlan Döncike meghurcoltatásairól számtalan történetet hallhattunk./Be kell vallani,hogy Döncikével, rossz magatartása ellenére titokban néha szimpatizáltunk./ Ha rossz voltam,Buza Kiss helyett Pripicskának nevezett,s legnagyobb büntetésként -heves tiltakozásom ellenére is- közhírré tette ablakunkba kiírva,hogy „Pripicska Judit eladó”.E rémtörténetek után bölcsebb dolog visszatérnünk házunk békésebb,mindennapi világába.

Ezeknek a korunkban elhanyagolt,s e miatt szépnek alig nevezhető,folyosókkal ellátott házaknak belső terei gondozott állapotukban igen mutatósak lehettek./Gondoljunk csak a rendbehozott műemlékházak gyönyörű udvaraira./Ezeket régen leanderek,a szép kovácsoltvas korlát virágtartóiban nyíló muskátlik,kertipadok,futónövények, díszbokrok,napernyős asztalkák,a virágok között apró szökőkutak díszítették.A háborút követő államosításuk után senki nem fordított gondot helyrehozatalukra.A növényzetet mindenhol hivatalból kiirtották,mint a falakra és tetőre káros képződményeket.Férjem állítása szerint,-ki az akkori IKV-nál dolgozott-,a cégnek a kerületenkénti többszáz épület tatarozása helyett mindössze évi 3-4 ház rendbehozatalára volt csupán lehetősége.Később a már teljesen lerobbant épületektől a benne lakók részére nyújtott kedvező vásárlási lehetőséggel igyekeztek megszabadulni.Nyílván azzal a rejtett szándékkal,hogy a későbbi tatarozásra már az új tulajdonosokat kötelezzék./Erre már nem kerülhetett sor a rendszerváltásnak csúfolt gazdasági váltás miatt./.A bennük megmaradni kényszerült elszegényedett réteget most nyugati példára hivatkozva vagyonadóval szándékozzák súlytani./Míg ott csak a valóban tehetősek rendelkeznek magántulajdonú lakással,s arányuk mindössze 20%, nálunk ez az arány a  lakbéremelésektől tartó szegények nyakába varrt rossz lakások miatt 80%./

Minden tiszteletet megérdemel a Budapesti Városvédő Egyesület azon törekvése,hogy a régi házak múltjáról információkat gyűjtsön,s jelen állapotukat írásban megörökítse,így a miénket is. Munkájukban /Adalékok a Viziváros tötrénetéhez II./ a házmesterek tájékoztatására voltak utalva, mivel a jóval korábban államosított bérházak volt tulajdonosai többnyire már szerteszéledtek.Ám ahol az,ill.leszármazottja még benne lakott ,-mint házunk esetében is-,célravezetőbb lett volna azoktól,s nem egy később odakerült házmesternőtől információkat szerezni.E lehetőség elmulasztásával kerülhetett írásukba némi tévedés. Kénytelen vagyok a nyomatékos cáfolat kedvéért ismétlésekbe bocsátkozni.Dédpapa virilista volt,egyike a legmódosabb polgároknak.Ennek megfelelően házának kiépíatését is az igényesség jellemezte.Nem ismerek az Iskola utcában egyéb klinker-téglával burkolt házat / névadó iskoláján kívül/,mint a 36-ot.E burkolat többszörösébe került egy szokványos vakolatnak. 40 éve engem még úgy tanítottak,hogy ez a legdrágább és legtartósabb,s ugyanez vonatkozik a keramit kövezetre is,amivel a földszintet burkolták.A kb. 170-180 fm kovácsoltvas korlát akkoriban is a drágák közé tartozott.Én csak ezeket láttam,de az igényesség nyilván máshol is jelentős  szempont lehetett.Egy ilyen,minőségi épület lakbére nem lehetett olcsó.Az én időmben értelmiségiek és hivatalnokok laktak ott,két iparos,a Stadler fodrász és  Németh könyvkötő is saját műhellyel és segédekkel rendelkezett.Ma vállalkozóknak neveznénk őket.Nem áll tehát az az állítás,miszerint a legszegényebb  rétegek igénye szerinti szoba-konyhás tömeglakásokat építtetett volna dédpapa oda,ahová diplomás családtagjait is költöztette./A három legkisebb,kétszobás lakás is 14 nm.-es konyhával rendelkezett./Az elit környezetre  sem az igénytelen otthonok voltak a jellemezőek.Az sem felel meg a valóságnak,hogy az épület nagyrészének lebotása a többi lakás előnyére vált volna.A lakások melletti épületrészt bontották le,így az nem befolyásolhatta a szomszédos lakások fényellátottságát. Felépülésük óta mind, -a lebontottak is- déli fekvésű,napfényes lakások voltak,s valamennyiből szép kilátás nyílt a vároldal házaira, az utcaiakról a Dunára és  az országházra.A hosszabb szárny lebontását a később köré épült magas házak akkorra már szokásossá vált játszótér-igénye okozhatta,s nem házunk korszerűtlensége. /A többi tévedés lényegtelenebb ./

     HÁZUNK  ÉKESSÉGE,A KERT

Mivel az L-alakú épület hosszabb,kb.7o m-es szárnya az emelkedő Vár oldalában húzódott felfelé,a hosszú épület első emeleti vége már egy szintbe került a magasabb Donáti-utcával. Dédpapa megvásárolta  a szomszédos,házunk végében lévő Donáti-utca 59.sz telket is,s ezen szép kertet alakított ki.Oda út közvetlenül az első emeleti folyosóról vezetett.A kertet csak a család használhatta.Bár a házban mind az öt gyermeke számára szép lakást biztosított,s egyéb rokonok, mint mi is,ott laktunk,a 12 lakást mégsem töltöttük meg,így a rokonságon kívül mások is laktak a házban.A kert közepét hatalmas diófa urallta.Nagy riadalmat keltett,mikor Soltész Ferike róla leesve komoly sérüléseket szenvedett.Távolabb körtefa,sok orgona, díszbokrok és virágágyak sorakoztak sok rózsával. A kertet Szoltészék,a házmesterék gondozták,de dédpapa életében maga ápolta ott rózsafáit.A kert mindkét végén a szomszédos épületek oldalfalainak támaszkodva igényesen faragott,zöldre festett szellős szaletli állott asztalokkal, padokkal.A diófa alatt fém garnitúra hívogatott pihenésre,piros-fehérre festett székekkel,kerek asztallal. A  kanyargó kerti út le volt betonozva,a többi járófelületet,s az ülőgarnitúrák környékét kavicsszórással látták el,a domboldalt füvesítették.A kert emelkedő részén kacskaringós lépcsősor vezetett fel a Donáti-utcai bejárathoz,nekem nagyon tetsző,arasznyi méretű ”kavicsokkal” kikövezve. Tömörfa  kertkapunk mellett, kint az utcán „faköpönyeg” /bódé/ állott állandóan egy rendőrrel,ugyanis pont  velünk szemben volt a Belga Követség épülete,a követség ma is ott székel.Keritésül legalább 3 m.magas,vörös dísztéglából épült boltíveket imitáló tömör kőfal szolgált,melyet a repkény,vadszőlő és borostyán teljesen beborított.A kert lejtős részén gyakorolta az ifjuság a síelési manővereket.A ház felőli oldal korlátján át le lehetett látni az emelettel mélyebben fekvő udvarra.A Donáti-utcai két szomszédos épület repkénnyel befuttatott oldalfala biztosította a kert tökéletes szeparáltságát.

Az én időmben  ez a falakkal körülvett,így  teljesen védett kert a  gyerekek és az ifjuság ideális tartózkodási helye volt.Mi is odamentünk,ha otthon valami nem volt ínyünkre,ha számunkra unalmasnak ígérkező vendég érkezett szüleinkhez,ha kikaptunk,vagy gyerektársaságra vágytunk.Hogy a vendégeink köszöntését elkerüljük,e számunkra kínos  kötelezettség elől az ablakon át a folyosóra  kimászva rohantunk  a menedéket nyújtó kertbe.Többször büntetésként ki voltunk onnan tiltva,ami a gyerektársaságtól való eltiltást is jelentette.Ez igen érzékenyen érintett mindkettőnket.Imre mégis,-hogy meg ne lássák-, a folyosón az ablakok alatt négykézláb mászva megszegte e tilalmat.A kertben próbáltuk meg titokban az első cigarettát elszívni,s ott is ment el tőle örökre a kedvünk. Nagymama húgának, Ilonanéninek kezét-elbeszélése szerint- ott,a szaletliben kérte meg Jáky Rudi bácsi,ki akkor még a Jahl nevet viselte.A kertben zajlottak a családi megbeszélések is.Az ostrom idején óvóhelyünkön elhalt Kayser bácsit és a szomszéd ház lebombázásakor áldozatul esett kis ötéves Janikát is ideiglenesen ott temették el.Értékelnünk kell,hogy dédpapa a zártsorúan beépített Buda központjában ki tudta alakítani ezt a házhelynyi,a környéken egyedülálló kis zöld szigetet,akkori életünk egyik fontos színterét,a kertet.Árnyékos közparkok,játszóterek,sétányok padokkal természetesen bőven akadtak,- ezek adták Buda értékét-,de magánkert környékünkön,Buda szívében nemigen volt található.A gyerekek számára többet jelentett,mint egy családiház kertje,hiszen itt több család gyerekei kíséret nélkül is biztonságban,kedvük szerint bármikor együtt lehettek.Így voltak állandó játszótársaink a Donáti utcában lakó Jáky Rezsőbácsi gyerekei is,kik szabad idejüket szintén a kertben töltötték.A nagy család összekovácsolódása már itt elkezdődött./A ház államosítása után Stadler Tomi a kertben épített magának lakást./

KERTÜNK  HŰSÉGES LAKÓJA, SALAMON                                                  

Meg kell  emlékezni a kert egyetlen állandó lakójáról, Salamonról is.”Ő” egy ritkaságszámba menő,ma már védett görög-teknős volt,páncélzata kb.25-30cm.hosszú lehetett.Egy ismeretlen néni kopogtatott egyszer a kert kapuján,ki hallva kívülről a gyerekzsivajt,egy kosárban átadott egy teknősbékát a gyereksereg nagy örömére.A Salamon nevet,-úgytudom-,Jáky Jenőbácsitól kapta,ki mint érdeklődő állatorvos,az elsők között tekintette meg,s később gyógyította is új lakótársunkat. Salamon télire mindig elásta magát.Ha tél végén,netán még  hóban jött is elő,tudtuk,itt a tavasz.A kisebb gyerekek gyakran ráálltak a hátára,ami neki meg se kottyant,a könnyű teher alól könnyedén kimászott.Többször leesett a magasból,de kemény páncélja mindig megóvta.Csupán szép mintázatán volt látható némi „zománc-lepattogzás”.Nagy népszerűségnek örvendett,s az egész család szorgosan vitte számára az ételmaradékokat.Igen szerette a cseresznyét, /akárcsak én hajdanán/ s piros szandálomról azt gondolva,az is cseresznye,száját tátogtatva futott utánam.Néha világlátásra áhítozva a hosszú folyosón is megjelent. Nagymama orvosa szerint többszáz éves is lehetett.Később az állatkertnek ajándékozták,de ott sohasem láttam,páncélsérüléseiről felismertem volna.

EGY  KIS  DIVATBEMUTATÓ 

Élve a szép környezet-adta lehetőségekkel,rendszeresen kisétáltunk szüleinkkel a közeli Dunapartra.Ilyenkor nyáron is,még óvodás korunkban fehér cérnakesztyűt kellett felvennünk,amit sehogysem szerettünk.Bárhogy is vigyáztunk,a fehér kesztyű hazaérkezésünk után már feketére  változott.Fehér patentharisnyánkra ugyanez volt mondható!E harisnyákat és a zoknikat is állandóan stoppolni kellett,ami igen aprólékos munkát igényelt,s a nők szinte mindennapi teendői közé tartozott.Hozzá külön stoppolófát használtak,ami egy félgömbfejű,nyeles kb.10 cm fából készült eszköz volt,erre húzták rá,s ezen stoppolták be a kilukadt részt.A szép stoppolás dícséretére vált”alkotójának”. Pántos fekete lakkcipő vagy magasszárú fűzős fehér cipő,fehér zokni és hajambakötött hatalmas masni egészítette ki öltözékünket.Hosszú nadrágot gyerekek nem használtak. A fiúk 15 éves korukig rövidnadrágot hordtak,csak utána kapták meg felnőtté válásuk jelképét,a hosszúnadrágot.Nők részére  ez a viselet csak az ötvenes évek közepén jött divatba,lassan terjedt,mert igen kihívónak tartották.A háború előtt színes holmit a nők sem nagyon hordtak,legfeljebb a nyári ruhák voltak kissé tarkábbak.Cipők,kabátok a fekete és barna árnyalatait variálták részükre is.A háború előtt valóban szép, igen mutatós,sokszor bohókás kalapok voltak divatban.Ezek előtt gyakran az  arcot  sejtelmesen takaró, többnyire fekete ritkaszövésű fátyol lebegett,amire díszítésül még kis göböket,mókás pöttyöcskéket is rádolgoztak.A háború után a női kalap,mint úri csökevény eltűnt,helyette az igaz elvtársnőkhöz méltó  fejkendő vált általánossá az „Ifjú gárda”hősnőinek példájára. Szerencsére a lazaság e téren megengedett volt,s eltérve az etalontól, nem kellett azt többszörösen a nyakunk köré is  tekerni.A férfiaknál is eltűnőben volt a kalap,az nem vetített jó fényt gazdájára.Egy igazi elvtárs micisapkát,vagy sirmlis Lenin-sapkát hordott.A talált élelemutánpótlást szállító piros selyem ejtőernyőkből varrtak a nők gyerekeiknek ruhát,nekem is volt ebből kabátkám,majd ezt kinőve egy rolóból varrtak hasonlót.Az ejtőernyők tartós,fényes selyemköteleit szétfejtve,szálaiból mellényt kötöttünk,vagy spárga helyett használtuk.Kinőtt ruháim szoknyájára Édesanyám felvarrt egy-egy újabb sávot más anyagból,s így az mindig elérte a kellő hosszúságot.A tarka paraszt-szoknyámat végül már három ejtőernyőből készült piros sáv is díszítette.

Az üzletek tatarozása,megnyitása előtt mindent az utcán árusítottak,cserealapon.Ezt nevezték ”csencselésnek”.Édesanyám ott vett magának ékszerért ruhaanyagot,amit meg is varratott.Valaki felismerte,hogy az a nyilasok egyenruhájának anyagából készült.Nagy volt az elképedésünk,Édesanyám megpróbálta valahogy átfesteni.Hogy egy ruha mennyi mindenről árulkodhat,felidézek egy későbbi történetet.Kor az 196o-as évek eleje.Ekkor adatott meg,hogy továbbtanulhattam,mégpedig a „Kvassay Jenő technikum” hídépítő levelező tagozatán. Osztályunkban  segédmunkásságba taszított,titkolt volt értelmiségiek,kiemelkedően magasrangú kádárista katonatisztek,-kiknek poziciójához mégiscsak szükségeltetett valamilyen képesítés-és eredeti segédmunkások tarka összetételű „diáksága”szívta magába a tudományt.Egy volt repülőtiszt,ki Ungváry Krisztián”Budapest ostroma”c.néhány éve megjelent könyvének egyik szakértőjeként is szerepel,akkoriban kőműves segédként,az állványzatról leereszkedve gyakran malteros ruhában jelent meg az órákon.Igen ám,de a malter alatt még kivehető volt a hajdani repülőtiszti nadrág,melyet az éber magasrangú katonatiszt felismert,s azonnal szóvá is tett.Aggasztó volt a helyzet,mivel kétséges,hogy egy leleplezett „ellenség”egyáltalán elsajátíthatja-e a hídépítés tudományát?Szerencsére a nadrág eredetét ajándékozással magyarázta tulajdonosa,s a kérdés élét ezzel sikerült elvetnie.Nevem hallatán e volt repülőtiszt lopva megemlítette,hogy nagyanyja is Buza Kiss lány volt,s mindig büszke „ősnemesi” származására. Nemességünkről ugyan hallottam,de „ősnemességről” nem./A nemesi oklevelet I.Lipóttól,1660-ban kaptuk,a Vesselényi-féle összeesküvés idején.Elgondolkodtató,mivel érdemelhették ezt ki e különös időkben őseim,s kaptak érte elismerést  egy Habsburgtól ? S ha jobban belegondolok,arisztokratáink többsége is eléggé kétes érdemekkel szerezhette akkoriban főúri rangját, címét ! / Szüleim nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az előneveknek. De folytassuk a háború utáni divatbemutatót:Hamarosan divatbajött a keki színű lódenkabát,aminek anyaga a lópokrócokra emlékeztetett,a fél ország ebben járt.Én megúsztam,Édesanyám megadással viselte.Ha valakinek sikerült szürke színűre szert tenni,már divatsztárnak képzelhette magát.Majd elterjedt az unalmas szürke kasha-szoknya,a nők boldogabb többsége ebben járt.Nyugati holmit nem lehetett kapni.A külföldi rokonok által,az IKKÁn keresztül eljuttathatott,erősen megvámolt csomagokban található használt ruhák jelentették akkoriban az elegancia csúcsát./A nylonharisnyát külföldrejáró sportolóink szállították./A”csomagból vett”jelszó szinte valamiféle márkát jelentett.Az ilyen áruhoz jutott nő divatmodellként feszített az utcán.A hazai lakosság zöme azonban a Vörös Október Ruhagyár gyűrődő és kellően slampos termékeiben kulloghatott./Egy nyugati diplomatával készült riportban hallottam,hogy akkoriban könnyű volt a dolga,mert totyakos nadrágú férfijairól azonnal felismerhette a magyar delegációt./ A Vörös Októberről jut eszembe,hogy megboldogult szocializmusunk idején minden utca,gyár, vendéglő,szálloda nevében a”vörös”szónak okvetlenül szerepelnie kellett.Ettől lettünk”szocialista”ország.Ha nem szerepelt,az bizonyára a kulákság,vagy a „klerikális reakció”aknamunkájának volt köszönhető.Vállalatomnál az ország településeinek vízellátását terveztük.Ehhez gyakran kellett a helyszínre utaznunk.Minden község főutcája a kötelező”Felszabadulás útja”,vagy a „Vöröshadsereg útja”nevet viselte.Ezt Lenin,Sztalin és Vorosilov követte.A mellékutcák szovjet élmunkások és forradalmárok között  voltak szétosztva.Azért akadt egy magyar is,-s ezt a Nagy Szu.bizonyára megbocsátja-,akiről szintén volt mindenhol  utca: Kossuth Lajos./ Bőrcipő nemigen volt, papundekli féle anyagból préseltek megfestett cipőfelsőrészeket.A szandálok vászonból készültek,fatalpakkal.A görbére faragottnál előkelőbb volt a redőnygurtnira szögezett falapokból összeállított talp,mely már”hajlott”.A nylonharisnya csak az ötvenes évek kezdetén jött divatba.Annyira értékes volt,hogy a tönkrement harisnyák anyagát újrahasznosítva átkötötték.Addig az elegáns megjelenéshez drága hernyóselyem harisnyát viseltek,ami igen hamar tömkrement.Az akkori gyártási technológia nem körkötést alkalmazott a harisnyák esetében,hanem egy lapot összevarrt.A harisnyákon így varrás keletkezett,ami a nők lábán hátul végigfutva mutatkozott.Állandóan vigyázni kellett,hogy ez a csík mindig a láb közepén húzodjon végig.Felálláskor,több mozgás után mindig helyre kellett igazítani.Ha ferde volt,tulajdonosát hanyagnak ítélték.A háború elötti szűkös időkben néhány nő harisnya híján nyáron sötétebbre festette a lábát,s bőrére hátul a csíkot is ráfestette.Csak a háború utáni időkben kezdtek a nők nyáron harisnya nélkül járni,-hála a barisnyák példamutatásának.Az öltözködés leegyszerűsödése ellenére a hatvanas években divatba jött a nyáriruhához is használt,olykor könyékig érő fehér kesztyű, ami elegánssá tette egy kartonruhában is a nők megjelenését.Ez akkoriban igen elterjedt,magam is kesztyűben jártam  nyáron a munkába.Kesztyű a háború előtt a jó megjelenés szükséges kelléke volt.Ha nem vették fel,kezükben szorongatták.A fehér szarvasbőr kesztyű volt a csúcs,tisztítása nehéz művelet volt.Vizesen össze-vissza nyúlt,ezt nehéz volt helyreigazítani,utána szappannal kellett hosszasan puhítgatni,mert megkeményedett.Akkoriban még szigorúbb öltözködési előírások voltak,pl.:Édesapám, beosztása miatt nem mehetett ki az utcára nyáron sem zakó és nyakkendő nélkül.  Csizmát városi emberek nem hordtak télen sem.Esős időben  sár ellen a cipőkre húzható kalucsni,vagy vékony gumicsizma védett.A nők vállig érő hajat viseltek,ennél rövidebb frizura nem létezett.Akiét a háború után rövidebbre  nyírták,apácagyanússá vált.A kislányok valamennyien copfot hordtak,minél hosszabb volt,annál büszkébben viselte tulajdonosa. Ezek mosása,majd kifésülése nem volt valami vidító dolog sem nekünk,szenvedő alanyoknak,sem a mamáknak.A szappan miatt a haj összeragadt,ezért végül ecetes öblítést kellett alkalmazni.De térjünk vissza e divatkitérő után házunk Iskola-utcai frontjára.

 STÁDLERBÁCSI  FODRÁSZATA

Két üzlete volt a háznak,az egyik egy fodrászat, a házban lakó Stádleréké.Bejárata felett-mint minden fodrásznál-,a régi borbély céhmesterség cégére,két sárgaréztányér lógott. /Ennek eredete állítólag a következő:Egy borbélymester uralkodója körüli tevékenységéért hálábol kapott szappanhabja készítésére egy arany tálat,melyet örömében,műhelye fölé kilógatva közszemlére tett. Mai időnkben a kihelyezés még elképzelhető,ám hogy továbbra is ott lógva megmaradjon,már nehezen!/ Stádlerbácsi üzletében magam is néhányszor megfordultam. Amikor az akkori szokásnak megfelelően 15 éves korban levágták a lányok hosszú,derékig érő copfjait,következett a vállig érő haj bedauerolása.Az u.n.”melegdauer”.A „meleg”enyhe kifejezés,mert égetően forró volt. Akkori tapasztalatom szerint ez a művelet,ha nem is egészen az inkvizició kínzásaihoz volt hasonlítható,de  hitem szerint azt erősen megközelíthette.A mennyezetről lelógó hatalmas vasabroncs is már eléggé megdöbbentő volt,melyről körben lelógtak a haj felcsavarására szolgáló nehéz,vaskos,orsó-szerű vasszerkentyűk,gubancos villanydrótok,csipeszek társaságában. Stádlerbácsi ezekre csavarta fel az áldozatok haját.A szoros csavarás az egész fejet felfelé húzta,amit nyakunk nyújtásával igyerkeztünk eredménytelenül ellensúlyozni.Ilyen kifeszített állapotban kapcsolták rá az áramot,előzőleg  átitatva a felcsavart hajat valamilyen szúrós,köhögtető vegyszerrel.Az egész  szerkezet egyre nehezebbnek bizonyult,a csavarzatok egyre forróbbak lettek.A tortúra legalább  egy óra hosszáig tartott.Ha nagyon égetett,Stádlerbácsi a szájához emelt kis csövön át igyekezett a jelzett helyre enyhítő levegőt fújni.Az eredmény egy pulikutyára emlékeztető,kifésülhetetlen gubanc lett,amilyennek egy friss dauernak akkoriban lenni is kellett.Szerencsés esetben nemigen égett meg a haj,vagy fejbőr,de nem ez volt a jellemző.A „szépségért”meg kell szenvedni, volt a jelszó,s mi boldogan vállaltuk.Úgy éreztük,ezzel a frizurával végre bizonyítottan bekerülhetünk a „nagyok” rég áhított birodalmába,hiszen gyerekkorunk egyik nehezen viselt béklyója az volt,hogy még”kicsik”vagyunk.Vélt jogfosztottságunkra tett pontot az új frizura./Emlékszem határtalan büszkeségemre,mikor egyszer egy kofa a piacon már „kisasszonynak” szólított.Az első „nénizés”inkább lesújtó megdöbbenés volt számomra,s nehezen hittem,hogy valóban nekem szólt./ Hajunk csak a dauerolás után egy-két hónappal érte el  a megfelelő,ki is fésülhető állapotot.Mindez nem Stádlerbácsi felé akar kritika lenni,a korabeli dauer állott ezen a színvonalon.Jó humorára jellemző,hogy amikor a még kicsi öcsém egyszer önállóan hajvágás céljából felkereste,s pajeszánál mutatta,hogy ott vágjon le jócskán belőle,Stádlerbácsi Imre nagy megdöbbenésére komoly arccal megkérdezte,hogy „a fülből?” Édesanyámhoz és nagymamához is hetente házhozjött egy másik fodrász,ki a magávalhozott gázégőjén felforrósított sütővasát hangos csattogtatásokkal pörgetve, fejhez tapadó,igen szabályos hullámok alkotta remekművet produkált.

A  PAPÍRKERESKEDÉS

Házunk másik üzlete egy papírkereskedés volt.Ezt  Édesapámék gyerekkorában Bilicsi Tivadarnak,a későbbi híres szinésznek apja,Grawatsch Tivadar bérelte.Ők a szemben lévő Tomay-féle házban laktak,s ablakukból „Púúúbi” kiáltással üzengettek át fiuknak az üzletbe.Később Erdélyi Katalin vette át a boltot,majd a háború után egy Bresztyenszky nevezetű volt katonatiszt.Életem első keresete az általa eladott,apró gyöngyökből vékony dróra füzött lepke volt. Hogy valóban akadt-e remekművemre vevő,vagy  gyermekszeretetének volt-e köszönhető keresetem,ma is rejtély.

SZOMSZÉD  HÁZAK, KITELEPÍTÉSEK

A közvetlen szomszédos,Iskola u.34-es számú földszintes ház Neuberéké volt.Folyosónkról le lehetett látni udvarukba. Ők a budai régi  sváb nemzetség tagjai voltak.Őszinte ámulattal csodáltam,amint erkélyükön cipőjüket pucolva, -tisztaságukra jellemzően-, annak talpát is bekenték cipőpasztával és kifényesítették.Szomorú,megrázó élmény volt számomra,amikor a háború után kitelepítették régi otthonukból őket. Emlékszem szívszorító,hangos sírásukra,jajgatásukra,mikor házuk elhagyására kényszerültek.Ennek keserűségét a későbbiekben a magam bőrén is megtapasztalhattam,amikor 1951-ben rendőri kísérettel hurcoltak el minket is Iskola utcai otthonunkból,s telepítettek ki a keleti határ szélén a falutól egy órányi távolságra lévő tanya kamrájába./A szomszéd tanyára vitték a már 70 év fölötti Klebersberg Kúnónét,akit férje érdemeire hivatkozással Szeged városa kikért,vállalva  teljes ellátását is,/a kommunista városvezetés !/ de ilyen rebelliót nem engedélyeztek./Ám, míg a svábokat nyugatnémetországi demokráciába szállították,egy szabadabb életbe, ahova Magyarországról sokan vágyakoztak,minket keletre hurcoltak és kényszerlakhelyhez kötöttek.Esetünkben így nem is a „kitelepítés”,hanem a”deportálás”szó a megfelelő.Édesapám nyugdíját egyidejüleg megvonták,s csak fizikai munkát végezhettünk.Napszámba jártunk a tanyavilág gazdáihoz.Ez napkeltétől napnyugtáig tartó munkát jelentett.Hogy a távoli földekre gyalogosan időben eljuthassunk,nyáron már hajnali 3 órakor,sötétben indulnunk kellett.Napibérünk két kiló cukor volt,mert a helybéliek a cukortermesztésből éltek.Ők kenyerükre is cukrot tettek,mert  csak az volt,a húst,zsírt bekellett szolgáltatniuk.Kuláknak minősített házigazdánk egyetlen tehenét a kiérkezett adóbehajtók adótartózás címén lefoglalták.Mikor a befizetést igazolta,elvitték a borjút a jövő évi adó terhére.A későbbi erőszakos TSZ-esítés során,-mint utólag hallottuk-,e munkaadóink közűl többen is öngyilkosak lettek.Mi is a rendőrség állandó,goromba zaklatásai és súlyos nélkülözések közepette éltünk, rettegve,mikor visznek mindannyiunkat, mint a „nép ellenségeit”tovább, Szibériába. Csak a felháborodott nemzetközi  tiltakozásoknak köszönhető,hogy mindez be nem következett.

A szorgalmas svábság a németországi kedvező lehetőségek közepette hamarosan anyagilag talpraállt,s küldeményeikből felvirágozhattak a hazai sváb települések is.Mi az amnesztia után ugyan elhagyhattuk kényszerlakhelyünket,de Iskola-utcai lakásunkat elkobozták,oda rendőrcsaládot költöztettek.Budapestről amúgy is kitiltottak,s otthon nélkül földönfutókká váltunk.Budapestet körbelakva Gödön,Gödöllőn,majd Budakeszin húzódtunk meg,komfort nélküli lakásokban.Húsz évig nem volt fürdőszobánk,a vizet kintről hordtuk,s az udvaron álló „árnyékszéket” használtuk,aminek ülődeszkáját a téli hófúvások idején belepte a hó.Az általános iskolát leszámítva,mint”X”-esek,az ország valamennyi tanintézményéből ki voltunk tiltva. Még segédmunkásként sem helyezkedhettünk el a későbbiekben sem,ha kiderült volt kitelepítettségünk.Az pedig a „káderezések” során mindig kiderült,s csak a legalantasabb munkakörökben dolgozhattunk.Ezek jövedelméből lehetetlenség  volt bármilyen lakást is vásárolnunk. Kezdetben ugyan Rajkaiék felajánlották egy szobájukat,ahova be is jelentkeztem,ám másnap megjelent a rendőrség kitoloncolásomra.Nyílván budapesti tartózkodásommal 2o évesen nagy veszélyt jelenthettem a „szocccalizmusra”./Egyik rokonunk az egyetemen gúnyosan u.n.”gyorstalpalók”-nak nevezett BM-es tiszteket is oktatott,akiknek magas állásuk betöltéséhez sürgősen mondvacsinált diplomára volt szükségük.Egy ilyen „hallgató”,professzora kérésére,annak kedvében járva utánanézett,mi szerepelt Édesapám káderlapján,ami ürügyül szolgált kitelepülésünkre.”Bűne”a következő volt:Édesapám miniszteri tanácsosként a háború után a Pénzügyminisztérium Költségvetési Főosztályának volt a vezetője.Mint ilyen,bizonyos állami pénzek kiutalása felett rendelkezett.Egyik dunántúli főispán monumentális szovjet emlékmű állítására igényelt hatalmas összeget.A háborút követően a kórházak romosak voltak,több helyen is a betegek a betört ablakú, hosszú folyosókon földre helyezett szalmazsákokon feküdtek.Apám, felelőssége tudatában azt merte mondani, amíg a kórházakban ilyen állapotok uralkodnak,addig csak kisebb összeget ajánlhat fel emlékműre.”Megtagadta a szovjet emlékmű felállítására a támogatást”,állott káderlapján a nyilvánvaló ítélet.Ez természetesen csak ürügy volt,hiszen a magasabb poziciókat betöltő  értelmiségi réteget,s köztük apámat is,mint régi”méltóságos urat”, mind kitelepítették,hacsak nem szerzett a Rákosi időkben jópontokat. /Kitelepítésünkről  Édesapám részletes napló-szerű feljegyzést készített,azokról az időkről egy másik írásomban magam is  részletesen beszámoltam./

Frankék is a Neuber-házban laktak,Gyuszi tangóharmonikás csodagyereknek számított,ujságok is írtak tehetségéről.Egy alkalommal az ostrom idején is átjött óvóhelyünkre,hogy harmonikajátékával szórakoztassa a csüggedő társaságot.Zenei karrierje azonban,sajnos félbeszakadt,mert az oroszok megszabadították harmonikájától, s akkoriban ez pótolhatatlan volt.Később néha leült a zongoránkhoz,s virtuóz módon játszotta Beethoven „Tavaszi szonátáját”.

Másik szomszédunk,az Iskola u.38.sz.ház Budapest ostromakor rommá lett,kimentett lakói akkor a mi óvóhelyünkön találtak menedéket.E házban volt Winklerék vendéglője,s távolabb a Dinka-féle,igényesen kialakított hentesüzlet, melynek fehér csempés falát tehén,bárány,disznó és egyéb állatokat ábrázoló színes csempesor díszítette.Csillogó,hatalmas sárgaréz pénzeskasszája kurbli forgatásával adta ki a blokkot.Egy rövidárú üzlet is volt a házban,a Dériéké.Ostrom után üzletének helyén mi,gyerekek a romok között félmaréknyi gombot kaparásztunk ki a porból,amit az arra járó Dérinéni igen rossznéven vett.Bár a háború és kitelepítés során sokmindenünk odaveszett,egy ilyen gomb ma is birtokomban van.

Tőlünk a második szomszédos ház,a 32.sz.Lersch báróéké volt.Emelete kissé eltakarta egyébként kellemes kilátásunk egy részét.A„Tolnai.világlapjában”Lers Vilmos  államtitkár halála alkalmából levelezőlap nagyságú fénykép mutatja díszmagyaros,kitüntetésekkel dekorált fényképét.A trianoni béketárgyalásokon is részt vett Apponyi Albert delegációjának egyik szakértőjeként.Édesapám egyetemi indexében is olvasható neve,mint a nemzetközi jog professzora,nála apám”igen szorgalmas”bejegyzéssel „colloquált”. Dédpapának is volt vele némi vagyonjogi megállapodása,melynek irata birtokomban van.A „Tolnai–világlapja”1924-ben közli rokonunk,Gratz Gusztáv arcképét is,alatta a következő felirattal:”Dr Gratz Gusztáv,volt külügyminiszter. Ő az első szovjet-oroszországi magyar követ Moszkvában”/Valószínüleg ezért kerülhetett a nyilas-időkben Mauthausenba./ Gratz Gusztáv pénzügyminiszter is volt,miniszterelnökségre történt felterjesztését azonban nem fogadta el. E házban élte gyerekkorát a Szörényi Évaként ismert szinésznő,Lersch Éva,ki később Amerikában terjesztette a magyar kultúrát.

 

A  BUZA  KISS  NAGYPAPA

Házunk a Dunára merőleges Markovits Iván utcára nézett,ezen át nyílt kilátásunk az országházra.Markovits I. a gyorsírás területén szerzett érdemeket.Az Iskola utcában,közelünkben volt is egy gyorsírást tanító intézmény, „Kozma iskola”névvel.Nagy,falra festett hirdetését ma is szemem előtt látom.Nagyapám,Buza Kiss János,kit én már nem ismerhettem,de korábban élete végéig szintén házunkban lakott,egy alapítványt létesített az akkor nyilván újdonságnak számító gyorsírás terjesztésének  támogatására.Díjazásban a gyorsírás terén élenjáró  diákok részesültek.Úgy gondolom,talán feltételezhető némi összefüggés a helyi egybeesések között.Kovácsy Ferencné,Jáky Lilinéni is gyorsíró volt,mégpedig a parlamentnél,ami a szakma csúcsát jelentette,ott csak a legkiválóbbakat alkalmazták.Érdekes,hogy nagyapám alapítványáról mit sem sejtve,gyerekkoromban –kisdiák módjára-, több tantárgy tanítását fölöslegesnek itéltem.Szerintem akkoriban a gyorsírás,az eszperantó és a gőrkorcsolya kötelező tanításának bevezetése többet könnyített volna az emberiség életén.Sajnáltam,hogy korszakalkotó ötletem még szűk családi körben sem talált megértésre.Pedig az utcán hömpölygő gőrkorcsolyás tömegek látványa már magában is lenyűgöző lett volna.Búza Kiss nagyapám sokoldalúságát mutatja,hogy az akkor gyakori,jótékony célú műkedvelő előadások főszereplőjeként is szerepelt,nem is egy darabban./Egyikben Váradi Sándort alakította,ki a maga idejében neves szinész-tanár lehetett,a róla elnevezett utca sarkán áll jelenlegi lakóházunk./ Az előadások magas színvonalát bizonyítja,hogy bennük  zeneszámokkal fellépett Buza Kiss-ágon távoli rokonunk,Káldy Gyula,a Pallas-lexikon szerint a Nemzeti Szinház,s a hazai,majd több kölföldi Operaház igazgatója is.Mint Európa-szerte ismert kiváló zenész és énekes,a belga király lányát is ő tanította énekelni./ Néhány műsor ez időkből még  ma is birtokomban van./

HADBALÉPÉS, ELSÖTÉTÍTÉS, LÉGIRIADÓK

 Sajnos,az 1940-es évek már nem a béke évei voltak.Kitört a második világháború,Magyarország hadbalépésével megszokott életvitelünk felborult.

Erősen él emlékeimben az elsötétítés bevezetésének /talán hadbalépésünknek/ első napja.Általános volt a mozgósítás.Hatalmas plakátok jelentek meg a falakon,mindenki a háborús új rendeleteket olvasta.A papírkereskedések elsötétítő papírt vásárlókkal voltak tele.Otthon rajzszögekkel erősítettük ablakainkra az iskolásfüzeteink burkolására használt sötétlila papirost,hogy fény ne szűrődhessen ki.A város felbolydult.Mi aznap délelőtti előadásra az operába készültünk Lajos bácsi családjával, Búza Kiss Irénkéékkel,unokatestvéreimmel együtt. Bayer Babatündér c.balettje volt műsoron. Irénkével utána hasztalan próbálkoztunk lábújjunk hegyén megállni,mint azt a balerínánál láthattuk.Édesapám poziciója megkívánta előkelő helyen,a kormányzói páholy melletti díszpáholyban ültünk./Évtizedekkel később,ha egyáltalán operába juthattunk,nem adtuk lejjebb a kakasülőnél !/Az előadás előtt megjelent a színpadon az igazgató,s tájékoztatta a közönséget egy riadó esetén szükséges magatartásról,s az óvóhelyek elérhetőségéről.Már ez is elég nyomasztóan hatott.Előadás után hazamenet a Lánchíd közepén lehettünk,mikor megszólaltak a szirénák./Akkoriban általában gyalog jártunk/.Nagy rohanás következett.Idegen emberek ragadtak meg minket,gyerekeket,s húztak sietve a budai oldal felé.Futottunk,ahogy csak bírtunk.Budán óriási csattanásokat hallottunk.Nem ismerve még a bombák hangját,az alagútban menedéket találó autók visszhangos ajtócsapásait véltük annak.Ez volt az első riadó,s még nagy volt a pánik.Később már alaposan hozzáedződtünk,s a hosszú óvóhelyi tartózkodás során a hallottak és a rázkódások alapján úgy véltük, szakértőjévé váltunk a különféle aknák,bombák,ki és belövések milyenségének,becsapódási távolságának és méreteinek.A legelső bombatalálat Budán a városmajori nemrég épült templomot érte.

Az általános és kötelező elsötétítés miatt az utcákon csak halvány”irányfények”nyújtottak némi tájékozódást.Az autók reflektorjaira is lefelé irányuló fénytompítót helyeztek.Ez akkoriban  közlekedés szempontjából nagyobb gondot nem okozott, kevés volt az autó,azok is lassan közlekedtek. A lovaskocsi jóval elterjedtebb volt.Az esti utcai cigarettázás sem volt megengedett,az is jelzést nyújthatott az alacsonyan szálló ellenséges gépeknek.A Toldy Ferenc utcai házunkat állítólag azért érte már korán bombatalálat,mert előtte katonák cigarettáztak.Egyik riadó alkalmával egy közeli ház ablakából vakító fény zúdult a sötét környékre,nagy felháborodást keltve mindenkiben.Egyértelműen jeladásnak véltük,Rudibácsi ki is nyomozta tulajdonosát.

A légitámadások kezdeti korszakában,mikor még nem alakult ki az előzetes figyelmeztetés,hanem a riadók váratlanok voltak,egy alkalommal Búza Kiss Lajcsi és Irénke nálunk aludt az Iskola utcában.A váratlan éjjeli szirénázásra Édesanyám gyorsan ébresztette a négy gyereket.Angyalkák,gyorsan felkelni,öltözzetek,s ki a folyosóra!Közben az ég már vöröslött az orosz gépek által ledobott,mindent bevilágító „Sztalin-gyertyák”fényétől.Lajcsi álmából felocsúdva a folyosón a szokatlan fényben kitartóan kereste a szerinte beígért angyalkákat.Szomorú volt rádöbbenni,hogy az égből angyalkák helyett egészen más valami fog leékezni.

A légiriadók már háborúbalépésünk idején elkezdődtek.A masszív Iskola utcai épület boltíves pincéi szolgáltak óvóhelyül is.A szirénák számomra ma is félelmetes,bőgő szavára megszólalt a földszinti kolomp is,s kis motyóinkat szorongatva rohantunk le a pincébe.Imre öcsém feladata egy rúd téliszalámi szállítása volt,amit lelkesen cipelt,mert igen szerette.Aggodalmakkal telten érkeztek a ház lakói a hideg,sötét pincébe.Egyszer kanyarós lettem.Mint fertőző beteg,nem mehettem a többiekkel a pincébe,csak mikorra már mindenki leért.Akkor egy szenespince részlegben várhattam meg a riadó végét.Kellemetlen volt a szirénák elhangzása után is,lázasan odakint várakozni,rettegve a bombázógépek gyors érkezésétől.Sokszor már zúgásukat is hallani véltem.A háború éveiben állandóan követték egymást a légitámadások.Volt időszak,amikor le sem feküdtünk,közös társasjátékok közepette vártuk a riadót.Egyik kedvenc játékunk az akkor divatos”Capitaly”volt.Telkeinken gyültek az apró fa-házacskák és szállodák.Imre öcsém büszke kis lelke a vereséget nehezen tűrte,ilyenkor a földre vetette magát,s megragadva az asztal lábát,azt alaposan megrázva a házak és szállodák szanaszét röpültek.A rádióból követni lehetett,melyik megyék felől közelednek esténként bombázó felszabadítóink repülőkötelékei.”Ungvár-Nyírség”,hallatszott rendszerint azonos időben az esti  berepülésről a figyelmeztetés.”Berepülési veszély”,majd”Légiveszély”,végül”Riadó”voltak a fokozatok.Később,az ostrom megindulása előtt le kellett adni a rádiókat a légóparancsnoknak,aki azokat lepecsételte és egy külön helyiségben elzárta.Igy akkor rádión már nem tájékozódhattunk az eseményekről.A riadók végét monoton szirénahang  jelezte. A kolomp később is szerepet kapott.Az ostrom utáni hetekben e kolomp mellett felváltva őrködtünk,hogyha felszabadítóink a lezárt kapu ellenére bejutnának házunkba,látogatásukra mindenki idejében felkészülhessen,s órát,ékszert,élelmet,bort elzárjon. /Sötétedés után akkoriban gyakran hallhattunk segítségért kiáltozást,s az orosz rendfenntertó,a”patrul”kétségbeesett hívását./

MENEDÉKÜNK, A  TANYA

A légitámadások elől mi a ménteleki tanyára menekültünk.Ott meg az amerikai Liberátorok és Boeingek zúgtak hatalmas,zárt kötelékekben a fejünk felett.Hány gép lehetett,5o,1oo,15o,vagy még több,nem tudom.Félelmetes dübörgésüktől a föld is rengett,morajuk minden más hangot elnyomott.Áthaladásuk idejére az előírás szrint „lövészárokba”húzódtunk, amelyek tetejét rőzsekötegekkel fedték le.A bent ülők ruhája az elvágott gyökerekből szivárgó víztől hamarosan  nedves lett.A szűk árkokba a  kövérebbek nem fértek be,ők az orgonabokorba bújak.Az állatokat is behajtották a rétekről az erdőbe.A gépek elvonulása után a környék tele lett röpcédulákkal és az állítólag a radar megtévesztését szolgáló sztaniolpapírral,amit buzgón szedegettünk.Plakátok figyelmeztettek az amerikai gépek által ledobott robbanó babákra,s hasonló tárgyakra.”Én is hadicélpon vagyok ?”állt egyik plakáton a felirat,mely egy kislányt ábrázolt,megsérült kezében a robbanó babával.A csintalan Lajcsi egy radírosvégű ceruzát tett le a földre,s izgatottan mutatta  a”nagyoknak”,mit talált.Lajcsi kis ujja egyre jobban közeledett a ceruzához.Irénnéni rémülten tiltakozott e veszélyes holmi megérintése ellen.A riadalom csúcsát a ceruza megérintése jelentette,s Lajcsi hahotázva nyugtázta a felnőttek lóvátételét.A tanyán is hallható volt a budapesti bombázás moraja,éjjel pedig vörös fény látszott Budapest irányából.Ez elég aggasztó volt,hiszen Édesapám ott dolgozott.Néha egy-egy gép kivált a kötelékből,sorsukat nem ismertük,de a csendőrök több alkalommal is kerestek a környéken ejtőernyősöket.Ez igen felcsigázta kíváncsiságunkat,még a hátukon fehér batyuba kukoricát gyüjtő embereket is messziről ejtőernyősöknek néztük.Egy alkalommal egészen közeli bombarobbanás rengette meg tanyánkat.Állítólag cseresznyeszedőkre dobták a bombát. Villany még nem volt a tanyán,az elemes rádió sem volt még ismert.Egy akkoriban ritka„kristálydetektoros” készülék segítségével próbáltunk hírekhez jutni,felelőse Sanyi unokabátyám volt.Fülét odaszorítva tudott csak a riadókról értesülni,mert e művelet közben a kristály állandóan elmozdult,s csak a recsegés volt hallható.

Mivel 1944-ben a légitámadások miatt hosszabbra nyúlt az iskolai szünet,s így hosszabb időt töltöttünk unokatestvéreink társaságában a tanyán,a szülők gondoskodtak szellemi foglalkoztatásunkról.A tanyát már régóta  ”Suttogólaknak”neveztük,mivel a nagy terület-adta távolságok miatt csak kiabálva lehetett kommunikálni.Megalakítottuk a „SÖK”-öt /Suttogói Önképző Kör/ s minden gyereknek előadásokat kellett tartania a korához illő,megadott témában. Sportversenyeket is rendeztünk,magas-távolugrásból,futásból,s hatalmas kártya és sakk csaták is zajlottak.Egy falusi asszonyka,ki a ház körül kisegített,egyszer megkérdezte,ugyan,mit néznek órákon át merően azon a sakk-táblán?Hogy időnként lépések is történnek,már elkerülte figyelmét.Ping-pong és krikett versenyeket is rendeztünk.Nagy büszkeséggel töltött el,amikor Matolcsy Huba,az akkori ifjusági teniszbajnok /s Orbán miniszterének apja/ egy szervámat nem tudta visszaadni.A magunk készítette íjakkal célbalőttünk,s Édesapám flóbert-puskájával is célozgattunk,bár az igen nagyokat rúgott./ezt később a Dunába kellett dobni,mert a háborús időkben tartása nem volt engedélyezett./A helyi újságot,a”Ménteleki Harsonát”szüleink,s a nagyobbak szerkesztették.Ez a tanyai eseményekről számolt be a régi idők sznobságát parodizáló humoros formában.Példányait ma is őrízzük.Mindenki  különös,előkelő nevet és foglalkozást kapott,mint pl.Irénnéni: Encsencsi és piricsei Csincsurek Ernesztin,a férje,Lajosbácsi: Markotabödögei  Bödögei Bódog, az ADVT vezérigazgatója /Alig Döcög Vasút Társaság-mivel Lajosbácsi MÁV mérnök volt/ Sok csodálónk akadt,amikor hazautazva a lajosmizsei vonaton e neveken szólítottuk egymást.Mindenki,aki a tanyára látogatott,kapott egy „harsona-nevet”.A hosszú vakáció is sajnos, egyszer véget ért. A gyerektársaságot és a nekünk nagyon tetsző és számunkra tökéletesen megfelelő pezsgő”szellemi életet”hátra kellett hagynunk,hogy a bombázások miatti késői iskolakezdésre hazaérhessünk./Közel 40 évvel később,az akkorra már düledezőfélben lévő néhány tanyai gazdasági épületet férjemmel rendbehoztunk,s azóta is,-most már egyedül- nyaranta ott időzöm./

AZ  OSTROM  ELŐTTI   HÓNAPOK

Budapesten mindenki az ostromra készülődött.Az élelmiszerellátás a háborús helyzet miatt erősen megromlott.Mi a tanyáról kaptunk némi élelmet.Vincellérünk,Bálint lovasszekérrel fuvarozott Budapestre félbevágott disznókat.Édesanyám egy bőröndre való tarhonyát hozott a tanyáról,amit ott készíttetett,ezt a Nyugati Pályaudvar vámosai nem akarták beengedni.Igen sok élelmiszer már hiánycikk volt.Divatbajött a „szója kolbász”,ami kenőmájas utánzata volt. A háború után  még évekig sokminden nem volt kapható,így többek között a citrom és csokoládé.Narancsot és banánt csak 1956 után láttunk.

Októberben érkeztek az Iskola utcába Kecskemétről menekülő rokonaink,kik a város kiürítése miatt kényszerültek lakhelyük elhagyására.Nálunk kapott szállást Búza Kiss Jánosbácsi családja,akik Ungvárról menekülve kerültek Kecskemétre.Ő ezalatt katonáskodott. Kecskemétről menekültek közül Rajkaiéknál kapott szállást sógorságuk,a Lohinay-család is. Ducinak becézett 9 éves kisfiuk minden elektromos háztartási gépet szakszerűen megjavított,s nagy hozzáértéssel még kapcsolási sémákat is rajzolt hozzá.Bátyja,a 17 éves Béla levente kötelezettsége miatt nem maradhatott velünk.A Merétey család a Baár Madasban talált menedéket,de keresztapám Dr.Merétey Sándor a ménteleki tanyán maradt,ahol 40 Kecskemétről kiszorult ismerősének adott szállást.Házunkból Draskóczy Gáborbácsit behívták katonának,így ő az ostrom idején távol volt családjától.Ugyancsak katonáskodott a földszinten lakó Szendrei Öcsi is.Kibővült családunkkal e viharos időket rendszeres esténkénti bibliaolvasással enyhítettük,s Édesapám zongorakíséretével hozzá zsoltárokat,dícséreteket énekeltünk.

ZSENGEKORI  BUZGÓLKODÁSAINK  ZSÓKÁVAL

Buza Kiss Zsókával,-lévén csak egy év korkülönbség közöttünk-,már korábban is sok közös élményünk völt./ekkor még nem töltöttem be 12-ik évemet/.Most egy lakásba kerülve buzgón vagdostuk ki a Magyar Nők Lapja.c.újság színes divathölgyeit, igazságosan kisorsoltuk egymás között őket,s valamennyit előkelő nevekkel láttuk el.Mégnagyobb lelkesedéssel vágtuk ki Horthy Miklós és családja képeit,melyeket külön albumba ragasztottuk.Képeivel hamarosan egy egész füzet megtelt.Az enyémet kitelepítésünkkor Édesanyám a fürdőszobai kályhában kénytelen volt elégetni. Zsókáét édesanyja a tűzhely egy zúgába rejtette el,ahol némileg megpörkölődve,de megmaradt./A kilencvenes évek elején,Horthy Miklós hamvainak hazahozatalakor én is ott lehettem Kenderesen./

Jóval kisebb korunkban Zsókával igen eredményesen kölnivizet gyártottunk.Ez abból állt,hogy apró orvosságos üvegfiolákba vizet töltöttünk,s abba virágszirmokat szórtunk.Kitettük a  kertben a napra,s vártuk az Édesanyám beígérte másnapi„beérést”.Ő távollétünkben erről gondoskodott is.Színes krepp-papírral megfestette és kölnivízzel szagosította üvegcséink tartalmát. Határtalan volt boldogságunk,amikor másnap reggel a kertbe loholva felfedeztük a változást.Annyira belelkesedtünk,hogy hatalmas perspektívát gyanítva,felmerült mindkettőnkben a tömeggyártás gondolata is.Szerencsére az üveghiány megmentette az emberiséget gyártmányainktól.Csak az üvegek lezárásakor támadt közöttünk némi csetepaté.Az üvegcséket összesodort papírdugókkal láttuk el,de volt egyetlen darab,így felbecsülhetetlen értékű eredeti parafadugó,mi viszont ketten voltunk !

Egyéb közös kalandunk is akadt, még jóval iskolás korunk előtt. Történt ugyanis,hogy csodaszép piros bakelit babacsészéket kaptunk ajándékba. Ha csésze, akkor abból inni is kell,vélekedtünk. Szomorú tapasztalatainkból már leszűrtük,hogy elképzeléseinket a nagyok érthetetlen okokból keresztülhúzzák.Nyílván ez most sem lenne másként.Az ivászatot tehát kellő óvatossággal,titokban kell végrehajtanunk.Tervünk megvalósításának színhelyéül a forgalmas konyha helyett a kellően szeparálható fürdőszobát szemeltük ki.A nagy pillanatot elérkezettnek látva,óriási körültekintéssel be is vonultunk lábujjhegyen a kiszemelt helyiségbe.A főszerepet játszó csészék ott lapultak gondosan zsebeinkbe   rejtve. Odabent a háborítatlanság kedvéért az ajtót is magunkra zártuk.Megengedtük a vízcsapot,s kellő áhítattal kortyolgattuk csészéinkből a bakelit-illatú vizet.Nem voltunk telhetetlenek,az első adag után a repetának még a gondolata sem merült fel bennünk.A megelégedettség mámorában nem sokáig lubickolhattunk, józan eszünk arra intett,hogy dolgunkat jól végezve,tettünk színhelyéről mielőbb szélsebesen távozzunk.A kilincset ugyan megragadtuk,de az ajtó nem nyílt,nem tudtuk kinyitni.Forgattuk a kulcsot jobbra,balra.Én is, Zsóka is,…hiába.A rádöbbenés pillanatában először csak sírvafakadtunk,majd valóságos pánik tört ki rajtunk.Zsóka kis ökle telejes erejével,vadul verte az ajtót,s szűnni nem akaróan „kulcsot kéreket”kiáltozott.Én ennek eredményességét azonnal elvetettem,hiszen ablak nem volt a fürdőszobában,csak szellőző,a kulcslukon át pedig nem lehet semmit beadni.A  kulcs amúgy is ott van Zsóka kezeiben.Úgy hittem,naív elgondolásához képest én sokkal inkább a realitások talaján állok.Ha innen nem tudunk kijutni,előbb-utóbb éhenhalunk,3-4 éves korunk napjai tehát meg vannak számlálva.Reményeink nem lévén, a „meghalok”szó üvöltözésével e tényeket rögzítettem fuldokló zokogás közepette. Mindketten bőgtünk,s torkunk szakadtából kiabáltunk. Édesanyám e ribillióra rögtön az ajtó másik oldalán termett.Zsókával,-mint a már nagyobbal- ki és betetette újra a kulcsot,ami végül sikerrel járt,s kiszabadultunk.Egy tény,heves vágyunk a hasonló vízivásra erősen lelohadt,s annak még  gondolatát is egy életreszólóan száműztük! De ugorjunk 1944 tragikus őszére.

 

NÉMET MEGSZÁLLÁS

KIUGRÁSI KÍSÉRLET,

MARGITHÍD FELROBBANÁSA

Hamarosan elérkezett október 15.,háborúból kiugrásunk kísérletének napja.Hallgattuk Horthy nyilatkozatát,majd hamarosan Szálasiét.”Lángban áll a világ,ég mind a négy sarka”hangzott beszéde a rádióból.Megjegyeztem ezt a mondatot,mert számomra teljesen érthetetlen volt.Noha a földet gömbölyűnek tanították,s mégis volt egy északi és egy déli sarka,ha értelmetlennek is tartottam,nehezen  elfogadtam,de hogy e sarkok egyre szaporodnak,s egy gömbnek négy is legyen belőle,már sok volt számomra!A Donáti-utcáról láttuk a rohamsisakos német katonákat,amint a Várba vezető Franklin lépcső mindkét oldalán,a fentről jövők felé irányított fegyverrel figyelik az onnan érkezőket.Feltehetően ugyanez lehetett a helyzet valamennyi Várba vezető utcánál. A németek még jóval az ostrom előtt minden hidat aláaknáztak. Margithíd felrobbanásakor hallottuk az iszonyatos dörrenéssorozatot.Kiszaladtunk annak irányába, a Dunapartra,megnézni,mi is történhetett.Máig is előttem a borzalmas látvány. A leszakadt hídszerkezetekről a vízbe csusztak a villamosszerelvények,egyik kocsi már a vízben,a hozzá kapcsolt még a lejtős útpályán.Több ilyen villamost is láttunk,némelyiknek már csak a teteje látszott. Rajtuk,róluk,belőlük emberek másztak felfelé,s a  szétrobbant híddarabokon is,messziről nézve,mint a hangyák sűrű tömege,igyekezett mindenki felfelé jutni.A vízben is szanaszét roncsok, törmelékek, s vergődő emberek sokasága.Mindez szombat déli csúcsforgalom idején történt.A Dunaparton láthattuk még korábban az alsórakparton Jugoszlávia felé tömegesen vonuló német alakulatokat is.Bár Teleky Pál ez ellen tiltakozva vetett véget életének,mégis a felső sétányon rajongó emberek sokasága köszöntötte őket,cigarettát,virágot,csokoládét dobálva kocsijaikra.Német Fraulenünk is,kit Németországból hozattak szüleim,hogy megtanuljuk tőle a német nyelvet,egy magávalhozott albumban állandóan Hitler képét csókolgatta./A Frauli,ki nem tudott magyarul,együttlétünk alatt azt megtanulta,mi a németet nem!/ A németség egy részének fanatizmusát bizonyítja egy NDK ban Imrével szerzett kellemetlen élményünk is.A háború után vagy húsz évvel Drezdában a Zimmernachweiss-nél béreltünk szobát.Házigazdánk szinte eszelősen magasztalta Hitlert. Nem akartunk hinni a fülünknek,hiszen akkoriban Magyarországon ilyesmi már el nem hangozhatott.Esetleges provokációra gyanakodtunk.Különös volt,hogy szobánk két oldalát végig drapéria borította,s nem tudhattuk,mi rejtőzik mögötte.Kénytelenek voltunk szállást változtatni.

BUDAPEST  OSTROMA

Budapest ostromakor 80 embernek nyújtott két hónapon át menedéket dédpapa pincéje.E létszámba beletartóztak a szomszédos Winkler-ház kibombázott menekültjei és máshonnan hozzánk vetődött családok is./A pince hivatalosan óvcóhelyként csak 3o fő befogadására volt alkalmasnak minősítve/.Az ostrom alatti,pincében eltöltött időkről naplót írt Édesapám, Dr.Buza Kiss Imre,s magam isírtam kis megemlékezést,így e félelmetes,megrázó hónapokat itt nem részletezem./ Külön említést érdemel azokból a nehéz időkből Stádler Antal légóparancsnok nagyszerű szervezőkészsége és nagybátyám,Dr.Sólyom Sándor orvosi helytállása. Mindkettejüknek nagy hálával tartozunk ! Stádler bácsi ostrom után megszervezte házunkban a romeltakarítást is,mivel az épület több találatot kapott.A”közmunkában”minden lakó részt vett,láncban adogattuk a törmelékkel teli vödröket egymásnak.Szép gesztus volt ez családunk felé, komoly kiadásoktól mentesítette a tulajdonosokat.Az ostrom alatti összezártság egymásrautaltsága nyomán erősödött meg,s vált valóra házunk valamennyi lakójának szinte egy családdá olvadása.

OSTROM UTÁN…

Ám nem csak lakásaink,Budapest jó része is romokban hevert.Nagy feladat várt lakóira.Egy nyugati diplomata írásában olvastam,mennyire csodálkozott Németországon és Ausztrián átutazva,hogy míg ott a háborúból felocsudva sokáig csak letargikus tehetetlenségben  kóvályogtak az emberek,Magyarországon azonnal megpezsdült az élet,színházak,kávéházak nyíltak,s határtalan energiával megindult az ujjáépítés.Először a lótetemek elhurcolására szedtek össze embereket,erre házunk férfilakóit is kötelezték.A Markovits Iván utcában különösen sok szerencsétlenül járt lótetem feküdt.Az éhező nép belőlük kanyarított ki magának értékes ennivalót.Más alkalommal felszabadítóink a Kossuth-híd építéséhez tereltek össze embereket.Édesapámék csoportja a Margithíd mellett épülő”Manci hídhoz”cipelt hosszú gerendákat a helyszínre. 5-6 ember, vállain keresztülfektetve hurcolta a nehéz faoszlopokat.A magasabb növésűek rosszul jártak,mert ők cipelték az egész terhet,az alacsonyabbak csak a gerendák alatt meneteltek.Édesapám magas lévén,alaposan kivette részét e munkákból. Akkor még nem sejtettük,mekkora szerencsénk volt,hogy munka után hazaeresztették őket,s nem kerültek szokás szerint „hadifogolyként”a Szibériába induló csoportok közé!

     GYEREKCSÍNYEK

Nekünk,gyerekeknek is akadt némi afférünk egy orosz katonával.A Batthyány térre helyezett számos sínpáron vasúti vagonok álltak,tele ágyútöltény hüvelyekkel.Ezek igen mutatós,rézből készült mozsárméretű csillogó hengerek voltak,s módfelett megnyerték tetszésünket.Be is másztunk a kocsik közé,hogy egyet megkaparinthassunk.Ám az orosz őr észrevett,s nagyot üvöltve ránkfogta fegyverét.Mi kénytelenek voltunk hadizsákmány nélkül,szélsebesen hazaiszkolni.Hogy elsütötte volna-e fegyverét,ha nem engedelmeskedünk,máig sem tudható.

Kertünk gondosan körülkerített homokozójában Imre és Búza Kiss Lajcsi,-akik tíz év körüliek lehettek-,az ostrom után szigorúan tiltott akciók sorozatát hajtották végre.A város akkoriban tele volt főleg a romok között található különféle kisebb-nagyobb lövedékekkel,töltényekkel.A fiúk ezeket összeszedték,s a kerti homokozóban gyújtózsinór segítségével felrobbantották.Ez a felnőttek elől eltitkolt rendszeres,igen élvezetes szórakozásukká vált.Akciójukat „pipecelésnek”nevezték,s feszült várakozással lesték a robbanás pillanatát.Szerencsére őrangyaluk fogta kezüket,így nem történt bántódásuk.Szüleink semmit nem sejtettek e veszélyes tevékenységről,s úgy hiszem,sohasem szereztek róla tudomást.Igen sok tragédia következett be  akkoriban a gyerekek könnyelmű elővigyázatlansága miatt.A fiúknak ostrom után egyéb szerencsés kimenetelű kalandjaik is voltak.A mozikat lebombázták,ezért több,nagyobb teremmel rendelkező helyen is vetítettek filmeket.Így a Batthyány téri Casanova házban és a Budai Vigadóban.Az Amerikai Követségen nálunk  eddig nem játszott nyugati mese és kalandfilmek voltak láthatók.A fiúk rászoktak erre a szórakozásra.De akkor már éber államvezetésünk sasszemével figyelni kezdte az „imprrrilllista”követség kaland és Disney filmvetítéseinek nyilvánvalóan hazát árulni szándékozó látogatóit.Egy napon a rendőrség le is csapott e  rendkívül veszélyes,ezért automatikusan a  kémek rangjára emelt mozirajongókra,s a bennelévőkkel együtt körülzárta a termet.A gyerekek szerencsére alacsony termetüknek köszönhetően a felnőttek lábai körül bújkálva valahogy még idejében kimenekültek. Ha ez nem sikerül,minden súlyos következményével az ostor szüleinken csattant volna!

VETKŐZTETÉSEK

Az ostromot követő időkben nem csak mozikban volt hiány,hanem ruhaneműben is. Divatossá váltak a „vetkőztetések”,ilyenkor sötétedés után a kihaltabb utcákon haladókat minden ruhájuktól megfosztották.Ez télen vált igen kellemetlenné.Egy alkalommal mi is Édesanyámmal valahonnan későn mentünk haza.Az elhagyatottabb Iskola utcába fordulva füttyös jelzést hallottunk,s távolabbról visszajelzést.Szerencsére nem kellett továbbhaladnunk,dédpapa jó helyre épített háza mindjárt ott volt előttünk,s gyorsan sikerült kapunkon át biztonságba kerülnünk./Sólyom Sándor bácsiról a bőrkabátját húzták le,amikor sebesültek gyógyítására ment./

ÉGBESZÖKŐ INFLÁCIÓ

E nehéz időket súlyosbította a száguldó infláció.A keresetek egy nap alatt semmivé váltak.Fizetés napján a családtagok még délelőtt siettek hozzátartozóik munkahelyére a pénzt felvenni,mert délutánra  nem ért semmit.A vásárlás sem volt könnyű, a hihetetlenül kicsi választékból vettük,amit lehetett.A pénzek címletei egyre több nullával szaporodtak.A végén már kimondhatatlan nagy számok szerepeltek,mint mil-pengő,bil-pengő,végül adópengő,stb. / E pénzek többségéből megmaradt egy Édesapám-készítette gyüjtemény. / Hihetetlen nagy szerencse,hogy volt egy megmentőnk,Rákosi apánk,a”Forint atyja”,aki véget vetett mindennek,nélküle bizonyára máig is tartana az infláció.Aug.20-án megszületett a Forint.Első vásárlásom egy ping-pong labda volt,amit 3 Ft.-ért vettem.

Ezekre az évekre rányomta bélyegét a háborút követő,valamennyiünket érintő nélkülözések sora, a romos környezet,az úton-útfélen még hónapokig érezhető, lerombolt házakat körüllengő,nehéz hullaszag,az élelmiszerek hiánya,a megélhetési gondok.Az igazi,”békebeli”Iskola utca a háború előtti gyermekemlékeimben él.Idézzük fel e viszontagságos idők után újra azokat.

HÁZUNK  BÉKEBELI  MINDENNAPJAI

Családunkban -dédpapának köszönhetően-  a közös békés együttlakás  következtében   erősödhetett meg, teljesedhetett ki és maradt fenn a szélesebb családi összetartózásnak mai napig is tartó köteléke.Így, együtt élve valamennyiük gondjaival,bajaival és örömeivel,vált lehetővé a nagyobb egymásra figyelés és egymás megsegítése is.Vasárnaponként betöltötték a házat a süteménykészítés ínycsiklandozó zörejei..Súlyos rézmozsarakban törték a cukrot,diót,s a rézhabüstökben csattogtatások közepette verték a habot.Az elmaradhatatlan süteményekből mindig jutott  kostoló a többi rokon számára is.Az én feladatom volt ezek széthordása,s ha szükségessé vált,a közös tulajdonú,Ilonanéni gondozásában lévőa”Pufi” névre hallgató, akkor még ritkaságszámba menő porszívó elhozatala is. Közös volt Annus,mint házivarrónő,aki teljesítménybér helyett órabérben dolgozott,olyan lassan,amilyenre csak képes volt. Egyszer a konfirmációs ruhám próbáján elájultam a több órás állás következtében./Akkoriban a háborút követő hiányos táplálkozás következtében vérszegény kislány voltam,Sólyom Sándor bácsi májinjekciói hoztak végül rendbe./ A foltozó munkákat végző Jolán kisasszonyt is a család adta kézről-kézre.Ő már idős volt,s állandóan aggasztotta a szerinte nem kellő magas szobahőmérséklet, melyet egy magával hordott hőmérőn mindig ellenőrzött.A háziasszonyok –esetleges hőgutát is vállalva- elszántan igyekeztek kivívni megelégedettségét. Kasza bácsi,a férfiszabó is házhozjött,ő Édesapám öltönyeit készítette.A háztartási munkák monoton rendjébe új színt hoztak az időnkénti „nagymosások”. Ilyenkor az eldugott,nem túl csábos mosókonyha szerepe  felértékelődött.Már hajnalban nagy jövés-menés,csöbrök,fazekak kongása töltötte be a ház csendjét.Hatalmas rézüstökben forrt a víz,s a nagy mosóteknő is be volt már áztatva,hogy kellőképpen bedagadjon. Szennyesruhák,ruháskosarak kavalkádja keltette fel a gyerekek érdeklődését.A nagymosások közös főszereplője e végtelen nehéz fizikai munkától lesoványodott, idősebb ”Mosó Zsuzsi”volt.A ruhákat egy teknőbe eresztett,nem érdes,inkább hullámos felületű bádogtálcán dörzsölte tisztára,kicsavarta,majd a padláson ki is teregette.Ott minden lakónak, a kellő szellőzés érdekében hézagosan beépített lécekkel  elválasztott, tágas, lezárható padlásrésze volt.A háború idején a léckerítéseket tűzveszélyességük miatt le kellett bontani./Ezekből készültek az ostrom alatt jó szolgálatot tett óvóhelyi emeletes hálópriccseink./

 

A házban rendszeres időközökben megjelent az általam csak „kofferosnéninek”nevezett hölgy,aki igen fínom fehérneműket,pongyolákat kínált.Ugyancsak házhoz jött a Mudrics néni, csodálatosan hímzett,azsúrozott,toledós ágyneműivel.Állítólag gyerekekkel dolgoztatott.A Jermyné arany és brilliáns ékszer- ritkaságokat hozott.Csak egyedi darabokat kínáltak,s valamennyiük árúit részletre lehetett kifizetni.Házaló ügynökök is jöttek,módosabb környék lévén,jobb árukkal.Egy festményeket árusító ember nekem nagyon tetsző őszi erdei részletet kínált.Anyámtól sírva követeltem megvásárlását.Végül Édesanyám eleget tett kérésemnek,s megvette a képet,ami zongoránk felett díszlett.A kitelepítéskor ez egy házunkbeli családhoz került. Emlékezetemben ma is mint a leggyönyörűbb kép szerepel! Érthetetlen vágy él bennem,hogy mégegyszer megláthassam.Érdekel akkori izlésem,s hogy valóban jó kép volt-e? Úgy hiszem,erre nincs már mód,pedig mit nem adnék egy pillantásért! / Gyerekkorom óta szerettem festeni.Annyra,hogy a tájat,erdőt,házakat olyan szemmel néztem,milyen színű háttérből,milyen alapozással lehetne azokat jól megfesteni ?/ Személyes ismerősök voltak a környék kiskereskedői is.A Schlosser és a Dinka hentes,a Dévényi vegyeskereskedő,Molnár-néni,a tejes,a zöldséges és a szomszédos nagy vásárcsarnok árusai is listát vezettek a vásárolt árukról,melyek árát havonta kellet kifizetni.A szembenlévő házban volt a Tomay cukrászda.Csiszolt tükrök,aranyozott csillárok,rózsaszín selyemmel bevont apró rokokó fotelok képezték a berendezést.Fínom süteményük messzi földön híres volt./Egy családi összejövetelre az akkor családunkba került ifjú asszonyka Tomayéknál rendelt tortát.A családi ebéd után a sok sütemény közül kiemelkedett a csodálatos torta.Mindenki dícsérte készítőjét,az ifjú feleséget.Ő szerénykedve fogadta az ámuldozók kórusát.Ám ahogy a torta fogyott,az alatta lévő csipkés papírról kiolvasható lett a „Tomay cukrászat”felirat.Az elképedt asszonyka reagálásáról már nem szólt a krónika./Egy másik,anyáméktól hallott rtégi történet is eszembe jut a Tomayék kapcsán.Édesanyámék fiatalsága idején az egyik igen csinos nagynéném is hivatalos volt anyámékhoz egy családi összejövetelre.Ugyancsak meghívtak egy távolélő nőtlen rokont is,ki nem ismerte a meghívottakat.A csinos nagynéni a dunaparti villamossal érkezett,ahol a tömött kocsiban egy férfiú igyekezett a közelébe nyomódni.Nagynéném riadtan konstatálta,hogy a Batthyány téren  e dalia is leszállt,de szerencsére a Tomay cukrászdánál lemaradt mögötte.Anyámék örömmel fogadták nagynénémet,majd nemsokkal később csengettek.Megjelent a villamosi lovag,kezében nagy tálca süteménnyel.Az egymásraismerés pillanata nem lehetett mindennapi,s a nők hódolója bizonyára kellemetlen perceket élhetett át.Az ostrom idején Tomayék óvóhelyét egy bomba négy emeletet keresztülszakítva telibetalálta.Kimentésükre férfiaink is kísérletet tettek,hiába.Tomayék is ott pusztultak házuk valamennyi lakójával együtt.A környék egyetlen telefonja náluk volt található,időnként mi is azt használtuk.Házunkban is volt egy időben telefon Jáky Ilonanéniéknél.Cukrokat a Stühmer üzletek kínáltak.Legnépszerűbb a frutti volt,előrecsomagolt áru nem létezett.Csábító üvegtartókban voltak a különféle cukorkák,s lapátkával mérték csörögve a kívánt mennyiséget kis papírzacskókba.Az ilyen cukrok igen mutatósak voltak,az egymásmellé helyezett üveggömbökben csillogott a különféle színú savanyú,töltött,vagy mézcukor.Népszerű volt a köhögést is csillapító,cipőpertli hosszúságú képlékeny,fekete medvecukor és a majd kétarasznyi hosszú,kemény,rózsaszín,vagy sárga, ceruzavastagságú,szopogatható árpacukor.Szépen kidolgozott,virágmintákkal díszített nyalókák tömegében is válogathattunk.Libál látszerészhez ritkán kerültünk,olyankor be kellett számolnunk családi eseményeinkről. Rubleczky üvegárús azonos csiszolású,egyedi másolatokat készített megrendelésünkre a nála vásárolt,majd eltörött ólomkristály poharakról.Boltjuk államosítása után évtizedekkel a Haas és Cjzeknél   találkoztam vele,mint eladóval,s azonosítottam be,mikor valaki a nevén szólította.A Székely elegáns ruhaüzlet tulajdonosával később egy alkalmi,leárazott árúkat kínáló üzlet elárúsítójaként találkoztunk,ki Édesanyámat felismerte,mint régi kuncsaftját.Mindketten csodálkoztak.Édesanyám,hogy ő ilyen helyen árusít,ő meg,hogy Édesanyám ilyen helyen vásárol.A rendszerváltás után a belvárosban láttam új üzletüket. Ezek a boltosok egész családunkat ismerték,sokuk még nagyanyám korosztályát is,mindig készségesek,szívélyesek és teljesen megbízhatóak voltak.Mások becsapása még a gondolatvilágukban  sem létezett.De személyes ismerősök voltak a Kotsis-fényképész,vagy Fischer késes,stb.,kik már távolabb laktak,s kikhez ritkábban kerültünk.Általában az akkori Viziváros kereskedői és iparosai szívélyes jóviszonyt alakítottak ki a helyi lakóssággal,s valóban egy hatalmas családban érezhette magát mindenki.

 

Néha ószeres jelent meg házunk földszintjén,hatalmas,kitömött zsákkal a hátán. ”Ócskavasat,üvegeket,mindent veszek”,hallatszott rekedtes hangján.Jöttek a „drótostótok”is”drótni-fótni”jelszóval,ők többnyire a kilukadt lábasokat foltozták.Nyáridőben naponta rendszeresen érkezett a jeges,nagy,megrakott lovaskocsijával. Már messziről hallatszott jellegzetes”jeges,jeges”kiáltása. Érkezését az egész ház várta,s a gyerekek számára érdekes eseménynek számított a marcona jegeslegények ügyködése,s a hatalmas muraközi-lovak körül sürgő-forgó asszonyok sokasága.A kb.20x20 cm. x 1-2 méter hosszú jéghasábokból csákkánnyal farigcsálták le a kívánt mennyiséget.Az asszonyok vödrökkel sorakoztak,s hordták a jégdarabokat jégszekrényük bádogtartályába,amelyből kis csapon át le lehetett ereszteni az olvadt jég vizét.Ugyancsak mindennapos volt a szódás megjelenése is,érkezését szintén kiabálással jelezve.A szódaszifonhoz hasonló,nyomókaros működtetésű nehéz szódásüvegek súlyos terhet jelentettek.A jól megrakott széles „stráfkocsikat”szintén hatalmas termetű lovak húzták.A téli tüzelő házhozszállíttatása is nagy eseménynek számított.Széntől feketearcú,marcona legények hordták hátukraerősített kosarakban a tüzelőt le a pincébe.Milyen a fa,amit hoztak?Jó-e a szén minősége?A lakók a folyosókról szemlélve nagy szakértelemmel értékelték a szén minőségét.Gyakran brikett helyett szénpor érkezett,ilyenkor új tulajdonosa napokig lógó orral közlekedett.Ez érthető is volt mert ennek a begyújtáskor keletkezett sok füst és szénmonoxid az egész lakást betöltötte.A lovak szájához pihenőidejükben fülükre erősített kis zsákot kötöttek,amiből buzgon falták harsányan ropogtatva a zabot.A lótrágya szaga mindennapos volt az utcákon,bár az azt árasztó matériát hamarosan eltakarították.Nem így a cseppfolyós „termékeket”.Ezek az út közepén hatalmas sárga tócsákat képeztek,s kellő gondot kellett fordítani átkeléskor elkerülésükre.Ma már külföldön a luxusnak számító sétakocsikázás lovaira „pelenkákat” kötöznek a termék felfogására,így biztosítva az utak tisztaságát.Nálunk ez még várat magára. Ma csak a szegényebb ember jár-legfeljebb vidéken- lovaskocsival,akkoriban a módosabbak is.Díszes felszerelésük impozánssá tette lovaik megjelenését.Cifrázott hámjuk hosszan lelógó bőrsallangjai és a homlokukra boruló bőrdarabka színes rojtokkal,s rézveretekkel volt díszítve,gyakran piros,vagy zöld posztó-mintázat is élénkítette a sötét,kifényesített  bőrkellékeket.Sokukat kicsiny,színes bojtocskák,vagy apró csengettyűk egész sorozata is díszített. Télidőben leálláskor gazdájuk pokrócot terített hátukra.Május elsején,-ami akkor nem a munka,hanem a tavasz érkezésének ünnepét jelentette-,minden lovat orgonával is feldíszítettek.Ilyenkor valamennyi bejárati kapu,-Soltészék jóvoltából a miénk is- szép orgonadíszítést kapott.A budapesti lóállomány az osrom következtében teljesen elpusztult,a kevés életbenmaradottat az éhező lakosság élelem hiányában levágta és akkori ritka csemegeként  elfogyasztotta./Az óvóhelyen mi is./A lovakról az az idő is eszembejut,amikor a háború előtt lovaskocsival mentünk be gyakran a tanyáról Lajosmizsére,rendszerint nádból fonott sárga csézán.Ha sokan voltunk gyerekek,hogy mind elférhessünk,a gyümölcsök szállítására használt széles/stráf/kocsira tömörültünk,amit igen élveztünk,bár volt piroskerekű díszes fekete lakk hintónk is.A süppedő homokdűlőről kiérve a betonúton ütemesen csattogott a lovak patkója.A mai 5-ös úton olyan ritkán járt autó,s olyan lassan,hogy közeledtekor kocsisunk leszállt,hogy a hozzá nem szokott lovakat előlről lefogva megfékezze a motorberregés-keltette riadalomtól.Érdemes az időben mégjobban visszamenni egészen Édesapám gyerekkoráig,amikor Örkény és Lajosmizse között rendezték a kezdeti autóversenyeket,mert itt volt az ország legegyenesebb útszakasza.Édesapámék tanyai nyaralásuk idején gyerekként ki is mentek az autóverseny megtekintésére.

 

Május 1. szerény dekorációinál sokkal látványosabb volt az Anna-napi búcsú. A Batthyány tér,de a Markovits Iván u.még a házunk előtt is  tele volt különféle harsány feliratú,színes bódékkal, céllövökdék, körhinta, mutatványosok sorakoztak egymásmellett. Nagy volt a tömeg, alig lehetett átfurakodni az emberek sokaságán. Mindenhonnan a kikiáltók harsány hangja,trombitaszó,harmonika és más zenebona ricsaja hallatszott. Szüleink nemigen lelkesedtek a minket mágnesként vonzó attrakciók iránt.Azért velük együtt lemehettünk,s ettük a vattacukrot,s különféle kincseket nyertünk.Egy „sóher vagy”feliratú fakanálra ma is emlékszem,mert nem tudtam,mi a sóher jelentése.Ez a szó családi szótárunkban még ismeretlen volt.

Házunk békés csendjét néha hegedűszó,vagy verkli hangja váltotta fel.Ilyenkor a folyosóról papírba csomagolt pénzérméket dobáltunk le a földszint keramitjára.Ezeket sorra összeszedték,s minden adományt a ledobónak külön megköszöntek.Az akkori koldusok nem kéregettek,hanem ráakartak szolgálni muzsikájukkal az adományokra.Egyik rendszeresen visszatérő koldus felfigyelt Édesanyám talán a szokásosnál több pénzt tartalmazó csomagocskáira.Fel is ment egyszer hozzá az emeletre.Elmesélte számtalan anyátlan gyermekének történetét,akik egytől egyig mind éppen kórházban betegeskedtek.Anyám látva hiányos öltözetét,nekiadta Édesapám egy drága zakóját.Kissé később a közeli kocsma előtt látta pártfogoltját,már újra zakó nélkül,igen rózsás hangulatban.

Édesanyámat más alkalommal szintén felkereste valaki,mikoris Ő igen könnyelműen kitért biztos meggazdagodásunk lehetősége elől.Ez a Szálasi-időkben történt,amikor minden lakó nevét, adatait,származását fel kellett tüntetni a kapubejárat feletti táblán.Amikor már mind elmentünk reggel otthonról,s anyám egyedül maradt,harsányan üdvözölte őt egy ismeretlen férfi. ”Szervusz Pauluska,a rokonod vagyok,most érkeztem Erdélyből.Meghalt a Petibácsi,s nagy örökséget hagyott ránk”-mondotta.”Most intézem az ügyvédnél a dolgokat,s a tiedet is lebonyolítanám,pusztán némi pénzre lenne szükségem az ügyintézéshez.”A Petibácsi valóban gazdag lehetett,mert nem csak egy házat,hanem az ujdonsült rokon szerint egész Herkulesfürdőt Édesanyámra hagyta.Az áldozatkész férfiú hivatkozott a nagypapára is,kinek neve nem jutott hirtelen eszébe.Anyám Antalnak nevezte meg,holott nem is annak hívták.”Hát persze,a Tóni bácsi”-volt a lelkes válasz. Édesanyám a továbbiakban nem sokat teketóriázott.”Magának adom Herkulesfürdőt”,mondotta nagyvonalúan,s becsukta látogatója orra előtt az ajtót. Herkulesfürdőre azóta is derűsen,mint könnyelműen félredobott örökségre tekintek.Játékos fantáziámat az ordítóan kilátszó lóláb ellenér is birizgálta a misztikus Herkulesfürdő,s a közelmúltban átutazhattam sohasemvolt birodalmunkon.Elmondhatom, anyám”öröksége”nem volt mindennapi ! Ferenc József-korabeli,igényesen épített paloták sorozata szegélyezte mindkét oldalon a patak mentét,mely csodálatos,sziklás hegyek szorosában csobogott,apró hidacskákkal kötve össze a két partot,melynek padokkal ellátott virágos sétányai ma is gyönyörűek.Az örökös szemével felmérve a látottakat,a valaha fényűző,hatalmas épületeken igencsak akadna még javítanivaló.Vígaszom,hogy e tatarozás valószínűleg meghaladná  egy magyarországi idős,nyugdíjas asszony anyagi lehetőségeit./Bár már spórolok,egyelőre saját  vízcsapomat szeretném kicseréltetni./

Édesanyámnak egyéb”kalandjai” is voltak az Iskola-utcában.Reggelente hivatalba menet a ház előtti utcasarkon találkozott a környék szemeteslovával.Ugyanabban az időben gyüjtötték be ugyanis naponta házról házra járva a paci kordélyába a szemetet.Mint nagy állatbarát,Édesanyám minden nap kockacukrot vitt számára.Ám egy alkalommal ezt elfelejtette,nem úgy a lovacska,ki feledve  szemét után járó gazdáját,megindult anyám mellett a járda szélén,s vállát bökdösve követelte jogos járandóságát.Hűlt helyét látva bősz gazdája még idejében utolérte,s Édesanyám lómentesen érkezhetett hivatalába. Anyám más állatokkal is hamar barátságot kötött.Nem volt olyan fogait csattogtató,vicsorgó kutya,melyet  a kerítéslécen átnyúlva meg ne símogatott volna.Lehet,hogy kedveskedő szavaiba varázsigéket is kevert,mert soha,egyetlen kutya sem harapta meg.Budakeszi udvarunkon is  különféle ebek tűntek fel néha, hosszabb,rövidebb időre.A környék kutyatartói meg is vádolták kutyáik elcsábításával,pedig azok jó szón és símogatáson kívül mást nemigen kaphattak tőle,hisz élelem tekintetében akkoriban magunk is igen szűkösen álltunk.Macskákban sem szűkölködtünk.Okányból hozott Cilukánkhoz a házbéli,s egyéb kóbormacskák is csatlakoztak,s állandó harcot vívtunk a meg-megújoló bolhaállomány ellen.Cilukánk igen szomorú véget ért.Ma is lelkiismeretfurdalásom van miatta.Budakeszin,pontosan ablakunk fölé a fecskék fészket építettek.Tavasszal a kicsinyek kikeltek,s a szülők lelkiismeretes szorgalommal etették őket.Cilukánk az ablakpárkányon ülve éberen figyelte tevékenységüket.Egy hirtelen mozdulattal egyiküket elkapta.Leírehatatklan az a kétségbeesett riadalom,mellyel a másik madár követte a szájában párját cipelő macskát.Én utánarohantam,s úgy elvertem Cilut,hogy a fecskét kiejtette szájából,de az már életképtelen volt.A másik fecske fájdalmában továbbra is csapongva,visongva keringett fölöttünk.Ciluka e tragétiától fogva nem mert ablakunkra telepedni,csak messziről láttuk,amint a szemben lévő használatlan kút lefedett tetején kuporog.Egy idő után eltűnt.Sokáig,mindenhol kerestük,hiába.Évek múlva kibontották a kutat,s megtalálták a belefulladt Cilukát.Szegény,a fecske elfogásával csak a macskák kötelezettségének tett eleget.

Az ostromot követően különféle állatok az Iskola-utcában is megfordultak.Élelmes háziasszonyai a nagy élelmiszerhiány közepette mindennel megpróbálkoztak családjuk ellátása érdekében.Idusnéni vezérletével az elhagyott grundokon pl.csalánt szedtek,abból készült a spenótfőzelék.Süteményünk a kukoricamálé volt,cukor helyett melasszal édesítettünk.Jó ötletnek bizonyult a tyúkok tartása.Ezt minden család megpróbálta „lesz tojásunk” jelszóval.Mi is szereztünk egy Julka névre keresztelt kis pipit.Kezdetben a konyhában lakott egy kosárban,s néha levittük sétáltatni a kertbe is.Vettük neki a magvakat,s szépen növekedett.Egyre nagyobb kíváncsisággal vártuk az első tojást Julkától,mint táplálásunk jutalmát.A tojások mégsem özönlöttek.Helyette egy reggel rekedtes kukorékolásra emlékeztető hangokat hallhattunk.Nem emlékszem már mi is lett szomorú vége,úgy sejtem,fazekunkban fejezte be rövid életét.Villany még sokáig nem volt,kigyulladása szinte ünnepi eseménynek számított.Vízet csak tablettákkal fertőtlenítve ihattunk.

ÓVODAI  MEGPRÓBÁLTATÁSOK

Elérve az óvodás kort,délelőttönként ki kellett szakadnom az Iskola utca biztos védelméből.Ezt nehezen viseltem,s a német nyelvű óvoda ablakából zokogások közepette integettem távolodó anyámnak.Szüleim vállalták e tortúrát,remélve,hogy leányzójuk a német nyelv tudoraként tér majd végül is haza.E helyett egy dunaparti családi sétán megdöbbenve tapasztalták,hogy teljesen értelmetlen szókotyvalékokat hadarok magam elé.Amikor kérdőre vontak jelentését illetően,azt válaszoltam,hogy „a Tante Magda és a Tante Gizella is ilyen értelmetlenül beszél”.Nyilván csüggesztően hatott  szüleimre e rádöbbenés,mert egy másik óvodába vittek,már Imrével együtt.A Montessori módszert alkalmazó intézmény elve az volt,hogy minden gyerek a kedvére való foglalatossággal töltse el ottani idejét.Egyik szobában énekeltek,a másokban labdáztak,egy sarokban tornáztak stb. óvónők felügyelete mellett.Mindenki azokhoz csatlakozhatott,amihez kedve volt.Én nagyon jól  éreztem magamat,fogtam a színesceruzákat és egész nap rajzolhattam.A termek   falai hamarosan megteltek „alkotásaimmal”amire szüleim igen büszkék voltak.Az óvodai taxi naponta értünk jött,s haza is vitt,menetközben begyűjtve és leadva a gyerekeket.Néha Búza Kiss Lajcsi is velünk jött.Heves tiltakozása ellenére a sofőr legyőzve motollaszerű kapálózását,magávalragadta,s betuszlolta őt is a kocsiba.Élveztük az autókázást.Imre mindig a sofőr mellé ülhetett,s tanulmányozhatta a régi „szürke”Ford vezetését./Két taxis cég fuvarozott  Budapesten,a”szürke”és a”kéktaxi”.Ez utóbbi tulajdonosa az egyik legnépszerűbb szinésznő,Szeleczky Zita férje volt./ Akkoriban a mérsékelt sebesség megengedte,hogy lenyitható tetővel közlekedjenek az autók,télen a vászontetőt felhúzták.Indításkor a vezető kiszállt a kocsiból,s a kocsi orránál folytatott hosszas kurblizás után indult csak be a motor.A duda kis tölcsérre szerelt gimilabda volt,ezt megnyomva hápogásszerű hangot hallatott.Az index az első ablak tükre mellé szerelt,igény szerint hol jobbra,hol balra kiugró világító nyíl volt.A taxikon az első ülést vékony fal választotta el a hátsó ülésektől,rajta kis eltolható üvegablakkal.Ezen át beszélhetett az utas a gépkocsivezetővel.Úgy hiszem,esetünkben ezt a falat lebontották,hogy ellenőrízhetőek lehessenek a hátulülő gyerekek is.A taxikon a hátsó üléssel szemben kihúzható,zsámoly-szerű ülések is voltak,nálunk ezek lassan megteltek az összeszedett gyerekekkel.

KONFIRMÁCIÓ

Édesapám már kiskoromban is elvitt Istentiszteletre a Szilágyi Dezső-téri templomba, ahol prezsbiter volt./A fiatal Horthyék is e szép templomban esküdtek./ Áhítattal néztem a kékrefestett,csillagokkal telehintett belső kupolát,közepén a háromszögbe festett,szelíd szemmel,mely kép egész életemen át,mint mindent vigyázó szem, végigkísért.Sajnos,felújításkor a templom e szép jellegzetességeit elhagyták.Egyéves koromban karonülőként egy keresztelőről ki kellett a templomból vinni,mert a fehér,gömbölyű lámpabúrákat látva, azokat labdának hittem,s hangos”abda,abda”kiabálással követeltem leemelésüket.Később az ifjusági Istentiszteletekre jártam,ahol Mirtse Árpád segédlelkésztől mindig kikaptunk amiért  csak ilyen kevesen vagyunk,ami miatt sehogyan sem tudtam én szégyenkezni.A háborút követő vérszegény korszakomban sokszor elsötétült köröttem a világ,amikor tele volt a templom,s hosszasan kellett álldogálnom.Ilyenkor –látva falfehér arcomat-, még mielőtt összeestem volna,többnyire adtak ülőhelyet.A konfirmációm csodálatos volt./Hegyi Füstös István segédlelkész készített fel rá./ Búza Kiss Zsóka, ki egy évvel előttem konfirmált,elmondta az ígét,amit akkor neki felolvasott a lelkész:”Higyj az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz”.Ez nekem nagyon tetszett,s aggódtam,kapok-e én is majd ilyen szép igét.Eljött a konfirmációm ideje.Szép fehér ruhában, díszbeöltözve, áhitatos lélekkel vettük első Úrvacsoránkat  vagy huszonöten.A szertartás szépen lezajlott,s a végén Haypál Béla  lelkész elé járultunk hosszú sorban,aki fejünk fölé emelve áldást osztó karját,mindegyikünknek egy-egy igét felolvasva bocsátott életünk útjára. Harmadik,vagy negyedik lehettem a sorban. Odaérkeztem kitárt karjaihoz,s hangzott a nekem szóló ige:”Higyj az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz”.

A  VÁRBÉLI  ELEMI

Kinőve az óvodát,szüleim a vári Bécsikapu-téri evangélikus iskolába irattak be okosodásra.Nagyon meg voltam szeppenve,mivel mindig azt hallottam,hogy az iskolások tudnak írni és olvasni,én pedig nem tudtam.Mi lesz ebből ? Sírva is fakadtam első utam alkalmával e miatt,s csak nehezen vígasztalódtam.Édesapámmal együtt mentünk reggelente kéz a kézben fel a Várba,én az iskolába,ő a Pénzügyminisztériumba.Valódi „cukrosbácsis”esetem is akadt ezen az útvonalon,szerencsére szüleim korai okítására,nem fogadtam el invitálását./A középkorú férfiú próbálkozása azért is különös,mert naponta szembejött velünk a gyérforgalmú keskeny kis vári utcán,tehát látásból apámat is ismerhette./Az iskolában egy teremben 4 osztály tanult egy tanítóbácsi irányítása alatt.Ma is csodálattal tölt el Várkonyi Endre hatalmas teljesítménye.Állandóan foglalkoztatva voltunk,míg az egyik osztály rajzolt,a másik fogalmazott,a harmadik számtanpéldákat oldott meg,a negyedik felelt,stb.Üres időnk nem volt soha.Első évben húszig megtanultuk az egyszeregyet,s írni, olvasni /mindannyian és jól/,második elemiben ugyanígy az írott és nyomtatott gót betűket is.Német ismerősök ma is csodálattal fogadták,amint régi gótbetűs könyveik szövegét fel tudtam nekik olvasni,amire ők már képtelenek voltak.Érdekes,hogy a betűket első osztályban mutogatva taultuk.Az„A”betünél,mintha aludnánk,fejünket tenyerünkbe hajtottuk,a”B” betűnél,mintha bim-bamozó harangkötelet húznánk,a”C” betűnél,mintha begörbített ujjunkkal a cicát hivogatnánk,stb. Feltehetően azért volt erre szükség,hogy egy-egy betű valamihez köthető legyen.Mivel a betükkel együtt még a mutogatást is meg kellett tanulnunk,mégis nehezen értem a módszer előnyét,bár  a sikeres eredmény annak jogosultságát bizonyítja.A jó feleletekért szép rózsaszín vagy kék virágmintás dícséretest kaptunk,a rosszúl tanulók a megnem tanult lecke büntetéseként pedig rút, sívár, sárga intőt,amihez hosszas sírdogálás, szipogás és az együttérzők hangos részvétnyilvánítása járult.Hátunk mögött karbatett kézzel kellett a padban ülnünk.Aki ezt sokáig kibírta,piros egyest kapott./Az volt a legjobb jegy/A sokat beszélők száját széles nemzeti színű szalaggal kötötte be a tanítóbácsi,így kellett a sarokba állniuk.Aki pedig nem tudta a leckét,a tábla elé állva krétával a táblára rajzolt hatalmas szamárfüleket kapott.Bár volt tornatermünk/ennek neveztek egy tágasabb termet,/de tornázás helyett csak egymásba fogódzva a”Süssünk-süssünk valamit”énekszóra csigavonalba kanyarogtunk.Itt tartották a tánc különórákat is.A kislányok sorba álltak /én első elemista/,velük szemben a kisfiúk.Mindenkinek a szembenálló lett a párja.Noha én hideg gőggel fogadtam,szüleim nagyokat derültek azon,hogy a  kisfiúk bunyózni keztek,hogy velem kerülhessnek szembe.Ünnepélyes vizsgával zárultak a tanévek.Ilyenkor szépen felöltözködtünk,sokan magyar ruhába.Ez aranyhimzéses piros atlasz pruszlikból és ugyanolyan gyöngyhímzéses pártából állott,fehér blúzzal és szoknyával,hímzett köténnyel.Mindez keskeny nemzeti színű szalaggal díszítve.Az enyim is ilyen volt./Ennek világoskék és halványzöld változata is létezett/A vizsgán a szülői hiúság kielégítésére valamennyi gyerek verset mondott.Az első vizsgán nekem kellett a vizsgát megnyitó szavalatot elmondanom.Ez nagy teljesítmény volt,hiszen még azt sem tudtam,milyen is egy vizsga.Édesanyám buzdításul egy aranygyűrűt igért,ha szépen szerepelek.Ezt meg is kaptam,természetesen jó nagy méretűt,hogy sokáig viselhessem.

Az első vizsgát követő nyáron is,mint mindig,Galyatetőn nyaraltunk,ahova új kincsemet,a gyűrűt is magammal hurcoltam.Buza Kiss Erzsikéék ugyanakkor Mátraházán nyaraltak,s egy délután autóbusszal látogatásukra indultunk.Anyám kezdeti tiltakozása ellenére,némi bömbölést követően a gyűrűt magammal vihettem.A délutánt a kertben töltöttük hintázgatva,bujócskázva,végül indulnunk kellett.A buszmegállónál vettem észre,hogy az új gyűrű nincs az ujjamon.A bőgés most sem maradt el,vissza kellett mennünk az üdülő kertjébe gyűrűt keresni,ami elég reménytelen vállalkozásnak tűnt.Ám a nagy játszótér magas füvében Erzsébetnéni megtalálta,ami valóságos csodának számított.A gyűrűt még legalább 25 éves koromig viseltem,míg az teljesen el nem kopott.

Az iskolában évente színielőadást is rendeztek,ahol főszereplőként jeleskedtem.Már a próbák idején 38 fokos lázam lett,így azokra sem mehettem el.A tanítóbácsi aggódva keresett fel,mi lesz a főszereppel?Végül Csoma Eszti néni orvosnőnk tanácsára ecetes lemosással az előadás tartamára leesett a lázam,s eljátszhattam kettős szerepemet,ahol csúf boszorkányból csillógóruhás tündérré változtam.Ennek ruhájára Édesanyám napokig varrta a   flittereket.Énekbetét is lett volna a darabban,amit a” kerek ez a zsemle”bonyolult dallamára kellett volna megszólaltatnom.Énekesi karrierem azonban egycsapásra füstbement,mert az első próbán a fiúk tanítóbácsija - meghallva „dalrafakadásomat”-az énekszámot szélsebesen törölte.A következő évben „Hungáriát” „alakítottam”.Szép kard,palást és korona dekorálással kellett volna méltóságteljesen bevonulnom,én e helyett rohamtempóban dübörögtem be a színpadra.Néhány mélabús fényképen Édesapám megörökítette alakításomat.

Imre sem tétlenkedett,ő a Toldy gimnázium elsőseként egy karácsonyi játékban társával angyalt alakított.Édesanyám hosszú,fehér hálóingje volt rajta,némi csillagokkal díszítve./Nem ötágú !/Fiús frizurájára a karácsonyfa díszítéséül szolgáló csillogó ezüstgirlandot kötöttek.Társát azóta is csak”Angyalnak”neveztük.Mint kezdő hegedűs,a cserkész-zenekarban kontrásként is szerepelt.A cserkészettel gyakran többnapos kirándulásokat is tettek.Egy alkalommal nagy bödön mézet vittek a csapat ellátására,ám azt reggelre teljesen ellepték a hangyák.Mit tehettek egyebet,megették a „mákos”mézet,mivel egyéb élelmük nem volt.Magam is voltam cserkész,de csak rövid ideig,mert a cserkészetet országszerte hamarosan feloszlatták.Ekkor a Toldy kapitánya hozzánk menekítette  csapata értékeit,-sátrakat,ásókat-,mert mi laktunk az iskolához legközelebb.Volt hely számukra az Iskola utcai nagy padlásunkon.Reggelente a Baár-Madasba menet a Donáti-utcán szembejőve özönlöttek a Toldy-gimnáziumba igyekvő fiúk.Néhány Baár-Madas környékéről érkezővel távolabb is találkoztam.Egy testvérpár egészen a rózsadombról jött,s találkozásunk helyéről tudtam következtetni,van-e elég időm az első óra becsengetéséig ?Imre sokat mesélt cserkészcsapata vezetőjéről,s legnagyobb csodálkozásomra a padlásra rakodó cserkészkapitányban felismertem a szembejövő diákot.Attól kezdve mindennap,ha hazamenet szembetalálkoztunk,hazáig kísért,vagy ha már otthon volt,erkélyükről figyelte a hazafelé özönlő lányokat,s hosszasan integetett.Ezt nem viszonoztam,mert akkor valamennyi kislány az erkélyt leste volna,s heccelődésüket elakartam kerülni. Kiállításokra,hangversenyekre is mentünk,majd kitelepítésünkkor holmijuk elszállításáról is gondoskodni kellett.A kitelepítésünk színhelyére több levelet is küldött,amikre nem válaszoltam.Cserkész-múltja ellenére később,mint építész egy tervezőiroda vezetője,majd az egyetem rektora lett.A Toldy gimnázium az ostrom idején teljesen kiégett.Magam is láttam a pincéből udvarunkra felszaladva a hatalmas,szinte égigérő félelmetes lángokat,s az eget beborító koromfelhőt.

A vári elemi évente kirándulást rendezett a Disznófőhöz.Ilyenkor a szülők is velünk jöttek.A különféle versenyeken kívül nagy sikere volt a mamák részére rendezett zsákba-futásnak.Igen jól éreztük magunkat,ilyenkor a közeli vendéglőben ebédeltünk.Közben zajlottak a gyerekzsúrok.A meghívottakat többnyire szüleink jelölték ki.Érdekes,hogy ezt az irányítottságot akkor észre sem vettük,s szó nélkül elfogadtuk. Díszbeöltözve,frissensütött loknikkal,nagy masnival hajunkban vonultunk ünnepelt társainkhoz, kezünkben az ajándékkal,ami többnyire könyv volt.Ilyenkor kakaót,vagy csokoládét ittunk kaláccsal,amit egyáltalán nem szerettem, végül tortát és süteményeket.Elmaradhatatlan volt a tombola,melyen éber szüleinknek köszönhetően valamennyien többször is nyertünk.Az”Amerikából jöttünk”,a „bujj,bujj,zöld ág”és az elmaradhatatlan”körben áll egy kislányka”játszották többnyire a főszerepet.Míg nem jártam iskolába,születésnapomra a gyerekeken kívül Kovácsyné,Jáky Lilinénit is meghívtam,akit nagyon szerettem.Talán,mert ő sohasem gügyörészett, hanem okosan,felnőttként beszélt a gyerekekkel is. /Sokszor megütközve fogadtam a felnőttek szerintem abnormális megnyilatkozásait,melyet a gyerekek számára produkáltak./ Szegény Lilinéni,-mint meghívott-, becsülettel végigülte születésnapi szertartásainkat.Tőle soha nem játékokat kaptam,hanem szép kis porcelánfigurákat.Egy apró zsolnai vázát ma is féltett kincseim között őrzök.

Ezeken az óvodás zsúrokon mindig ott volt Tibike is,Édesapám titkárnőjének kisfia,ki velem volt egyidős.Mivel szülei kislányt szerettek volna,Tibi haját nem vágatták le,szép göndör szőke fürtjeit mindenki meg is csodálta.Ha kislányom lesz,úgy nevelem majd,mint egy hercegnőt,mondta a hegedűművész papa.A háború előtt meg is született a kislány.Mivel a Pénzügyminisztériumot nyugatra telepítették,-velünk ellentétben-ők is nyugatra mentek.A szegény kis „hercegnő” élete első hónapjaiban a nyugatra menekültek sanyarú sorsát élte,ahol otthontalanul,a háborús frontvonalak közt bolyongva mentették életüket,ahogy tudták.Hazatérve gyönyörű vári lakásukat lebombázva találták,s néhány hétig minálunk húzták meg magukat.Mikor Gerő a Pénzügyminisztérium létszámának több,mint felét egyik napról a másikra elbocsátotta,Mancinéni,Tibi mamája is munka nélkül maradt./Ottani állását Édesapámon kívül Lilinéni,a férje,Ferkibácsi is ugyanakkor vesztette el./ Tibike papája,Tibor bácsi, mint”nyugatos”,hazatérve szintén  munka nélkül maradt.Magánórák adásával próbált anyagi helyzetükön segíteni,így Lajcsit is tanította hegedülni. Oda járt hozzájuk óraadásra az Iskola utcába,ahol kibombázásuk miatt Lajcsiék is laktak. Erős dohányos lévén,gyakran kifogyott gyufaállománya,olyankor a háziaktól kért gyufát.Szórakozott ember lévén,azt gyakran önkéntelenül zsebrevágta.A huncut Lajcsi ráírta a gyufásdobozokra:”Loptam Búza Kisséktől”.Elképzelhető Tibor bácsi elképedése,amikor  odahaza a feliratot elolvasta.”Hercegnőnek„ szánt Zsuzsika kisleánya nehéz anyagi helyzetük miatt 56-ban egy szál télikabátban disszidált.Mancinéni zokogások közepette szerzett erről tudomást.Az ilyenkor szokásos rendőri macereálások során az őt faggató rendőr,-látva kétségbeesését-,vígasztalni kezdte:”Ne sírjon asszonyom,a lányának ott sokkal jobb sorsa lesz !”/Elgondolkodtató,hogy „demokráciánk”egyik legfőbb támasza,a rendőrség köreiben is már akkor köztudott volt,hogy az a kapitalizmus nem is rothad annyira ?/ Tibikére,mint a kétbalkezesség mintaképére tekintünk ma is,-noha akkor még csak 12 éves volt.Gyerekként több elképesztő ügyetlenség után, üvegfiolában tartott gombostűfejnyi gyöngyeimet úgy akarta néhány szem kiemelésével jobban szemügyre venni,hogy a fiola nyílását a földfelé tarva húzta ki a dugót.Utána egész napját a földön hasalva gyöngyeim összeszedésével töltötte./Felnőttkorára bizonyára kinőtte e hátrányos tulajdonságait./

Az iskolával történelmi események részesei is lehettünk.Kivonultunk díszsorfalat állni a szabadságharcban oroszok által zsákmányolt,s most visszaadott zászlóink ünnepélyes fogadására.Ezt a szovjet hatalom a nálunk bebörtönzött Rákosi Mátyás és társai átengedéséért adta cserébe,mint azt utólag megtudtam.Akkor még nem sejtettük,hogy a kopott,megfakult harcok-szaggatta tiszteletetkeltő zászlók fejében egy szörnyeteg szabadul,s ül később a magyarság nyakára.A  háború előtt a magyar területek visszacsatolásának örömére sok új induló,dal született./Pl.:”Elhangzott a szó,-zeng az induló…”,vagy”Szabadka,Zombor,Újvidék,-Honvédsereg virágra lép…”stb./Ezeket mind megtanultuk,s naponta közösen énekeltük.A tanítóbácsi egyéb fontos eseményeket is közölt ünnepélyesen tanítványaival.Így Csáky István,majd Teleki Pál halálát is.Én nem sokat értettem akkor mindebből,de látva a felnőttek gyászos hangulatát,s odahaza Édesapám keserűségét,valami nagyon rosszat sejtve, mindkét alkalommal este hidegrázás tört ki rajtam.Vacogás közepette aludtam el.Édesanyám nem tudta mire vélni a dolgot.

Mi,kislányok tél idején sokszor nem mertünk szokott útunkon a Várból hazamenni.A lejáró lépcsőket néha megszállták a fiúk,s hógolyóval alaposan megdobáltak.Hírüket ijedten adogattuk szájról-szájra,s kerestük a lefelé vezető szabad utcákat.E fiúk „hirhedett” vezére egy mezítlábas,klott nadrágos cingár maszatos legényke volt.A félelmetes Pressmayer Guszti!A sokkal tekintélyesebb fiúk is mind hallgattak szavára,igazi vezéregyéniség volt.Tizenöt évvel később,1956 októberében a rádióban gyakran hallhattuk fiataloknak kiadott utasításait.Évtizedek múlva,mikor már olvashatóvá vált a kivégzettek névsora,félve kutattam neve után.Meg is találtam a Gusztáv helyett már a magyar Ágoston névvel.Sírjára,a 301-es parcellába letettem mély tiszteletem jelének virágait.

Az iskolában Siki Béla igazgató tanította a két felső fiúosztályt.Fia zongoraművészként hallatott magáról.A fiúk alsó két osztályának tanítója  Koch  István volt,kinek a táblán látható színes krétarajzaiban, -ha hittanórára termükbe mentünk-, mindig hosszasan gyönyörködtünk.Demokratikus lélek volt,amikor Imre húsvétkor olyan tollat kapott,melynek végén egy faragott,kifestett kis nyuszifej volt,azt könyörtelenül azonnal letörte.A puritán protestáns nevelés nem tűrt különbözőséget,vagy versengést a tanulók között.Az csak szellemiekben volt lehetséges.

Az evangélikus templom mellé ragasztott kis iskolát az ostrom idején lebombázták.Az apró teret látva nehéz elképzelni,hol is férhetett el az egyemeletes épület,benne a három osztályterem, tanáriszoba,mellékhelyiségek,lépcsőház s még  egy picike kert is,ahol minden évben csoportképet készítettek a tanulókról.

A  BAÁR-MADAS  GIMNÁZIUM

Az elemi elvégzése után a rózsadombi Baár-Madas ref.gimnáziumba írattak be szüleim.Előtte meg kellett csináltatni a kötelező egyenruhákat. Az előírás tanórákon kék-fehércsíkos matrózblúz,jó hosszú sötétkék rakottszoknyával,fekete klottköténnyel. Az ünnepi öltözék dús buzsáki mintával hímzett szép fehér blúz. Minden egyéb holmi sötétkék volt.A hideg beköszöntével téli öltözékünket is ellenőrízték.A fogasokra akasztott télikabátokat végignézte osztályfőnökünk,s a más színű sálak,sapkák használatát nem engedélyezte. Kötelező volt nyár idején is a sötétkék svájcisapka használata a Baár-Madas kék jelvényével.Járműveken csak akkor ülhettünk le,ha már minden felnőttnek volt ülőhelye. Nyílvános helyekre nem járhattunk,színházba is csak szüleinkkel,de akkor is ezt előzőleg a színdarab megnevezésével be kellett jelenteni, s az iskolával engedélyeztetni.Igazolást kellett bemutatni a kötelező vasárnapi templomlátogatásról is.Felsős korunkban kezünket a padra  téve megnézték,nincs-e körmünk kilakkozva.Az iskolában,a Lónyai fiúgimnáziummal közösen rendezett tánciskolák idején előzően sorbaállítva végignéztek mindannyiunkat,nem vagyunk-e,-mégha nagyon szolídan is- kifestve ? Nem is emlékezem már a szigorításokra,melyek betartása egyáltalán nem okozozott nehézséget számunkra.A háború után a kötöttségek kissé enyhültek,az egyenruhák viselése az általános szegénység miatt már nem volt kötelező.A ballagásunkra megkívánt fehér blúzok előteremtése is anyagi nehézségekbe ütközött.A kispolgári csökevénynek minősített ballagás amúgy is tilos volt,de mi az internátuskertben,mely távolabb volt az utcák forgalmától,titokban mégis lebonyolítottuk.Közönség nem volt,talán még szülők sem.Nem énekelhettük a „Ballag már a vén diákot”,az is tiltott volt,nyárspolgári./A polgári jelző valóságos borzadályt keltett a munkáshatalom tagjaiban./Az alattunk lévő osztály tagjai búcsúztattak egy-egy virágcsokorral,s kis batyuval.Aki engem búcsúztatott volna,beteg lett,így én csak valahonnan összelopkodott virágokat kaptam,batyut nem.Magam is 38 fokos lázzal róttam vánszorogva az internátus kertiútjait./E sívár ballagás mintha csak bevezetése lett volna annak az életbevágó fordulatnak,-kitelepítésünknek-ami az érettségi után következett,s teljesen más irányt adott életemnek./A gimnázium 8 évének e bánatos befejezése nem az iskolán múlott,azt a körülmények hozták.A Baár-Madas mindig biztonságot,erőt és hitet adott,míg falai között lehettem,s egész életutamat meghatározta.Százszorta többet nyújtott,mint amennyit szigorával elvett.Igen sokat köszönhetek a kiváló tanári gárdának,akik nemcsak tanítottak,hanem teljes odaadással valóban neveltek is! Nem csak szavakkal,példamutatással.Kisugárzásuk tekintélyt,elismerést és tiszteletet keltett, megjelenésük és magatartásuk a régi  magyar nagyasszonyokra emlékeztetett.Csak  „kormányzógyűrűs”tanárt alkalmaztak,vagyis aki tanulmányai során végig kizárólag kitűnő osztályzatokat szerzett. Az igazgató odakerülésemig Áprili Lajos volt,ő tanulmányozta a külföldi leánynevelőintézeteket,s döntött a francia minta mellett.Érettségi elnököm is ő volt.Bibó Istvánné,Dr.Ravasz Boriska,a református püspök lánya tanított latinra és történelemre,előadásai mindannyiunkat lenyűgöztek.Emlékezetes maradt számomra,hogy miután a kötelező,rákosi-korszak tankönyve szerinti történelmi anyagot leadta,két kezét az asztalra téve, fejét előrehajtva cinkos mosollyal csak annyit mondott:”Most pedig elmondom,hogyan is volt valójában”!Matemetika tanárnőnk,Szabó Piroska az iskola államosítása után az egyetemen oktatott.Sorolhatnám még tovább doktorátussal is rendelkező tanáraimat,kikre egytől egyig nagy szeretettel emlékezem.

A”CSENDES NAPOK”

A hitélet elmélyítésére iskolánkban nagy gondot fordítottak.Minden hétfőn a hetet a tornateremben tartott közös imádkozással és bibliaolvasással kezdtük,s szombat délben ugyanígy zártuk.Minden reggel az első óra kezdetén a tanár felolvasott egy textust a bibliából.A tanév során egy,vagy két alkalommal „csendesnapokat”tartottak,ilyenkor két-három napon át tanítás helyett közös imádkozás után előadások hangzottak el a fiatalságot érintő témákról,többnyire lelkész előadók felkérésével.E célra helyszínül néha magánszemélyek is felajánlották villájukat.Ezek azonban sohasem ismétlődtek,feltehetően az agyontaposott virágágyak látványa csüggeszthette,s tántoríthatta el tőle  a tulajdonosokat. E csendesnapok  hitünk elmélyítését szolgálták,építőek,szépek és hasznosak voltak.Néhány előadóért,-kik eltalálták a diákság-igényelte hangvételt-,/ilyen volt Orgoványi tiszteletes úr/egyenesen rajongtunk.Ám akadtak népszerűtlenebbek is. Akkoriban ritmizálták az igen régi,vontatottan énekelhető zsoltárokat,ami érthető.Egyúttal,-sajnos válogatás nélkül- azokat is,amelyek eddig is szépek és jól énekelhetőek voltak.Ezzel méltóságukat vesztett,egykaptafára készült indulószerű dalokká süllyedtek zsoltáraink./Radnóti írja:”…és súlyos,mint a zsoltár…”/ Sikerült sok fáradsággal elérni,hogy most már nem súlyos! /E modernizálást érthetetlen módon Himnuszunk szerencsére megúszta,-noha az is szerepelt énekeskönyvünkben-,s nem lett belőle induló!/ A ritmizálás ellenére  régi énekeink továbbra is igen nehézkesek maradtak,de régiségük-adta értékükre hivatkozással mégis énekeltetik őket. Ez olyan,mintha az „Ó magyar Mária siralom”stb.állandó szavalásához is ragaszkodnánk,mivel azok is régi értékeket képviselnek.A jókedvvel énekelhető,melodikus hozsanna énekeinket ugyanakkor törölték.Egy alkalommal Karácsony Sándor,a híres pedagógus volt a felettem járók csendesnapi előadója.Felszólította a diákságot,jelentkezzen az,akinek a ritmizálás nem tetszik.Búza Kiss Irénke jelentkezett,s ezért büntetésként kivezettette a teremből.Az elképedt kislányt osztályfőnöknője vígasztalta.Érthetetlen volt egy gyereket őszintesége miatt büntetni,különösen,ha véleménynyilvánítását felszólítására tette.A szép elgondolás ellenére egyéb,gyerekszemmel kevésbé szerencsés megnyilvánulások is előfordultak e csendesnapokon.Az előadások után 5-6 fős kis csoprtokra osztva bibliaórákon vettünk részt.Egy alkalommal Schréterné,Márta nénihez,a várbéli evangélikus lelkész feleségéhez kerültem.Mindig visszahúzódó,csendes gyerek voltam,aki csak akkor szólalt meg,ha már nagyon kényszerítették.Túl komoly vagyok,ilyen kifogás is merült fel ellenem.Márta néni kívánságára minden kislány,-úgy 13 évesek lehettünk-egyenként beszámolt lelkiállapotáról.A kislányok sorban rebegték vékony hangocskájukon apró bűneiket,s foglalták imájukba,mi szívüket,lelküket nyomta. Rámkerült a sor,ám én hallgattam.Miért kell azt mindenki előtt elmondanom,ami csak reám és a Jó Istenre tartozik,gondoltam makacsul.A biblia is azt mondja:”…mikor pedig imádkozol,menj be a te belső házadba..”Márta néni többszöri felszólítására is mélyen hallgattam.Erre Ő imába kezdett bűnös lelkem érdekében,majd kiküldött a teremből.Szomorúan kóboroltam az üres folyosókon egész idő alatt.Megtudtam később,hogy odabenn azért imádkoztak,hogy az ördög távozzon belőlem,s bűnös lelkem el ne kárhozzon.Úgy hiszem,az ilyen módszerek nem voltak alkalmasak egy gyerek hitének  megerősítésére.Nekem addig teljesen rendben volt a szénám ezen a téren,de ezek után dacossá váltam,s minden hasonló eröltetésnek elleneszegültem.Ezt az”Ébredés”mozgalmat a kommunista eszmék terjedésének ellensúlyozására indította akkor az egyház. Ám az eröltetésekkel néha túllőttek a célon,s ilyenkor az eredmény nem válhatott elég sikeressé.”Térj meg”volt a jelszó,ami az egyik legszebb,s el is érhető cél lehetett volna enyhébb módszerekkel. Néha egy-egy kislány  „megtért”.Ennek híre azonnal elterjedt,s az egész osztály csodálattal nézte,hogy az addig vidám kis fruska,síri komolyságot eröltetett magára,tarka ruhái helyett állig begombolt szürkébe öltözött,melynek hossza a bokáit verdeste,s loknis haját ezután szorosan lenyalva viselte.Síri hangon,a Márta néni akcentusát utánozva beszélt,s a vidámságot száműzte életéből.A világi hívságok voltak az egyik legszörnyűségesebb bűnök.Egyikük hallatlan bánatát,s rossz kedvét látva,kérdésemre elmondta,hogy igen bűnösnek érzi magát,mivel azt álmodta,hogy gazdag.A „megtért”gyerek  fennkölt alvajáróként lebegett közöttünk,s a biztosan mennyekbe jutó gógös tudatával szemlélte elkárhozandó,bűnös lelkeinket,ajkain a kiváltságosak szánalommosolyával.Igyekezet azért továbbra is volt bennem,önként már magam is elmentem a vári ev.templomba,a megtérítő összejövetelekre.Ezt esténként tartották,a villanyt ilyenkor eloltották,csak derengő fények adtak némi tájékozódási lehetőséget.Az egész légkör misztikus volt,a szószékről csak egy síri hang suttogását hallhattuk,mely elkárhozásunkat ecsetelte.Bűneink súlyától roskadozva támolyogtunk ilyenkor ki a templomból. Márta néni módszerének helyessége szerintem vitatható volt,de személye többek között sem volt igen kedvelt,mert többet beszélt hatalmas énekesnői karrierjének lehetőségeiről,melyről hite miatt lemondott,mint a hitről.Ám az itt leírtakért bocsánatát kérem,hiszen már nem is élhet.Valószínüleg igazuk volt,s akkori énem éretlen eszem,s dacosságom miatt látta helytelenül e dolgokat.

 A Rákosi-időkben a Baár-Madast is államosították,csak a rendszerváltás után kapta vissza a ref.egyház.Ekkori első igazgatója az ifjú Bibó István lett,Ravasz Boriska, történelemtanárnőnk fia. Őt annakidején még csecsemőként egymással versengve tologattuk kocsijában az iskola folyosóin,ha anyja néha oda magávalhozta.A későbbiekben egy Arany János nevű fiatal vállalta az igazgatás nehéz feladatát.Az intézmény fennállásának 90.évfordulóján rendezett szép ünnepségen kérdésemre egy érettségi előtt álló diák elmondta,hogy Áprili Lajosnak,régi igazgatónknak verseit nem  tanítják az ő általa reformált Baár Madasban.E patinás iskola megalakulásának százéves évfordulóját ebben az évben /2007/ szép rendezvénysorozattal ünnepli.Olyan szerencsésnek mondhatom magam,hogy elemibe és gimnáziumba is egyházi iskolába járhattam,ami még korosztályom tagjainak is csak ritkán adatott meg.

KÜLÖNÓRÁK

Akkoriban nem volt lehetősége a fiataloknak olyan sokféle iskolánkívüli órára,elfoglaltságra,mint a mai gyerekeknek.Zene és nyelvtanuláson kívül szinte alig valami.Az iskolai tanításon kívül én délután zongora és rajzórákra is     jártam. A rajzot Jaschik Álmos jónevű magániskolájában tanultam,ahonnan sok neves grafikus is kikerült.Az órák heti három teljes délutánomat igénybevették.Ebben az időben ottani társaim közül egyre többen tűntek el.Csak a később terjedő suttogásból tudtuk meg,hogy titokban Palesztínába vándoroltak.Később egy kolléganőm is megpróbálkozott az ottani élettel,de hamarosan visszajött,nem vállalva a kibucok fáradalmait.Kétév után Jaschik Álmos meghalt,a rajztanulást nem folytathattam.A Baár-Madasi rajzversenyen a másodfik helyezést értem el.A jeligés pályázat eredményeit az évzárón hirdették ki,s ki kellett volna mennem a díj átvételére.Ám én nem jelentkeztem,noha többször is felolvasták a jeligémet.Csak azt sajnálom,hogy beadott,legjobb rajzaim ott maradtak,mert kitelepítésünk miatt már nem volt mód azok visszaszerzésére./ Korábban,kisiskolás korunkban Imrével együtt külön tornaórákra vittek szüleink az Attila úti iskolába.Engem még egy mozgásművészet-szerű tánciskolába is járattak,bár kamaszos mozdulataim nemigen igazolták ennek eredményességét.Nyolcévesen,mindössze két hónapig tanultam zongorázni,amikor tanárnőm egy növendékhangversenyre jelölt.Nevem mellé oda volt írva,hogy”két hónapja tanul”.Mint kezdő,a legelső voltam,s szerencsésen túl is estem feladatomon,pedig nagyon izgultam.A vizsga végén Országh Tivadar,akinek kottájából tanultunk,engem újra hallani akart.Puff neki,ez már sok volt.A nagy megkönnyebbülés után újra az izgalom!Bele is sültem a felénél ! A háború után Morzsika néni nevű hölgy tanított zongorázni,növendékeit ismeretségi köréből verbuválta.Odajött az Iskola utcába,Irénkét is ő tanította.Ha valamit mellé ütöttem,meghúzta hosszú copfomat.Év végén lakásán növendékhangversenyt rendezett,ahol mindannyian bemutathattuk tudásunkat. Kérésére a szülők ez alkalomra süteményeket vittek,s minden mama igyekezett az ünnepségre legfínomabb tortáját elkészíteni.Ám azokat nem láttuk viszont,helyette unalmas kekszeket ehettünk.Egyszer kiderült,hogy az élelmes hölgy másnapra saját vendégeit hívta meg,s kínálta a szülők süteményeivel.Később,mikor már működött a Margit-körúti zeneiskola,ott folytattam nem túl dicső „zenei pályafutásomat”A zongorát néhány év után a rajz kedvéért elhanyagoltam,amit tanárom,Vasady-Balogh Lajos –érthetően- igen zokon vett,s ennek hangot is adott.Országjáró művészként nem pazarolja drága idejét olyan növendékre,aki nem is gyakorol.Teljesen igaza volt,mert tényleg nem gyakoroltam.Be kell vallanom,én meg azt vettem zokon igaztalanul,hogy ő tanítás közben kekszet rágcsált.Nem tudom,miért voltam hozzá ilyen szigorú,hiszen nyilván megéhezett s nem volt szünet az órák között,amikor ehetett volna. Némi reménytelen próbálkozást még tettek szüleim zongora ügyben.A zeneiskolában egy igen öreg tanárnőhöz kerültem,aki mindig fázott,s csodálkozásomra alkarján muffal zongorázott. Ő egy darabot begyakoroltatott,s azt mondta,ha jön a tanfelügyelő,mondjam azt,hogy az volt feladva.No ezzel a zongorázás abbamaradt, ami ugyan némi ”dicsőséggel”  kezdődött, de csúfos kudarccal végződött. Érdekes,hogy míg Édesapámék generációja jól megtanult zongorázni,s azt valamennyien egész életükön át örömmel művelték,az én korosztályom,noha mindannyiunkat taníttattak rá,a tanulás befejeztével többé már nem zongorázott.Talán a jelentősége csökkent,mivel a gépzene korában több és kényelmesebb lehetőség adódott a zenehallgatásra.A számomra unalmas zongorázást már korábban felcseréltem a  rajzolással,ami főként mint kereseti lehetőség,majdnem egész életemen át elkísért.

Imre  szintén a Margit körúti zeneiskolában hegedülni tanult.Évzárón Édesanyámat kérdőre vonták,miért nem jelent meg fia egyetlen szolfézsórán sem ? Anyám e kötelezettségről mit sem tudott.Fiacskája nyílván únta a nem túl lebilincselő órákat./A sors fintora,hogy végül a hegedűn kívül „szolfézstanári”diplomára is szert tett./Tanára kitelepítésünk alatt  is buzdította a gyakorlásra.Hogy foglalkozzon vele,több napra le is utazott látogatásunkra Lakitelekre,vállalva a kamrai elhelyezéssel járó nehézségeket.Később, már Budapesten, ingyen tanította a hegedűlésre.Jelentős szerepe volt abban,hogy öcsém a hegedűs pályán érvényesült.Imre igen eredményesen vívott is,diákként megverte a későbbi  ifjúsági világbajnokot./Igaz,hogy az alatta lévő osztályba járt./ Ám a kitelepítés sportkarrierjének végetvetett. Lakitelken,-ahol egy sportoló akkoriban kincsnek számított-,helyhezkötöttsége ellenére is vitték távoli versenyekre Lakitelek színeiben. Ottani pinpongdicsőségére,egy ”népi bajnok” érmére máig is diadalittasan tekint.Még büszkébb munkakönyvébe  ma is olvasható  ”végzettsége hat elemi”bejegyzésre,mely pályamunkássága idejéből eredt./A munkakönyv akkoriban  vált kötelezővé,a segédmunkásoknak automatikusan beírták a kötelező 6 elemi végzettséget.

ÖTHÁZHUTAI, GALYATETŐI  NYARAK

A háború kezdetéig tartó,évenkénti galyatetői nyaralások indoka a magaslati levegő volt.Imre öcsém ugyanis asztmára hajlammal született.Korunk népszerű,szinte már fogalommá vált gyermekorvosa,Dr.Tulassay Lászlóné,Dr.Csoma Eszter tanácsára szüleim mellőzték a Balatonszabadiban vásárolt telekre tervezett majdani építkezést ./Ez szomszédos volt Jáky Ilonanéniék telkével,a telekhatáron közös kút is épült.A Draskóczy család ott később  építkezett is/ Orvosnőnk szerint akkor mindig ott nyaraltunk volna,s Imrének magaslati levegőre volt szüksége.Amíg nem épült fel a galyatetői nagyszálló,Ötházhután,a később Mátraszentimrének nevezett kis falucskában töltöttünk évente egy hónapot,a Jávor-panzióban.A falu a sok nyaraló ellenére megőrízte eredeti életvitelét.A vizet a falu határában lévő egyetlen forrásról hozták,ahol a nép hosszú sorokban várakozott a vízre.Alkonyatkor a házunk előtt vonult haza a csorda,s egy szemfüles kecske Imre nagy bánatára kikapta kezéből a bontogatott frutti cukorkáját.Az idilli békét néha felbolygatta a falu bolondjának itt-ott váratlan éjszakai felbukkanása.Ez ellen éjjelre bezártuk az ablakokat.Egy éjjel mi is felriadtunk idegen mozgolódásra.Édesanyám ijedten dörömbölt kezével a falon,melynek túloldalán a tulajdonosék aludtak.Nagymama is velünk volt akkor a szomszéd szobában,a ribillióban ő is résztvett.Végül a tulajdonosok siettek segítségünkre.Hogy ténylegesen mi történt,arról minket,gyerekeket már nem tájékoztattak.Legnagyobb esemény az autóbuszok érkezése volt,a fél falu odacsődült a nagy látványosságra.Sokat kirándultunk,Galyatetőre is,ahol már elkezdődött a szálló építkezése.Elkészülte után már ott töltöttük évente legalább egy hónapot. Mivel Édesapám dolgozott,s így csak hétvégeken lehetett velünk, helyére hétközben vendégeket hívtunk. Igy nyaralt velünk Rajkai Iduka,Lilinéni,szomszédunk,Csík néni,keresztanyám,s még többen mások.A szálló uszodájában tanultam meg úszni.Édesanyám átadott az úszómesternak,s míg soromra várakoztam,egy nálam nagyobb kis baronesz,a Hanna mindig arra kényszrített,hogy lépjek egyre lejjebb a lépcsőkön,míg végül már a fejem is alámerül. Ha nem engedelmeskedtem,nyakamat kezdte szorongatni.E miatt akkor az ottani úszás nem jelentett nagy örömet számomra.Az úszómester erőltette a vízbeugrást is.Mivel Hanna már elijesztett attól,hogy fejem a vízbe merűljön,nem fogadtam szót oktatómnak.Erre egyszerűen bedobott a vízbe.Mondanom sem kell,nem tanultam meg fejestugrani.Úszni is csak úgy,hogy nagy erőfeszítések árán fejemet minél magasabbra tartom a víz felszínétől.Így úszóstílusom egészen különössé vált,s a gyerekúszóversenyek rendezői beszervezésem érdekében meglehetősen passzívnak mutatkoztak.Hazafias neveltetésünket bizonyítja,hogy erdei sétáinkon minden kivágott fa tönkjére felmászva elszavaltuk a „Talpra magyart”.Mivel mindig vigyázni kellett ruháinkra,magatartásunkra,Galyatetőn mi,gyerekek nem éreztük olyan jól magunkat.Esténként szép ruhába kellett átöltöznünk,Édesanyám loknijaimat is átsütötte sütővassal,s az estélyiruhás vendégek között vonultunk be az étterembe.Egy ilyen alkalommal anyám éberségét elkerülve,magammal vittem a napközben lepkehálóval fogott pillangóimat,melyeket kis,szitával letakart homokozóvödörben gyűjtöttem.Az elegáns éttermen áthaladva addig lóbáltam vödröcskémet,míg a szita leesett,s a kiszabadult szerencsétlen,sérült lepkék özöne csapódott a vacsorázók asztalaira.A pincérek szó nélkül szedegették össze szerzeményeimet.Imre eredeti kis figurája /még messze volt az iskoláskortól/ igen népszerű volt a vendégek köréban.A Dréher sörgyárosék hatalmas kutyájuk pórázát gyakran kezébe adták,s nagy derültséget keltett,hogy a kutya húzta vezetőjét.Egy alkalommal-a liftben nem találva-,hiába kerestük a szálló egész területén.Végül a bárban találtunk rá,amint a zenészek között bőszen verte a nagydobot.A liftes külön zsámolyt szerzett,hogy Imre felérjen a kezelő-gombokig,s engedte,hogy naphosszat ő irányítsa a liftet.Mondta is neki,hogy fiává fogadja,amit Imre a liftgombok további nyomkodásának reményében könnyedén tudomásulvett,s e tényt készségesen Édesanyámmal is közölte.Csak akkor esett gondolkodóba,amikor hét végén érkező Édesapánk, számára csak kisebb ajándékot hozott.Reklamálására apám emlékeztette a változásra,s hogy ezentúl ajándékot is a liftestől várjon.Ez mélyebb meditációkra késztethette,mert a liftgombok nyomkodása számára hirtelen leértékelődött.A liftessel e témát érintő beszélgetése azonban mindmáig ismeretlen.Imre praktikus kis lélek volt,ezt a következők is megvilágítják.Mivel igen visszahúzódó gyerek voltam,orvosnőnk,Esztinéni tanácsára  szüleim pszihológushoz fordultak.Kozmucza Flórát,Illyés Gyula feleségét kerestük fel ez ügyben.Egyik kérdése az volt,hogy mit csinálnék,ha eltörnék egy poharat.”Sírnék és bocsánatot kérnék szüleimtől”,válaszoltam.Ugyanerre Imre a következő választ adta:”Összesöpörném és a szemétbe dobnám”./Több kérdés és tesztek alapján kiderült,hogy teljesen Édesapámra ütök./A galyatetői nyaralás után alig vártuk,hogy augusztusban a ménteleki tanya kötetlenebb világába mehessünk,ahol mezitláb rohangálhattunk,s akár hempereghettünk is a homokban.

A háború után természetesen galyatetői nyaralásaink megszűntek.Az egykori urak nyralóhelyeként emlegették,s átadták élvezetét a dolgozó népnek.A rendszerváltás előtt valamivel,Zsókával mi is kaptunk oda protekcióval szakszervezeti beutalót.Üdölőtársaink valamennyien igen jó elvtársak voltak.Ekkor már a mohó,szélsebes privatizációk korát éltük,s Galyatetőt a kedvezőbb vételár érdekében hagyták erősen leromlani.Minden düledezett.A lógó törülközőtartóink javítását végző munkás azokat csak annyira javította meg,hogy míg mi,a reklamálók ott vagyunk,kitartson.”Két hétig majd kibírja”mondta megelégedéssel a munkát végző szakember.Mégis szép volt ez a későőszi „nyaralás”, elmélázhattam a szüleimmel ott töltött időkön,minek eredménye az alábbiakban olvasható:                                                                                                                     

                                                  

                                                        ŐSZI EMLÉK

 

                                               Járom az őszi Mátra erdeit,                           

Bozontos fák közt múlt ösvényeit

Szemem míg az időben visszanéz,

Az erdő is,a múlt is ködbevész,

S az emlékekre rászáll tétova

Egy fél évszázad halvány himpora…

S míg sír a köd a sárga avaron,

A messzi múltat visszaálmodom…

Szállok tova,káprázat szárnyain,

Emlékezet ringó hullámain

S látom magam,mint copfos kisleány,

Erdőtől bolyhos ormok oldalán.

Apám,anyám és Imre volt velem

És Édesapám fogta még kezem,

Látom,szeme a fák közt mint kutat,

S mutatja mindig a helyes utat.

S oly biztonságos volt a nagyvilág,

Míg együtt volt a meghitt kis család !

Szüleim ma már nincsenek velem,

Bolyongnak messzi, égi réteken,

Útjaim már csak magam járhatom,

S az erdők mélyén róluk álmodom…

S hallom,hogy apám csendesen beszél,

A zúgó patak őróla mesél

És Édesanyám könnyű énekét

A szél susogva hordja szerteszét…

Érzem,hogy most is itt vannak velem,

S fogják szelíden tétova kezem

Halk arcukon mennyei áhitat,

S mutatják mindig a helyes utat !

 

 

A verselést a tanyai kertészkedés idejére vezettem be,aggódva szellemi tétlenségem esetleges következményeitől./A rímek összeszedése így némi gondolkodásra kényszerített./Így születtek meg „rigmuskáim”,melyeket bátorság lenne verseknek nevezni.”Alkotásaim”a száz évvel ezelőtti izlést tükrözik,ami a modern ember számára többnyire már nehezen élvezhető. Létrehozatalukkor a rímek kiagyalása igényelte gondolkodás játszotta a főszerepet.Ma már a versek rímek-adta lüktető dallamát szükségtelennek tartják.Sokmindenben régimódi vagyok,így a mai verselés zömét csak meghökkentő mondatok egymásra  halmozásának  tartom. Ezeket a prózától a gondolatok /ha egyáltalán vannak/ és a forma szaggatottsága különbözteti csak meg.Mivel szerény szókincsünkből adódóan valamennyi jelzőt a költő elődök már felhasználtak,a modern utakon trappoló versírók elképesztő,minél oda nem illőbb jelzőkkel igyekeznek kitűnni,s magukra a figyelmet igen sikeresen felhívni.Egy író-olvasó találkozón egyik többszörösen díjazott ifjú költő-titán  kifejtette,hogy a versbéli mondatoknak nem szükséges értelmüknek lenni,az ugyanis lényegtelen.Ha kacsa lettem volna,hápogni se tudtam volna erre a kijelentésre.Rá kellett döbbennem,hogy noha mindig szerettem a verseket,lényegüket illetően teljesen tudatlan maradtam.E rádöbbenés erősen elbizonytalanított,de küzdöttem „avíttságom” ellen,s –ha kissé csüggetegen is- ,megpróbálkoztam teljesen értelmetlen szavak egymásrahányásával./ pl.:”vadlila bánat horkol a csüngő fákon”/ Lehet,hogy ez már őrületes mélységeket feltáró valódi vers lett, mégis valami azt sugallta,hagyjak fel végérvényesen a „költészettel”.Mivel a kapálást már úgyis is abbahagytam,ez nem esett nehezemre,sőt hasznomra vált e fertőződéstől mentesülnöm./Be kell vallanom,előfordult,hogy kapálás nélkül is rímek faragására vetemedtem./ ”A vers érzelmet fejez ki”,tanították a Baár-Madasban.Egyik élvonalbeli szavalóművésznőnk néhány évtizede büszkén jelentette ki,hogy ő „értelemmel”szaval.Minden szónak súlyos nyomatékot adva hatalmas értelmével sikerült földbe tipornia jobb sorsra érdemes verseinket. Az érzelmet a mai,magát kultúrembernek tartó értelmiségi borzadva  megveti.Az divatjamúlt,a nemes matériától távolálló,lesajnálandó károsodás,ami csak  a szellemileg alultápláltakat keríti hatalmába.A modern művelt ember  csak az eszére hallgat.Pedig az emelkedett  érzelmek legszebb tulajdonságaink,ezek emelnek  nagybetűs EMBERRÉ. Néhány negatív érzelem miatt kár valamennyit sutba vágni.Az érzelmeket a neveltetés során jó irányba kell terelni,nem kiirtani.A legszebb dolog a világon,a szeretet is: érzelem ! A Biblia talán legszebb sorai is erről szólnak a „Szeretet himnuszában”:”A szeretet soha el nem fogy…..ha pedig szeretet nincs énbennem,SEMMI vagyok” Hiányát egyre ridegebbé váló világunk elsívárosodása is igazolja.E lelkipusztaság szülöttei darabolják fel a mamát,s dobják kútba a papát.De térjünk át egy másik műfajra,a modern festészetre,melynek egyes irányzatait a falánk enyészet remélhetőleg hamarosan elnyeli.Ellentétben a versekkel, itt szerintem sem  fontos,hogy egy kép valamit ábrázoljon.A jó színhatás,szép forma is lehet esztétikus,s díszíthet jól egy modern lakást.De egy részeges kör egy áthúzott vonallal,vagy három görbe sáv primitív ecsetkezeléssel,-bármilyen fennkölt címet is írnak alá-nem tud elragadtatni.Elkövetőjük elismertsége szerintem csak az irányítható kortárs kritikusok gyávaságának köszönhető./ Bár Picasso az említetteknél jóval kidolgozottabb képeivel maradandót alkotott,ő is „mennyit lehet a néppel megetetni”jelszóval festette akkor szokatlan képeit./ Érthetetlen,hogy az ilyen „alkotások” festőinek ehhez miért kellett hosszú éveken át a Képzőművészeti Főiskola jobbsorsra érdemes padjait koptatni?A TV képernyőjén gyakran szakemberek garmadája méltatja,elemzi, értékeli,magyarázza a művész alkotásait.Én az előre  rámtukmált áhítattal már alig várom az új zseni képeit,de bemutatásukkor nem tudom,melyikünk is az őrült? Belátom,nézeteim nem helytállóak,izlésem ferde és kificamodott,mégis hangot adok egy kívülálló laikus véleményének.Igazat adok zenész öcsémnek,aki azt mondta:”a zenét nem magyarázni,hanem hallgatni kell”.Nos,a képekkel is csak egyvalamit kell tudni tenni:gyönyörködve nézni !

 

ÚSZÁS,KORCSOLYA,BICIKLIZÉS                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     

Mozgáslehetőségünk az Iskola utcában is adódott.Eleinte csak a kb.70 m.-es folyosókon rolleroztunk,melynek hosszúsága lehetőséget adott a nagyobb felgyorsulásra is.A kis,háromkerekű biciklit is ott használtuk.Később nyáron úszni jártunk a margitszigeti Sport uszodába,ahol csodálattal néztük Hidvégi toronyugrásait,vagy a közelebbi „Császár”vizében lubickoltunk az eredetileg Tiszára vonatkoztatott,erősen módosított rigmus ellenére:”Ki a Császár vizét issza, - Saját vizét issza vissza.” A belépők nem voltak megfizethetetlenek,mint manapság.Télen korcsolyáztunk.Akkoriban szinte minden iskolaudvart a pedellusok egy slaug segítségével vízzel fellocsoltak.Fagyasztásáról az olcsó természet gondoskodott.Egy kisebb helyiségbe betettek egy dobkályhát,ez volt a melegedő.A padozatot deszkákkal borították,hogy korcsolyával belehessen menni.A belépő minimális volt,akinek erre sem volt pénze,segített néha a hó lekotrásában,s ingyen korcsolyázhatott.Az iskolások paradicsoma volt az ilyen pálya,felnőtt oda a viharosan száguldozók miatt nemigen kívánkozott.Kisebb koromban a közeli Mária téren is korcsolyázhattunk,ahol reggeltől estig egyetlen  lemezt,a „Bel amy”slágert játszották.Akkoriban a korcsolyát mindennapi magasszárú cipőnkre kellett felcsavarozni.Mivel a pálya közel volt lakásunkhoz,Édesanyám otthagyott,gondolva,hogy egyedül is haza tudok majd menni.Ez valóban így is volt,csak az egyik korcsolyát nem tudtam leszerelni.Nem mertem erre senkit megkérni,inkább fél lábamon korcsolyával indultam haza.A csattogás az utca csendjét felverte,s elég sok csodálóm akadt.A csúcsot házunkban értem el,ahol a visszhangos lépcsőház  csattogó lépéseimet sokszorosára felerősítette.A korcsolya éle nehezen élte túl e megpróbáltatást,újra kellett éleztetni.A háború után a távolabbi Szilágyi Erzsébet gimnázium pályájára jártunk,ahol legtöbben már ismertük egymást.Voltak sztár-kislányok,akik már tánclépéseket is elkövettek,s egy-egy „nagymenő”fiú keringett körülöttük.Én csak száguldani tudtam,hosszú copfjaim messze lobogtak utánam.A táncolás sehogysem siketült.Ennek ellenére a jégpálya bálványa,Gigi,a későbbi híres TV operatőr  egyszer mégis odajött hozzám,s kezét nyújtva invitált egy körre.E nagy megtiszteltetéstől annyira megilletődtem,hogy az első lépések után hasraestem,s elterültem,mint egy béka.Túl dekoratív nem lehettem,mert Gigi azonnal  faképnél hagyott.A Moszkva téren is korcsolyáztam,az egész teret felöntötték.Jelmezes rendezvény is volt ott,amiből nem csináltak nagy ügyet,mindenki egy papírálarccal korcsolyázott.Imre a kert lejtőin a sízést  is gyakorolgatta,bár erre a hely igen kevés volt.

A biciklizést is akkor tanultuk. Nemcsak az Iskola utca volt tanulópályánk,hanem a Batthyány tér is.Kontra nélküli gyerekbiciklikkel jártunk,melynek pedálja akkor is pörgött,ha lejtőn haladva nem pedáloztunk.Igyekeztünk egymást felülmúlni különféle bravúrjainkkal,melyek csúcsát az elengedett kormány,s felhúzott lábunknak a keresztmerevítőre helyezése jelentette.Eközben a kormány nem az egyenes utat követte /a maihoz hasonlóan/, hanem gyanúsan csukladozott jobbra,balra. Imre egész kicsi korában kapott egy háromkerekű biciklit karácsonyra.Sehogysem boldogult a pedálokkal.Valószínűleg álmában tanulhatott meg biciklizni,mert reggel felébredve felpattant biciklijére,s szélsebesen karikázott az ebédlőasztal körül.E bicikli tulajdonlása egy alkalommal kétségessé vált.Imre nem akarta bevenni a panaflu nevű gyógytablattát.Szüleim mindent elkövettek ennek bekövetkezése érdekében mindhiába.Apám megragadta a legújabb kincset,a biciklit azzal,hogy akkor azt odaadja a Soltész gyerekeknek.Eltökéltségét bizonyítandó,a biciklit ki is tolta a folyosóra.Imre hajthatatlan maradt.  Én,hogy pédát mutassak,hirtelen bekaptam az orvosságot. Csodálkoztam,hogy nemes tettem ellenére Édesanyámtól inkább dorgálást,mint dícséretet kaptam.A panaflu végül mégis kínlódások közepette lenyeletett,a bicikli megmaradt.Akkoriban a bicikli,-a kétkerekű is- csak játék volt,többnyire gyalogoltunk.Azt megszoktuk és természetesnek vettük.A Baár-Madasig,-ahova nyolc éven át gyalog jártam-, fél órát vett igénybe az út,ugyanennyi vissza.Jöhetett kemény tél,hóvihar,jeges út,záporeső,meg se kottyant.Semmi nem ártott meg és semmi nem okozott fiatal szervezetemnek nehézséget./Nem így később !/

KORABELI  VILLAMOSOK

Ritkán szálltunk villamosra.Ezek peronja teljesen nyitott volt,derékig érő kis vasrácsos ajtók leeresztésével szállhattunk le.Unokaöcsém kisújja gyerekkorában e rácsok közé szorult,s az végső ujjpercét levágta.A szellős peronon a vezetők télen hatalmas odarögzített halinacsizmákba léptek,hogy a nagy hideget abban állva kibírják.Tolóajtóval zárhattuk le a kocsi belsejét,melynek tere egy szíjjal ketté volt választva.Egyik oldalon a távolabb utazók,míg a másikon a „kisszakasz”utasai tartózkodhattak.Ezek fizetésül„tantusz”-t használtak,az érméket erre a célra állított üvegfalú perselybe dobták.A bedobás tényét így pontosan ellenőrízni lehetett.Tárolásukra mindenkinek volt egy zsebretehető hengeres réztokja,amiből könnyű volt az adagolás.A hosszú távra utazók jegyeit a közöttük furakodó kalauz lukasztgatta.Ugyancsak ő adta meg a jelzést az indításra egy, a lógó kapaszkodók közé vezetett szíj megrántásával,melynek végére szerelt csengetyűje a vezető fölött a rándításra megszólalt.Kényelmetlen,lécekből világos-sötétsávosan kirakott fapadokon ülhettünk.A villamospályák nem az utak közepén,hanem annak két szélén húzódtak. A csikorgó,nyikorgó villamosok szokszor nagyon tömöttek voltak,lógtak a lépcsőkön,a potyautasok még az ütközőkön is.Édesapám egyszer a kitömött villamoson belsőzsebében  egy kezet észlet.Megragadta,ám az illető kirántotta kezét,s leugrott a villamosról.Édesapám tolvajt kiabálva kívánta elfogatását.A villamos azonban nem állt le,s a tolvaj odakiáltotta lentről apámnak:”Az úr zsebébe legfeljebb tenni lehetett volna!”Ami igaz is lehetett,mivel apám akkor egyetemistaként nem sok pénzzel rendelkezett.

GYERMEKORVOSUNK,, ESZTI NÉNI

Már említett gyermekorvosunknak,Dr.Csoma Esztinéninek kicsi korunkban nem voltunk a rajongói.Már a neve is értelmetlen volt szerintünk,s mi egy értelmesebb néven csomag Esztinéninek neveztük.Rendelőjének várószobájában tarka hímzett párnák között várták a megszeppent gyerekek sorsuk beteljesedését.Külön rosszpontokat vívott ki gőzölésre vonatkozó előírásaival.Édesanyám ölében,nagy törülközővel letakarva kellett a fazékból áramló forró gőz fölé hajolni.Majdnem meggyulladtam.Kiáltottam is segítségért,hogy „ég az egész világ,ég nagymagyarország!”/ami újabb bizonyíték hazafias neveltetésünkre/de senki nem jött segítségemre. Szörnyű tortúra volt,amikor szamárköhögésünk idején Esztinénihez kellett járnunk injekciókúrára.Ennek kivédésére igyekeztünk mindent elkövetni.Lakásához közeledve a földrevetettük magunkat,s minden fába,kőbe megkapaszkodtunk,hogy Édesanya ne tudjon minket hozzá vonszolni.Közben hangosan segítségért kiáltoztunk.A nagy ribillióra az egész utca felfigyelt,a járókelők összegyűltek, s különféle megjegyzéseket tettek a brutális anyára.Édesanyám helyzete sem lehetett könnyebb a mienkénél.Esztinéni kapuja előtt újra térdre vetettem magam,s hangosan könyörögtem a Jóistenhez megmenekülésemért.Szamárköhögésünk gyógyítására az óbudai gázgyár környékén is gyakran sétálgattunk Eszti néni tanácsára.Valószínüleg a kiszivárgó gáznak lehetett a betegséget gyógyító hatása ?Ha vizsgálatra mentünk, le kellett vetkőznünk,hideg vasdarabokat nyomott bőrünkre,s össze-vissza kopogtatott.A belénkdöfködött injekciókról már nem is beszélve.Én külön is nehezteltem rá,mert egy alkalommal az összes cuclimat elvitte magával,amik nélkül,-érthetően-, el sem lehet aludni.S ráadásul pont akkor,amikor  Édesanyám szerint egész Magyarország cuclihiányban szenvedett és sehol nem lehetett cuclit kapni!E miatt Esztinénit végtelen önző teremtésnek tartottam,aki képes a gyerekek értékeit is megkaparintani.Ezenkívül a felnőttektől jogosan elvárható lángelmét sem tulajdonítottam gyarló személyének.Amikor rendelőjében Imrének injekciót adott,azt mondta,hogy a szoba másik végében az üveggömbben úszó aranyhal csípte meg.Hogy is ugorhatott akkorát az a hal,hogy odamenjen Imrét megcsípni ?Ilyent gondolni nagy ostobaság!Később természetesen véleményem megváltozott,s ma is végtelen hálával gondolok lelkiismeretességére,s köszönettel adózom odaadó,magasszintű és áldozatkész  munkájáért,minek következtében mindketten egészségben felnőhettünk!

FOGORVOSI  MEGPRÓBÁLTATÁSOK

Fogorvosunk,-míg anyám húga hozzá nem ment egy szájsebészhez-, Dr.Rádóczy László volt,alacsony,hajlott kis ember,feje búbján néhány vörös hajszállal.Nagyon jó fogorvos volt,Édesanyám még fiatalasszony korában Irénnéninek ajánlotta,aki előzőleg érdeklődött iránta.Fess,magas fekete fiatalember,mondotta Édesanyám.A bemutatkozáskor Irénnéni,aki akkor 20 év körüli lehetett,a nevetéstől szóhoz sem tudott jutni.Rádóczy többszöri kérdésére sem árulták el hihetetlen jókedvük okát.Egyszer foghúzásra került a sor.Irénkével együtt vittek a mamák be hozzá a MÁV kórházba.Az első delikvens odabenn elkezdett bőgni,s ezt hallva az odakinti szintén hangos bőgésre fakadt. Harsogott az egész kórház kettőnk nem mindennapi teljesítményétől.A végén Rádóczy csak azért rimánkodott anyáméknak,hogy ezt a két gyereket többé együtt nehogy idehozzák!A foghúzásom altatással történt.Szörnyű volt,amikor arcomra dobták az éteres maszkot.Kábulatomban hernyók milliói nyüzsögtek kavarogva szemem előtt.S e közben még számolnom is kellett.Hangom egyre halkabb és artikulátlanabb lett,végül már nem jött ki szó a számon.Ám egyszer csak felébredtem,s láttam Rádóczy arcát,amint fogam kihúzása közben erőlködik. Gyorsan még rausot,hallottam,s újra kábulatba estem.

Ötéves koromban kivették a vakbelemet.Előtte egy dunapari sétánkon szüleim csodálkozva látták,hogy szaladgálás helyett fáradtságra hivatkozással minden padra leülök.A műtét sikerült,de étermérgezést kaptam.Nem tudtam semmit sem enni,mindent azonnal kihánytam.Ez napokon át tartott,az orvosok konzíliumot tartottak felettem.Emlékszem nagy örömükre,mikor az első kávéskanálnyi adagot nem látták viszont. Nagynehezen jöttem csak rendbe.

LEGSZEBB EMLÉKEIM,A KARÁCSONYOK

Az Iskola-utcai karácsonyok leírhatatlanok.Talán legszebb emlékeim a földtől mennyezetig érő fenyőfa ragyogásával,a gyertyafüst és fenyő különös illatával. Kezdetben még valamennyiünk karácsonyfa-gyujtásán is részt vettünk.Ám ahogy terebélyesedtek a családok,ez egyre nehezebben vált  megvalósíthatóvá.Végül a közös ünneplés Buza Kiss Lajosbácsiék családjával állandósult.Velük együtt éltük át gyerekkorunk egyik legszebb csodáját.A szokatlan csillogás és ragyogás,az angyalkák és kis Jézus csodavárása,az áhítatos imádkozás és a misztikus történések egy mesevilágba röpítettek.Érthetetlen sokak javaslata,hogy alma,mézeskalács  és dió legyen a fákon.E prózai díszítéssel elvész az egész varázslat a gyerekek számára,ahol csillog a pici ház,ragyog a kicsi madár,ezüst a kis templom,s minden más,szebb,mint a valóságban.S a csillogó díszek sokszorosan visszaverik a gyertyák fényét.Ez a káprázat adja a csodát. Mi lehetne más a szólás szerint „úgy felcicomázva,mint egy karácsonyfa”,ha nem a karácsonyfa? Felnőtt fejjel természetesen tudom,nem ez a karácsony lényege,de egy kisgyerek számára ez a varázslat a maradandó,s különbözteti meg a karácsonyt a többi hétköznapi eseménytől.Egyetlen dolog aggasztott mindössze a karácsonyestéken,az,hogy Édesapám mindig pont akkor ment be az elzárt szobába az újságjáért,amikor már ablakunknál járt az angyal.Igen tartottam attól,hogy meggondolatlan magatartásával esetleg elriasztja,s máshová viszi ajándékainkat.Ez szerencsére nem szokott bekövetkezni,sőt pont akkor szólalt meg mindig hivogató csengője,s mi végre beléphettünk a csodák színhelyére.

BÚZA  KISS  LAJOSBÁCSIÉK

Lajosbácsiékkal igen gyakran találkoztunk,egy időben minden vasárnapot együtt töltöttünk.Egyszer ők jöttek hozzánk,majd mi mentünk hozzájuk.A Délivasúton,egészen a sínek között volt szolgálati lakásuk,lent az irodákkal,fent a lakásokkal.Télidőben,mikor a gyaloglás már kellemetlenné vált,a háziak mindig adtak két pengőt a hazatérőknek taxira.Ezt neveztük „vándor kétpengősnek”Igen praktikus megoldás volt,mert a taxizóknak semmi  pénzébe nem került.Ottani játékaink között fontos szerepet játszottak az ide-oda tolató mozdonyok,melynek kerekei alá különféle apróságokat helyeztünk.Csodálva szemléltük a szétlapított kétfilléreseket,sörösüveg kupakokat.Sokat bicikliztünk,s vele jó hatalmasakat zuhantunk.Egy ideig Irénkével babázással töltöttük az időt,de hamarosan rájöttünk,hogy azt mind a ketten únjuk,s más játékra váltottunk.Mindig gyalog tettük meg az utat hozzájuk a Batthyányi u.-Hattyú u.-Moszkva tér-Krisztina körúton.Utunk a Vérmező mellett vezetett, melynek színtje akkor vagy 2 m.-vel mélyebben helyezkedett el,s katonai gyakorlótérnek használták.Lent végezte a katonaság lovas-gyakorlatait.Tempósan vágtáztak a hatalmas körpályán.Mi föntről,a járdáról,mint egy töltésről gyönyörködhettünk produkciójukban.Ezt a járdaszakaszt,ahonnan őket is láthattuk-a Moszkva tértől a Déli vasútig-„Rozis oldalnak” neveztük el,mert itt korzóztak vasárnap délutáni kimenőjükön  a vidékről Budapestre került háztartási alkalmazottak./Édesapám megtiltotta,hogy cselédnek nevezzük őket.Ugyancsak nem volt szabad bárkit is prolinak neveznünk./A sok Rozika  megtartotta akkor még szokásos népviseletét,sok egymásra rakott apróráncos bő tarka szoknyájukat még derekuk alá helyezett körpárnával is kitömték.Hátul összefonott copfjukba piros szalagokkal sétáltak,a menyecskék fejkendősen.Legtöbbjük sváb leány volt,s rövidke vasárnapdélutáni kimenőjüket kihasználva   tarka,hullámzó tömeget alkotva sétáltak büszkén kiskatonáik társaságában.A Vértmezői lovaglópálya a háború után megszűnt,s a sitt elszállítás zseniális megoldásaként a budapesti épületek romjaival a területet feltöltötték,s parkot alakítottak ki rajta./

SOLTÉSZÉK,, A  HÁZMESTERÉK

Mennyezetig érő karácsonyfánk házhozszállítója és felállítója Soltész bácsi voltA házmesteri teendőket a Soltész-család látta el,ők tartották rendben a házat,gondozták a kertet.Az öreg nagybajuszú Soltészbácsi ezermesterként minden fizikai, szerelési munkát nem csak az épületben, hanem a lakásokban is szakszerűen elvégzett.Mindenre vállalkozó kedvét mutatja,hogy az ostrom idején a közelünkbe esett,ám fel nem robbant hatalmas bombát némi „erősítő”beszívása után, tudtunk nélkül,s a tűzszerészek kiiktatásával egyszerűen egy katona segítségével felrakta egy talicskára, s nem sokat teketóriázva a Dunába dobta. Felesége,Soltésznéni  volt a házirend éber őre,ki minket,gyerekeket is gyakran rendreutasított.Ezt elkerülendő,igyekeztünk a köztünklévő lehető legnagyobb távolság betartására.Rendszerint sötét fejkendőben járt,de néha látható volt őszülő kontyja is.Imre öcsém meglátva a tanyai tartózkodásra igen praktikus új kontyviseletemet,nem túl nagy elragadtatással konstatálta,hogy túlontúl alkalmazkodtam a tanyai élethez,mert már a frizurám is „Soltésznénis”lett.

Irénke,a menye gyüjtötte be esténként minden lakást végigjárva a napi szemetet.Férjével kapcsolatosan különös élményünk volt lakitelki kitelepítésünk idején.Akkor a Rákosi-idők legsötétebb éveit éltük,állandóan rettegve attól,mikor visznek mindannyiunkat tovább,Szibériába.Előző héten a környékünkről elhurcoltak két volt  katonatisztet is,kik a féktelen terror elől ottani szőlőjükbe húzodtak meg.Éjjel mentek értük,nagy teherautóval,hallottuk a motor berregését.Az autó akkoriban feltűnést keltett,csak a hatóságok használták,a lakosság lovaskocsikkal vagy biciklin közlekedett. Egyik este ismét autóberregésre lettünk figyelmesek. Gyomrunk az ijedtségtől összeszorult,s aggódva figyeltük,merre haladhat.A zúgás erősödött,s udvarunkon feltűntek reflektorának fényei.Majd előtűnt a teherautó is,ugyanolyan,mint amilyennel elhurcoltak Budapestről.Az autó leállt előttünk.Hallottuk,amint az eléje siető házigazdától Búza Kissék holléte iránt érdeklődnek. Lábaink a földbe gyökereztek, verítékcseppek patakzottak rajtunk.Kopognak az ajtón,s a belépő ember a halvány petróleumlámpa fényében ezt mondja,hogy „Soltész”vagyok.Nem fogtuk fel mit mondott,még mindig a rémület  hatása alatt álltunk.Mire harmadszor is elismételte nevét,jöttünk csak rá,hogy látogatónk érkezett.Kiderült,hogy kocsikísérőként a környéken járva nyílt lehetősége meglátogatásunkra. Egy szép,zománcozott vizeskannát hozott ajándékba. Sajnos,képtelenek voltunk feloldódni. Alig tudtunk beszélni. Bizonyára csodálkozott barátságtalanságunkon.Szomorú,hogy a későbbiekben sem tudtunk magyarázatot adni akkori zord magatartásunkra,mivel őket is kiköltöztették az Iskola utcából annak lebontása miatt.E látogatás is bizonyítja,hogy nem csak a rokonság,hanem a ház valamennyi lakója,mint egy nagy család,összetartott a nehézségekben is. Igy Stádler Tomi is felkeresett számkivetettségünkben,az egész napi utazást igénylő,távoli Okányba,mert mint vasutas,volt utazási kedvezménye,s felesége,Winkler Csöpi is meglátogatott nehezen engedélyezett áttelepülésünk színhelyén,Lakitelken,holott őt csak az óvóhelyről ismertük.Amikor –megkapva az amnesztiát-én utaztam fel elsőnek a családunkból Budapestre álláskeresés céljából,Winklerék meghívtak a vendéglőjükbe egy ebédre.Én resztelt májat választottam,s az egész Stádler-Winkler család ott ült az asztal körül,s érdeklődve nézte falatozásomat.Kést nem kaptam,s a villával próbáltam egy nagyobb falatot elvágni,ám nem a máj vált ketté,hanem a villa.A letört darab a mennyezetig ugrott,a szaft szétfröccsent,én pedig a föld alá szerettem volna süllyedni szégyenembe.A pincérek nyomban hatalmas erőmről élcelődtek. Kedvességüket azonban ez a kaland nem csorbítja.

A  GY. CSALÁD

Meg kell még említeni a „szegény rokont”aki szegrül-végrül valahogy a családhoz tartozott,s gyakran feltűnt az Iskola-utcában. Őt, a teljesen egyedül maradt Ilonanénit,-Vilma-nagyanyám előző házasságából örökölt „mostoha leányát”- budapesti tartózkodása idején mindig más család látta vasárnaponként vendégül.Ő Nagyatádról utazgatott fel budapesti árvaházban nevelkedő kicsiny  unokájának, Ferikének  látogatására./ Nemzeti büszkeségünk apjáról van szó/.  Szerénysége nem tiltotta a vasárnap esedékes,általa óhajtott menü-sor megnevezését,s távoztakor a háztartási alkalmazottakat igyekezett hallgatólag rábírni,számára tetemesebb mennyiségű,ínycsiklandóbb maradék becsomagolására.Mivel utódja Kossuth, Batthyány, Andrássy, Teleki, s Bethlen nyomába lépett,leírom vele kapcsolatos igen régi,hézagos emlékeimet,s mindazt,ami e családról rokonaim,szüleim,vagy régi írások alapján tudomásomra jutott. /Családunkban,tudomásom szerint eddig csak egy miniszter volt,Grátz Gusztáv,aki pénzügy és külügyminiszterként tevékenykedett a kilencszázas évek első felében./

Vilma nagyanyám első férje özv.Hatházy Ferenc,jogot végzett jómódú földbirtokos volt,aki annak a Debreceni Dohánygyárnak volt alapítója és igazgatója,melyet most számolt fel ükunokája.Szívbaját ausztriai szanatóriumokban kezeltette,ott is érte a halál.Koporsóját a debreceni állomáson ünnepélyesen fogadó polgármester hosszas beszédben méltatta tevékenységét.Ez a „Dohánygyár”c.ujságban egy teljes oldalon olvasható,s róla,mint Debrecen egyik, sok embernek kenyeret adó jótevőjéről emlékezik meg.Az”Ujság”c.kolozsvári napilap közli a búcsúztató lelkész ugyanakkor elhangzott hosszú beszédét.A Rajkai család puritán életmódjával ellentétben Hatházy Ferenc első házasságából való egyetlen lányát,Ilonát fényűző körülmények között nevelte.Az egykori legnépszerűbb női ujság,a ”Magyar Úriasszonyok Lapja” /a háború előtt már”Magyar Nők Lapja”,melyre Édesanyám is előfizetett/ „társasági rovata”tudósít a bálokról,s az ott megjelent előkelőségek kosztűmjeiről is. A bálozók közűl kiemelte Hatházy Ilonkát,akinek nagy feltűnést keltett marabú tollakkal díszített ragyogó tüllruhája..Lovagjainak egyike Gy.Ferenc lehetett,ki végül is elnyerte Ilonka kezét.A boldog férj dzsentri családból származó földbirtokos volt,aki a   feltételezések szerint költekező életmódjából adódó pénzzavarai miatt véget vetett életének.Édesapámmal egyidős pénzügyőrtiszt fia,Géza,örökölte a költekező hajlamot, /erre apám is utalt közös cirkvenicai nyaralásuk idejéből / s  kártyaadósságai miatt ő is főbe lőtte magát. Ötéves korában árvaházba kerülő kisfiát,Ferikét nagyanyja, Ilonanéni / a tüllruhás Ilonka / látogatta,kit én már csak öreg néniként ismertem.Akkor már görnyedten járt,nagy,húsos orra,s vöröses,dauerolt, rövid, igen ritka haja volt.Idejének nagyrészét a házunkkal szemben lévő trafikban töltötte,ahol naphosszat beszélgetett az ott üldögélő trafikosnénikkel./Hogy milyen kicsi a világ,jellemzi,hogy fogorvosommal folytatott beszélgetéseim során egyszer kiderült,hogy az egyik trafikosnéni az ő Édesanyja volt,egy más beszélgetés alkalmával az is,hogy ő férjemmel együtt raboskodott Recsken./ A trafikba én is gyakran jártam Édesapám részére cigarettát vásárolni.A szép kékdobozos”Extrát”,vagy a rózsaszíndobozos”Mirjam”-ot.Ott vettem rádióújságunkat,az ”Antennát” is. Ilonanéni érkezésének híre seholsem keltett nagy lelkesedést,túl népszerűnek nemigen volt mondható az Iskola-utcában,pedig még meg sem született dédunokája.

HÁZUNK  BÉRLŐI

Házunk nem rokon lakói közül meg kell említeni Stádler Antal fodrászmestert,a ház zseniális légó-parancsnokát,akinek fehér köpenyét látva Imre öcsém mindig sírásra fakadt,összetévesztve az injekciókat adó doktorbácsikkal. Ő volt gyerekkorunk Mikulása. Abban is nagyot és hiteleset alakított,annyira,hogy én bőgve vártam érkezését,hiszen köztudott,hogy a rossz gyerekeket elviszi. Mivel meggyőződésem szerint öcsém feltétlenül ezek közé tartózott,aggasztott,hogy őccs nélkül maradhatok.Én természetesen jó voltam,s gondolata sem merült fel bennem annak,hogy engem is elvihet. Már a szomszédos lépcsőházból áthallottuk lassú,hatalmas,döngő lépteit.Amint a folyosón ablakaink előtt elhaladt,onnan lánccsörgés és az elhurcolt rosszgyerekek sírása hallattszott./Ezt Tomi fia produkálta./ Püspöki díszruhában,/ehhez könnyen hozzájutott,mert a szomszédos Anna templom katolikus köreiben is vezetőszerepe volt,/ impozáns süveggel a fején,méltóságteljesen lépett be piros celofánnal letompított világítású lakásunkba, kezében nagyratömött zsákkal. Óriási felelősségrevonás következett,összes bűneink fejünkreolvasásával.Majd előkerültek a zsákból azok a játékok,amire mi is nagyon vágytunk,de a szívtelen Mikulás mind visszatatte,mondván,azt a másik házbeli jógyerekeknek viszi.Lógó orral néztük,amint kifelé indul,de az utolsó pillanatban megkönyörülve rajtunk mégis visszafordult,s csak megjavulásra vonatkozó ígéreteink után kaphattuk meg végre ajándékait.Egyik évben a tompított világítás ellenére a két fiú,Imre öcsém és Búza Kiss Lajcsi gyanúsnak találta a Mikulás merev arcát.Pléből van,állapították meg távozása után.A következő évben Stádler bácsi álarc nélkül mikuláskodott. Bozontos szemöldöke és hatalmas szakálla eltakarta arcvonásait.Zord arccal olvasta fejükre előző évi gyanusítgatásukat.”Ti tavaly összetrafikáltatok,hogy az én arcom pléből van,gyertek ide,fogjátok meg,hogy ez plé-e ?”A két fiú megszeppenve hátrált,elképedtek a  Mikulás mindenttudásán.Minél erélyesebb volt a felszólítás,ők annál inkább hátráltak.Végül megsemmisülve kénytelenek voltak kicsi ujjukkal arcát megtapogatni. Stádlerbácsi a ház elkészülte óta ott lakott,apámmal együtt gyerekeskedtek. Szép megnyilvánulás volt részéről,amikor a ház felépültének 50.évfordulójára nagyszabású ünnepséget rendezett. Színhelye a kert volt. Szívét-lelkét beleadta ebbe is,mindenféle szórakoztató-kelléket beszerzett.Volt kuglipálya,hideg sör,s a tágas  lépcsőházban kurblis gramofon zenéjére táncolhattunk. Minket,gyerekeket is mozgósított. Nekem piros krepp- papírból rózsákat kellett készíteni,s azokkal a bokrokat feldíszíteni.A ház lakói összegyűltek,a hangulat egyre emelkedett,ám az éneklés kezdetén a rendőr a falon túlról csendre intett.Az utcáról egy téglát is bedobtak,amiről csak most,utólag szereztem tudomást.Ez a kis rendezvény is mutatja a ház valamennyi lakójának családias,jóban-rosszban egyaránt megnyilvánuló összetartását.

Nyáron,a nyitott ablakokon át időnként kellemes zongoraszó áradt,s vegyült az orgonaillattal.A földszinti Darnay Géza játszotta művészien többek között a Liszt „Szerelmi álmokat”,a „Madár vígan dalol”-t,a”Holdfény szonátát”.Édesapja hozta létre a híres sümegi múzeumot./Ott utcát is neveztek el róluk./Időnként hozzánk is feljött,előfordult,hogy magas termetével a nyitott ablakon át a folyosóról könnyedén átlépve odaült az üres szobában zongoránkhoz,s Édesapám délutáni szunyókálásából zeneszóra ébredt.A földszinti Szendreiék szép szőke lányának,Olgának volt a vőlegénye,majd férje.Olga hadbavonult férjét mindenhová követte,így az ostrom idején nem tartózkodott óvóhelyünkön. Édesapám is gyakran,s jól zongorázott,legszívesebben Csajkovszkit,s magyarnótákat.Saját szerzeményei is voltak,kedvenc költeményeit is megzenésítette.Verseket is irogatott,kisiskolás emlékkönyvembe a következőket írta:

                                               Kicsi Juditkám,vonat az élet,

Te kis utas vagy,s a tájat nézed

Az ablaknál ülsz tágranyílt szemmel

És kíváncsian előre nézel.

Vonatod útját aggódva nézem,

Óvjon és áldjon,Istentől kérem,

Vezessen téged virágos tájra,

Napfény- országba,a boldogságra !

 

/ Kitelepítésünkkor az egészen más tájakra hurcoló vonatom útja is fájdalmat okozhatott neki!/ Ha valamivel felbosszantottuk,akkor is a zongorához menekült.A szemben lévő tornyos házból is gyakran hallatszott zongoraszó.Paganini „La campanella”zongora-átiratát játszotta egy ismeretlen művész leggyakrabban.A szelíd zongoraszó hozzátartozott Buda levegőjéhez,azzal együtt szívtuk magunkba,s ringatott a stresszt feloldva  mindannyiunkat a békességbe. Énekszó is gyakran hallatszott,a második emeleti könyvkötő,Németh Miklós kislányait tanította anyjuk a”Virág Erzsi”,vagy a „Virágéknál ég a világ” dalokra,amit a két kislány nap mint nap hallatlan lelkesedéssel énekelt.A gyerekek többnyire folyosónkon tartózkodtak,Imre öcsém,ki egy-két évvel volt idősebb náluk,ha megúnta sokszor végnélküli dalolásukat,rájuk vicsorított,mire azok visítozva  hazamenekültek.Imre volt szemükben a „mumus”,aki akkoriban erre a rangjára büszkén rá is szolgált.Édesanyjuk,s nagyanyjuk is igen ambíciózus volt,s nagy terveket forgattak a kislányokkal kapcsolatban.Taníttatták is őket sokmindenre.Egy nyári iskolai szünetben én is elszegődtem könyvkötészetükbe,s bepillanthattam műhelytitkaikba.A fiatalság körébe tartóztak a Soltész fiúk,a nagyobbik,Ferike Imrével volt egyidős.Szüleim tilalma ellenére Imre gyakran elcsatangolt vele.Ilyenkor „Zorro”és hasonló filmeket néztek a mozikban.Imre tőle szerzett ponyvaregényeket is olvasott,amiket fürdőkádunk alatt rejtegetett.Szüleink végül rátaláltak a nagy mennyiségű dugi-könyvre,s Imre bánatára valamennyit elkobozták./Édesapám igen igényesen válogatta meg olvasnivalóinkat/. A kisebbik Soltész fiúból,Laciból később neves szakácsmester lett.Stadler Tomi már kamaszkorban volt ekkor,nagy cserkész,akiből mérnök lett,s később a Közl.Főiskola rektora.A földszinti Reisz Marika velem volt egyidős,állandóan játékokat cserélgettünk,aminek anyámék nem nagyon örültek.Aggódtak,hogy a heves barátság elvon a tanulástól is.Az tény,hogy a kertben gyakran römiztünk,s ha jöttek a felnőttek,-félve a kikapástól-,iskoláskönyveinkkel takartuk le a kártyákat.A házban igazi elevenséget a Draskóczy gyerekek jelentettek.Heten lévén,a folyosó egyik végén lévő lakásuktól a másik végén lévő kertig megtelt velük a folyosó,mindig mozgásban voltak,s mindig zajlott valami esemény körülöttük.Valamennyien jókedélyű,vidám,kedves gyerekek voltak.Mellettünk a Csík házaspár lakott,akik nagyon vágytak kisbabára,de az nem akart megérkezni.Ezért el is váltak.Ám hamarosan rájöttek,hogy csak együtt szép az élet,s újra összeházasodtak.Meg is lett jutalmuk,megszületett Józsika.Nörszöt fogadtak mellé,s igen féltő gondossággal,steril körülmények között nevelték.Ám egyszer Józsika lenyelt egy hajcsatot.Nagy volt a riadalom.Gyakori röntgennel kísérték figyelemmel a csat útját,nem akad-e el valahol?Az egész ház izgalomban élt,végül mindannyiunk megkönnyebbülésére a hajcsat előbukkant. Józsi bácsit később forradalmi tevékenysége miatt 56-ban lecsukták.Általuk ismerkedtünk meg a háború előtti idők legismertebb bélyeg és plakátkészítő grafikusával,Légrády Sándorral,kit Horthy Miklósról készített plakátjai miatt szintén börtönbe zártak.Politikai ellentétek nem feszültek a ház lakói között sem ostrom előtt,sem ostrom után.Mindannyian szépre,többre törekedtek,/a képzetlenebbek is diplomáztatták gyerekeieket/ mérsékeltek és magyar érzelműek voltak.

Ebben a szerető, nagy Iskola-utcai családban csak 18 éves koromig,kitelepítésünkig élhettem. Hozzáfogható lakóközösséggel többé már nem találkoztam.Mint gyermeknek, házunk a szeretetet, biztonságot és menedéket jelentette,s azt is nyújtotta.Az ostrom szörnyűségeit is enyhítette az összetartó közösség ereje.A háború után nehezebb idők következtek.Némi üdébb színfoltot még 15 éves koromban a tánciskola rövid időszaka jelentett,amikor a Baár-Madas tornatermében a  Lónyaista fiúk cipőit tapostuk lelkesen,ők meg a miénket. Bár meghirdetésekor nem akartam a tánciskolára jelentkezni,szüleim erre köteleztek,mert igen visszahúzódó gyerek voltam. /Padtársnőm pedig azért panaszkodott,hogy szülei nem akarják engedni,mivel így is túl eleven./ A táncórákon magatartásunk ellenőrzésére végig ott ült egy-egy tanár tőlünk is és a Lónyai-gimnáziumból is,no meg a csemetéiket gardírozó szülők. Egy alkalommal,amikor félelmetes latintanáruk volt kísérőjük,a fiúk  engem akartak arra rávenni,hogy kérjem fel őt táncolni.No,ezt nem nekem találták ki.Ilyesmire képtelen voltam!  Egy igen öreg néni monoton zongorakíséretére roptuk a táncot,szüleink jelenlétében.Táncosaink –kik 16 évesek voltak-,utána minket és szüleinket illemtudóan hazakísértek.Ezt a zsúrok sorozata követte. Korunkhoz illő,forgatagos táncolásunkat,s a felfordult lakást öcsém nehezen viselte.Ilyenkor számüzetésbe vonult eleinte a kamrai teknő mögé,később legálisan is moziba mehetett.A zenét szolgáltató nehéz táskagrammofont a fiúk cipelték a helyszínre.Ezt állandóan tekerni kellett,ugyanis három perc után az órarugós szerkezet leállt,s a gyakori felhúzás egy személy állandó ügyeletét igényelte./A grammofont szüleim karácsonyi meglepetésnek szánták. Édesanyám, hazahozva azt,először a lépcsőházi ajtó mögé rejtette,hogy majd távollétünkben vigye csak be a lakásba.Visszafordulva érte,  Imrével találkozott szembe a folyosón,aki rátalálva a grammofonra,azt büszke vigyorral hozta már kezében./

A  TERROR  KEZDETE

E korszak  sem volt felhőtelen, a mindent átható félelem már megjelent. Titokban mindenki füléhez szorítva a Szabad Európa rádiót hallgatta lehalkítva,nehogy kihallatsszon,mert az nagyon kockázatos volt,s égbekiáltó bűn. /18 éves kollégám mondotta,még az apját is feljelentené,ha megtudná,hogy a    „Szabad Európát” hallgatja./ Az adást erősen zavarták,alig lehetett az eredeti szöveget hallani. Rudibácsi Londont hallgatta. Esténként Édesapámmal közösen értékelték ki a hallottakat.Rudibácsi születésnapjára a Draskóczy-unokák rajzaikkal kívánták őt felköszönteni.Az időszak egybeesett Sztalin születésnapjával.A kisiskolás gyerekeket Sztalin kíválóságaival traktálták az iskolában,s buzdították őket a méltó,lelkes ünneplésre.S ők szívből lelkesedtek is olyannyira, hogy az egyik unoka rajzára ráírta”éljen a nagypapa és Sztalin”.Nővére,ki már valamivel többet értett a világ érthetetlen dolgaiból,a”Sztalin”név letörlését javasolta,azzal magyarázva,hogy „nagypapa nem szereti Sztalint.”A ledöbbenés elképesztő volt!”A nagypapa nem szereti Sztalint ???”volt a kétségbeesett,szinte síró kérdés,mely az eddig igen szeretett nagypapába vetett hitet kérdőjelezte meg.Nem lehetett könnyű feladat az eligazítás!

FRISS „DEMOKRÁCIÁNK” KÜLÖNÖS  VÍVMÁNYAI

Háború után Stádlerbácsi vezetésével a ház lakói közösen vonultak szavazni,a menet élén „Iskola u.36”feliratú táblával jelezve,a ház eleget tesz a demokrácia kívánalmainak. Édesapám igen nehezen  fogadta ezt az új módit.Egy debreceni egyetemi tanár ismerősünk panaszolva mesélte,hogy naponta zakatolniuk kell az egyetem udvarán.Ilyenkor a professzoroktól a segédmunkásokig összefogódzkodnak nagy kört alkotva,s körbejárva eléneklik hogy:”Hegyek között,völgyek között zakatol a vonat,én a legszebb lányok közül téged választalak.Egy a célunk,tartós béke,Gyere velem,harcolj érte…stb.”Valakit ki kell választani,akivel a békéért harcolni akar,s azzal a kör közepén összefogódzkodva pörögni,míg a többiek tapsolva énekelnek.E nemes időtöltés,-mely az analfabéta muzsikok felemelésének egyik lépcsőfoka lehetett-,noha professzorunk igényeitől meglehetősen távol esett,nem volt számára elkerülhető.Csinálni kellett,mert ha nem,akkor nyílván nem is akar harcolni,azaz nem akarja a békét sem,ergo háborúzni akar.Ez pedig az imperialisták célja,s az illető nyilvánvalóan”imprilista kém”,vagyis üldözendő reakciós. Akkori kristálytiszta logika.A reakciós embertől mindenkinek illett elborzadnia.Ő volt a legfőbb ellenség,akire a béketábor felhőtlen boldogsága felett őrködő vasökölnek le kellett sújtania.  E megbélyegzés akár végzetes is lehetett.Igen aktívan működött akkoriban,s üldözendő volt a „klerikális reakció is”,mely állandó miséivel, Istentiszteleteivel és imáival-érthető módon- erősen fenyegette vaslábakon álló demokráciánkat.Ha valakiről kiderült,hogy templomba jár,az állását is elveszíthette.Esküvők,keresztelők titokban zajlottak,vagy hajnali 6 órakor,vagy bizalmas  családi körben.A menyasszony a sekrestyében öltözött át,hogy az utcáról követő fel ne deríthesse a nagy elvetemültséget,a templomi esküvőt.Egyszer a gimnáziummal országos sportversenyre vittek.Több iskolával közösen kellett énekszóval bevonulnunk a stadionba.Ennek gyakorlása során a szomszédos iskola olyan dalt énekelt,melynek refrainje a következő volt:”…s minden büdös reakciós lógni fog./A reakciósok mi voltunk/”Mint védett Baár-Madasi burokban nevelkedettre,elképesztően hatott rám e nyilván máshol megszokott szöveg.A hasonló „mozgalmi dalok”egész nap harsogtak a rádióban,a piacokon,áruházakban is ezek bömböltek,s még az utcán is ez zúdult nyakunkba a hangerősítőkből.Általában munkáskórusok voltak az előadók,magánénekes erre ritkán vetemedett.”Fel vörösök,proletárok,reszkessetek burzsoák…”/A burzsoák is mi voltunk/, vagy”Fel,fel,ti rabjai a földnek,fel,fel,te éhes proletár..”,/Ezek már nem mi voltunk,csupán az éhes jelző illett ránk/”Már termelnek újra a gyárak…”,s a munkásőrség indulója:Munkásőrnek egy baja,-Mért nincs három életa,/?/-Egyiket a Pártnak adja,-Másikat a párja kapja,-Harmadikkal egy a fegyvere”stb.hangozott mindenfelől az épületes szöveg.Az egyházakon kívül a fő ellenség az értelmiség volt.Igen csodálkoztam Szabó Magda egyik kezdeti regényén,amelyikben a mérnők főhős nem volt negatív figura .Ez merész állásfoglalás volt akkoriban,s féltettem is a bátor,számomra még alig ismert írónőt a következményektől.Addig egy értelmiségi csak a mindenhova befurakodott elvetemült áruló lehetett,akinek legfőbb gondja hatalmas iramú fejlődésünk megakadályozása.Kivételek ez alól az akkori orosz filmáradat közepette néha mégis előforduló NDK filmek voltak,ahol a galád mérnök  kételkedve,s rosszallóan fogadta az öntudatos munkáslány továbbtanulási ambícióit.Igyekezett is mindent keresztbetenni ennek kudarca érdekében,ám a hajadon  diadalmasan befejezte tanulmányait,s a gyár élére került.A mérnök belátta tévedését,s az igaz útra térve végül elnyerte a leányzó kezét.Ebből a mérnökből öntudatos elvtárs lett,hála arája helyes iránymutatásainak./Minden NDK film erről szólt,csak néha fekete,néha szőke haja volt a leányzónak./ No,nálunk,Magyarországon a „Pálfordulás”nem mehetett ilyen egyszerűen.”Kutyából nem lesz szalonna”hangzott Rákosi apánk örökérvényű mondása.Az értelmiség ellenség maradt.Csak jóval később válhatott a mérnöki réteg elfogadottá,hiszen a „szocccalista” termelésben szükség volt a munkájukra.Az orvosokat  is megtűrték,”legfőbb érték az ember”jelszóval.A régi jogrenden nevelkedett jogászok és a magyarság védelmére képzett hajdani katonatisztek mindvégig ellenségnek számítottak. Visszatérve az orosz filmekre,melyek évtizedeken át mozijaink repertoárjának legalább 90%-át tették ki-,témájuk változatosságát illetően az NDK filmekhez voltak hasonlatosak.Csak itt mérnök helyett dicső szovjet katonák szerepeltek, / karórák nélkül! / melyek agyafúrt hősiessége mindig diadalt aratott a rendkívül ostoba németeken./Hogy ilyen gyatra ellenség legyőzése miért volt mégis akkora dicsőség,nehezen érthető./ Nélkülözhetetlen volt ezenkívül minden filmben kivétel nélkül egy harmonikás matróz is,aki mindezek betetőzéséül,a bebugyolált fejű barisnyákkal együtt könyörtelenül dalra fakadt.Ezt a részt dacból mindig megvártam,s mindig be is következett! /Az általam gyakran használt „szocccalizmus” és „imprilizmus”szavak a szocializmus és imperializmus helyett, az akkori politikusaink és újsütetű „népnevelőink” nemesen egyszerű szóhasználatát idézik./ 

ÉRETTSÉGI,”DEMOKRATIZÁLT” ISKOLÁK

Elkövetkezett számomra az érettségi 1951 tavaszán.Érettségielnökünk korábbi igazgatónk,Áprili Lajos volt.Történelem tételeink „Rákosi és a Párt”,Sztálin és Rákosi”,”Sztálin és Lenin”és ezek valamennyi lehető matematikai variánsa voltak.Madách Ember tragédiája nem szerepelt a magyar tételek között,mert semmi pozitívumot nem ad.Nálunk,a Baár-Madasban azért becsempészték.Ballagás is tilos volt.Polgári csökevény.Mi az internátuskertben titokban mégis ballagtunk,de nem a tilos”Ballag már a vén diák”énekével,mert az meg nyárspolgári volt.Aznap kellett utoljára bemennem az iskolába az érettségibizonyítványért,amelyik nap megkaptuk a kitelepítési végzést.Másnap hajnalban már vitt a rendőrség. A Baár-Madasban paradicsomi állapotok voltak az állami iskolákhoz képest. Imre öcséméknél a Toldy gimnáziumban rosszabb volt a helyzet.Közel lévén lakásunkhoz, egy betegségem alkalmából ágyhoz kötve hallottam,amint a tanítást megelőző minden reggeli zászlófelvonáson fél órán át kórusban kiabálták felváltva a következőket:”éljen Rákosi”,”Sztalin-Rákosi”,”éljen Sztalin”.Természetesen külön figyelték,kellően mozog-e mindenkinek a szája,s kik a túl lagymatag szövegmondók./Az ember hamar felejt,s én évtizedekkel később már értetlenül szemléltem azt a heves bánatot,mely a  nyilván kiváló,ám mégsem családtag Kim Ír Szen halálakor a helyi lakosságot hatalmába kerítette.Hatalmas veszteségük tudatában alattvalói a földön fetrengve,bősz zokogással igyekeztek fejüket egymást felülmúlva a földhöz csapkodni./Az enyhe csapkodás nyilván bűnnek számított /. Öcsémet, jeles bizonyítványa ellenére az új tanévben már nem vették fel a Toldy gimnáziumba,mondván,”bázis iskolát”kívánnak a Toldyból csinálni.Indoklásként említett rossz származása e titulust bizonyára veszélyeztetné.Szerencse,hogy sok utánjárás után,érdemjegyei alapján végül felvételizhetett,s felvették a Lónyai utcai református gimnáziumba,de leérettségizni kitelepítésünk miatt már nem tudott. Érdemes leírnom a Toldy gimnázium akkori igazgatójának,Littkeynek az”ellenség”leleplezése érdekében folytatott hatalmas igyekezetét.Sztalin képei mindenhol ki voltak akasztva,így a Toldy folyosóján is.Valaki ráírta jellegzetes betűkkel,hogy „rabló”.A derék igazgató ahelyett,hogy a többszáz tanulóval indokolta volna a bűnös felderíthetetlenségét, pártjához hű túlbuzgósággal,/no meg elkötelezettséggel/ kívánta kideríteni a lapító ellenség kilétét.Tanítási óra alatt végigjárta az osztálytermeket,s az oktatást félbeszakítva, stopperórával kezében felszólította a tanulókat,hogy mindenki amilyen gyorsan csak tudja,írja le a következő Ady idézetet:”Rabló váraitokból merre fut hitvány hadatok,ha majd csörömpöléssel betesszük a kaput ?”A gyerekellenségnek szerencsére volt annyi esze,hogy a „rabló”szó leírásánál nem a kép alá írt betűket használta,az igazgató igyekezete kudarcbafulladt. A”tied a gyár,magadnak dolgozol”,”az életszínvonalunk már az egekben jár” stb. szólamokat kifigurázó diákság egy nem szalonképes,de akkori nyomorunkat szellemesen megvilágító „költeményét”/melyet sajnálok az enyészetre hagyni/ Draskóczy Gáborbácsi a Rákóczi gimnázium WC-jében fedezte fel./Ott tanított matematikát/:”Tied a WC,magadnak sz..sz,-Ezt adta néked Sztalin és Marx.-S ha nagyon mélyen sűllyedsz a sz.-ba,-Kapaszkodj meg az életszínvonalba!”

A rendhagyó körülmények megbolygatták a ház hagyományos életvitelét is.Ám lakói maradtak a régiek,a nehézségek során még jobban egymásra figyelve és egymásra utalva.

A  NAGY OBB  CSALÁD  TAGJAI, ROKONSÁGUNK

Végül említem házunk lakói közül a legjelentősebbeket, dédpapa  ott élő gyermekeit,az első,s egyben utolsó Rajkai nevet viselő utódokat. Ők adták példájukkal az”Iskola utca”lényegét,a már többször emlegetett összetartást,békességet, egymás iránti türelmet és szeretetet./S hogy mennyien is vannak az utódok,kik hitem szerint ebben a szellemben nevelkedtek,nevelkednek?Ime a  válasz: Sólyom István által 2007-ben közreadott családfák adatai alapján  Rajkai Mihály és Dax Jozefa dédszüleinktől öt generáción át összesen 275 utód született./Azóta már ennél is többen vagyunk!/Ezek közűl 129 a fiú és 146 a leány,ami  esetünkben az országos átlagnál is nyomatékosabban mutatja a nők fölényét./Ami érthető is !/Nem átlagos azonban a  keresztnevek alakulása.Generációm és felmenőim nevei „nemzetköziek”,vagyis több nyelvben is használatosak,mint Mihály,Lajos,János,Sándor, Ilona,Irén,Erzsébet, stb. Ezek lassan kimennek a divatból.Az alattam lévő generációk nevei,-ellentétben a mai francia,s egyéb”importáradattal”-,90 %-ban magyar nevek,közöttük eddig alig használatosak is találhatók,mint Álmos,Botond,Ábris,Zsombor,Csenge,Kincső, Boróka, Gyöngyvér,Iringó stb.A magyar vezetéknévre sokat adó dédpapa bizonyára örül a keresztnevek magyarosodásának is! /Bár a már színrelépett 5.generáció ifjú tagjainak ereiben az ő véréből csak alig több,mint 1,5 % buzog./ E kis összefoglaló után következzenek az „Iskola utca” példaadói,a Rajkai névvel születettek egyetlen generációja,s jelenjenek meg szép sorban olyannak,amilyennek gyerekkorom szűrőjén át láttam akkor én őket.

 

A  NAGYNÉNIBŐL  NAGYANYÁNKKÁ  VÁLT  VILMA  NAGYMAMA

Vilma nagyanyám,dédapa legidősebb lánya a második emelet utcai frontjának 3 nagy szobájában lakott.Ablakából szép kilátás nyílt a Dunára és az Országházra.Az Úrnapi körmenetet onnan néztük,amint az Anna-templomból kijőve,házunk előtt haladtak el díszes zászlóikkal,a papok színes ünnepi ornátusban.Kiemelt helyen ment Stadler bácsi is,aki vagy a baldachin egyik rúdját tartotta,vagy egyéb kegyszert emelt a magasba. Nagymama emlékeimben szigorú dámaként él, aki nemigen beszélgetett,s játszadozott velünk. Minden születésnapunkat azonban számon tartotta,s akkor egy tőle kapott díszes fémdobozzal eléje kellett járulnunk. Ő 5 pengőt helyezett minden alkalommal a dobozba, amit, - bár akkoriban  jelentős összeg volt,- gyerekfejjel mégsem tudtam kellően értékelni.Nem emlékszem,hogy láttam volna valaha nevetni,pedig mások szerint derűs egyéniség volt.Ezt bizonyítja egyik fiatalkori magányos utazásának vidám története is. Férje ugyanis nagy „malaclopó”köpönyegben,melyet arcát eltakarva fejére is húzhatott,beszállt ugyanabba a vasúti fülkébe,hol felesége is utazott, s kellemetlenkedve molesztálni kezdte.Az egymásraismerés nyílván derűs pillanatokat eredményezhetett. Nagymama igen adott magára,ősz haja mindig frissen volt ondolálva,s állandóan volt rajta valamilyen értékes ékszer, brilliáns gyűrű, vagy nyaklánc

Mindenben igen igényes volt,fontosnak tartotta a színek összhangját is.Szalonját a sárga-lila színek kombinációi urallták.Barokk ülőgarnitúrája mustársárga selyemripsszel volt bevonva,asztalkáját  sárga-lila fényesselyem matyóterítő borította,amit színösszeállítása alapján nyílván csináltatott,s elgondolása szerinti sárga-lila perzsaszőnyet készíttetett mindehhez.Tükrös almáriumán legalább 60-80-cm.-es porcelán szoborcsoport volt,mely egy sárga tigrisekkel vontatott hintót ábrázolt.A falakon hatalmas Zsolnay tálak függtek,ismert,hagyományos sárgába olvadó mintáikkal,s ugyanilyen, nagy,díszes tartó állt a komódon is./Ez ma is birtokomban van,egykori szép csigavonala csorbulása miatt már nem érvényesül./ Nagymama gyakran  utazgatott külföldre,s onnan is hozott kisebb  dísztárgyakat.Egy velencei kutat ábrázoló apró szobor szintén nálam van,kútkáváján tollászkodó alabástrom galambokkal. Hármasszekrényének középső,nagy ajtaja csiszolt tükörből volt,ez ma nálam a falon lóg. Nagymamánál láttam először krómozott kilincseket,amilyenek most kezdenek újra divatbajönni Az ajtókilincsek akkoriban mind lakkozatlan sárgarézből készültek,amit a habüstökkel, kávédarálókkal,mozsarakkal,s egyéb réztárgyakkal együtt gyakran és rendszeresen szidolozni kellett,mivel hamar elfeketedtek.Hosszadalmas munkával járt a parketta kezelése is.Ezt rendszeresen vixelték,ami viasszal történő bekenést jelentett,utána fárasztó ,lábbal történő felkeféléssel vált kellően fényessé. Ettől igen sikos lett,könnyen el lehetett rajta csúszni.Az igazán jó háziasszonynál gyakran a földön találták magukat a vendégek! Néhány bérbeadott lakásban kezdetben nem volt parketta.A padlót rendszeresen bekenték egy világosbarna szerrel,ami megszáradva az olajfestés benyomását keltette.E lakások némelyikében nem volt önálló WC, hanem a kor építkezési szokása szerint /talán higiéniai szempontból ?/  2-3 lakás részére egy,a folyosóról megközelíthető közös helyiségben voltak a kagylók,egymástól fából készült válaszfalakkal elkülönítve,akár ma a nyilvános illemhelyeken.Az én időmben a földszinten még láttam ilyeneket. Ezeket idővel mind a fürdőszobákhoz csatolták.

Nagymama ellátásáról házvezetőnője, Bözsi gondoskodott. Később,egészsége gyengültével átadta 120 nm körüli utcai  lakását öccsének,Feribácsinak,s ő leköltözött az első emeletre,egy kisebb lakásba. Mikor megbetegedett,még egy diakonisza nővér is volt mindig mellette,s egy,az alattunk lévő lakásából hozzánk felvezetett csengő révén anyámat is mozgósíthatta.Tette is! Mi,gyerekek huncutságunkban lestük,mikor ásít,mert-noha száját kezével ilyenkor eltakarta- oldalról láthattuk,hogy felső műfogsora nem emelkedett fel,hanem lent maradt az alsón. Akkoriban ez még nyílván nem volt megoldható.Elbeszélések szerint vidéki látogatásaikor unokáinak sok édességet ajándékozott.Mi,helybeliek ilyenben sohasem részesültünk/Egy unoka sem próféta a saját hazájában !/Egy alkalommal ugyan, amikor díszsorfalat állva nála voltunk,nyílván sóvárogva néztük fagylaltozását,mert a megmaradt üres ostyát nekem akarta adni,ám azt én sem szerettem.Jelenlétében mindig csendben, illedelmesen egyhelyben állva kellett maradnunk,csak akkor beszélhettünk,ha kérdezett.Ilyenkor nagyon meg voltunk illetődve,s alig vártuk,hogy távozhassunk.Első férje,Hatházy Ferenc dohánygyári igazgató életében Debrecenben nagy társasági életet éltek.Értékes 24 személyes porcelán étkészletét halála után mi örököltük,amit az ostrom közeledtének hírére,biztonságból egy  nagy ládában a tányérokat egymásra rakva a pincében helyeztünk el.Az orosz katonák,németeket gyanítva benne, puskatussal a ládába ütöttek,s mind a 24 tányérból egy darab kicsorbult.

Vilma nagymama igen nagy elismerést érdemlő,s áldozatos vállalása volt,amikor Irén húgának halála után annak négy kicsi gyermekének,-apáméknak- nevelését elvállalta,s szépen,egészségben mind a négyet fel is nevelte.

IRÉN ,A  FIATALON MEGHALT  NAGYMAMA.

Irén nagymamánk feltehetően az akkoriban kezelhetetlen csont-TBC-ben halt meg.A lábát amputálni kellett,ami nagy tragédiát jelentett a négy kicsi gyermek mellett./Régi levelezésekben olvasható,mennyi rábeszélés,s milyen nagy és nehéz  elhatározás kellett ahhoz,hogy egy harminchárom éves édesanya ilyen műtétre szánja rá magát ! Ám az sem használt,s fiatalon,34 évesen érte a halál.Kívánságára férje elvette özveggyé vált Vilma nővérét,ki egyetlen 9 éves kisfiát, Hatházy Béluskát is akkoriban elvesztette,s teljesen magára maradt. Igy ő,a nagynéni nevelte fel Édesapámékat.Egyik háztartási alkalmazottjuk a gyerekeket a”mostoha anya”rémével ijesztgette,így kezdetben a nagyobbak némi ellenérzéssel fogadták az új mamát.Nagymama szigorú rendet tartott mindenben,így  az étkezéseknél is.Válogatni nem lehetett.Amit kivettek,meg is kellett enni.Édesapám gyakran emlegette az „árvalaska”levest,amit nagyon nemszeretett. Nyilván a TBC megelőzésére,az időjárástól függetlenül naponta több órás sétára kellett a gyerekeknek menni,a nagyobb testvér felügyelete alatt.Édesapám sokat mesélt e környéket bejáró közös sétákról,s a kötelező híd-pénz fizetéséről,ha Pestre kívántak átjutni.Nagymama rossz szívével hosszasan  betegeskedett,az utóbbi években el sem hagyta lakását.Szívbajban is halt meg.

A  SZÉP, SZELÍD  EMMANÉNI

Emma néni,a második gyermek, igen szép és szelíd arcú öreg néni volt.Férjére,János-bácsira is emlékszem hatalmas, ősz bajusza miatt./A közelmúltban régi fényképek kerültek a kezembe.Kiváncsisággal nézegettem egy ismeretlen,igen rokonszenves,mély intellektust sugárzó arcú férfi képeit.Kiderült,hogy Jánosbácsit ábrázolta fiatal korában./A mi generációnk csak jóval Emma néni halála után tudta meg,hogy egész fiatalon majdnam hozzáment egy bigámistához.A szülők ,szerencsére még az esküvői szertartás megkezdése előtt tudomást szereztek a vőlegény kilétéről,s az utolsó pillanatban sikerült megakadályozniuk a kétes házasság létrejöttét. Alattunk laktak az első emeleten,miután nyugdíjasként Kolozsvárról,ahol Jánosbácsi iskolaigazgató volt, Budapestre költöztek. Még a háború előtt mindketten meghaltak,így,sajnos kevés róluk az emlékem.

Velük élt lányuk,Sólyom Margit néni is,aki gyermekkori skarlát betegsége következtében elvesztette hallását.A lakásba később Emma néniék fia,Dr.Sólyom Sándor költözött családjával,amikor a háború során Kolozsvárról Budapestre menekültek.Ő Kolozs-megye tisztifőorvosa volt,s Budapesten a KÖJÁL igazgatója lett. Akkoriban  nagyméretű színes kartonokra szemléltető táblázatokat készítettem részére a különféle fertőző-betegségek terjedéséről,alakulásáról.Velük volt Sándor bácsi első házasságából származó Ilonka lányuk,ki velem volt egyidős és a kicsi Sándorka. Ilonkát Margitnéni igen szigorúan nevelte.Már 12 éves korában a család vasalását ő végezte,míg mi,többi gyerek a kertben játszadoztunk.Egyszer Margitnéni felháborodva mesélte,hogy a 13 éves Ilonka azzal a manikűrkészlettel hozta  rendbe körmeit,amelyet ő kapott karácsonyra.Ezt a megtalált levágott körmökből derítette ki. Néhány évig egy osztályba jártunk a Baár-Madasba. Fiús elevenségét,mely az otthon elfojtott energia érvényrejutása lehetett, a lányokhoz szokott tanárok értetlenül fogadták.Órák alatti tréfás kukorékolásainak gyerekes humorát nem értékelték,sőt egyenesen elképesztőnek tartották. Érdeklődésemet mindig lekötötte ostrom idején a rosszétvágyú kicsi Sándorka etetése.Édesanyja,Margit néni őt ölében tartva közelített szájához az étellel teli kanállal.Sándorka ezt látva hangos „nemeszem”kiáltásba kezdett.Ekkor következett a csihi-puhi,mire Sándorka,konstatálva a kanál eltűnését, s kivédendő a további dá-dákat,logikusan „megeszem”-et kiáltott.Ám mihelyt a kanál újra közelített,érthetően újra a „nem eszem”következett,s ez a reménytelennek tűnő küzdelem még hosszú ideig eltartott.Az első falat lenyelését már sohasem volt türelmem kivárni.Mindenesetre ennek is be kellett következnie,hiszen Sándorka stramm,erős férfiúvá serdült,s vegyészmérnökként éli már nagyapai örömökkel teli életét.Sándorbácsi az ostrom idején, fenyegetettsége ellenére hallatlan bátorsággal és lelkiismeretséggel teljesítette orvosi hivatását.Mindig ment,ha kellet,akár géppuska-tűzben,vagy bombák közepette.Ő mesélte az óvóhelyen,hogy a három Sólyom fiútestvér három különböző embertipust képvisel.A legkisebb,Jenő,ki Teológiát végzett,igen komoly,olvasó ember volt,míg a legidősebb, Lajos,ennek ellenkezője,vídám,könnyed,inkább kissé bohém természetű.Ő,Sándor,a középső fiú ezeknek a keveréke.Margiton kívül volt még egy leánytestvérük,akit megcsípett egy légy,s nyolc éves korában,vérmérgezésben meghalt.

ILONA NÉNI, A „NAGYASSZONY”

Egyik legkedvesebb volt számomra az első emeleten lakó Ilonanéni.Dr.Jáky Rezsőné,dédpapa legkisebb lánya a magyar nagyasszonyokhoz hasonlítható tekintélyes jelenség volt.Idős korában is szálfa egyenesen tartotta magát,fejét felemelve,mindig elegánsan,kalapban járt.Igen kedves volt hozzánk, gyerekekhez is.Naponta többször is szembetalálkozva velünk,mindig volt kedves szava hozzánk. Midannyiunkat”pipikének”hívott,ami annyira elnyerte tetszésünket,hogy Búza Kiss Zsókával azóta is,-több,mint 70 éve- annak szólítjuk egymást.Tőle tanultuk az „Akada-bakada-tyukoda bé…stb.”mondókát. Férjét tréfásan Musónak szólította.”Csipi” kanárimadara külön látványosság volt számunkra.Ők az első emelet utcai frontján laktak négy szobában.Az egyiknek mutatós bordó selyemtapéta burkolata volt,mely igen megnyerte tetszésemet. Ámulatomat méginkább felkeltette Samu,a fából faragott,színesrefestett,kb.1 m. magas  néger inas,kezében hamutartóval.Nagyon előkelő jelenség volt piros frakkjában,fekete nadrággal és csokornyakkendővel,a mindig vakítóan fehér ingben.Különös,kigúvadt szemei sötét arcából elevenen villogtak elő. Igen előzékeny volt,állandóan Rudibácsi közelében tartózkodva,fáradhatatlanul nyújtogatta feléje hamutartóját. Gazdája hosszú pipán át pöfékelte a szokatlan illatú füstöt.A pipagyújtás bonyolult,hosszadalmas szertartását a velejáró különös szippantásokkal és krákogásokkal mindig lenyűgözve figyeltem. Édesapám későbbi elbeszélése szerint Rudibácsi fiatal korában ügyvédi irodát nyitott,de annyira humánus volt,hogy nem szívesen fogadott el honoráriumot munkájáért,így abból nemigen láttak jövedelmet.Az irodát be is zárták,s mint közigazgatási bíró dolgozott élete végéig.

Édesapja,Jahl bácsi a kert melletti lakásban lakott házvezetőnőjével,Mimi nénivel.Ő már nagyon öreg volt,de elkerülhetetlen pipája társaságában néha még kitipegett a kertbe.Arról volt híres,hogy vizet soha nem ivott,csak bort.Nem iszákosságból,hanem mert a háborúban a fertőzött víztől súlyosan megbetegedett.Akkor tett erre fogadalmat,amit élete végéig be is tartott.Még a komműn alatt,a szesztilalom idején is megtalálta a bor beszerzésének lehetőségét.Jó egészségben élt majd 100 éves koráig.

Ilonanéniékkel lakott Magda lányuk is férjével,Draskóczy Gáborbácsival. Mindketten matematika tanárok voltak,s gyermekeik is többnyire e szakmát választották.Családunk matematikai adottsága a jelenlegi utódokban több családban is érvényre jut, sokaknak ez ma is élethivatása.Édesapám is a vári ”Ferenc József főgymnasium”egyik legjobb matematikusa volt.Tanárai el is várták tőle,hogy erre a pályára menjen.Ő kívánságuknak eleget is tett.Szíve mélyén azonban olyan pályára vágyott,ahol a magyarság ügyét szolgálhatja.Igy az első évet kitünően befejezve, átváltott a jogi pályára,ahol a ”jog és államtudományok doktoraként” diplomázott.Akkor még nem sejtette,hogy a régi jogrend képviselőit a későbbiekben mennyire meg fogják hurcolni.

Magdus néniék hét gyereke közül utolsóként született a fiú,Gábor.Az első gyerek,Magduska uzsonnáztatása külön látványosság volt,melynek szemléletére gyakran lezarándokoltunk az első emeletre.Magduska megragadva hatalmas bögréjét,míg egy csepp tej volt benne,le nem vette azt szájáról.Katica harmadikként született.Két nővére között,kisebb voltából adódó „hátrányos megkülönböztetése”miatt kibuggyant belőle többször a panasz, bizonyára elnyomott jogfosztottnak érezhette magát./Akkor döbbentem rá,milyen hátrányos lehet a nagyobbak között „kicsinek”lenni./ S valóban minden gyerek várva-várja,hogy végre teljes jogokkal rendelkező”nagy”lehessen! Nagy attrakció volt,mikor a háború után,az akkor használatos fatalpú szandálokban dübörögve végigszaladt a sok gyerek a hosszü folyosón a kertig, naponta többször oda-vissza./A háború évei alatt a bőr és gumi hiánycikk volt, azt a hadsereg részére biztosították.Fából,görbülőre faragott,erősen kopogó talpakra szögezték a szandálok keresztpántjait./A gyermektelen Fodor-házaspár nemigen volt elragadtatva az előttük zajló”csendháborítástól. ”Sólyom Ilonka,ki velem egyidős volt,s igen csintalan, egy este Fodorék lakása előtt hangosan csattogtatta cipőit,amikor Irénkével együtt kimentünk a kertbe.Visszafelé jövet Fodornéni mindhármunkat egy nagy vödör vizzel nyakonöntött.Úgy eláztunk,hogy az akkori silányabb anyagból készült moshatatlan szövetruháink tönkrementek.Nehezen tudtuk megérteni,hogy sérelmünk ellenére még nekünk kellett Fodoréktól bocsánatot kérni.Ilonanéni Rezső fia, családjával a közeli Donáti utcában lakott,de a gyerekek ott játszottak velünk a kertben,így ők is „iskola utcaiaknak”számítottak. Lacvikával gyakran együtt csodáltuk a szaletli eresze alatt tanyázó hatalmas pókok szorgos hálószövögetését.Ő is állatorvos lett,mint Ilonanéni másik fia,Jenő bácsi.Őt,aki korábban katonai pályára készült, unokabátyja,Buza Kiss János beszélte rá erre a szép hivatásra.Rezső bácsi a háború előtti években hosszabb időt töltött a tanyán.A Buza Kissek tanyai osztatlan örökségét szerették volna apámék négyfelé osztatni,s Rezsőbácsi vállalta el a földosztás munkálatait.Vele volt a kis Erzsike lánya is,ki akkor 2-3 éves lehetett.Mi, tízévesek büszkén sétáltattuk kis vendégünket a réten,s mutogattuk neki az ott kipányvázott teheneket.Ám volt közöttük egy nyilván embergyűlölő,a „Fátyol”akit idegesíthetett bámészkodásunk,s hirtelen fektéből felpattanva,leszegett fejjel nekünk akart rohanni.Mi Erzsikét megragadva hanyatt-homlok menekültünk előle.Szerencsére a láncát tartó karót jó erősen a földbe kalapálták,s nem érhetett utol minket.Ilonanéni élete végéig mozgékony életet élt,esti sötétségben egy autó gázolta halálra a Dunaparton,amint a villamosról leszállva hazafelé indult.A gázoló aggódva kórházában is felkereste.Ugyancsak autó gázolta halálra egy zebrán átkelve Zsóka édesanyját,Búza Kiss Jánosnét is világos nappal Kecskeméten. Az ifjú gázolót meg sem büntették.80 év felettiek voltak mindketten,Erzsébet néni még dolgozott.

A  RAJKAI  NÉV  UTOLSÓ  VISELŐJE, FERIBÁCSI

 Feribácsi volt nagyanyámék legkisebb,egyetlen,felnőtt kort is megélt fiútestvére.Két öccse még gyermekkorban meghalt. /Dédpapa nehezen megszerzett magyar nevét,a Rajkait,csak  ő örökíthette volna tovább. Neki azonban csak lánya született,így a név az utódokban már nem élt tovább./  Feri bácsi költözött Vilma nagymama utcai lakásába,miután nagymama leköltözött egy kisebb lakásba.Így folyosó-szomszédok voltunk. Felesége,Idus néni volt az első okleveles női kertésznő,mindaddig nem tanulhatott nő a Kertészeti Főiskolán. Tudását kamatoztatta is,szép gyümölcsösük volt Vácon és nyaralójuk Gödön.Magam is eltöltöttem néhány szép napot náluk,heves dunaparti csigagyüjtés közepette.Finom ribizliborához hasonlót ritkán ittam. Leányuk,Iduka,mindig mosolygós,vidám teremtés volt,munkahelyén „Napsugárkának” nevezték. Egy tánciskolás koromban tőle kapott,akkor ritkaságszámba menő elektromos meghajtású lemezjátszót ma is őrzök a tanyán.Okányi magányunkban is meglátogatott,vállalva a hosszú utazás fáradalmait. Nekem adta Icike nevű, szépen trillázó kis  kanárimadarát is, ”akit”végelgyengüléses haláláig gondoztam.Az ostrom idején a sötét pince falára akasztott kalickájában daloló kedve elmaradt.Egy ott tartott mise énekhangjaira azonban azonnal reagált,s szívetmelengető trillázásba kezdett.Akkoriban igen elterjedt volt a kanárimadár. Icike igen kedves kis jószág volt,s akkora bizalma volt bennem,hogy sokszor újjamon aludt el,egyik lábacskáját felhúzva,s fejét szárnyaalá dugva.Ilyenkor megmozdulni sem mertem.Rajongott a salátáért,ha meglátta,örömében heves szárnycsattogtatásba és csipogásba kezdett.Esténként magától bevonult éjjelre letakart kalitkájába.Halála után kitömettük.Vígasztalásul kaptam egy papagájt.Nem született szegényke lángelmének,mert hiába tanítottam órákig beszélni,az eredmény elmaradt.Állítólag társtalansága miatt adta fejét búbánatra,s vált közömbössé a szavak iránt.Nagynehezen kikönyörögtem számára egy papagáj-hölgyet.Kettesben azonban már fütyültek rám  a szó legszorosabb értelmébe véve.A beszédtanítás szóba sem jöhetett.Amikor Imre hegedült,a mellette lévő szekrény tetejéről lelkesen versenyt csicseregtek a hegedűszóval. A kitömött kanárimadarat testvérükként szerették. Hozzábújtak,fejüket hízelkedve dörzsölték csőréhez,s fejtollukat felborzolva hosszas,s nyilván érdekes meséket csicseregtek fülébe. Szánalomból néha szabadon engedtem őket, jóságommal azonban csúfosan visszaéltek.Nem beszélve a szétszórt apró pöttyöcskékről,kirágták a falat,a függönyöket,s egy alkalommal a kikészített papírpénzből Édesanyám nagy bánatára apró morzsácskákat gyártottak. Kitelepítésünkkor Jáky Lacika vette őket gondozásába,későbbi állatorvosként már  akkor olyan hozzáértéssel,hogy utódjaik is lettek. Ezek árából Édesanyja,Manci néni tartalmas csomagot juttatott nélkülöző,vidéki,magányunkba./Szinte mindenki küldött csomagot kitelepítésünk idején,sőt pénzt is gyüjtöttek számunkra.Külön értéke volt a Magdusnéni által küldött több méternyi rózsaszín kreppvászonnak fehér pöttyökkel,melyből hálóinget és párnahuzatokat készítettünk.Bizonyára szükség lett volna erre odahaza is a sok apró gyerek mellett.Pirinéni is azonnal hozott több lepedőt,amikor anyámtól megtudta,hogy már erősen rongyolódik lepedőkészletünk.Mattyasovszky Mancinéni férfiruhákat küldött,sokan házikészítésű süteményeket.Irénnéniéktől kaptuk az életünket megkönnyítő biciklit. Erzsébetnéni irhakesztyűt küldött,mi a tanyán ma is meg van még.Okányi magányunkban ezek a csomagok nagy örömet jelentettek,nem csak tartalmuk miatt,hanem mert az otthon üzenetét hozták számkivetettségünkbe.Az egymás megsegítése minden körülmények között ott élt mindenkiben,akit az „Iskola utca „szelleme megérintett.

Ostrom után Rajkai Feribácsiék lakásában gyűlt össze a házból vagy 25-30 lakó,közöttük mi is,mint kibombázottak.Hosszú sorban,a fal mellett földre helyezett pokrócokon volt szűk fekhelyünk.Biztonságosabb volt így együtt,hiszen felszabadítóink látogatásai gyakoriak voltak.Feri bácsi volt a házak ügyintézője is,őhozzá vitték a lakbéreket a Toldy F.utcai ház lakói is.A lakbért a család tagjai is rendszeresen befizették,s a házfenntartási költségek levonása után kerülhetett volna a  maradék szétosztásra,de rendszerint az mindig valami újabb beruházásra kellett.Gyerekként csodáltuk,hogy a levest Feribácsi milyen „tűzforrón” volt képes megenni.A háborúban gyomorlövést kapott,gyomrát meg is operálták.Fiatal korukban Édesapámékkal gyakran kirándulgattak.Feribácsi katonáskodása idején Édesapámmal tréfás hangnemben sűrűn levelet is váltottak,közülük több táborilevelezőlap máig is birtokomban van.Idősebb lévén Édesapámnál,hamarabb jutott önálló keresethez is. Erre egy ismert dallamra  átköltött ének is utal,melynek néhány sora még feldereng emlékezetemben:”Huszonegy, huszonkettő,huszonhárom-Ferinek van legjobb dolga a világon!-Úgy él mint akárcsak hal a vízben,-Jegeskávét uzsonnázik a szigeten…..s 25 nadrágja közűl –A legszebbiket húzza föl-S úgy megy…” hogy hova,azt már sajnos sohasem fogjuk megtudni.Általában sűrűn váltottak levelet a többi családtagok is egymással,Búza Kiss Jánosbácsi gyakran írt a frontról nagybátyjának,Sólyom Jánosbácsinak is Kolozsvárral,ezekben igyekezett harctéri megpróbáltatásait rózsaszínűbb színben feltüntetni,bizonyára az aggódó otthoniak megnyugtatására./Később meg is sebesült/ Szomorú olvasni nagyanyám,Rajkai Irén betegségével kapcsolatos leveleket,melyből kitűnik,milyen nehéz volt egy harminchárom éves fiatalasszonynak négy kisgyerekkel -gyógyulása reményében- lába amputálására rászánnia magát./A remények,sajnos nem teljesültek/ A Jáky,Sólyom,Buza Kiss unokatestvérek,s Feribácsi,aki korban ugyan hozzájuk,de a felettük lévő generációhoz tartozott, gyakran rendeztek közös kirándulásokat.Tudomásom van tátrai utazásokról is,s egy dalfoszlányról:”Weltbachstubnál vajat ettünk...” Közös ausztriai utazásról is maradt néhány fénykép,melyeken keresztanyám,Meréteyné is látható. Sólyom Sándorbácsinak egy alkalommal nagy sikere volt,amikor úgy gondolva,hogy csak maguk vannak,kiállt egy sziklacsúcsra,s elénekelt egy szép egyházi éneket,melyben Krisztus lecsillapítja a háborgó tengert./”Mester,a bősz vihar dühöng…”/ Énekét befejezve a lombok mélyéről váratlanul hatalmas taps csattant fel,kiderült,hogy egy másik társaság is volt a közelükben,kik értékelték az előadást,no meg az igen fess előadót!

A Buza Kiss-ág ménteleki tanyáján is gyakran voltak együtt az unokatestvérek,erről néhány régi fénykép is tanúskodik.A fiatalság elszakadva Budapesttől,szívesen időzött a tanyán,ahol hús,tej,gyümölcs helyben adódott.Így igen gyakran ettek csirkehúst,aminek igazságos szétosztása nem volt könnyű.A háziasszony megkérdezte,ki szereti a pipi nyakát.A kamaszodó Jáky Jenőbácsi,mint udvarias vendég,jelentkezett,s attól kezdve éveken át –nagy bánatára-ő kapta a nyakakat./Ezt még öregebb korában is emlegette./A gyerekkorom óta különösen szeretett Lilinéni  egyszer nekem elmesélte,hogy ifjúkora talán legszebb emlékei a tanyához kötődnek.Ekkor határoztam el,hogy meghívom apámék még élő unokatestvéreit és az utódokat is a tanyára,bizonyára ők is szívesen eljönnének.Az ötlethez Zsóka is társult.Lilinéninek s korosztályának igen nagy élményt jelentett újra viszontlátni a tanyát,s ma már évenként rendszeresítjük összejöveteleinket.Ennek az együttléten kívül pozitívuma,hogy újra közelebb hozza egymáshoz a lassan szétszéledő családtagokat.

Az Iskola utcában a születés és névnapokat a család mindig közösen,igen szolídan  megünnepelte.Ilyenkor sokan összegyűltek az ünnepeltnél,s csekély borfogyasztás mellett is igen derüs volt a hangulat.A nénik külön kupacban társalogtak,többnyire a családi eseményeket tárgyalták,a férfiak  politizáltak. Édesapám,vagy Lajosbácsi zongorázott,néha Ilonanéni is, /minden családban volt zongora/ a végén már valamennyien énekeltek.Befejezésül a „Nem nem nem,nem megyünk mi innen el…”dal jókedvű ismételgetésével zárultak e találkozások.Én korom miatt nem vettem ezeken még részt,csak ha nálunk zajlottak,hallhattam a szomszéd szobából a zongoraszót.Ilyenkor Édesanyám helyett én énekeltem Imre kisöcsémnek altatódalokat.Később,nagyobb koromban már én is résztvettem ezeken./Érdekes,hogy ilyenkor rendszerint a férfiakhoz szegődtem,mert a bácsik beszélgetése jobban lekötött,mint a nénik csevegései./ A ”Megemlékezés Édesapámról”c.írásában Feribácsi említést tesz egy Édesapjával tett emlékezetes kirándulásáról,amikor dédpapa meglátogatta három régnemlátott, Rajkán maradt testvérét. Négyük éveinek száma akkor pont 300 évet tett ki./Már az ötlet is ennek kiszámolására matematikus elmére vall!/ Édesapám elbeszélése szerint,amikor dédpapa Feribácsit tanulni egy svájci egyetemre küldte,ott névsorolvasáskor a Rajkai nevet francia kiejtéssel olvasták fel.Ő,-nem ismerve fel így nevét-, méltatlankodva reklemált a nagy derültség közepette. Közbejött azonban az első világháború, Feribácsit,az utolsó „Rajkait” behívták katonának. A Svájci tanulás abbamaradt…De abbamaradt sokminden egyéb is…

A  KÖNYÖRTELEN  ELMÚLÁS

Dédpapa háza nem az enyészetnek lett a martaléka.A szép,nagy, masszív Iskola utcai épület a városrendezés áldozatául esett.Csak kisebb, utcai frontja maradt meg,a tizenkettőből három lakás,a többit lebontották.Helyén játszótér és újabb magas épületek sorakoznak. A lakókat a város különböző pontjaira  költöztették.Szomorú mementóként szemlélhetjük ma a csonka épület megmaradt kis torzóját.

Ám,ha az épület már nem is áll eredeti,dédpapa megálmodta  formájában, mi, az onnan kiszakadt  utódok ma is  áhitattal emlékezünk rá,akár egy alma materre.Boltíves kapuján átlépve megérint a”genius loci”,a „hely szelleme”,s halljuk dédpapa messziről jött üzenetét,mely a BÉKESSÉGET, SZERETETET és a CSALÁDI ÖSSZETARTÁST hirdeti.Ez ad erőt,s mutat irányt az utódoknak generációkon át,bárhol  nőttünk fel,s bárhova  vetett az Iskola-utcai családi fészekből a kiszámíthatatlan „sors keze” !

Megemlékezésemet az ISKOLA-UTCAI HÁZ dédapai lelkihagyatékára is utaló soraimmal  zárom:                                        

                                                          Hitet kaptunk,s erőt hozzá,

                                                          Hogy sokmindent bírjunk,

                                                          S minden nagy és nehéz harcot

                                                          Tisztességgel vívjunk !

                        ________________________   _   _________________________                              

                                                                                                                                                                                                                                       Az elődökre és vendéglőikre vonatkozó információkat Dr.Gratz Gusztáv”Családunk története”c.német nyelvből fordított munkájából és Rajkai Ferenc”Megemlékezés Édesapámról” c.írásából vettem, -többnyire emlékezetből- melyekben mindezek bővebben,s pontosabban megtalálhatóak.Egyéb témákban pusztán halványuló gyermekkori emlékeimre hagyatkoztam.

A ház nagyobb részének lebontásáról  szép emlékezést írt Draskóczy Gáborné,Jáky Magda,aki csupán néhány évi kecskeméti és érsekújvári kitérővel, születésétől haláláig az Iskola-utcában lakott.

Ükanyánkról, Fanzler Zsuzsannáról, Dax János feleségéről, - kinek sírja még ma is megtalálható a Házsongárdi temetőben-,összefoglaló írást készített Jobbágy Kálmánné, Dr.Merétey Klára.

Budapest ostroma alatt a dédpapa pincéjében töltött időkről naplót írt Édesapám, Dr.Buza Kiss Imre,melyet óvóhelyi gyerekemlékeimmel később magam is kiegészítettem.

Kitelepítésünkről  részletesebb írást ugyancsak Édesapám készített,s arról később én is leírtam emlékeimet.

2007-ben igen értékes összefoglaló beszámolót készített a legfrissebb adatokat tartalmazó családfákkal kiegészítve Sólyom István”Rajkai Mihály emlékezete”címmel,mely több érdekes korabeli írást és fényképet is tartalmaz.Ugyanebben található a Budapesti Városvédő Egyesület „Adalékok a Viziváros történetéhez II.”c.írásából is egy házunkra vonatkozó részlet, mely az épület leírásával,múltjával foglalkozik./

Rokonunkról,Gratz Gusztáv egykori pénzügy,majd külügyminiszterről Szekrényessy Attila jelentetett meg könyvet.Családunkkal kapcsolatosan az Iskola-utcai házról,s lakóiról,mint a hajdani polgári élet megtestesítőiről kíván újabb  könyvet írni.                                                                                                                    

                                                                       

 Búza Kiss Imre önéletrajzírása

                        Nyolcvanöt éves múltam, és ebben a korban illik már olyan visszaemlékezésfélét, élettörténetet vagy valami hasonlót írni. Itt a corona járvány, leállt minden, az ez évi jól megszervezett programunk meghiúsult, semmit sem tervezhetünk előre, annyira bizonytalan minden. Hogy a normális élet két hét, két hónap vagy két év múlva indul el újra, senki sem tudja.    Itt az idő tehát, ha már előre nem nézhetünk, visszatekinteni és feleleveníteni a múltat. Judit nővérem írásaiban nagyszerűen összefoglalta gyerekkorunkat, a kitelepítést, a tanyai „gyerekparadicsomot,” ezekről nemigen tudok újat mondani. Talán néhány megjegyzést, kiegészítésként.

Akkoriban, a kor szellemének megfelelően, igazi militarista gyerek voltam, első emlékeim katonák, katonai járművek, ágyúk, repülőgépek, amihez hozzájárult keresztapám is, aki ezredesként többször is meglátogatott és én csodáltam egyenruháját, kitüntetéseit és boldogan vettem kezembe tiszti kardját, ha megengedte. Legelső gyerekkori emlékem: a dunai alsórakparton végeláthatatlan sorban oldalkocsis motorkerékpáron német katonák vonulnak, köztük terepszínű páncélautók, ágyúkat vontató teherautók.  Ez akkor lehetett, amikor Németország lerohanta Jugoszláviát, azaz 1941-ben. Akkor nem tudtam, miről van szó, de ma szégyellem, hogy a budapestiek egy része lelkesen köszöntötte, virágokat, cigarettát dobált a szomszédosországot megtámadóknak. Játékaim is mind az akkori divatnak megfelelően katonák, tankok és repülőgépek voltak. Népszerűek voltak a kartonlapra nyomtatott mindenfajta harci eszközök, katonák. Ezeket kivágtuk és fel is lehetett őket állítani, így egész hadseregnek parancsolhattam. Virágok, állatok helyett bombák robbanását, harcoló katonákat, égő házakat rajzoltam. Ezek ellenére nem lehettem egy túlzottan harcias gyerek, mert hamar elérzékenyültem, ha édesanyám egy kicsit szomorúbb dalt énekelt, ilyenkor mindig elpityeredtem. Ilyen volt a „Ne menj rózsám a tarlóra „ kezdetű nóta, amelyikben a  „ha meg vágod kis kezedet, ki süt nékem lágy kenyeret” részt nem tudtam sírás nélkül elviselni.Bár énekelni nem nagyon szerettem, de a zene mindig nagy hatással volt rám.  Szomorú mesét hallgatva sokszor sírva fakadtam, sajnáltam még a boszorkányokat is, akik, hiába volt különleges hatalmuk, mégis mindig a rövidebbet húzták. Egy nagyon szomorú mese mindig megríkatott, ez a lekváros tejbegríz története volt. Szegényt senki sem akarta megenni, ott szomorkodott a kamra egyik polcán, árván, elhagyottan. Hogy mi lett a vége, arra már nem emlékszem, de a végén egy éhes gyerek valószínűleg mégis megette.

.Gyermekorvosunk Csoma Eszter szerint, akit mi nővéremmel csak Csomag gesztenye néninek hívtunk, asztmára hajlamosan születtem. Kúraként magaslati levegőt ajánlott, ha nyaralni indultunk. Így minden nyáron hosszú időt töltöttünk a Mátrában, eleinte Ötházhután  (ma Mátraszentimre) később, amikor az új szálloda felépült, Gallyatetőn. Édesanyánk sétált velünk naphosszat, nekem többnyire sebtapasszal volt teli a lábam, elég mozgékony, de a lábaimon nem túlzott biztonságosan álló gyerek lévén. Állítólag mindig más irányba akartam menni, mint a többiek, aminek legtöbbször veszekedés lett a vége. Ám szüleim később csúnyán becsaptak, mert eleve nem arra indultak el, amerre eredetileg akartak. Hazafias gyerekként minden fatuskóra felálltam és a Talpra magyart kezdtem szavalni.  De Judit a hazafiasságban is lepipált, mert egyszer, hajmosás közben, valószínűleg túl meleg volt a víz, azt kiabálta: „Ég az egész világ, ég nagy Magyarország”.

Zenei pályafutásom a szálloda bárjában kezdődhetett, amikor ott csellengve az egyik zenész a dob elé ültetett és engedett párszor jó nagyot beleütni. Édesapám, mivel hétközben dolgozott, csak szombat, vasárnap tudott feljönni. Egy ilyen látogatáskor bekopogott a szálloda igazgatója, érdeklődött, meg vagyunk-e elégedve, mindent rendben találunk-e? Velem is kezet fogott, vesztére, mert én előtte mézes kenyeret ettem és feleslegesnek találtam utána a kézmosást. Ettől kezdve, ha találkozott velem, mindig megkérdezte: „ragad-e a kezed?” Ötházhutai, Gallyatetői nyaralásainkról is sokat írt Judit nővérem, ő mindentről nagy részletességgel számolt be.

            Judit nővérem mindig segítőkész, példamutató, szófogadó jó gyerek volt, soha semmi baj nem volt vele, legfeljebb az evéssel, mivel nagyon rossz evő volt, szinte mindig erőltetni kellett az evést nála. Egyszer, talán hat éves lehettem, egy ismerős pszihológus javaslatára csináltunk egy tesztet, szüleim kíváncsiak voltak, mit állapíthat meg rólunk egy szakember. Többek között volt egy olyan kérdés: „Mit tennél, ha összetörnél egy vázát?”

                            Judit válasza: „Sírnék és bocsánatot kérnék”

                           Az én válaszom: „Összesöpörném és a szemétbe dobnám.”

Egy másik alkalommal megállapították, hogy sokat fogok utazni (Gödöllő, Budakeszi és a munkahelyeim között?) jó kritikai érzékem van és rendezett családi életet fogok élni, mindezt akkor, amikor alig lehettem tíz éves.

Az Iskola utca 36-sz alatti szép házban töltöttem gyerekkoromat. Keramitkockás udvara, orgonabokrai, a kert a szaletlival és egy hatalmas diófával, a két emelet nyitott folyosója, a második emeleti kétszobás lakás szép kilátással a Várra, ez volt az otthonom.

Akkoriban igen divatos volt a házalás. Jött az ószeres, „óószeres, cipőt, ruhát, tollat, üveget, mindent veszek” kiáltással. Aztán a jeges „jegees a jegees, itt a jegees.”  Érdekes látvány volt a sokszor csak atlétatrikót viselő legényeket nézni, amint olyan kampószerüséggel boszorkányos ügyességgel darabolták, huzigálták a jégtömböket. Gyakran hallottunk verkliszót, éneket az udvarról. Ilyenkor édesanyám adott pár fillért, és azt újságpapírba csavarva ledobhattuk, ami izgalmas volt, mert nem mindig sikerült pontosan célozni.  Nem szép dolog, kicsit szégyelnem kéne, de szórakoztató volt leköpni a második emeletről és hallgatni amint nagyot csattan a keramiton.

Nem tartozhattam a legbizalomkeltőbb gyerekek közé sem, mert a folyosónk végében lakó, nálam 4-5 évvel kisebb kislányt egyszer anyja azzal büntette, hogy mellém kellett állnia. Igaz viszont, ha a lépcsőházban találkoztam vele, mindig begörbített ujjakkal és grimasszal ijesztgettem. Egyik Mikuláskor Judit nővérem, aki pedig igazi mintagyerek volt, rettenetesen félt, mint utóbb kiderült, attól, hogy testvérkéjét elviszi a Mikulás. Mert minden december ötödikén este, annak rendje és módja szerint meglátogatott a Mikulás. Félelmetes volt, amikor úgy öt óra körül döngő lépteket hallottunk, néha még lánccsörgést is, csöngetést, majd mély, ismeretlen hangokat. Nagy könyvvel a kezében minden stiklimet ismerte, pontosan tudta, mikor nem ettem meg a főzeléket, mikor nem fogadtam szót, mikor feleseltem. Egyszer  Lajos unokatestvéremmel megállapítottuk, hogy pléhből van az arca. A következő évben odaparancsolt, és meg kellett tapogatni az arcát, ami borzalmas élmény volt. Felpróbált a fejemre egy katonacsákót, ami a legfőbb kívánságom volt, megállapította, hogy éppen passzol, majd újra visszatette a zsákjába. Hosszas megjavulási ígérgetések után, feltételesen azért mégis megkaptam. Másik alkalommal kettőnknek, Lajosnak és nekem nagykegyesen átadott egy szaloncukrot: „osszátok el.” Csak nagy sokára tudtam meg, hogy a félelmetes Mikulást  Stádler bácsi, a fodrász alakította, akinek a műhelye a házban volt. Az utcánkban lakott egy valószínűleg igen jámbor olasz kézműves, akinek azonban félelmetes neve volt, szüleim gyakran figyelmeztettek, hogy vigyázzak, legyek jó, mert Bumburi Kajetán összeszedi a rossz gyerekeket és javítóintézetbe viszi őket.

Karácsony előtt néhány héttel mindig nagy izgalommal vártuk az „angyalka könyvet.” Ez az ország legnagyobb játékáruházának, Liebner bácsi boltjának színes, elég vastag, nekünk nagyon fontos  katalógusa volt. Ezt lapozgattuk napokon át izgatottan és alá is huzigattuk a megkívánt dolgokat, persze mindig legalább a tízszeresét annak, amit megkaphattunk. Állandóan vissza-visszatérő kívánságom volt egy „beleülhető autó”, ami akkoriban csak a „milliomos gyerekeknek” adatott meg. A társasjátékok közül a „Ki a győztes hadvezér?” címűt is hiába vártam, szüleim láthatólag nem voltak annyira elragadtatva a katonásditól, mint fiacskájuk.  Rendszeres program volt a kirakatnézés, jó melegen felöltözve, édesanyámmal jártuk a díszesen kivilágított belvárost, ahol a nagyobb játékboltok valóban érdekes, szép kirakatokat rendeztek be, mozgó mesealakokkal, kisvasúttal, beszélő babákkal. Legtöbbször még egy zacskó sült gesztenyét is kaptunk, ami nem csak nagyon ízlett, hanem még a kezünket is kellemesen melegítette. Ezekre a sétákra úgy emlékszem vissza, mint a karácsonyt megelőző napok legszebbikére. Óvodába a budai Montessori óvodába jártam, Lajcsival együtt nagyon előkelően, taxival jutottunk el oda, általában azon volt a vita, melyikünk ülhet a sofőr mellé. A szerencsés kiválasztott még a dudát is megnyomhatta, ami olyan gumilabdaszerűség volt, töfögő hanggal.

Nagyon szerettem a különböző játékoknak, egyáltalán mindennek, ami a kezeim közé került, megnézni a belsejét. Mi is lehet benne? Szétszedni persze nem volt nagyon nehéz, annál több figyelmet, igyekezetet kívánt a sok alkatrész újbóli összerakása, ami általában nem sikerült tökéletesen, majdnem mindig maradt valami, amit már nem tudtam belerakni és így sajnos igyekezetemet nem kísérte siker. Egyszer azonban, amikor az álló bim-bam óránkkal bíbelődtem, sikerült elérnem, hogy azután nem egész és fél órakor, hanem negyedkor és háromnegyedkor ütött. Keresztapám, aki praktikus ember volt, többször is javasolta szüleimnek, hogy vegyenek nekem mindenféle szerkezetet, amin ezt a hajlamomat kiélhetem, de javaslata sajnos nem talált kellően  pozitív fogadtatást.

A vári evangélikus elemiben kezdtem el iskolai pályafutásomat, állítólag jó tanuló  voltam. Mindig együtt mentünk fel Édesapámmal a Kagyló lépcsőn, Ő a minisztériumba, én a Bécsi kapu-téri iskolába. Néha, ha ráért, eljött elém és ilyenkor ettünk egy gesztenyepürét a Russwurm-nál, vagy meglátogattuk régi barátját, Prohászka Lajost, a híres filozófia professzort.. Tőle tanultam két különleges, elölről, hátulról egyforma mondást, az egyik: „Taranyai Zénó kulcslukon nézi a nyarat” és a másik:„nádat simít poroszkos, sokszor optimista dán.” Apámmal sokat veszekedtek, egyikük sem szerette a németeket, de különböző képen látták a jövőt. Apám, mint  örökös optimista reménykedett, hogy a németek, mint kultúr nemzet,  nem fogják Magyarországot feláldozni, Prohászka sokkal sötétebben látott és sajnos neki lett igaza. Pontosan látta, mi vár ránk a háború után: „a kommunizmus végig fog söpörni az egész világon és csak azután polgáriasodik újra az emberiség, de soha nem lesz újra olyan, mint amilyen volt.” 

Az iskolai élet elég unalmasnak bizonyult, kevés változatossággal. Koch tanító bácsi szigorúan kezelt minket, a tanítás alatt még mocorogni sem lehetett, rögtön kiszúrta a renitenskedőt és  sarokba állította. Egyszer húsvétra kaptam egy olyan ceruzát, amelyiknek a végén egy nyuszi fej volt. Amikor meglátta, hogy azt használom, egyszerűen letörte a fejét  és zsebre vágta. Azt hiszem, ezzel már a közelgő kommunizmusra akart nevelni, ahol mindenki és minden egyforma. Nem lehet  ceruza és ceruza között semmi különbség. Ha nagyon jól felelt valaki, DÍCSÉRETES-t kapott egy szép, rózsaszín cédulán. De ha valaki netán elfelejtette a házi feladatot megírni  vagy rosszul felelt, akkor egy ronda sárga cédulát vihetett haza, amin az állt nagy betükkel: INTŐ.  Minden évben kivonult az egész iskola, szülőkkel, ismerősökkel a Disznófőhöz. Ez volt a várva várt majális, iskolánk életének egyik fénypontja. Volt szalonnasütés, zsákbafutás, különböző labdajátékok. Pokrócokat terítettünk a fűbe, és élveztük a természetet. Másnap fogalmazást kellett írni a nyár örömeiről, ami nem volt nehéz. nem úgy, mint amikor a tél örömei volt a téma. Mert télen általában fagyoskodtam, rossz, sokszor kinőtt, szoros cipőben, kötött kesztyűben, ami természetesen mindig nedves volt. Ha süvítő szélben Molnár bácsi boltja előtt tejért álltam sorba, nemigen emlegethettem a tél örömeit. A másik nagy iskolai esemény az év végi „vizsga” volt. Ez inkább olyan ünnepélyféleség, szereplési alkalom volt, minden gyerek csinált valamit, szavalt, színdarabban szerepelt vagy éppen egy feltett, legtöbbször egyszerű kérdésre válaszolt. Az ünnepély fénypontja általában egy színdarab volt, amire már hónapokkal azelőtt készültünk. Én nem voltam valami nagy színészi tehetség, egymondatnyi szerepemet éppen csak el tudtam dadogni, de Judit nővérem általában főszerepeket kapott és szinte az iskola sztárja volt. Játszott  boszorkányt, aki tündérré változik, volt varázsló is, de legnagyobb szerepe egy hazafias darabban, nemzetiszínű ruhában, karddal a kezében Hungária alakítása volt.  Tornaterem nem lévén sokat mentünk sétálni, játszani. Egy ilyen alkalommal „adj király katonát” játszottunk, ami abból állt, hogy nekifutásból át kellett szakítani az „ellenfél” összefont karjai által képzett láncot. Én persze teljes lendülettel rohantam, de felesleges volt a nagy igyekezet, mert Kirchner Gyurka barátom úgy látszik túl veszélyesnek látta jöttömet és elengedte barátja kezét, én meg teljes lendülettel a mögötte levő padnak rohantam, fejjel előre. Az eredmény bedagadt szem, vérző homlok és nagy ijedség otthon.  A negyedik osztály elején kapott el az ostrom, utána, 1945 márciusában csak a romjai látszottak régi iskolámnak és egy magánházban fejeződhetett be a tanítás.

            Már javában benne voltunk a háborúban, de mi ebből még nem sokat vehettünk észre. Persze több volt a katona az utcán, és rövidesen bevezették az elsötétítést is. A Gellérthegyen és a Lánchíd egyik pillérjének tetején légelhárító ágyúkat állítottak fel, nekem persze mindez nagyon érdekes volt. Az első légiriadókat  nem is vettük annyira komolyan, pár orosz gép lépte át valahol északon a határt, ezért volt Budapesten is riasztás. Eleinte voltak légó gyakorlatok is, Soltész bácsi, a házmester egy vasúti sin darabot akasztott fel az udvaron és ezt verte kegyetlenül, miközben a szirénák is bömböltek.  Mindenki rohant a pincébe, megkereste a kijelölt helyét és pár perces kucorgás után jött a lefújás, mehettünk vissza a lakásba.  Nekünk, gyerekeknek ez inkább valami jó buli volt, élveztük a nagy riadalmat, a felnőttek sopánkodását.  Aztán lassan komolyabbra fordult a dolog, jött az első nagyobb légitámadás, amikor Budapestet is bombázták. Ez már nem volt olyan vicces, holtsápadtan ültünk a pince nekünk kijelölt sarkában és vártuk a feloldást. Másnap borzadva olvastuk az újságban, hogy sebesültek, sőt halottak  is vannak.. Az első bombák egyike a városmajori templomra esett, áttörte a tetőzetet, de nem okozott nagyobb kárt. Mégis komoly látványosságnak számított, az emberek jöttek nézelődni,szörnyülködni.. Akkor persze még fogalmunk sem volt arról, hogy mi is vár ránk. Később már mind  gyakrabban szólt a sziréna, egyre többször kellett csapot-papot otthagyni, kinyitni az ablakokat és rohanni a pincébe. Aztán, amikor állandósultak a légitámadások, esténként, vacsora után leült az egész család kártyázni, vagy társasjátékozni, várva a légiriadót, ami szinte menetrendszerű pontossággal általában be is következett. Volt egy olyan kirakó térképünk, rajta a riasztási zónákkal, ezen lehetett követni a támadási irányt. Ekkor már mindig délről jöttek az angol-amerikaiak, az olaszországi, hozzánk már aránylag közeli támaszpontjaikról. Először hallottuk a bemondót: „légiveszély: Bácska, Baja”  majd: „légiriadó Bácska, Baja, légiveszély Budapest”. Pár perc múlva jött is a riasztás, „Légiriadó Budapest”-  felbőgtek a félelmetes hangú szirénák, mi meg szedtük  a cókmókot és irány a pince. Nekem egy tarisznya jutott, édesapám hozta Erdélyből, amiben többek között egy rúd szalámi volt. Erre különös gonddal vigyáztam, mert a kedvenc csemegém volt, sajnos ritkán adódott alkalmam meg is kóstolni.

            A rádióban időnként furcsa, nekünk teljesen érthetetlen mondatok hangzottak el: „achtung, achtung Lichtspiele, Krokodile gross, Krokodile klein, Treppenhaus” és hasonlók. Annyit tudtunk ugyan,  hogy ezek a német légvédelem rejtjeles közleményei, de a jelentésükről fogalmunk sem volt. Hallgattuk a rádió hadijelentéseit, amelyek mindig komoly hadi sikerekröl számoltak be. A visszavonulás ismeretlen szó lehetett, mert mindig „rugalmas elszakadásról, harcvonal kiigazításról” szólt a híradás. Ami a veszteségeket illeti, az  még nekem, a kilencéves gyereknek is furcsa lehetett, mert általában ilyesmit hallottunk: „csapataink óriási veszteségeket okoztak a támadó ellenségnek, megsemmisítettünk 25 ellenséges tankot, 50 tábori ágyút, 100 géppuskát stb. Emberanyagban is érzékeny veszteségeket okoztunk, saját veszteségünk két megsérült tank és három eltünt hovéd.”

        Egy délelőtt Iskola utcai házunk nyitott folyosóján Feri barátommal beszélgettem, amikor óriási detonáció reszkettette meg a környéket. Ijedten rohantunk a pince felé, bár nem volt riasztás, és csak jóval később tudtuk meg, hogy felrobbant a Margit híd. Délután arra jártunk, félelmetes látvány volt a vízbe lógó híd, villamosokkal, teherautókkal. Egy másik emlékem, amikor édesapámmal a  Kagyló lépcsőn, vári, Bécsi kapu téri iskolámba mentünk,  rohamsisakos, géppuskás katonák állítottak meg. Mint utóbb kiderült, a németek vették át az uralmat. Utána reggeltől estig hallhattuk a rádióban a hírhedt Szálasi proklamációt: „lángban áll a világ, ég mind a négy sarka...”

1944 nyarán,  a Tanyán félelemmel kevert csodálattal néztem a fejünk felett százával elhúzó amerikai bombázókat, gyönyörű, szabályos alakzatban repültek Budapest irányába, majd pár perc múlva hallottuk a tompa dörgést, a bombázást.  Rövid idő múlva jöttek vissza, ugyanolyan rendezetten, mintha valami gyakorlaton vettek volna részt. A légelhárítás valószínűleg nem mutatkozott túlzottan erősnek,    bár egy alkalommal egy nagy négymotoros amerikai bombázógép egészen alacsonyan szállt el a tanya felett, fekete füstöt húzva maga után, később valószínűleg kényszerleszállást hajtott végre a közelben, vagy talán  le is zuhant.  Óriási volt az izgalom, nem mertünk kilépni a házból, mindenki az ejtőernyősöktől félt, később csendőrök is jártak errefelé, óvtak mindenféle idegen emberektől. Mi gyerekek persze, amikor láttuk, hogy tiszta a levegő, ijesztgettük a felnőtteket, mindenféle rémmesét találtunk ki.  A propaganda elhíresztelte, hogy az amerikaiak babákat, közönséges használati tárgyakat, töltőtollakat, ceruzákat dobálnak le, amik érintésre robbannak  Persze, hogy ijedséget okozzunk, mi is letettünk a rétre ilyesmit és nagy gaudival rohantunk szüleinkhez, jelezve, mit találtunk. Miután nagy lett a pánik,  egyikünk végül is nagy nevetések és sopánkodások  közepette felemelte a „veszélyes” tárgyat.                                                                                              

Pontosan ismertem minden repülőgéptípust, a „Magyar Szárnyak”-at mindig megvettem, ebben részletesen foglalkoztak a különféle harci repülőgépekkel. Annyira ismertük ezeket, hogy a német gépeket csupán a zúgásuk alapján is felismertük. Messerschmidt 109, Junkers 87, később az angol Mosquito vagy az amerikai Liberátor, nekünk nem volt probléma. Tudtuk hány fős a személyzet, hány géppuskája van, mekkora a sebessége. Lenyűgöző volt a hatmotoros Gigant óriásgép, amelyik rendszeresen repült el a fejünk felett  Kecskemétről Budapest irányába. Volt egy albumom, amiben gondosan összegyűjtöttem minden adatot, kivágtam minden engem érdeklő képet az újságokból. Mai szemmel nézve egy érdekes adalék lenne az akkori állapotok tükrözésére. Sajnos egyik, nem is ritka dührohamom alkalmával (Judit nővéremmel gyakran veszekedtünk, remekül tudott bosszantani) tehetetlen dühömben összetéptem az egész gyűjteményt és így semmi sem maradt az utókorra..

1944 őszén, már elég közel volt a front, néha már hallottuk a távoli ágyúdörgést, de az élet csodálatos módon ment tovább a maga útján, mintha nem is lenne komoly veszély. Zavartalanul játszottak a színházak, a mozik. Egyszer az operából hazajövet, ha jól emlékszem, a Babatündér-t (Meyerbeer) láttuk, a lánchídnál ért a légiriadó. Mindenki rohant az alagútba, ott vártuk meg a lefújást, ami rövidesen be is következett. Azért az iskolában mégis háborús volt a hangulat, ha jól emlékszem, a karácsonyi szünet elég korán kezdődött, nagy örömömre.  Amikor a  pénzügyminisztériumot nyugatra menekítették, édesapám nem volt hajlandó menni, vállalta a maradással járó minden veszélyt. Miközben egyre több rokonunk, ismerősünk érkezett Budapestre, menekültek Kolozsvárról, Kecskemétről, az oroszok elől.

Karácsony délután meglátogattuk Margit (Merétey) néniéket, akik Kecskemétről menekültek és a Baár-Madas épületében kaptak ideiglenesen menedéket. Békésen beszélgettünk, vártuk a karácsonyfa gyújtást,  amikor betoppant Irén néni (Buza-Kiss Lajosné) és lélekszakadva lihegte: „Rohanjatok haza, itt vannak az oroszok!!! Én is láttam a Tündér hegynél egy orosz tankot!” Mi sem kellett, sietve szedtük a cók-mókjainkat és rohantunk végig az Olasz fasoron és a Batthány utcán hazafelé. A Mária térnél lehettünk, amikor hatalmas detonáció reszkettette meg a levegőt, üvegcsörömpölés, majd újabb robbanások. „Ennek fele sem tréfa”- mondta Édesapám, akinek ez volt egyik kedvelt mondása. Rohantunk, ahogy a lábunktól kifért, hazafelé. Mikor beléptünk a ház kapuján, már újra csönd volt, bizakodtunk, hogy talán nincs is olyan nagy veszély. Felérve a lakásunkba,  rövidesen megjött a Jézuska, és nekiláthattunk a karácsonyi vacsorának. Sajnos azonban nem sokáig tartott a békés hangulat,. újra gyakori robbanások, és mindig közelebbről. Nem lehetett mást csinálni, mint otthagyva a karácsonyi vacsorát, lemenni az óvóhelyre. Akkor már ott találtuk a ház lakóinak többségét, síró gyerekeket, sopánkodó felnőtteket. Senki sem gondolta még, hogy a következő hét héten ez lesz az otthonunk. Közben annyira gyakoriak és közeliek lettek a becsapódások, hogy nem lehetett arra gondolni, hogy visszamenjünk a lakásunkba. Elkezdődött az ostrom, egyúttal a pincei életünk. Erröl Édesapám és Judit is részletesen írt, én csak a saját emlékeimet próbálom felidézni.

            Mindenki megpróbált berendezkedni, úgy ahogy éppen lehetséges volt, édesapámnak beállítottunk egy karosszéket, az volt az ő helye. Nekünk hármunknak pedig volt egy vaságyunk, azon próbáltunk valahogy elhelyezkedni. Judit leginkább rajzolt. Én, ha tiszta volt a levegő, össze-vissza mászkáltam a pincében Soltész Ferivel, diót pörköltünk a WC-ben, barátkoztunk a földszinti lakásokban elszállásolt német katonákkal, akik unalmukban a szomszéd ház kéményeit lövöldözték,  de amikor elkezdődött az ágyúzás, amikor hallottuk, hogy itt-ott omlanak a falak, akkor befogtam a fülemet és imádkoztam. Jellemző az akkori  állapotokra, a propagandára, hogy amikor lenn kushadtunk a pincében, remegtek és dőltek a falak, se víz, se villany, se semmi, ami a normális élethez szükséges, nem volt, akkor az utcán osztogatott újságból megtudhattuk, hogy sztrájkolnak a londoni gázművek dolgozói, no és az örökösen visszatérő maszlag:”a felszabadító csapatok tűzorkánja közeledik és Budapest szebb lesz, mint valaha.” Bosszantó volt az is, hogy akkor, amikor hallottuk a becsapódásokat, rengett az egész óvóhely, egy kedves pincetársunk az őt körülvevő reszkető embereket megnyugtatni akarván  úgy vígasztalt: „nyugalom, csak kilövés, ezek a mieink.”

Egyik legborzalmasabb élményem: erős bombázás, másodpercenkénti detonációk, teljesen tisztán hallani a zuhanó bombák félelmetes fütyülését, rögtön utána a becsapódást. Majd hallani a lezuhanó falak robaját. „Ez itt volt a szomszédban” mondja valaki a sötétben, mert villany már régóta nem volt, a helyiséget csak pár olajmécses világította be, síri fénnyel. Pár pillanat után kiabálás, „segítség, segítség, sebesültek is vannak” hallatszott nem is olyan messziről.  Több férfi is rohant segíteni, ki csákánnyal, ki lapáttal és pár perc múlva megjelentek az első sebesültek. A szomszédos ház, az Iskola utca 38 telitalálatot kapott, a pince félig beomlott és a két ház közötti átjárót szabaddá téve a mi óvóhelyünkre hozták biztonságba az ott lakókat. Persze ez nem zajlott le egyszerűen, sikoltozás, jajgatás, sírás töltötte meg a levegőt, én bedugtam a fejemet a párna alá, nem akartam semmit se látni, se hallani. De mégis maradt emlékem erről a szörnyűségről: egy idegen nő, véres, téglaporos hajjal hangosan kiabál „Janika, segítség, hol van Janika, Janikaaa.....” Utólag tudtuk meg, hogy Janika bizony ott maradt a romok alatt. Ettől kezdve a 38-as ház lakói is a mi óvóhelyünkön találtak menedéket, így természetesen sokkal szűkösebben voltunk, gyakrabban kellett szellőztetni.

Az újabb sorstársak között volt Winkler László jó nevű vendéglős, ami komoly fordulatot hozott pincei életünkben.  Légóparancsnokunk, Stádler bácsi és családja nagyon jó, baráti viszonyban volt Winklerékkel és mivel mindketten agilis, határozott és jó szervezők voltak, rögtön átvették az egész pincei élet irányítását. Ettől kezdve megszűnt a privát főzőcskézés, Winkler átvette a konyha szervezését, teljes raktárát, ételt, italt, de még a vendéglő itt rekedt szakácsnőjét is a közösség rendelkezésére bocsátotta. Reggel közös teafőzés, délben valami egy tál étel, ezekhez mindenki hozzájárult a sajátjával is, amennyire tudott. Sajnos többször is volt tőgyepörkölt, amit ki nem állhattam, no meg később egyre gyakrabban lóhús, különböző módon elkészítve. Megszervezték a reggeli takarítást is, a rendszeres szellőztetést, kineveztek a jelentkezők közül napos háziasszonyokat. Sok gyerek is volt az óvóhelyen, ezeket foglalkoztatni kellett, volt közös játék, éneklés, de még tábori mise is. Mondanom sem kell, minden remekül működött, amikor éppen csend volt, amikor nem jöttek az orosz repülők, amikor hallgattak az ágyúk. A délelőttök általában nyugodtabbnak bizonyultak, ekkor lehetett kenyérért, vízért menni, kihordani a szemetet, kicsit levegőzni.

            Felszabadítóinkról első emlékem: Óvóhelyi tartózkodásunk  hetedik hetének vége felé közeledvén már nagyon vártuk az oroszokat. Akkor szinte már minden mindegy volt, csak legyen egyszer vége, mindannyian szerettük volna valahogy nagyobb károsodás nélkül túlélni ezeket a borzalmakat. Ráadásul az óvóhelyet el is kellett hagyni, mert a Duna magas vízállása miatt víz szivárgás kezdödött, ami pár órán belül lakhatatlanná tette a helyiségeket. Át kellett költözni a magasabban fekvö szenespincékbe. Később a földszinti lakásokba. Mindig jöttek hirnökök: „Már a Corvin-térnél vannak, már elérték a mi utcánkat is” Amikor  az első oroszok bejöttek, körülnéztek, meglóbálták a „davajgitárt”,  jest nyemecki-nyemecki? kérdezték, aztán továbbálltak. Fellélegeztünk, naivan azt hittük, hogy ilyen a többi is, de... pár óra múlva jött a csőcselék, ora-ora, davaj-davaj volt a jelszó, amit tudtak, vittek. A fiatalabb nők feketére mázolva kucorogtak a legsötétebb sarkokban. Később esténként hallottuk innen-onnan a kétségbeesett kiabálást „patrul, patrul” –felszabadítóink szeszesitalhoz jutva erőszakoskodtak, fosztogattak. Házunk „bölcsei” kitalálták, hogy mindenki vigye értékesebb holmiját a mosókonyhába, ezt majd bezárják és egy nagy vöröskeresztet tesznek ki az ajtajába. Ott a nemzetközi vöröskereszt védelme alatt lesznek. Szerencsére szüleim nem hallgattak a „jó tanácsra”. Pár napon belül egy odavetődött orosz különítmény nem teketóriázott sokat, felfeszítették és az utolsó darabig elvitték a „védett” ingóságokat. De találkoztunk emberségesebb megszállókkal is, pl. egy tiszt, amikor meglátta a zongorát a lakásban, kérdezte, ki tud zongorázni?. Amikor édesapám elkezdett neki Csajkovszkit, Chopint játszani, egészen elérzékenyült, könnybe borult szemmel ölelgette apámat és minden alkalommal 100 pengőt adott, ami akkoriban nem kis pénz volt. Egy másik alkalommal, amikor mi, gyerekek egy nagy asztalnál lencsét válogattunk, a bejövő oroszok fintorogva mondták:”nje haraso.”  és odatettek az asztalunkra. egy komiszkenyeret. A házbeli férfiakat többször  elvitték autóroncsokat tologatni,  lódögöket eltakarítani. Akkor még nem ismertük a hírhedt „malenkij robot” fogalmát és így nem aggódtunk túlságosan, de minden alkalommal nagy volt az öröm, amikor este, fáradtan, koszosan, de épen visszaérkeztek.

            Amikor először felmentünk a második emeletre, szomorú kép fogadott. Minden ablak kitörve, a lépcsőház vakolata a földön, lakásunk egyik szobája találatot kapott, a zongora fölött egy óriási lyuk díszellett, de csodák-csodája, a feldíszített karácsonyfa még állt. A bútorok fiókjai a földön, drága felszabadítóink azokban is nyemeckit kereshettek, bizonyára. Később az ablakokat, mivel üveg sokáig nem volt, olyan firneiszes papírral vonták be, ez némileg áteresztette a fényt, és védett a hideg ellen is. Remekül pengett, amikor a fúvócsőből kilőtt gittel, vagy hasonlóval eltaláltuk. Az Iskola utca szomorú képet mutatott, teli katonai járművek  roncsaival, ló dögökkel, törmelékkel és minden elképzelhető szeméttel. A házunkkal szemben levő Tomai ház telitalálatot kapott, egy hatalmas romhalmaz lett a hatemeletes házból, ahol az óvóhely is beomlott és mindenki ott pusztult, megfulladt. Utána hetekig érződött a csarnok környékén az a jellegzetes, akkoriban sokat érzett, édeskés, nem éppen kellemes szag. A nem is olyan távoli Vitéz utca egyik hatalmas, sokemeletes háza előtt egy lőszerrel megrakott vasúti kocsi robbant fel, ott sem maradt más, csak egy óriási romhalmaz.

Amikor végre ismét a felszínre jöhettünk a hosszú pinceélet után, bizony szomorú látványt nyújthattunk. Sápadtan, soványan, a vitamin és nap hiánya miatt teli furunkulusokkal, fekélyekkel.  Sándor bácsi (Sólyom) mindenkit megvizsgált, rengeteget dolgozott minden ellenszolgáltatás nélkül, ott segített, ahol csak tudott, de nem voltak gyógyszerei. Bár ekkoriban jelent meg Magyarországon a penicilin, ami igazi csodaszernek számított, napok alatt meggyógyította a gyulladásos betegségeket, de nemigen lehetett hozzá jutni. Ami az orvosokhoz való viszonyomat illeti, különös módon majdnem mindig baráti, rokoni kezekbe kerültem. Fogorvosunk Nándor bácsi (Harsághy) volt, aki minden kezelés után fogta  titkos szekrénye kulcsát és ritkaságszámba menő édességekkel  próbálta elfelejtetni az általa okozott kellemetlenségeket. Budakeszi orvosunk nagy zenebarát, rögtön kiszúrta, hogy hegedülök és beszervezett kamarazenélni. Ő maga brácsázott, nem is olyan rosszul, tanítottam a fiát is. Amikor a rendelésén megjelentem, csupa zenei dologról beszélgetünk, alig tudtam egészségi problémámat előadni. Freiburgban egyik orvosunk amatőr jazz zenész, egy itteni neves dixieland együttes pouzanistája volt. Másik háziorvosunkat hosszú éveken át tanítottam hegedülni, később a lányát is, így igazi baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Egyetlen igazán kellemetlen élményem egy gyerekkori operáció. Mivel 11-12 éves koromban gyakran mandula gyulladásom volt,  hiába tiltakoztam, ki kellett venni az elgennyesedett mandulát. Persze 12 évesen már túl voltam azon a koron, amikor ez még semmiség. Állítólag nyugtalanul viseltem az éteres altatást, egész idő alatt. rúgtam, hadonásztam. Maga az elalvás sem volt egyszerű, a számolás, mert hangosan számolni kellett, mindig lassabban, mindig érthetetlenebbül sikerült, talán hétig, ha eljutottam, utána feketeség... Valami kicsit azért emlékszem bizonyos fájdalomra, azt álmodtam, hogy egy csónakon a hold körül keringek és az néha beleakadt  a félhold hegyes végébe és ez nagyon fáj. Sok vért nyelhettem, mert másnap erős hányingerem lett, ki kellett rohanni a wc-re, de a többire nem emlékszem. Amikor újra kinyitottam a szemem, ott feküdtem a földön, hogy mennyi ideig, kitudja, mellettem egy hatalmas vértócsa.  Utána viszont már újra jól éreztem magam, vártam szüleim látogatását és ettem a rengeteg, orvosilag előírt fagylaltot.

A közvetlen háború utáni időkben borzalmasan nehéz volt a városi lakosság élelmezése. Édesanyám a házbeli  asszonyokkal feljárt a Svábhegyre csalánt szedni (levesbe)- egyszer egy valamikori sajtgyár gondnokától egy félkilónyi sajtot is szerzett (mert akkor vásárolni nem lehetett, csak szerezni..) Hetente többször is elindult  az akkor szokásos falujárásra. Összeszedte, ami felesleges holmink volt, ruhát, ezüstárút stb, és hol vonaton, hol HÉV-en indult szerencsét próbálni. Nem mindig sikerült úgy az üzlet, ahogy szerette volna, de legtöbbször hozott haza valamit, ha mást nem, pár tojást, egy kis krumplit. A csereüzlet néha veszélyesnek bizonyult, egyszer, még közvetlenül az ostrom után egy orosz tiszt egy fél zsák krumplit, egy fél bödön zsírt és talán két kiló lisztet adott egy aranyóráért, aminek a létezését egy „kedves lakótárs” vesztünkre elárulta. Akkori, igazi háború utáni  specialitás volt a melasz. Ezt az olyan ragacsos, nem éppen kellemes szagú sűrű barna folyadékot  édesítőszerként használták a háziasszonyok, boldog volt aki ilyet tudott szerezni. Édesanyám is többször sütött „melaszos tésztát”, ami nekem nem nagyon ízlett, de hát cukor nem volt, ezzel lehetett valamiféle édességet előállítani. Később szigorú belső vámot vezettek be, nem lehetett szabadon semmiféle élelmiszert Budapestre hozni, nem nagyon értettük, miért? A pályaudvaron ott álltak a fináncok és esetenként kipakoltatták a kosarakat és el is vették annak tartalmát, persze nagy siránkozások, átkozódások közepette. Óriási izgalom volt, amikor a tanyáról hazaérkezve próbáltuk a sok értékes élelmiszert becsempészni. Szerencsére Irén néni, (Buza Kiss) mint vasutas feleség vállalta a rizikót, segítségével minden alkalommal sikerült problémamentesen átjutni a kordonon. 

Az ostrom utáni zavaros időkben eléggé szabados életet éltem. Például remek szórakozás volt az általunk pipecelésnek nevezett gyújtogatás. Az utcák teli voltak minden elképzelhető katonai holmival, mi összeszedtük, ahol csak lehetett, többnyire szétszedett ágyú lövedékek makaróni alakú puskaporát, aminek az elégetése teljesen veszélytelen, de élvezetes szórakozásnak bizonyult. Jó volt nézni, amikor a makarónin villámgyorsan rohan a láng, sisteregve, kékeslilás fénnyel. Filmtekercseket gyújtottunk meg, utána eltapostuk és ekkor zizegve borzalmas füstöt árasztott, néha teljesen füstbe borítottuk a jobb sorsra érdemes kertet. Sajnos  rengeteg baleset is történt, nem minden gyerek volt olyan óvatos, mint mi, kézigránátokat, ágyúlövedékeket próbáltak szétszedni, de ez sajnos nem mindig sikerült robbanás nélkül. Összeszedtünk mindenféle eldobott holmit, ami érdekesnek mutatkozott, nekem egész gyűjteményem volt különböző katonai kitüntetésekből, német vaskeresztek, magyar sebesülési emlékérmek és hasonlók. (Amikor a „kitörésre” készültek, a házunkba elszállásolt német katonák eldobáltak minden személyes holmit, írásokat, kitüntetéseket.) Sajnos nem túl biztos helyre dugtam őket, valaki megtalálta és  pár nap múlva már hiába kerestem.    Feri, a házmester fia volt a legjobb barátom, vele jártuk az utcákat, vele látogattuk a várban lévő amerikai követség gyerekfilm vetítéseit, (egészen addig, ameddig az ÁVÓ el nem zavart  onnan), majd a Kisgazda mozit a mai Casanova Bár épületében. Itt történt, hogy amikor, mint amolyan vásott kölykök, plakátokat téptünk le a falról, elkapott egy rendőr. „Melyik pártban van az apád”-kérdezte szigorúan. Ijedten szepegtem: a Kisgazdában. „Na látod, Te marha, ha letéped ezt, akkor kilátszik az alatta levő kommunista plakát” mondta és elzavart. Itt láttam többek között a „Z a korbácsos ember,” a „Tovaris P” és hasonló remekműveket.

Lajos unokatestvérem a Déli pályaudvarnál lakott és félig lerombolt házuk környéke remek játszótérnek bizonyult. Egy óriási terület teli volt kilőtt tankokkal, ágyú és teherautó roncsokkal. Csodálatos volt a harckocsikba beugrálni, az ágyúkat, ha lehetett, ide oda forgatni, veszteglő vasúti kocsikban üldögélni. Egy alkalommal vasúti zúzottkővel dobáltuk a tankokat, ám egy barátom nem vette észre, hogy egyikbe én is bebújtam, és amikor kidugtam a fejem, egy szerencsére nem túlzottan nagy kő fejen talált, ezzel vége is lett a játéknak, én meg hetekig bepólyázott fejjel mehettem iskolába.

            Időközben a különböző nemzeti és nemzetközi szervezetek megpróbáltak a szó szerint éhező budapesti lakosságnak, köztük persze főleg a gyerekeknek segíteni. Én először egy u.n népkonyhára jártam, ami az egyik közeli iskolában volt, de nem voltam elragadtatva attól, amit kaptunk. Moslék színű levesek, sok káposzta és még több száraz borsó....Pár hónap múlva ez a konyha is megszűnt és szerencsénkre átvette helyét a Svéd követség által felállított szeretetkonyha. Itt már más volt a minőség, sokkal jobb, természetesen. Néha még egy-egy tábla csokoládét is kaptunk, ami nagy kincsnek számított. Ami a közbiztonságot illeti, nem volt valami biztonságos sötétedés után az utcán tartózkodni, közvilágítás még természetesen nem volt és a rendőrség csak papíron létezett. Előfordult, hogy valaki télvíz idején ingbe-gatyába érkezett haza mert útközben megszabadították jobb ruhadarabjaitól. Ez volt a hírhedt vetkőztető időszak. Ha nagyritkán sötétedés után indultunk valahonnan hazafelé, rohantunk, ahogy tudtunk. 

            Nagy esemény volt minden évben az Anna Búcsú, ami nekünk, gyerekeknek különösen tetszett. Egész nap a sátorok körül csatangoltunk, ami kevéske pénzünk volt, azt mind kiadtuk a különlegesen ragacsos és máskor errefelé nem kapható édességekre. No meg volt egy pult, ahol az eladó egy kis sípszerű alkotmánnyal csodálatos hangokat tudott előidézni, madarakat, hangszereket utánozni. Ketten Ferivel addig nyúztuk szüleinket, míg végre megkaptuk a szerkentyű árát, megvettük, és nagy boldogan a Duna parton nekiálltunk kipróbálni. Fújtuk, szívtuk, ütöttük, vertük a masinát, de az ígért csodás hangok helyett csak hörgés, szortyogás lett fáradozásunk eredménye. Egy másik standnál, ahol konzervdobozokból épített tornyot kellet rongylabdával lerombolni, csodálatosnál csodálatosabb nyeremények voltak. Az eladó, amikor a nyertes, többnyire kis gyerek, kezét nyújtotta a nyereményért, azt magasra emelve üvöltötte: „megnyerte, megnyerte....” percekig kínozta így a szegény delikvenst és csak nagy sokára adta át a nyereményt.

                  Ferivel rengeteget futballoztunk, persze csak gumilabdával, mert az igazi futball labda nagy ritkaságnak számított, olimpiát játszottunk, mindenféle sportot kipróbáltunk, különféle új sportágakat találtunk ki. Persze többnyire a kertben játszottunk, ami nem volt éppen túlságosan nagy, meg a sok virágra is vigyáznunk kellett, sajnos elég sok probléma is volt  emiatt, mert futball technikánk még nem volt egészen tökéletes és a labda sokszor nem oda ment, ahova akartuk. A kert közepén egy hatalmas diófa állt, amin remekül lehetett mászkálni, szinte lépcsözetesen voltak az ágai. Mégis történt egy komoly baleset, amikor Feri túl magasra, túl vékony ágakra mászott, és az egyik gyenge ág leszakadt, Feri pedig jó öt méter magasból leesett, szerencsére a közbülsö ágak csökkentették az esés gyorsaságát. De borzalmas volt látni, amint barátom ott feküdt mozdulatlanúl és a füléből vékony patakban csordogált a vér. Rohantam segítségért, kétségbeesve, pár perc múlva jöttek a mentök  és Feri vagy két hétig a közeli Erzsébet kórház egyik ágyát nyomta. Utána hónapokig dadogott is egy kicsit.

            Egyik kedvelt szórakozásunk helye az új Kossuth híd volt. Itt a cél az volt: minél több embert megelőzni, így naponta többször is átrohantunk a pesti oldalra, számoltuk az eredményt. A híd teli volt különböző árusokkal, akik, ha megláttak egy rendőrt, kámforrá lettek. Főleg tűzkövet és szaharint ajánlottak, (a jellegzetes „txkő, txkő, szaharin mormolásuk most is a fülemben van) de lehetett rágógumit és csokoládét is venni, persze nekünk megfizethetetlen áron. Együtt jártunk uszodába, tujáztunk (aki nem ismerné a szót, blicceltünk a villamoson) ha jött a kalauz, leugrottunk, vagy ha lehetett, átmentünk egy másik kocsiba. Tiportuk a kert virágait, ahonnan hetente ki is tiltottak, csak éppen sok foganatja nem lett a tilalomnak. Nyáron jártunk a Csasziba, (Császár uszoda) nyakig ültünk a jó meleg vízben és ahogy a nagyok szokták, mi is fröcsköltük a lányokat, belestünk a női öltözőbe. Télen korcsolyáztunk a Mária téren, majd a Szilágyi gimnázium vízzel felöntött udvarán, de ott is csak idétlenkedtünk, hógolyókkal dobáltuk a lányokat vagy próbáltuk akadályozni, lökdösni őket. Jártunk a Marcira (Marcibányi tér) nézni a Bőrösök,  a Ganz Villany, a Siketek vagy a János kórház bajnoki meccseit. Ha jött a jegyszedő, odébb álltunk, de pár perc után újra ott voltunk. De azért szellemiekkel is foglalkoztam, a mai gyerekekhez képest sokat olvastam. Kedvenc könyveim közé tartozott eleinte a Mackó úr utazásai, a Doktor bácsi mesél, Kököjszi és Bobojsza, Poppins Mary, később az indiántörténetek. Villámsugár, Winnetou. Az indiántörténetekről jut eszembe, annyira azért nem voltam szerény gyerek. Megtaláltam egy valamikori indián füzetemet, amiben minden barátomnak ott díszlett az általam adományozott képzeletbeli indián beosztása. Volt őr, kém, harcos és hasonló „köz indián” de az én nevem mellett büszkén az állt: főnök.

            Nagyon sokat játszottunk különféle társasjátékokat, néha csak mi ketten, Judit és én, néha többen. Legkedvesebb játékom a „Ne hagyd magad kidobni” és a „Kapitaly” (Monopoly) volt. Nem lett volna semmi baj, általában jól szórakoztunk, csak az volt a probléma, hogy nem tudtam elviselni a vereséget. Ha a cél előtt leütötték a figurámat, vagy egy szállodára léptem a Kapitaly-ban, akkor nem ismertem tréfát, ilyenkor  feldöntöttem az asztalt, lesöpörtem a figurákat, sokszor úgy kellett lefogni, míg el nem múlt a dührohamom. A  tanyán, ahol sokan voltunk gyerekek, általában kártyáztunk vagy a réten kriketteztünk, ott a vereséget is jobban elviseltem.

Édesapám nagy társasági ember volt, sokat jártunk különböző, főleg családi összejövetelekre, ahol természetesen borzalmasan unatkoztam. Ők politizáltak, dohányoztak, de nekünk gyerekeknek csöndbe kellett maradni, többnyire adtak valami képeskönyvet, azt kellett nézegetni. Viszont emlékezetesek a húsvét hétfői locsoló útjaink. Apám vitte  nagy aktatáskáját, egyelőre üresen, de mire déltájban hazaértünk, dugig tömve volt piros tojással, édességekkel. Ebédelni sem tudtam, annyiféle süteményt tömtek belénk vendéglátóink. Szüleimnek természetesen mi, gyerekek is megpróbáltunk segíteni, rám a kenyér és a tej beszerzése jutott. Kenyeret az Urbanek-től, ha jól emlékszem, a Mária téren volt az üzlet,  tejet pedig a házunkkal szinte szemben lévő Molnár bácsitól hoztam. Akkoriban mindenért sorba kellett állni és mivel a téli ruházatom nem állt a legmagasabb színvonalon, a lábam teli volt fagyással, piros lett és piszokul viszketett. Nagyon utáltam, amikor nagyszájú nők előre tolakodtak:“gyerekkel vagyok” kiáltással. Az Iskola utca és a Markovits Iván utca sarkán állt egy kocsma, egyik állandó látogatója, egy katonasapkás, toprongyos, öregebb ember rendszeresen végig kiabálta a környéket, a fennálló rendszerre és az állapotokra nem túl kedvező szöveggel. Néha eltűnt pár napra, de utána újult erővel ott folytatta, ahol abbahagyta.

1947-ban a tőlünk pár száz méterre lévő Toldi Ferenc gimnáziumban kezdtem el a továbbtanulást.  Amikor az ostrom alatt borzadó, Néró-szerű gyönyörködéssel néztem az égő épületet, még nem gondoltam, hogy pár hónap múlva ott fogom a padokat koptatni. Valóban félelmetes, borzongatóan szép látvány volt, ahogy szálltak a szikrák és zuhantak le az égő háztető részek. Az egyik épületszárny épen maradt, ott kezdhettem el toldista pályafutásomat. Ha hallottam a kisharangot, a becsengetést, még akkor is időben odaértem osztályunkba,  természetesen a kerítésen keresztül. Többek között itt  ismerkedtem meg a cserkész mozgalommal. A 11.es Bocskai cserkészcsapatban a későbbi híres zeneszerző, Petrovics Emil volt az egyik vezetőtiszt. Lelkes tagja lettem a Kócsag őrsnek, őriztem, mint kinevezett zászlóőr az őrsi zászlót, részt vettem a rendszeres összejöveteleken, rengeteg dalt, játékot ismertem meg. A karácsonyi betlehemezéskor többnyire én voltam az angyal. Gondolom nagyon jól festhettem a hófehér hálóing alól kikandikáló félretaposott ormótlan bakancsban. Viszont nem nagyon szerettem a kirándulásokat, mert minden értelem nélkül csak kutyagolni kellett, (csoda, hogy később mégis megismertem a turistaságban rejlő szépségeket.) Egyszer rendeztek egy országos hadijátékot, természetesen a mi csapatunk is részt vett benne. Kora reggel, sok kilométeres kutyagolás után jutottunk el a kijelölt gyülekező helyre, ott több órás várakozás után jött a parancs: „A tőlünk kb egyórai járásra lévő ellenséget meg kell semmisíteni.”  Na jó, elindultunk, étlen, szomjan, 30 fokos melegben. Ha valaki morgott, a vezetők letorkolták „milyen anyámasszony katonája vagy, egy igazi cserkész tudja a dolgát és nem törődik a nehézségekkel.” Déltájban a jelzett helyhez közeledve rögtön körülfogtak minket és sorba mindenkit leolvastak. (ha valaki nem ismerné, az akkori hadijátékon mindenki egy számot viselt a fejére erősítve. Ha ezt leolvasták, „halott”, illetve fogoly  volt.) Utána elvánszorogtunk a fogolytáborba, ami legalább egy félórai járásra volt, ahonnan csak késődélután szabadulhattunk, amikor lefújták a játékot. De az úttörőséget sikerült megúsznom, akkoriban vagy cserkész, vagy úttörő lehetett az ember.

            Édesapám presbiter volt a Szilágyi Dezső téri református gyülekezetben és így intenzíven részt vettünk az egyházi életben. A református egyház minden évben rendezett Mátraházán gyerektábort, bibliakörökkel, tábortűzzel és különböző játékokkal. Egy ilyenen én is részt vehettem, ha nem is túl nagy lelkesedéssel. Egy nagy, vagy ötvenszemélyes sátorban laktunk, mind 12-14 év körüli fiúk. Nem lehet tudni, miért, de a fiúk legnagyobb része egész nap a poros, nem éppen jó levegőjű sátorban ült és sakkozott. Sokan csak az előírt foglalkozásokra hagyták abba a játékot. Pedig a környék nagyon szép, erdő, hegyek, de még egy patak is folydogált a közelben. Esténként idétlenkedtünk, zseblámpával alulról megvilágított arcunkkal rohangáltunk össze-vissza, mint „vörös ördögök”. Valaki kiírta egy papírra: „a sötétség fiai megkezdték működésüket.” Természetes, hogy a vezetők nem nézték jó szemmel ezeket,  de nemigen tudtak ellene semmit sem tenni. De elvárták, hogy rendesebben viselkedjünk.

Akkoriban indult el a Bécsi kapu térről egy szélsőséges vallási mozgalom, Sréter (?) hittantanár kezdeményezésére. A lényege az volt, hogy ezen a földi világon minden hívságot, szórakozást mellőzni kell, a lét egyetlen célja az üdvözülésre való felkészülés és ezt  viselkedéssel is demonstrálni ajánlatos. A bibliakörökben hangosan kellett imádkozni és bizonyítani hívőségünket, bűnösségünket. Judit nővérem is, aki a Baár-Madas-ba járt,  részt vett egy ilyen mátraházai táboron és amikor a bibliakörön az imádkozásban sor került rá, nem szólalt meg,  mivel nagyon visszahúzódó természet volt. Közben múlt az idő, hosszú percek teltek el kínos csöndben, már többen is jelezték, hogy kezdődik a vacsora, menni kéne, de a vezető szerint nővérem lelki üdvössége sokkal fontosabb volt, mint a vacsora.  Hosszú, kínosan hosszú szünet után végre megszólalt síri hangon:  „imádkozzunk eltévelyedett társunkért, akinek szavát elnémította az ördög, hogy visszataláljon az igaz útra!” Kicsit a tsz szervezési metódusra emlékeztetett ez a módszer, ahol a cél mindig szentesítette az eszközt. Másnap, amikor rám is sor került, én már tudtam, mit kell mondani, nem játszottam meg a mártírt és öt perc alatt megtértem, elismertem bűnösségemet és mehettünk játszani. Egy másik ebbe a témakörbe való történet: Az első emeleten lakott egy igen népes család, D. Hat eleven kislány és egy fiú, a papa gimnáziumi tanár, keveset lehetett otthon, de a mama, igazi hívőként naponta többször is  bezárkózott az egyik szobába, imádkozni, meditálni. Amikor megkérdezték, hogyan tudja ennyi eleven gyerek mellett még a háztartást is vezetni, nemes egyszerűséggel  közölte: „semmi probléma, a Jóisten és Gábor ( a férj ) mindent elintéz!!.”

            Nagyon szerettem moziba járni, szinte minden zsebpénzemet erre költöttem, de ennek a szórakozásnak volt egy „komoly” oka is. Judit nővérem időközben bejutott abba a korba, amikor a barátnők jönnek-mennek, amikor házibulik is vannak, nem is olyan ritkán. Én kifejezetten utáltam, ha valamelyik barátnő megjelent. Mivel nem volt külön szobánk, együtt kellett velük lenni, én persze valamelyik sarokban üldögéltem, rajzolgattam, vagy valami hasonlóval próbáltam az időt elverni, kedvenc játékaimat hely híján nem vehettem elő. Ekkor kezdtem el a moziba járást. A környékünkön több kitűnő mozi is volt, az Átrium a Margit kőrúton, a Corvin téren a Budai Vigadó. De kedvenc mozim a Hunnia volt, a mai Karinthy színház, ez volt a legolcsóbb is, a 9-es villamossal könnyen meg tudtam közelíteni és mindig nekem való filmeket játszott. Itt láttam többek között a Dr.Frankenstein-t, amelyik annyira hatott rám, hogy utána alig mertem kilépni az utcára és haza villamosozni. Többször is előfordult, hogy belépve a ház kapuján, lárma, kiabálás és főleg hangos zene fogadott. Nővérem és barátai zenés délutánt tartottak, ilyenkor felszedték a szőnyegeket, félre tolták az asztalt, a székeket. Divatos tánc volt a „lovacska”, amely szerintem abból állt, hogy a párok fel-le száguldoztak, elképzelhető, milyen lármával. Nem sokkal a háború után egyik karácsonyra kaptunk egy gramofont, egy hordozható His Masters’Voice gépet, ami akkoriban még ritkaságnak számított. Volt nagy öröm és nem csak mi, hanem Judit egész baráti köre rendszeresen jött zenét hallgatni. Eleinte persze nem sok lemezünk volt, többek között a „Te vagy a fény” a „Gyertyafény keringő” vagy az „Amapola” voltak az őslemezek, ennek megfelelően elég rövid időn belül kattogtak, sercegtek, néha vissza-vissza ugrottak, de mi megbűvölten hallgattuk.       

1945-ben nagybátyám noszogatására elkezdtem hegedűt tanulni, eleinte nem túl nagy lelkesedéssel de később már szorgalmasabban. Persze egy hangszeres tanulást, különösen egy olyan nehéz és kényes hangszert, mint a hegedűt elég késő volt tízévesen elkezdeni, de akkor nem is gondoltam komolyan arra, hogy valamikor ebből  kell majd megélnem. Nem tudom miért, de mindig orvos akartam lenni, később filmoperatőr. Nem valószínű, hogy nagy sikereket értem volna el ezekben a műfajokban. A Budai Zeneakadémiára jártam, de valahogy mindig ellógtam a kötelező szolfézsórákat, aminek sajnos, sok év múlva negatív eredménye lett, hogy a konzi felvételi vizsgára mindent elölről kellett megtanulni, pár hét alatt.  Szerencsére hegedütanárom kiváló pedagógus volt, nem szidott sokat,  hanem próbálta megszerettetni a hangszert, a zenét. Mint a Fővárosi Zenekar tagja (a mostani ÁHZ) gyakran elvitt a próbákra, néha hozott koncertjegyet is.

A tanulással nem túlságosan strapáltam magam, olyan igazi közepes tanuló voltam. Megesett többször is, hogy a házi feladatot az iskolában, az utolsó percekben csináltam meg. Pechemre minden évben változott a módszer, többnyire kísérleti tankönyvekből tanultunk, nem volt kialakult tanrend, és volt olyan tanév is, amikor orosz módszer szerint hetes volt a legjobb osztályzat. Tanáraink közül igazi régi vágású tanártípus volt latintanárunk, Scheiz Emil, természetesen keménykalappal és esernyővel, aki nagyon értette a dolgát, szigorú de igazságos volt és akinél a legvásottabb osztály is fegyelmezett maradt minden fegyelmezés nélkül. Nála tanultam is rendszeresen, mert nem ismert tréfát. Matematikát Bárány tanár úrnál tanultunk. Rendkívül érthetően, érdekesen tanított, szinte mindent értettem, amit magyarázott, sose tanultam, mégis ebből a tárgyból álltam mindig a legjobban. Aztán itt volt Szabó Zoltán tornatanárunk, akit csak Zulajnak hívtunk. Ő vezetett be a vívás rejtelmeibe, jó trénernek bizonyult, később több tanítványa sikeres sportoló lett. Igazgatóként  Litkey György festőművész működött, akit nagyon elkapott a „szocialista ár” és aki túllihegve szolgálta ki az akkori rendszert. Minden reggel zászlófelvonást rendezett, mozgalmi dalokat énekeltetett, éltetnünk kellett Sztálint, Rákosit és a Vörös hadsereget.  A szünetekben „zakatoltunk”, ezt mindenkitől elvárták,  akár kisiskolás, akár egyetemi tanár volt. Így kellett bizonyítani, hogy mennyire gondtalanok, boldogok vagyunk. Igazgatónk természetesen mindig velünk énekelt, táncolt, néha beállt röplabdázni, gyakran fenékre is esett, népszerűsködött. De kivette a részét az „éberségből” is. Egy alkalommal pl. sebbel-lobbal állított be az osztályba egy ismeretlen kíséretével. „Cédulát elő, névvel. Írjátok: Rabló váraitokból merre fut hitvány hadatok...” (Utólag megtudtuk, valaki a folyosón lévő „vörös saroknál” lévő Sztalin képre ráírta: Rabló.) Neki köszönhettem, hogy 1949 őszén, röviddel az iskolakezdés előtt kaptam egy sajtpapírt, amin értesített a gimnázium, hogy osztályellenségként sajnos nincs módomban tanulmányaimat  iskolájukban folytatni, de javasolták, hogy menjek ipari tanulónak, a vasbetonszerelőket nagyon keresi a szocialista építő ipar.  Otthon persze nagy volt a riadalom, még a gondolat is ijesztőnek látszott, hogy belőlem orvos helyett vasbetonszerelő legyen. Apám, akinek rengeteg ismerőse volt, megkeresett mindenkit, aki csak tudhatott segíteni és pár nap múlva jelentkezhettem egy felvételi beszélgetésre a Lónyai utcai Református Gimnáziumban. Felvettek és ott töltöttem még két szép évet egészen kitelepítésünkig. Ekkor már aránylag jól ment a hegedülés, de én ezt gondosan eltitkoltam, senki sem tudta az iskolában, hogy aktívan zenélek. Titokban  mosolyogtam, amikor az énektanár egyenként énekeltetett, keresvén új tagokat a kórusába, az én produkciómat hallva csak annyit mondott: ”ülj le fiam, nincs hallásod”.

Hegedűtanárom a Fővárosi Zenekar (mai ÁHZ) tagja volt és többször hozott jegyet a Zeneakadémiára. Egy alkalommal Zathureczky Ede Csajkovszki hegedűversenyét adta elő. Amikor kijött a pódiumra, egy görnyedt öreg embernek hatott, de amikor elkezdett játszani, oda kellett figyelni, szinte megigézte a közönséget, fantasztikus volt. Talán azóta is egyik legnagyobb zenei  élményem.  Ekkoriban kezdtem lemezeket venni, kevéske pénzem nagy bánatára. Első szerzeményem a Beethoven románcok voltak (Misha Elman) majd sikerült megszereznem, nem kis áldozattal, mert öt nagylemezből állt, a Paganini Hegedűverseny legendás  felvételét Yehudi Menuhinnal, amelyik azóta is a legjobbnak számít.

 A Lónyai-ban legjobb, de legszigorúbb tanárunk Szalánczy Károly, a kémia és fizika tanára volt. Lenyűgöző kísérleteket mutatott be az akkori körülményekhez képest fantasztikusan berendezett kémiateremben. Itt lépcsőzetesen helyezkedtek el a padok, mindegyikhez víz, villany és gáz csatlakozás is volt. Egyik legkedvesebb mondása, ha a tanuló nem tudott a feltett kérdésre válaszolni: „Nincs semmi sem végtelenebb az emberi butaságnál, ami körül övezi a földet és azontúl is cafatokban csüng le.” Egy alkalommal a rádióról volt szó, „a rádiót egy szovjet tudós.”...ekkor elővette a könyvet, sokáig lapozgatott benne, majd diadalmasan kijelentette..”Popov találta fel.”  A gimnázium tőlünk elég messze, a pesti oldalon, a Kinizsi utcában volt. Ide természetesen csak villamossal tudtam eljutni, ami nem is volt olyan egyszerű. Az aránylag ritkán járó villamosok mindig zsúfoltak voltak, szinte teljesen lehetetlennek látszott a kocsi belsejébe jutni. Ez nyáron nem is tűnt annyira vészesnek, a peronon, vagy éppen a lépcsőn szívesen utaztam, de télen, vagy esős időben ez már nem volt annyira szórakoztató. Így nemegyszer csuron vizesen értem az iskolába, vagy éppen  tanítás után haza. A kitelepítés miatt hirtelen megszakadt minden kapcsolat egykori osztálytársaimmal, közülük sokan ugyanazt a sorsot élték át, mint mi. Két éven keresztül volt pad és sorstársam Németh Jenci, rengeteget idétlenkedtünk, még többet gombfociztunk ez alatt az idő alatt. Az iskola által szervezett tánciskolába is együtt mentünk, együtt bámultuk és kritizáltuk a lányokat, akik a Baár Madas-ból jöttek. Sajnos soha többet nem találkoztunk, senki sem tudja, mi lett vele.

Édesapám bíztatására sokat foglalkoztam szociális kérdésekkel is, foglalkoztatott a kirívóan nagy társadalmi különbség, a nagybirtok és a parasztság helyzete. Egy rendkívül érdekes könyv került a kezembe: Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Ebben a szerző leírta, nyíltan, kertelés nélkül a katasztrofális állapotokat, a teljes reménytelenséget, a parasztság teljes elnyomorítását a nagybirtok által. Kicsit én is „szocialista” lettem, azt hiszem a jobbik értelemben, de azóta is mindig a gyengébbek oldalán állok, kifejezetten utálom a sztárkultuszt, a gazsulálást a pénz és a gazdagság előtt.

Gyerekkoromban a nyár nagy részét a tanyán töltöttük. A háború után pedig ez lett az egyetlen nyaralási lehetőségünk. Kecskeméttől kb. 15 kilométerre, Ménteleken édesapám és testvérei örököltek egy nagyon szép tanyát, nyaraló épülettel, gyümölcsössel, mindennel, ami egy tanyához tartozik. Általában óriási izgalmak között történt az odaút. Mindig együtt utaztunk Irén néniékkel. Ők, mint vasutasok szervezték az utazást, ami nem is volt annyira  egyszerű. A lajosmizsei vasút nem tartozott a leggyorsabbak közé, a 70 kilométeres távot kb négy óra alatt tette meg, ráadásul Ócsán állt vagy félórát, vizet kellett vennie. Szüleink már előre telefonáltak a Ménteleki vagy néha a Klábertelep-i állomásra, hogy jövünk. Sokan, sok gyerek, még több csomag. Vigyázzanak ránk, ne indítsák idő előtt el a vonatot, stb. Rontó úr, a ménteleki állomásfőnök már jól ismert minket, nem is történt soha semmi baj. Az állomáson már várt Béla a kocsival, nagy ribillió közepette el is helyezkedtünk, aki szerencsés volt, vagy a bakra ülhetett, vagy a saroglyába. Az út a Kele tanyán keresztül vezetett, velük volt egy külön megegyezés, hogy áthajthatunk a kocsival a tanyájukon, különben nagyot kellett volna kerülni. Ez azért volt nekünk, gyerekeknek különösen érdekes, mert kocsinkat általában három-négy igazi vad, tanyasi kutya fogadta, és kísérte sokáig,  nagy ribillióval.

A tanyán tíz unokatestvér is összegyűlt nyaranta, elképzelhető, hogy fantasztikusan jól éreztük magunkat. A tanya főépülete egy szép, verandás négyszobás ház volt, minden családnak jutott így egy-egy  szoba, amelyik minden évben azonos volt. Mi a verandától jobbra eső utolsót kaptuk, Lajosék a mellettünk levőt. Balra a Buza Kiss János, majd a Merétey család lakott.  Középütt volt a „fürdőszoba,” amit csak egy függönnyel elválasztott lavór képviselt.  Persze fürdés csak a szabadban és dézsában vagy teknőben volt lehetséges,  fröcsköléssel, idétlenkedéssel, a végén legtöbbször mindenki tetőtől talpig vizes lett, akár a teknőben, akár azon kívül. A ház végén helyezkedett el a „téli konyha,” mellette a „nagykamra”, többnyire teli gabonával és egérrel. Mi reggeltől estig szabadok voltunk, bejárhattuk az egész környéket, voltak kutyák, malacok, tehenek és főleg lovak. Majd szétrepedtem a büszkeségtől, amikor egyedül hajthattam a kocsi elé fogott két lovat, Bandit és Csillagot. Természetesen volt saját ostorom, és még káromkodni is megtanultunk Bélától.. Unoka testvérem, Kati és én voltunk a legkisebbek, ezért mi mindig együtt játszottunk, amiért a többiek házaspárnak csúfoltak. Mi viszont egyik másik rokon gyereket csúfoltuk, ahogy csak lehetett, -megérte, mert rettenetesen dühöngött, őrjöngött, ha csak meghallotta a mondókánkat.. Volt egy versike, azt szavaltuk többnyire: „mi füstölög ott a síkon távolba? talán bizony ...d-nak  kunyhója. Messze járok, tojást gyártok, az én nevem Plattergyáros.”  Fogalmunk se volt, hogy miért hatott ez ennyire, de nem is érdekelt az minket, a lényeg a bosszantás volt. Sanyi volt a legidősebb fiú, igazi kecskeméti vagány, mint Tarzán fantasztikus ügyességgel ugrált ágról ágra egy csodálatosan nagy cseresznyefán. Mérte az időt, amikor futottuk, magasugró, távolugró versenyeket rendezett. Volt tanyai ping-pong bajnokság is, amin a felnőttek is résztvettek. Amíg kicsik voltunk, délután csendes pihenőt kellett tartani, mindannyian lefeküdtünk az egyik szobában, és valaki, legtöbbször Édesanyám, felolvasott, többnyire Verne regényekből. Esténként különleges szertartás volt a lábmosás, általában volt is mit lemosni, mivel napközben többnyire mezítláb közlekedtünk. Természetesen meleg víz csak kivételes esetekben volt, de a hideg víz többnyire üdítőn hatott, egyikünk ki is jelentette:”a lábmosás jobb, mint a fagylalt.”  Kijártunk a lajosmizsei fürdőbe, ez egy igazi falusi „uszoda” volt, egy a víz fölé nyúló deszkával. Ezt hívták trambulinnak. De Feri, apám egyik kollegájának elkényeztetett fiacskája „ohne zsinór” mint ahogy mi mondtuk, állt fel a deszkára „V-Kovács Ferenc, Magyarország, fejes előre, csukamozdulattal” mondta büszkén, amit persze rajtunk kívül csak a jócskán jelenlévő békák hallhattak és beletoccsant, majd eltűnt a zavaros vízben. Amikor Feri, mint vendéggyerek velünk nyaralt, nagyon előkelő módon történt a leutazás. Apja, mint a pénzügyminisztérium államtitkára rendelkezésünkre bocsájtotta szolgálati autóját és így nagyon kényelmesen, luxus módon, szolgálati Mercedesszel utazhattunk. Még az autó rendszámára is pontosan emlékszem: E775. Többször nyaralt a tanyán egy  távolabbi rokonunk, Emil bácsi (Dax) is, aki szeretett velünk foglalkozni, de mi ezt nem nagyon igényeltük. De tőle tanultunk meg krikettezni, különböző utazásairól is sok érdekes történetet mesélt. Ha szép, meleg idő volt,  kimentünk a szalmakazalhoz, lefeküdtünk a jó szúrós szalmába és néztük a csillagokat, amikről rengeteget tudott mesélni. Ezekről is sokkal többet, részletesebbet írt Judit, érdemes az ő tanyai beszámolóját elolvasni.

             Életem nagy választóvonalai az ostrom, a kitelepítés és a Németországba költözés  voltak. Mindhárom alkalommal  szinte a nulláról kellett kezdeni életünket.1951 júniusában már javában folytak a kitelepítések, természetesen egyik központi témánk volt, mi is sorra kerülünk, vagy talán megússzuk? Apám, mint örök optimista bizakodó volt. „Nem követtünk  el semmi olyat, amiért bűnhődnünk kellene, nincs miért félni”. Ha jól meggondolom, eszünkbe sem jutott olyasmi, hogy talán mi is sorra kerülhetünk. Egészen addig, amíg egyik este, a Zeneakadémián Kovács Dénes hegedűművészi diploma hangversenyén, találkoztunk egyik pénzügyminisztériumi jó ismerősünkkel, akitől megtudtuk, hogy apám több volt kollégáját már eltávolították a fővárosból. „Ha őket is, akkor mi is biztosan sorra kerülünk”-mondta Édesapám és sajnos nem tévedett.  Ettől kezdve vártuk a hajnali csöngetést, ami pár napon belül be is következett.

            A kitelepítésről Judit nővérem részletesen írt, én csak a rám vonatkozókat említem. Amikor reggel úgy nyolc óra körül megjelent egy rendőr és átadta a kitelepítési végzést, első gondolatom az volt, hogy a Kubinyi Attilától ( Vecsey Ferenc egyenes leszármazottja, későbbi kiváló hegedűművész) kölcsön kapott értékes hegedűt visszavigyem. Mire újra hazaértem, egy felbolydult hangyabolyhoz hasonló lakást találtam. Rengeteg segítő sürgölődött, mindenki vitt valamit, próbálták a berendezést menteni. Az egyik szoba közepén, egy széken édesapám ült, fején hideg vizes borogatás, szegény nehezen viselte el az egyébként teljes bizonyossággal várható eseményeket. Rögtön nekiálltam cipekedni, a ház minden lakója vállalt valamit megőrzésre. Ki egy lámpát, ki egy bútordarabot. Két év múlva, ismét „szabadon”, volt amit visszakaptunk, volt amit nem. De akkor mindenki segíteni akart,  hoztak ennivalót, útravalót, vigasztaltak, biztosítottak arról, hogy nem felejtenek el, majd írnak.

            Hogy milyen körülmények közé kerültünk, azt Édesapám nagyszerűen leírta naplójában, most innen idézek pár mondatot: „letértünk egy tanyához vezető útra...megérkeztünk Cs.Nagy Albert Demeteres 170sz. tanyájára.  Lekászálódtunk a teherautóról A kutya, egy igazi magyar pumi, hangos ugatással tiltakozott a betolakodókat látva. A ház kapujában megjelent egy alacsony, hajlott hátú, bajuszos, szalmakalapos idősebb férfi, házigazdánk. Mosolyogva kezet nyújtott,  így köszöntött, „Isten hozta.” Mikor mindannyiunkat hasonlóan köszöntött, pár szóval elmondtam, hogy amíg itt lakunk, igyekezni fogunk, hogy ne legyünk túlságosan a terhükre. Biztosítottam,  nem jószántunkból jöttünk ide, úgy hoztak, kényszerítettek  minket. Ezalatt a velünk jött rakodómunkások elkezdték dolgaink lerakodását. Az egyik fiatal siheder tett is egy barátságtalan megjegyzést, látva egy szatyorból kikandikáló tornacipőt: „azt hiszi, hogy itt is csak táncolni fog. Itt más világ lesz, ide nem kell tánccipő.” Egy másik „kedves” megjegyzés az állomáson hangzott el. Amikor az egyik vasúti kocsiból a munkások egy fotelt csak nagy nehezen tudtak az ajtón kiemelni, a rakodást irányító „fogdmeg” így biztatta a munkásokat: „ne törődjetek vele, hadd szakadjon, az elvtársnak is rongyos a ruhája.”–Bevezettek jövendőbeli szobánkba. Ez egy kicsit nehéz pillanat volt, egy kicsinyke szoba, még kisebb ablakkal. Alig-alig láttunk benn valamit a napsütéses udvarról belépve. De nem lehetett érzelgősködni, be kellett rendezkedni. Házigazdánk segített az ágyakat felállítani, a szekrény hiányzó lába helyére tégladarabokat tettünk. Két ágy, egy összecsukható vaságy, egy fotelágy és a szekrény. Ezekkel teli lett a szoba, még egy fa szék fért be, erre tettük a lavórt, ez lett a fürdőszobánk.” Cs.Nagy Albert természetesen kulák volt, azaz az a fajta parasztember, aki szorgalma, hozzáértése és talán szerencséje miatt virágzó gazdaságot épített fel. Ezt akarták akkoriban tűzzel-vízzel eltüntetni. Csak egy példa a sok őket ért zaklatásból, amit én is átéltem. Jött a végrehajtó, természetesen rendőri fedezettel. „Lefoglalom a tehenét, mert nem fizette meg az adóját.” –mire a gazda rohant, hozta az adókönyvet, mutatta, hogy mindent befizetett. „Akkor is lefoglalom, a jövő évi adó fejében” és vitték.

Próbáltunk valahogyan elkezdeni új életünket. Két három nappal megérkezésünk után jött egy sajtpapír, gondolom a nyugdíj intézettől, ha ugyan volt ilyesmi akkoriban: „nyugdíjának folyósítását folyó hó 30-án  beszüntettem”. Így, ilyen bájos közvetlenséggel közölték azt, hogy gyakorlatilag minden megélhetési lehetőséget kihúztak a lábunk alól. De nem egészen vált be dicső pártunk és kormányunk számítása, a legnagyobb ínségben összeállt a szélesebb család és ott segített rajtunk, ahol csak tudott. Összeadták elvett nyugdíjunkat, kaptunk élelmiszer csomagokat, ruhaneműt, amire nagy szükségünk volt, mert az utazgatás közben eltűnt az egyik, ruhát tartalmazó kofferunk, így az első időkben pl. nekem ágyban kellett maradni addig, ameddig a kimosott, egyetlen alsógatyám meg nem száradt.  Ruhaneműt és más keresettebb használati cikket faluhelyen csak u.n C vételi jegyre lehetett kapni. Ezt azok kapták, akik a kötelező beszolgáltatáson felül még többet adtak be a dolgozó népnek. Később még egy bicikli is érkezett, aminek persze én örültem a legjobban. Ettől kezdve mobil voltam, bejártam a nagykiterjedésű határt, sokkal egyszerűbben és gyorsabban értem el munkahelyemet. Nagynéném, Irén néni rendkívül mozgékony és fáradságot nem ismerő volt, egyszer meg is látogatott, vállalva a viszontagságos és nem éppen kényelmes utazást.

 Okányban, új lakóhelyünkön azt hiszem, édesanyám és én tudtunk legjobban feltalálni magunkat  a teljesen megváltozott körülmények között. Mi ketten jobban tudtunk valahogyan a helyiekkel szót érteni, mi kezdtünk el legkorábban a környéken dolgozni, hol a kukorica törésnél, hol a cukorrépaszedésnél. Itt tanultuk meg, mi is az a Jarmosenko féle cukorrépa „koronázási”  módszer és hogyan kell a gyapotot (mert ilyet is termeltek a jó békési földben!) két kézzel szedni. Persze a gyapot maga annyira csenevész volt, hogy a gazdák nem tartották érdemesnek vele bajmolódni, de kötelező volt vetni!, így a helybeli gyerekek meg a „pestiek” feladata lett a betakarítás. Jártam napszámba, a környékbeli gazdák gyakran hívtak, általában esténként már ott volt a konyhában egy kis cédulán a következő napi feladat, hol, kinél kell megjelenni, természetesen napfelkeltekor. Itt megtanultam, hogy kell egy napszámosnak viselkedni. Például  cukorrépa szedéskor, ami egy elég nehéz, megerőltető munka, minden sor végén a szerszámra támaszkodva pihentünk, megvártuk  amíg valaki egy cigarettát sodor és rágyújt. Az öregek figyelmeztettek is, „ne siessünk, soká lesz még este, hosszú még a nap.” A munkavállalásnál szerencsénk volt, hogy a hivatalos, falusi szerveknek itt a „Demeteres” pusztán túl messzi voltunk és így csak nagyon ritkán kellett nekik dolgozni, például csépléskor. Egyszer azonban jött egy idézés, hivatalos papíron a kisbíró hozta, személyesen, amin az állt, hogy kétnapi élelemmel és kóróvágóval jelenjek meg  egy bizonyos napon, egy bizonyos helyen, egy bizonyos munkát ellátni. Sajnos nem állt módomban a kedves meghívásnak eleget tenni, mert éppen ágyban fekvő beteg voltam, amit a falu egyik orvosa pecsétes íráson hivatalosan igazolt is.

Okány nagy hatással volt irodalmi izlésem fejlődésére, hála annak, hogy nem volt, csak egyetlen szobánk, ami egyúttal fürdőszobának is szolgált. Édesapám nagy irodalombarát lévén borotválkozás közben, amit leginkább kora reggel végzett, mindig különböző versekből idézett. Kedvenc költője Vajda János lehetett, mert sok versét hallottam reggelente. „Az égen a felhő egymást űzi, hajtja....”  Meg minden reggel egy másik Arany balladát.

Mint később mindenütt, itt is hihetetlen nagy segítséget nyújtott a hegedű. Amikor a környék fiataljai megtudták, hogy zenélek, népszerű ember lettem. Jöttek, szinte ismeretlenül is látogatni és ilyenkor egy-két szó után mindig előkerült a hegedű. Pár nap múlva megkeresett a falu kovácsmestere, Kassai úr, aki ott a tanyavidéken mint egyetlen zenész működött és meghívott egy kis együttmuzsikálásra. Jellemző az akkori állapotokra, hogy amikor egyszer elszakadt az E-húrom, ő adott egy vékony drótot, és amíg nem kaptam pótlást, azt használtam.  Rövidesen meglett az első közös fellépés is, egy falusi bálon mi szolgáltattuk az eléggé kezdetleges, de mégis élő zenét. Volt egy kedves tanyai fiú, aki teljesen autodidakta módon épített egy hegedűt, ami nem is nézett ki rosszul, de sajnos játszani nem nagyon tudott rajta. Ő beállított néha, megállt az ajtónál és ajánlotta, muzsikáljunk egy kicsit. Hiába bíztattuk, üljön le, ő azzal utasította vissza: „nem fáradtam el.” Budapesti tanárom Solymossy Lajos rendszeresen írt, minden alkalommal bíztatott, ne hagyjam abba a hegedülést, van értelme és részletes, praktikus útmutatásokat is írt. Pl. a Kreutzer etűdökhöz pontosan  leírta, mit, hogyan gyakoroljak. Egyszer vállalta a hosszú és nagyon fárasztó utat és meg is látogatott.

Közben lett „baráti köröm” is, a csordapásztor fiával jó viszony alakult ki, nagy volt a család, köztük három lány is, ami természetesen még jobban felkelltette érdeklődésemet. Sokszor vacsoráztam náluk, nagyon kedves, nagyon szegény, segítőkész emberek voltak, többek között meghívtak egyszer egy  feketevágásra is,  ami nagyon veszélyes valami volt. A környékbeli gazdák rendkívül segítőkészek voltak. Akármennyire szegénységben éltek is, ha disznót vágtak, ismeretlenül is jött a kóstoló csomag. Ottani szokás szerint, ha valahol találkoztunk, szinte rendszeresen jött a kérdés: „hogy állunk, Pirke?” (azon a vidéken az Imre beceneve Pirke volt), ha kocsi ért utol, mindig megkérdezték: „hová lesz a menetel?” –„na üljön csak fel,” jött legtöbbször a barátságos felszólítás. Ha munka közben köszönt ránk valaki, szinte 100%-os biztonsággal a következő dialóg zajlott le: „hallad, hallad? -hallad, ha csinálják,- csinálni kell, hadd halladjon.” Mindig így, két ellel. Érdekes, nekem nagyvárosi nevelkedésű gyereknek sokszor furcsán nevetségesnek tűnt egy-két „társalgási „ formájuk. Úgy kínáltak: „egyék, ha nem útállja.” (hosszú ú-val) Vagy ha egy jól megtermett emberrel beszélt valamelyikük, így mondta: ”az én apám is egy olyan nagy marha ember, mint maga”

Vasárnap néha bementünk a faluba istentiszteletre. Ottani szokás szerint énekeltek amíg a szertartás el nem kezdődött. Nagyon lassan, nagyon elnyújtva énekeltek, és főleg az öregasszonyok sipítós hangját lehetett hallani, nekem, mint „zenésznek” ez borzasztó volt, alig tudtam nevetés nélkül elviselni. Eljárogattam a tanyasi fiatalok különböző összejöveteleire, „csigacsináló, háztaposó, uszubugázás”, hogy csak párat említsek. Elég népszerű lettem, mint „pesti”,  mert próbáltam beilleszkedni az ottani életbe. Valahogy biztos voltam, hogy ez nem egy végleges helyzet, nem maradhat sokáig így, viszont valahogy túl kell élni. Végül is  igazam lett és ez az okányi tartózkodás nekem (sajnos családom többi tagjának rémálom) inkább pozitív, mint negatív tapasztalat lett, megismerkedhettem egy eddig nekem teljesen ismeretlen népcsoporttal, az öntudatos, szegény, de meg nem alkuvó parasztsággal. Igaz, ezek mindig önállóak voltak, soha sem valakinek alkalmazottai. Időközben kértük áttelepülésünket egy másik faluba, Lakitelekre, rokonokhoz, de erről majd később.

Egy volt kedves lónyaista osztálytársam,  akit szintén kitelepítettek, összegyűjtötte  az ez idő alatt neki írt leveleket,  később ez a gyűjtemény „Levelek Turínból Rodostóba” címmel nyomtatásban meg is jelent. Itt az általam küldöttekből idézek néhányat, jellemzőek az akkori állapotokra:  „1951 augusztusa, Okány. A mi utazásunk simán zajlott le. A vonat hol előre, hol hátra ment, de némi vacillálás után mégis befutott az okányi pályaudvarra. Innen teherautón kivittek minket egy tanyára. Az út földút volt, s ennek köszönhető, hogy szekrényünk oldala elhasadt, de négy lába közül kettő még megvan. Házigazdánk eleinte nagyon szívesen fogadott, de később nyilván ránk unt, mert szinte kinézett házából. (Ezért új lakást kerestünk a faluban) Okány község kb. 5000 lakosú falu, nevezetességei: 1 artézi kút, rossz víz, 3 szövetkezeti bolt, 1 népbolt, 1 pék, 4 borbély, 1 református templom, 1 baptista imaház, 1 tanácsháza, 1 tűzoltóság, 1 folyócska (u.n. Körös, ) több híddal, 2 köves út, 1 malom, mely nem használtatik. Sok dolgozó paraszt, sok kulák.”

Egy másik, már Lakitelekről írt levélből: „Hosszas herce-hurca után felvettek pályamunkásnak a Lakitelek-Kecskemét közötti vonalra. Képzelheted, hogy milyen öröm volt számomra, hogy pénzt keresek és főként az a tudat, hogy munkámmal hozzájárulhatok ötéves tervünk teljesítéséhez illetve túlteljesítéséhez. Mivel a vasút az ország érhálózata, megtisztelő feladat ezt a fontos intézményt fenntartani, munkámmal biztosítani, hogy a szállítás zavartalanul folyhasson, s nagy békeműveinket elláthassuk bőven nyersanyaggal, amivel elérhessük a termelés állandó fokozását, egyúttal pörölycsapásokat mérve az amerikai háborús uszítókra és jugoszláviai csatlósaikra. Felelősségteljes  állásom tudatában megfogadtam, hogy az eddigi 11 sínszelvény helyett 12-t tisztítok meg, hogy ezzel is elősegítsem az 500 km-es mozgalmat, s azt, hogy országunk a vas és acél országa lehessen. -A munkaidő a vasútnál rendesen 7-től fél négyig tart, de rövidesen kérni fogjuk ennek meghosszabbítását, hogy ezzel is erősítsük a béketábort s tüntetünk Duclos elvtárs szabadon bocsátása mellett. Édesanyám és Judit most az erdészetnél dolgoznak, úgyhogy most apám a háziasszony...”

: „Lakitelek 1952 szeptember. A falu népe és mi meglehetősen elkülönülve élünk, ismerkedésre nincs alkalom. Lakitelken egyébként nem dolgozó parasztok, hanem városi emberek, kulákok és a nép  ellenségei élnek. Ezek nemigen fogadtak be  társadalmukba, (hála a jó felvilágosító munkának) s így teljesen magunkra és egy pár ismerősre támaszkodhatunk.. Egyébként Okányban más volt a helyzet. Ott a tanács gondos felvilágosító munkája nem hozta meg a várt eredményt, s a dolgozó parasztok mind barátságosak voltak velünk szemben, nem ismerték fel bennünk az ellenséget és segítettek, ahol csak lehetett. Pl. A költözködésnél önként felajánlott ingyen fuvar, rakodásnál segítés és természetben ill. kajában való támogatás. Itt nem így állunk. Mindenki fél. Teljesen magunkra maradtunk. Társaságom nincs... Villany nincs, se gáz, se gőz, se vízvezeték. Még meleg sincs. Nem is tudom, a rádióval mit is lehet csinálni: fán nő-e vagy bányásszák? Azonban az ötéves terv keretében bevezetik ide is a villanyt, s így mi sem panaszkodhatunk. Tüzelőnk nincs, de majd lesz. Kaja sincs, de majd lesz...”

Folytatás egy hónappal később: „Választ kérsz arra, hogy az emberek hogy-hogy nem fogadnak be maguk közé minket. A probléma egyszerű: A félelem, a gyávaság. Van néhány főfélő, pl. házigazdánk felesége, aki még a faluba sem hajlandó együtt jönni családunk tagjaival. Inkább 10 méterrel hátrébb halad, s ha mi lassítunk, ö is lassít, ha megállunk, gyorsan tovább siet, megelőzve minket, „jaj de sietek.” És terjeszti ezt a szellemet is, s úgy kezel mások előtt, mintha gyilkosok lennénk. Egyébként talán éppen most van változóban a helyzet, úgy látszik, kezd engedni a közhangulat. A szüret hozta ezt meg, s mivel Anyámék most szüretelni járnak, hívják őket mindenfelé, egy nap 4-5-en is jönnek. Az erdészetnél már tiszteletbeli tagok -Vasárnap voltunk egy helyen, ahol zongora is van, s megkértek, vigyem a hegedűt is. Kötélnek álltam, és egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk el. Nyáron itt járt a hegedűtanárom, s két nap komolyan foglalkoztunk a hegedűvel. Azelőtt és azóta is levélben küld útbaigazításokat, hogy némileg fejlődjek. De kapálás, krampácsolás mellett lehetséges-e? Borítékot, levélpapírt lehet-e ott kapni? Itt ugyanis nincs, s nem is bíztatnak, hogy a közeljövőben lesz. Állítólag már legyártották az 52-53-évi boríték előirányzatot s már szétosztották, de ide nem jutott...”

          1952-ben történt áttelepülésünk Lakitelekre kedvezőtlenebbül érintett. Már maga az utazás is rémesnek bizonyult, csikorgó hidegben, egy teherautó nyitott platóján szinte megfagytam, mire célhoz értünk. Amint megérkeztünk, rögtön jelentkezni kellett az ottani rendőrőrsnél. Mivel mi voltunk az egyetlen kitelepítettek a faluban, nagy gondot fordítottak az őrzésünkre. Sinka rendőr, mindig lovon, gyakran meglátogatott, többször éjjel is, ilyenkor lámpával végigvilágította a fekvőhelyeket, megszámolta-mert négyig azért tudott számolni - hogy mind a négyen ott vagyunk-e. Egyszer sem köszönt, általában gorombán belépett a szobába, körülnézett és szó nélkül távozott. Jellemző, hogy a Nagy Imre beszéd után barátságos lett, udvariasan köszönt, ha találkoztunk. Ebben az időben elterjedt a hír, hogy a kitelepítetteket viszik tovább, természetesen kelet felé. Hittük, nem hittük, de egész életünk  bizonytalanságban zajlott. Minden motorzaj, minden egyenruhás gyanús volt. Egyik este, elég későn, már lefeküdtünk, amikor egy teherautó fordult be az udvarra. A már jól ismert, leponyvázott Csepel. Gyanakodva bámultunk ki az ablakon és szinte megdermedtünk, amikor egy férfi a Buza-Kiss lakást kereste. Vége mindennek, visznek tovább, ez volt első gondolatunk és amikor kopogtattak, alig mertünk ajtót nyitni.. Belépett egy fiatal férfi, elnézést kért, hogy ilyen későn zavar, de errefelé járt, mint kocsikísérő,  szeretett volna meglátogatni és pár dolgot átadni, amit a szülei küldtek. Amikor pár pillanat múlva ismét tisztán tudtunk gondolkodni, megismertük, a házmesterünk fia volt, szegény nem gondolta volna, hogy ekkora riadalmat, pánikot okoz jószándékú látogatása.

            Itt éltem át az első igazi szüretet, távoli rokonunk, R.László szőlejében. Bizony ez nem olyan szórakoztató, mint ahogy azt a legenda tartja. Hajnali dermesztő hidegben kezdtünk, én egy ócska  metszőollóval vagdostam a fürtöket, pár perc után ragadt minden, a ruhám, a meg- gémberedett kezem.  Reggeli után szerencsére puttonyosnak állítottak be, ez már kellemesebb munkának bizonyult, jártam a barázdákat, zsebre dugott kézzel, viszont kellemetlen volt, amikor a szedők egyike-másika a puttony mellé is öntött keveset és így a nyakam is kapott pár fürtöt. A puttony persze hamar kipréselte ezeket és a ragacsos lé vígan csordogált szegény, jobb sorsra érdemes kabátomon. Este azért jobb lett a hangulat, természetesen, főtt a kötelező birkagulyás, ittuk a mustot.

            Mivel semmi jel nem mutatott arra, hogy „ideiglenes” lakiteleki tartózkodásunk a közeljövőben véget érhet, próbáltunk hosszabbtávra is berendezkedni. Így mint minden falusi, mi is megpróbálkoztunk a disznótartással. Édesanyám nagy állatbarát lévén természetes volt, hogy első és egyetlen  kis bergshiri malacunk igazi háziállat lett. Szinte kutyaként viselkedett, ha közeledtünk az óljához, várta a dögönyözést. Nem is lett volna semmi baj, ha nem kellett volna egyszer levágni, hiszen nem mint háziállatot szereztük be. Így természetes, hogy  a disznóvágás igazi tragédia lett, Édesanyám sírt, órákig nem lehetett vele józanul szót érteni, de persze a feldolgozásnál  Neki is segíteni kellett.. Ami az állatokat illeti, lányaink Édesanyám génjeit örökölhették, mert mindketten igazi állatbolondok lettek. Kiskoruktól kezdve mindig volt valamilyen háziállatunk, macska, aranyhörcsög, törpepapagáj, nyúl, egér. 

Lakitelken  kezdődött az elég kalandos vasúti pályafutásom. Nagybátyám a Közlekedési Minisztériumban a Pályafenntartási Főosztály vezetője volt, természetes, hogy a Buza-Kiss név ismerten hangzott vasutas berkekben. Rögtön el is tudtam, mint segédmunkás helyezkedni. Persze ez nem volt annyira egyszerű, előtte el kellett menni Kecskemétre, orvosi vizsgálatra, mert dolgozó népünk állama fokozottan ügyelt alattvalóinak egészségi állapotára, girhes, sápatag, gyengécske munkásokra nincs szüksége még az állandóan munkaerő hiánnyal küszködő MÁV-nak sem. Viszont mint ismeretes, tilos volt elhagyni lakhelyemet, Lakitelket. Könnyelműen, nem törődve Sinka rendőrrel, sem súlyos bűnöm esetleges következményeivel, felültem egy vonatra és annak rendje és módja szerint, tiszta gatyában megjelentem az illetékes ellenőrző orvosnál. Alapos (?) vizsgálat után meg is lett az eredmény, „mozdonyszolgálatra  is alkalmas”. Mehettem trógerolni. Először az ottani pályamesterségen, mint tedd ide tedd oda munkást alkalmaztak, ami nagyon bántotta az önérzetemet, egyedül a pályabejárás hajtókával (kis, kétszemélyes kézzel hajtott jármű, amit könnyen le lehet a sínekről emelni) volt érdekes. Legtöbbször reggel indultunk Keserű pályamesterrel vonalbejárásra, 8-10 kilométeres út után beraktuk a járgányt egy vonatba és kényelmesen haza utaztunk. Később átkértem magam igazi pályamunkásnak, ami viszont fizikailag sokkal nehezebbnek bizonyult. Itt mindenféle munkát kipróbálhattam, a legkellemesebb az volt, amikor egy kis festékesdobozzal jártam a vonalat és a kis táblákat, amelyek az ív elején és végén jelezték a kanyarokat, fehérre mázoltam. Ha ilyenkor elértem egy állomást és már csak 1-2 óra hiányzott a munkaidőből, kényelmesen megvártam a következő vonatot és hazautaztam. Viszont amikor kitoltak egy vonatot teli zúzottkővel a nyílt pályára és azt ki kellett lapátolni, akkor nem volt lazsálás. Az u.n. vágányzár percre meg volt állapítva, ezen az időn belül ki kellett rakni a rakományt, nem volt mese. Első alkalommal cafatokban jött le a bőr a tenyeremről, később se lett kellemesebb ez a fajta munka. Nagyon nem szerettem a kátrányozást se, amikor az új talpfákat kellett bekenni ezzel a ragaccsal. Bármennyire is vigyáztam, a folyékony kátrány ráfröccsent a ruhámra, arcomra. Persze munkaruhát nem adtak, így a saját kevéske holmim pusztult, mert a kátrányt nem lehetett kimosni. A vasútállomások a kornak megfelelően mind ki voltak dekorálva, olvashattuk az összes, szokásos jelszavakat. „Éljen és virágozzék a szovjet és magyar nép megbonthatatlan, örök barátsága”             

                                   „Vesszen Tito, az amerikai imperialisták láncos kutyája.”, „El a kezekkel Koreától” De nekem legjobban ez a két felirat tetszett: „A szemed a pályán legyen!” és a legfontosabb „Minden hibában keresd az ellenség kezét!”

Pár hónap után átkerültem a vasútépítő vállalathoz, mint „döngölő”, ez nem éppen magas színvonalú, egyik ismerősünk szavajárása szerint „idomított páviánoknak való” munka. Lakitelket az akkori kormányzat fontos állomásnak, u.n. vízállomásnak akarta kiépíteni, hogy a harmadik világháborúra készülve, alkalmas legyen hosszú katonavonatok befogadására is. Itt komolyabban meg is sérültem, kétszer egymásután ficamodott ki a jobb térdem, ami azóta is érzékeny. Lakitelken  már a legelején beszerveztek sportolni, alkalmilag zenélni is, iskolai ünnepélyeken.  Többek között indultam Kecskeméten egy Spartakiádon, ott, ahova csak engedéllyel lehetett volna mennem, együtt röplabdáztam a rendőrparancsnokkal, akinek pedig az lett volna a kötelessége, hogy arra vigyázzon, hogy a hozzám hasonlók el ne hagyhassák kényszerlakóhelyüket. Sajnos társaságunk alig volt, mindenki félt a kitelepítettektől. A vasútállomás környékén dolgozva, rongyosan, koszosan mindig sóvárogva néztem a kecskeméti gimnáziumból megérkező lányokat-fiúkat, mondanom sem kell, hogy főleg a lányokat. Éltem a primitív munkásember életét, egyetlen örömem az volt, hogy sokat kellett utazni, volt szabadjegyem, ami változatosságot jelentett meglehetősen szürke életemben. A lakóhely elhagyási tilalommal nem nagyon törődtem, mint vasúti munkás Kecskeméttől Kunszentmártonig akkor szálltam fel a vonatra, amikor akartam, ez is a munkakörömhöz tartozott.   Nagy eseménynek, igazi ünnepnek számított tíznaponta a munkabér kifizetése. Persze nem mindenki volt a boríték tartalmával, mert borítékolva volt mindenkinek a járandósága,  maradéktalanul megelégedve és ennek legtöbbször hangot is adott, szidták a vasutat, azt is, aki kitalálta, meg minden mást is, hangfogó nélkül. Egy olyan nadrágosféle ember jött Kecskemétről, ütött kopott aktatáskában hozta vagy harminc embernek a járandóságát. A kis fabódé környékén, amiben a borítékokat átadták, gyakran ott várakoztak a feleségek is. Láttam nemegyszer, amint a férj még zsebre se tudta tenni fizetését, még a dugipénzt se tudta kivenni a mindennapi fröccsre, már mint a vércse csapott le a feleség és irgalom nélkül vitte az egészet. Az csak természetes, hogy mindez nem zajlott le a legbékésebb hangulatban, de azért pár perc múlva már hallatszott a közeli kocsmából a heje-huja, persze lehet, hogy főleg legényemberek juthattak el odáig.

 Egy emlékezetes eset: hatóságilag elrendelték a baromfik veszettség elleni oltását. Ebben részt venni egy remek mellékkeresetnek bizonyult, természetesen  én is csatlakoztam egy állatorvoshoz, így én lettem a csirkefogó. Biciklivel jártuk a Lajosmizse környéki tanyákat, és mivel ez a környék a jó homoki borok hazája, a gazdák mindenütt, régi jó magyar szokás szerint, megkínáltak egy pohár borral. Amit el kellett fogadni, mert jó szívvel adták és meg is kellett inni. Valahogy működött is a dolog a nyolcadik, kilencedik udvarig, a bicikli vitt is előre, de hogy hogyan értem este haza, arra bizony nem emlékszem, de mesélik, hogy ledobtam a kerékpárt, majd magamat is az első elérhető fekvőhelyre.

Szorgalmasan építettük a szocializmust illetve raktuk le a kommunizmus alapjait, én 2,52 Ft órabérért, Édesanyám és Judit 1,92-ért az erdészetnél. Így ért 1953 nyara, Sztalin halála, Nagy Imre emlékezetes beszéde. Amikor kitudódott, hogy a magyar nép nagy barátja, a világbéke megrendíthetetlen őre, a Nagy Sztálin már nem él, a vasútnál is elrendelték: gyászolni kell. Kecskemétről kijött a politikai tiszt, ez egy jóformán írni-olvasni sem tudó, de ideológiailag jól képzett munkás lehetett, már többször járt errefelé a pályamunkások nagy örömére, akiknek akkor krampácsolás helyett tiltakozni kellett Duclos elvtárs bebörtönzése és a koreai háború ellen. Ez az elvtárs újra összehívta a munkásságot és méltatta, időnként el-el csukló hangon az elhunyt, Magyarország nagy barátja, a világ dolgozóinak rettenthetetlen vezére dicső tetteit. Amikor mondanivalóját befejezte, egyperces néma felállásra szólította fel a jelenlévőket. Pár pillanat után elővette az óráját, mire megszólalt egy hang valahonnan hátulról. - „mi az, csak mostantól számítja?...”  -tovább nem folytathatta, mert oda volt  a megemlékezéshez szükséges hangulat.

1953 nyarán nagy izgalommal vártuk Nagy Imre beszédét, reméltük hogy lesz valami fontos változás, de minden bizonytalan volt, nemigen hittünk a mende-mondáknak. Mikor megtudtuk, hogy feloldják a helyhez kötöttségünket, óriási volt az öröm, terveztük jövőnket. Természetesen rögtön igyekeztünk valahogy visszajutni Budapestre. Amikor lehetőség adódott, felutaztunk.  A budapesti lakhatáshoz letelepedési engedély kellett, amit mi természetesen nem kaphattuk meg. Mégis a régi Iskola utcai házban egy rokon család adott ideiglenes használatra egy szobát, de nem győzték hangsúlyozni, mennyire illegális, veszélyes ez, ami keserű szájízt adott a dolognak. Amikor visszajöhettünk a kitelepítés okozta tanyai, később falusi életünkből, 2 éves száműzetésünkből, nekem teljesen idegen, ismeretlen volt a nagyvárosi élet. Sok barátunk, rokonunk lakott még a házban, vagy a környéken. Esténként összejöttünk a kertben, beszélgettünk, viccelődtünk, én legtöbbször csak hallgattam, a legtöbb téma nekem még idegen, illetve új volt. Akadt a sok régi jó ismerős között pár új, általam nem ismert fiatal. Többek között egy olyan 16-17 év körüli kislány, Anikó.  Nem voltam valami ügyes nőcsábász, sem népszerű gavallér, de próbáltam a magam módján ismerkedni. Beszélgettünk, Anikót nagyon szimpatikusnak tartottam, lehet, hogy ő sem talált ellenszenvesnek. Pár napi töprengés után bátorságot merítettem és elhívtam egy délutáni koncertre,  inkább olyan paródia műsorra a Zeneakadémiára. Szépen felöltözve, fehér blúzban, csinos szoknyában jelent meg a randevun. Nekem akkor még alig volt valami tisztességes holmim, a vasúti esőköpenyem volt a legjobb darabom,  de azért igyekeztem valahogy kinézni. Nem sokra emlékszem az egész estéből, csak arra, hogy még a kezét se mertem megfogni, alig tudtam pár értelmes mondatot kinyögni kínomban. Zavarból zavarba estem, ám mégis valahogy hazaértünk, de tudtam, hogy elpuskáztam a dolgot. --Nem is tévedtem, másnap egy nagyobb lány, régi ismerősöm elmesélte: „Anikó egészen jól érezte volna magát, tetszett neki a műsor is, de egy akkora mamlasszal, mint én voltam, még nem találkozott és a jövőben nem fogja az idejét ilyen marhákra pazarolni.”.  Utána napokig dúltam, fúltam, de tudtam, hogy Anikónak igaza volt.                  

            Meg kell tanulni viselkedni.

            Áthelyeztek a veresegyházi vasútépítő vállalathoz, egy kis rokoni és baráti támogatással, ahol az iskola utcai házból jól ismert Stádler bácsi fia, Tomi volt az építésvezető. Ő sokat segített, nem csak nekem, rajtam kívül volt még több „bujtatott” dolgozója. Ekkor Alsógödön laktunk pár hónapig édesanyám testvérénél, a két család két kicsi szobában, majd nagybátyám gödöllői nyaralója lett az otthonunk, ahol már rendesen be tudtunk rendezkedni. Eleinte naponta jártam Veresegyházára, vonaton, ami elég kalandos vállalkozás volt azokban az években. A kis mozdonyt a lehető legrosszabb szénnel fűtötték, gyakran meg kellett állnia gőzt fejleszteni. A kocsik részben marhavagonok voltak, világítás, fűtés nélkül. Középen terpeszkedett, sok helyet elfoglalva  egy vaskályha, amit ugyan lehetett volna használni, de általában nem volt mivel. Emlékszem, emelkedőknél néha olyan lassan ment a vonat, hogy az utasok leugráltak és a kerítésekből hoztak fűteni valót. A fővonalakon meg a tehervonatok túlterheltsége okozott problémát, általában jobban megterhelték, mint amit elbírt, (munkaverseny! 3000 tonnás mozgalom) többször láttuk, hogy a piros jelzésnél megállított vonat nem tudott elindulni, kínlódott, amíg segítség nem jött.

Édesapámnak és Judit nővéremnek napi két-három órát kellett utazniuk munkahelyükre. Mindenki dolgozott a családból, csak így tudtunk valahogy megélni. Judit eleinte mosogatólány, majd tejkonyhai alkalmazott volt, és csak nagy sokára sikerült műszaki rajzolóként emberségesebb munkához jutnia. Közben minden kínálkozó mellékes alkalmi munkát elvállalt, sálakat, képeslapokat, könyvjelzőket festett, amiket különböző helyeken átvettek, de a fizetség nem volt valami fejedelmi. Édesanyám pár hónapig a dunakeszi konzervgyárban segédmunkáskodott, nehéz, egészségtelen körülmények között, később mindenféle bedolgozói munkát kipróbált, kevés anyagi haszonnal. Apám eleinte figuráns volt, majd a Kun utcai kórház irattárosává lépett elő. Itt említeném meg, hogy ezredes keresztapám nyugatról hazatérve Kazincbarcikán éjjeliőrködött, majd gépolajozóságig vitte.

Gödöllőn, mert mindenáron le akartam érettségizni, sok protekcióval felvettek a dolgozók esti gimnáziumába, levelező tagozatra Máriabesnyőre. Itt kellemes környezetben, baráti társaságban töltöttük a heti egy délutánt, egyik legkedvesebb tanárom  magyar tanárunk, V. Ildikó volt, alig  pár évvel lehetett csak idősebb nálam, jó tanár volt, sokat tanultam tőle. Beszélgettünk erről-arról,  nem csak iskolai dolgokról, nagy feministának mutatta magát, Kaffka Margit volt az ideálja. Emlékszem  egy másik kedves kolleganőre, csinos korombeli kislány, könyveket adott kölcsön, érdekelte az irodalom és talán ő volt az első „civilizált” nő, akivel a tanyasi, falusi élet után mint fiú-lány sokat beszélgettem..  Sajnos érettségi előtt pár hónappal kimaradt, de mondására, „ne ízetlenkedjetek,” azóta is emlékszem.   

 Időközben eddigi hegedűtanárom, Solymossy Lajos foglalkozott velem,  természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül, bíztatott, ne csüggedjek, a Jóisten segítségével minden rendbe jön, csak legyek türelmes, szorgalmas, kitartó.  Ekkor már világos lett, vagy sikerül zenei téren továbbtanulni, ott felmentenek a katonaság alól, vagy mehetek munkaszolgálatra.

Munkaköröm szerencsére megengedte a szisztématikus gyakorlást, teljesítményelszámoló lettem a vasútépítő vállalat egy Vácrátót közeli kihelyezett részlegnél és mi több, kaptam lakást egy felépült, de nem üzemelő őrházban, ahol munkaidőmben is gyakorolhattam, senki sem törődött azzal, mit csinálok. Közvetlen főnököm, F. Kálmán, egy szintén dugdosott valamikori nagyfejes, vele jól megértettük egymást, sokszor én írtam alá helyette a dolgait, amikor éppen erre-arra utazgatott. Munkám abból állt, hogy reggel kivittem a körülbelül két kilométerre dolgozó  brigádoknak a munkalapokat és este beszedtem azokat. Minden tíz napon volt az úgynevezett dekádzárás, ez egy kicsit több munkát jelentett, de általában 3-4 óra erre is elég volt. Ami némi nehézséget okozott, az a teljesítmények elszámolása lett,  az akkori normák alapján az elvégzettek átlagosan 50-60%-on álltak volna és így a munkások alig kerestek volna valamit. Főnököm általában kiadta a parancsot: X brigád 110%, Y 130% , Z 145% és nekem össze kellett tücsköt-bogarat szedni, hogy kijöjjön ez az eredmény, aminek persze semmi köze sem volt az elvégzett munkához. Pl ha egy köbméter földet 20 méterre kellett talicskázni, akkor én 150 métert írtam, ha homokot ástak ki, akkor én nehéz, sziklás talajt írtam, ezenkívül mindig volt árokba visszacsúszott föld, szétdobált anyagok összeszedése, mondhatni úgy csaltunk, ahogy csak lehetett, de lehetett, mert senki sem ellenőrzött semmit. Például volt úgy, hogy több sínautón kijött  egy bizottság a minisztériumból, a főnök már stampedlivel várta őket, szalonnát sütöttek, itták a demizsonos bort, kártyáztak, de ki sem mentek a két kilométerre levő munkahelyre. Főnökömnek volt egy állandó alkalmazottja, takarított, bevásárolt, főzött rá, mindezt, mint vasúti alkalmazott. Ilyenkor mint felszolgáló működött. Az építésvezető Stádler Tamás, mindent megtett azért, hogy a nála dolgozók valamennyire is jól érezzék magukat és segített szűkös jövedelmüket így-úgy gyarapítani..  Voltak u.n újítási napok, ekkor összegyűltek a munkások és mindenki előállt valami javaslattal. Többnyire ismertek voltak már ezek az „újítások”, de a főnök azért mindenkinek adott valami kevéske pénzt, hogy ne menjen el a kedvük a dolgozóknak. Abban az időben így lehetett valahogy megélni.

             Én szinte egész nap gyakoroltam, ettől függött az egész jövőm Egyébként sose voltam a szorgalmas tanuló mintaképe, de most nekigyürkőztem. Közben  hiányos szolfézs ismereteimet is fejleszteni kellett.Végre megtörtént a felvételi vizsga, nagy volt az izgalom, de sikerült. (2 Kreutzer etüd, Vitali Chachonne, és Viotti XX Konzert volt a műsorom) Különös fintora a sorsnak, hogy a negyedik osztályba vettek fel, de osztályismétlésre köteleztek. (Csak a negyedik osztály mentesített a katonaság alól)  Mint később megtudtam,  Takács Miklósné, Muci néni, a tanszakvezető tanár intézte el így, aki Buchenwaldot is megjárta, ő tudta, mi forog kockán, akinek ezt a gesztusát soha nem fogom elfelejteni.

             Már tavasszal  jött a katonai összeírás, amit a sorozás és a katonaság előszelének tartottak. Az érettségire ketten maradtunk a 18-ból, minden simán ment és a velem együtt érettségiző tiszt, aki egy katonai kiegészítő parancsnokságnak alkalmazottja volt, elmondta, ha elmegyek a sorozásra, ami a közeljövőben aktuális lehet, akkor nagyon nehéz lesz szabadulni, főiskolai felvétel ide, főiskolai felvétel oda. Figyelmeztetett, el ne menjek, hivatkozzak betegségre vagy akármire. Szerencsémre még  felszólítást sem kaptam,  pár hét múlva hozta a postás a katonakönyvemet, amiben ott állt: rendfokozata honvéd, iskolai végzettsége: 6 elemi.              

            A konziban végre elkezdhettem az igazi diákéletet. Eleinte óriási volt a különbség a tanyasi fiatalok és a budapestiek között. Minden új volt, mindent újra meg kellett tanulnom. De sokat segített tanárnőm, Halász Ilona, aki ismerte helyzetemet, de soha sem említette, segített Sándor Frigyes is, az akkori igazgató. Így nem éreztem, hogy „osztályidegen” lennék, sőt később mindenáron be akartak a KISZ-be is szervezni. Itt ismertem meg azt a barátomat, akivel még most is tartom a kapcsolatot. Ő is  kereste kicsit a helyét, különcnek számított és így jól megértettük egymást. Rengeteget beszélgettünk az akkor minket legjobban érdekelő témáról, a nőkről. Tapasztalatlanok voltunk mindketten, én még pár évvel öregebb is. Az ő tanácsára kezdtem el levelezgetni, ami végül is gyökeresen megváltoztatta az életemet.

            Volt egy-két évfolyamtársnőm akikkel szívesen sétáltam egy-egy félórát, mint pl. Z Kati, akinek kicsit udvaroltam is, vagy későbbi kamarapartnerem S. Erzsi, akivel sokat jártam moziba, különféle rendezvényekre. Közben jött a forradalom.  Éppen kamarazene órára mentem a Semmelweiss utcába, de az épületet zárva találtam, majd hazafelé indulva, kijutva a Deák térre egyetemisták csoportjába ütköztem, akik  a rádióhoz mentek, ott felolvastatni az általuk szerkesztett 12 pontot.  „Aki magyar, velünk tart”... Követtem őket és később ott éltem át az első könnyfakasztó gránátot, az első puskalövést. Hallgattuk a nyitott ablakokba kitett rádiókat, óriási örömujjongást váltott ki, amikor a városligeti Sztalin szobor ledöntéséről értesültünk. Egyszerre egy katonai dzsip hajtott ki a kapun, be a tömeg közé és dobálták a könnyfakasztó gránátokat. Pánikszerű menekülés következett. Szerencsém volt, mert egy teherautó mögött álltam, ami nagyjából felfogta a hatalmas nyomást. Kezemben a hegedűvel, semmit sem látva, patakzó könnyel jutottam ki a Kálvin térre. Ott már harciasabb hangulat uralkodott, és amikor újra ki tudtam nyitni a szememet, egy  kalauzruhás ember egy autó tetején állva kiabált a tömeghez, „emberek, ne hagyjuk magunkat,  gyerünk a lámpagyárba, hozzunk fegyvereket” Nem tudom mennyi idő telt el, arra emlékszem csak,  hogy a  Nemzeti Múzeum elé egy katonai gépkocsioszlop érkezett. Rögtön körülfogták őket, „magyarok vagytok ti, magyarokra akarnátok lőni? Nem szégyellitek magatokat? Álljatok mellénk” Szegény kiskatonák halálsápadtan kucorogtak a teherautókon, nem mertek egy szót se szólni, de óriási volt az öröm, amikor végre az egész autóoszlop tovább hajtott. Nem mertem visszamenni a Bródy Sándor utcáig, mert ott már ropogtak a fegyverek. Végül éjfél körül nagy nehezen kijutottam a Keleti Pályaudvarig és sikerült az utolsó HÉV-vel visszajutni Gödöllőre, ahonnan hetekig nem lehetett kimozdulni, mert nem volt közlekedés. Az egész tíz napi lelkesedést és a november negyediki tragédiát ott éltem át. Döbbenten láttam első budapesti utam alkalmával a rommá lőtt Üllői utat, a rengeteg romos pesti házat.

A Forradalommal kapcsolatban eszembe jutott egy egész különleges történet: a konziban több kínai diák is tanult, köztük két hegedűs, akikkel aránylag jó viszony alakult ki, már amennyire a körülmények és a kínai állam megengedte. Amikor novemberben újra elkezdődött a tanítás, hűlt helyük volt, sürgősen hazarendelték őket. Többet nem is hallottunk róluk semmit. A kilencvenes évek végén Varga Tibor, detmoldi professzor bemutató tanítást tartott a freiburgi Musikhochschule-n. Vele jött a pekingi főiskola hegedű tanszakának vezetője is.  A szünetben rövid beszélgetés után kiderítettük, hogy jól ismerjük  egymást, Ő volt az egyike  a két egykori budapesti hegedűs növendéknek.

Meg kell említeni  még a sport iránti rajongásomat is. Bár jómagam nem voltam egy sportos jelenség, mégis próbálkoztam ezzel, azzal. Talán a vívás ment a legjobban. Legnagyobb sikeremnek a Toldy Gimnázium házibajnokságán elért bronzérmemet tartom, aminek érdekessége, hogy egy későbbi világbajnok tőrözőt, Fülöp Mihályt is legyőztem. Később is inkább nézni szerettem a sportot, mint versenyszerűen csinálni. Az 1953-54-es magyar futballsikerek még édesapámat is elkapták, Ő nem volt egy kimondottan sportbarát, mégis sokszor együtt hallgattuk akkoriban Szepesit, a népszerű és tényleg jó sportriportert. De mindketten lelkes Fradi drukkerek voltunk, akkoriban mindenki, aki nem értett egyet a fennálló rendszerrel, Fradi drukker volt. Én, ha lehetett, mentem mindenféle sporteseményre. Emlékezetes marad a Magyarország-USA atlétikai viadal, ahol Glenn Davis világrekordot futott (400m gát) vagy a kosárlabda Európa bajnokság, ahol a kisstadion közönsége egy emberként és óriási hangerővel bíztatta az olasz csapatot a Szovjetunió ellen. Vagy a Magyar-Szovjet vizipóló Hungária Kupa döntő meccs, ahol édesanyám, aki igazán egy szelíd és békés ember volt,  esernyővel fenyegette az éppen kiállított szovjet játékost és együtt kiabálta az ötezer nézővel, „mars ki.” Egyedül így lehetett kifejezni gyűlöletünket a Nagy Szovjetunió és az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok iránt. Közvetve a sporton keresztül kezdtem el franciául tanulni. Mert érdekelt, vettem egy „Miroir Sprint”-et, az egyetlen kapható nyugati sportújságot és kezdtem böngészni, eleinte persze minden szót ki kellett keresni a szótárból.

Sanyi unokatestvérem, aki Budakeszin lelkipásztorkodott, szerzett egy ottani sváb házban lakást, ami persze csak jóindulattal érdemelte meg a lakás nevet. Penészes padló, mestergerendák,  WC az udvaron, a vizet az utcai kútról kellett hordani. De akkoriban minden egykori kitelepített Budapest környéki lakást keresett, (Budapestre nem kaptunk letelepedési engedélyt) úgy hogy ez is óriási előrelépésnek számított. Lassan kezdtük magunkat jól érezni, amikor váratlanul meghalt édesapám. A sok meghurcoltatás, idegeskedés nem múlt el nála nyomtalanul, (egy időben Vas Zoltán szoros munkatársa, majd Gerő közvetlen alárendeltje volt.) Mindig is nehéz megélhetésünk most még nagyobb gondot okozott édesanyámnak. Minden munkát elvállalt, általában éhbérért. Így Ő és Judit nővérem lett a családfenntartó, Judit egész fizetését hazaadta,  minden szabadidejében különmunkát vállalt. El lehet mondani, hogy ő finanszírozta tanulásomat.  Azért én is kerestem némi pénzt, korrepetáltam gyerekeket. Sok érdekes családdal találkoztam így, pl. az egyik legismertebb prímás csemetéjét korrepetáltam szolfézsból. A Lenin (Erzsébet) kőrúton, egy óriási lakásban laktak, ahol a levegőt szinte vágni lehetett, szerintem soha nem szellőztettek. Viszont rendkívül kedvesen fogadtak, minden alkalommal ott kellett ebédelnem, ami nem volt egy egyszerű feladat, bár igen ízletesen, jó zsírosan főztek. A Rózsadombon lakott egy másik tanítványom, a papa a veszprémi vegyipari egyetem rektora volt, későbbi vegyipari miniszter. Itt ismertem meg a szocialista felső tízezer életét. Csengetésemre egy igazi, főkötős, kötényes szobalány nyitott ajtót, olyan, mintha a régi világból felejtették volna itt. Habos kávéval(!) kuglóffal és hasonlókkal fogadtak a  régimódiasan, vázákkal, porcelánokkal berendezett lakásban.  Voltak nevetségesen keveset fizető zenekari haknijaim és párszor még a Fradi pályán is működtem, mint rendező. Édesanyámmal jártam  lottót kiértékelni, többnyire éjjel  Nagy örömöt okozott, ha négyes találatos szelvényt találtunk, ami sajnos nagyon-nagyon ritkán fordult elő, mert a szerencsés megtaláló komoly prémiumot kapott, ha jól emlékszem 50 forintot esetenként. Egy nyári szünetben két hónapig az Ikarusznál is dolgoztam, nem volt nehéz munka, de kellemetlen. Vascsöveket, különféle autóbusz alkatrészeket kellett míniumfestékkel bekenni. Ez nem tűnik nehéznek, de órákon át nagyon fárasztónak bizonyult, estefelé a csuklómat alig éreztem. Viszont kaptunk védőitalt, fél liter tejet, mert a míniummal végzett munka az egészségre veszélyesnek minősült. Volt egy balatoni telkünk, amit csodálatos módon nem vettek el és sikerült eladni, ami akkoriban nem is volt olyan egyszerű, mivel az embereknek nem volt pénzük. Barcs Sándor, az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) elnöke volt a vevő. Édesapámnak egy sírkő, nekem egy aránylag jó hegedű,  a családnak egy nagyképernyős TV jött ki az árából. No meg talán egy kicsit könnyebben éltünk utána pár hónapig.

Nagy élmény volt akkoriban, hogy a Zeneakadémia minden koncertjére bemehettünk, a második emeleti erkély a mienk volt. Itt lehetőség nyílott a kor legnagyobb művészeinek koncertjeit látogatni. Többek között itt hallhattam Richtert, Menuhint, Ojstrachot, Riccit. Jellemző a fiatal művészpalánták duzzadó önbizalmára, egyszer egyikük, amikor egy igazi világnagyság befejezte a Paganini koncertet, a zúgó taps közben megnézte az óráját és szerényen megállapította: „28 perc, én lekeverem 26 perc alatt.” Egy másik ifjú titán mondása, amikor az AHZ (az akkori legjobb magyar zenekar) tagjai bejöttek a színpadra: „ezek mind Menuhinok akartak lenni és bizony csak eddig jutottak.”

            Mivel akkor Budakeszin laktunk, nagyon sok időt vett el az ide-oda utazgatás. A 22-es busz szinte mindig dugig volt, gyakran meg se állt a mi megállónknál, ami sok problémát okozott. Óvatosan számítva is egy jó óráig rázattuk magunkat a különböző közlekedési alkotmányokkal, míg elértük működési területünket. Nekem a konziban az óráim természetesen mind különböző időpontban voltak, így sokszor késő estig nem utazhattam haza, valahogy el kellet verni  az időt. Ha volt szabad terem, gyakoroltam, ha nem, moziba mentem, legtöbbször híradóba. Természetes, hogy az étkezés nem mindig úgy alakult, mint ahogy szerettem volna. Gyakran ebédeltem nagybátyáméknál, szinte már otthon voltam náluk. Nagyon sokat segítettek, csak egy valami zavart: abban az időben teljesen új dolog volt a televízió. Ha megérkeztem, rögtön hívtak „gyere gyorsan, jó műsor megy a TV-ben.” Természetesen nem akartam udvariatlan lenni és bementem az elsötétített szobába (ez volt a szokás) és néztem az engem nem mindig érdeklő műsort.

Az ötvenes évek vége felé megjelent a budapesti üzletekben a várva várt magnetofon. Az elő modell, ha jól emlékszem, egy „vörös szikra” nevű ormótlan alkotmány volt, amit hamarosan követett a korszerűbb, jobb kinézésű „mambó” nevű készülék. Amint lehetőségem nyílt rá, rögtön vettem egyet, ettől kezdve legkedvesebb időtöltésem a magnózás lett.  Ekkor ismerkedtem meg a jazz-al is, főleg Csaba barátom révén, akinél gyakran hallgattuk az igazi ritkaságszámba menő amerikai lemezeket.      

 Közben,  az ötödik konzi után felvettek a tanárképzőbe, ahol rengeteg melléktárgyat is kellett hallgatni, köztük sok olyat is, ami bizony nem érdekelt. A főtárgy mellett mindenkinek szolfézs tanári diplomát is kellett szerezni. Én biztos voltam abban, hogy mint hegedűs, nem leszek rászorulva, hogy szolfézstanárként működjek, ennek megfelelően nem nagyon foglalkoztam az olyan  tárgyakkal, mint pl. a szolfézs methodika, a hangképzés elmélet és hasonlók. Hegedűtanárom, Halász Ilonka néni is arra bíztatott: „ott lógjál, ahol csak lehet, de helyette gyakorolj!!” Csak ketten voltunk hegedűsök az évfolyamban, D.Csaba és én   négy csellista és tizenöt zongorista mellett. A methodika órákat Sándor Frigyes tartotta. Általában rövid előadás után a hegedűiskolájából kellett  duetteket játszani. Ezalatt gyakran elbóbiskolt, néha szabályosan el is aludt, de mi Csabával csak húztuk rendületlenül.  Életem első operáját a Konzi zenekarral játszottam, Sándor Frigyes vezényletével, amit később a rádióban is felvettünk.  Egy Händel mű,  Acis és Galathea. Ez nem lenne különösen érdekes, de azért meglepő, hogy a legutolsó opera, aminek a próbáin nyugdíjazásom előtt még részt vettem,: Händel Acis és Galathea-ja volt.

Minden ment a maga útján, múltak az évek és a levelező mániámnak is lassan eredménye mutatkozott. Így ismerkedtem meg személyesen egyik levélpartneremmel, K.Mártival,  akinek sokáig udvaroltam is. Később egy másik levélpartnerem, Ildikó Budapesten kezdte meg egyetemi tanulmányait és ez egészen más értelmet adott az addigi levelezésnek. Személyesen is megismertük egymást és a kezdeti bizonytalanságok után tudtam, hogy megtaláltam azt, akit kerestem, akit csak legszebb álmaimban tudtam elképzelni. A tanárképzőben is nagyon jó társaság alakult ki, sokat jöttünk össze a tanításon kívül is, kirándultunk, emlékezetes házibulikat tartottunk. Egy kisebb társaság azóta is találkozik, évente legalább egyszer.

1961-be diplomáztam, aránylag jól sikerült a záróvizsga: Bruch koncert I-II tétel, Bach g-moll szólószonáta /Adagio- Presto/  Kodály: Kállai táncok és egy Mozart szonáta volt a műsor.  A mellékszakok, na ja. Mindenesetre elmondhatom, államvizsgáztam oroszból, anélkül hogy valamit is tudtam volna. Utána nem akartam tanítani menni, mindig közelebb éreztem magam az aktív zenéléshez, bár a hároméves vidéki tanítás kötelező volt, s így pár hét múlva jelentkeztem és fel is vettek a Postás zenekarba. Viszont ott nem túlságosan tetszett a légkör, eléggé primitív emberek vettek körül, a tanárképzős kollegák színvonalát meg sem közelítették. Így végül is elfogadtam S. Zsolt barátom javaslatát és lementem tanítani Székesfehérvárra. Csábító volt az ajánlat, heti négy alkalom, összesen 22 órai munka, hosszú szabadság, közepes fizetés. Persze a zenekarnál nagy balhé lett, Vasadi-Balogh, a vezető karmester tombolt, nem akartak elengedni, de végül is sikerült következmények nélkül távozni. Fehérváron kellemes társaság gyűlt össze, sok kolléga az operából, több tanárképzős évfolyamtársam is oda szerződött, úgy hogy az utazás mindig kellemesen telt el. Általában ebédelni is együtt mentünk, szóval nem volt unalmas. Esetenként meg lehetett szervezni, hogy csak hetente kétszer menjünk le, ez fárasztóbb volt természetesen, de megérte. Hogy milyen eredménnyel tanítottam, nehéz megállapítani. Egy székesfehérvári gyerekről tudom, hogy hegedűtanár lett, freiburgi tanítványaim közül pedig többen is hivatásos zenészek lettek, bejutottak valamelyik jó zenekarba, de  legsikeresebbnek Jóska barátom fia bizonyult, aki évek óta az ulmi Philharmonikus Zenekar első koncertmestere.

            Ekkortájban lehetett először külföldre utazni, első ilyen utam egy pozsonyi hajóút volt egy haknizenekarral. Vittük a csere szalámit és csencseltünk, mert pénzt csak nagyon keveset lehetett szabadon átváltani.  Később a turistaszövetség által szervezett cseretúrákon is részt vehettem, Szlovákiába és Lengyelországba. Egy ilyen túrán ismertem meg E.Jóskát, egy gimnáziumi tanárt, aki sokáig szoros baráti társaságunkhoz tartozott. Jellemző az akkori állapotokra, hogy az első tátrai túrára félcipőben indultam el, egyszerűen nem volt megfelelő túrafelszerelésem. Nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, mai szemmel csak csodálni tudom vakmerőségemet. Unokanővérem, Klári nagy turistaként szervezett különböző utakat, itt ismerkedtem meg az igazi turizmussal. Gyakran mentünk többnapos túrákra, ekkor ismertem meg közelebbről Magyarországot. Elvégeztem a túravezetői tanfolyamot is és így képesített túravezető lettem. A hatvanas évek elején a kádári „Gulyáskommunizmus”-ban lehetőség nyílott nyugatra utazni, ami addig teljesen elképzelhetetlen volt. Bevezették az u.n. 70 dolláros utazást, először  valutát kellett igényelni, majd az útlevelet. Aki megkapta, járhatta az áhított Nyugat Európát. Az átlag turista persze  leginkább éjjel utazott, hogy spórolja a szállodaköltséget, zsebből étkezett, ha sikerült szalámit szereznie, akkor szalámi, ha nem, akkor bizony a nem túlzottan vonzó májkrém konzerv volt a fő tápláléka. Viszont hozhatott haza egy-két orkán kabátot, a Darvastól számológépet (a minden nyugati turista által ismert bécsi üzlet a Mariahilfe Strassen volt, ahol magyar pénzért is lehetett vásárolni.) De a sok viszontagság, fáradtság  ellenére az egyik idősebb székesfehérvári kolleganő boldogan mesélte kalandjait, két hét alatt bejárta egész Nyugateurópát, Párizst, Londont, Rómát. Később Ildikóval mi is megpróbálkoztunk a nyugati úttal, de már a valutakérésünknél elvágtak. „Kérése valutagazdálkodási okok miatt nem teljesíthető!”

            Közben rengeteget találkoztam Ildikóval, eleinte persze kicsit visszafogottabban, de gyorsan  kiderült, hogy mennyi mindenben azonosan gondolkodunk, mennyire hasonló a politikai beállítottságunk. Személyesen még a Rákóczi úti kolesban ismertem meg,  pár hónapig  a Ráday-ban lakott, de állandó látogatásaim színhelye a Ménesi út lett.  Szinte minden szabadidőmet itt,  a Gellérthegyen, vagy a Feneketlen tónál töltöttem, rengeteget sétáltunk, különböző rendezvényekre jártunk, ping-pongoztunk, én még németet is tanultam, (nem gondoltam volna, hogy ennek valaha komoly hasznát veszem..) Hallgattuk a Gellért teraszáról kiszűrődő halk zenét. Nemegyszer le is késtem az utolsó budakeszi buszt, ilyenkor várni kellett a fél kettőkor induló szolgálatira, addig bóbiskoltam valahol, sokszor kezemben a hegedűvel. De nagyon jól éreztük magunkat, terveztük a közös jövőt, amit valahogy mindketten biztosnak vettük. A diplomázás után egyhangú évek következtek, csak az Ildikóval eltöltött órák voltak igazán szépek. A szinte mindennapi találkozások mellett, folytatva a régi tradíciót, még leveleztünk is, megszervezve a Nagy Levelezési Versenyt. Közben letelt  a három év és 1964-ben áthelyeztettem magam a Budapesti Zeneiskola Szervezethez, a Virányos úton és a Gellérthegy utcai iskolában kezdhettem el budapesti működésemet. Amikor 1964. november 18-án Ildikóval papíron is szentesítettük összetartozásunkat a Ráday utcai tanácsnál, csak a két tanú, sógorom Csaba és egyik unokatestvérem Nándi  volt jelen.

.           Ildikó egyelőre a kollégiumban maradt, de a következő nyáron megtörtént az egyházi esküvő is és ő is kiköltözött Budakeszire.   Megpróbálta a kezdetleges, eddig csak raktárként használt primitív szobát otthonossá tenni, ami szerintem sikerült is. Mi akkor persze mindenütt jól éreztük magunkat. Így kezdtük el a közös életet, Édesanyám és Judit a másik szobában laktak, fürdőszoba természetesen nem volt, munkahelyeink körülbelül egyórai autóbuszozással voltak elérhetőek, szóval volt lehetőség körülményeinken javítani..   Gyűjtöttük a pénzt egy emberibb otthonra, ami eléggé naiv elképzelés volt, ismerve jövedelmünket és az ingatlan árakat.. De mindketten tudtuk, hogy ez a lakás csak ideiglenes megoldás, tudtuk, hogy lesz ez még másként is.

 Első közös utunk az NDK-ba egy általam szervezett mamut út volt, én, mint utazásra kiéhezett, mindent egyszerre akartam látni. Szegény Ildikó, mit tehetett mást, beletörődött a hülyeségembe és zokszó nélkül jött velem egy olyan útra, amiről az IBUSZ alkalmazott, amikor a tervet mutattam neki, azt mondta, „ide nem tudom kiadni a jegyet, ez olyan komplikált, utazzon inkább Lipcsébe, az egyszerűbb.” Később azért normálisabb utakat is szerveztem.

            Érdekes, de jelentéktelen epizódja az akkori életünknek. Valamelyik újságban láttunk egy hirdetést: „Badminton (tollaslabda) toborzó”  Gondoltunk egy nagyot, és mivel éppen mindketten ráértünk, elmentünk. Egy nagy teremben összejött vagy 30-40 ember, ütögetni kellett és egy-két bennfentes „szakember” nézegette a delikvenseket. Ildikót hamarosan kiszúrta egy ilyen és kapacitálta, hogy kezdje el ezt a sportot náluk az egyesületben. Miért is ne, gondolta és igent mondott. A sors iróniája, hogy ez az egyesület a „Legfelsőbb Ügyészség SK” nevet viselte. Én is beléptem, bár engem nem „fedeztek fel”, mint tehetséget. Ide jártunk sokáig, nagyon kellemes  baráti társaság jött össze, jó hangulatban zajlottak az edzések,  utána mindig leültünk beszélgetni, viccelődni. Ildikó jelentős sikereket ért itt el, az országos tizek bajnokságán  hetedik lett, ami tényleg komoly teljesítmény volt, bár akkor a badminton sport Magyarországon még gyerekcipőben járt. De amikor Gabi lányunk 1969-ben megszületett, idő híján abbahagytuk.

             Közben édesanyám váratlanul több pénzhez jutott (négyes Lottó találata volt 1967-ben) és óriási örömünkre befizethettünk egy öröklakásra, mégpedig egy nem is olyan megvetendő helyen, Farkasréten, a Jagelló úton. Persze most már valóban meg kellett kétszer is forgatni minden garast, a pénzszerzés Ildikónak jobban sikerült, különböző rosszabbnál rosszabb próbálkozás után az Ipartervben kapott tisztességesebb állást,  előtte sikerült a TIT-nél a felnőttoktatásban elhelyezkednie, emellett idegenvezetőként is érdekes munkája  lett. Járt nyugatnémet üzletembereknek tolmácsolni,  kiküldték a Lipcsei Vásár-ra, gyakran vezetett NDK-s csoportokat. Egyik emlékezetes útja 1968-ban éppen akkor volt, amikor a „Prágai tavasz-t” a Varsói Szerződés csapatai „barátilag” leverték. Természetesen nagy  volt itthon az izgalom, semmit sem hallottunk az NDK-ban, Lipcsében tartózkodó csoportról. Szabályos hírzárlat volt. Mint később megtudtuk, katonák vették körül a szállodát, és senki sem hagyhatta azt el.. Szabályosan internálták a magyarokat, mint nem megbízható elemeket. Aztán, hosszas herce-hurca után, Lengyelországon és a Szovjetunión keresztül, óriási kerülővel és állandó katonai kísérettel juthattak csak haza.

 Mivel Ildikó lényegesen többet  keresett, mint én, amit egy családfőnek nehéz elviselni, így én is mellékkereset után néztem. Csak olyan lehetőséget kerestem, ami mellett tanítani is lehet. Szimfónikus zenekar ezért nem jöhetett számításba, így jutottam el az Operettszínházig. Az újságban meghirdetett időben jelentkeztem is próbajátékra, ott a mindenható főzeneigazgató, Bródy Tamás saját kezűleg kísérte a Glazunov koncertet, kitett pár blattolnivalót, utána  azt mondta,  majd értesítenek. No ennek is lőttek, gondoltam, és nagyon meglepődtem, amikor pár nap múlva távirat jött, jelentkezzek szolgálatra.. Persze nem volt olyan egyszerű dolog a tanítás mellett a színházi munka, de sikerült megoldani. Akkoriban az általános iskolákban délelőtt-délután folyt a tanítás, így volt lehetőség az órákat délelőtt is megtartani. Csak az utazgatás a zsúfolt villamosokon volt kifejezetten idegesítő, állandóan nézni kellett az órát. Így kezdődött színházi pályafutásom, ami egészen nyugdíjazásomig tartott

            Előtte azonban még sok víz lefolyt a Dunán, 1968-ban, hosszú, nehéz küzdelem után elkészült a jagellói ház és beköltözhettünk. Fantasztikus érzés volt végre emberhez méltóan lakni, a fürdőszoba, a gázfűtés, a lényegesen megrövidült utazási idő munkahelyünkre mind csoda volt. Szép lassan berendezkedtünk, Ildikónak remek érzéke volt a semmiből is valamit csinálni, édesanyám meg segített, ott, ahol tudott. Egy év múlva megszületett Gabi lányunk, ez persze teljesen megváltoztatta eddigi életünket.  Nem volt túlzottan egyszerű gyerek, fiúkkal vetekedő temperamentuma, akaratossága sok problémát okozott. Édesanyám vigyázott rá napközben, szegényt estére legtöbbször teljesen kimerítette Gabi unokája. Nagyon szép kislány volt, okos, de mások inkább rossznak gondolták, ami azért némi túlzásnak bizonyult. Óvodába bejuttatni nem tudtuk, akkoriban ehhez is komoly protekció kellett, végül találtunk egy privát helyet. Gabi szörnyen rosszul érezte magát ott, próbáltuk erőltetni, de végül is ő győzött, nem akartuk szegényt a végtelenségig kínozni. Mi mindketten dolgoztunk, amennyit csak tudtunk, mert sok volt a fizetnivaló és megpróbáltuk a lehetetlent, keleti keresetből nyugati színvonalon élni. . Időközben kialakult egy jó baráti társaság, gyakran összejártunk, sajnos a legtöbbjükkel a későbbiekben megszűnt a kapcsolat. Elköltöztek, megsértődtek, stb.

1970 őszén  kezdtem el az Operettben működni. Emlékezetes volt  első jelenésem, mindjárt egy előadás, próba nélkül, a Péntek Rézi. Egész este, ha lehetett, a színpadot néztem, különösen a rendkívül csinos Kovács Zsuzsát. Más élmény volta a West Side Story, ami  kényes, nehéz darab, de rettenetesen élveztem. Egyszer egyik próba  szünetében, mint tapasztalatlan, naiv új zenekari tag megkérdeztem a főnököt, Bródyt, „karnagy úr, remélem meg van elégedve velem” mire ő bájos egyszerűséggel csak annyit mondott: „maga csak ne kérdezzen semmit, ha valami nem tetszik, úgyis szólok.” Ekkor lett világos előttem, hogy a tuttista a zenekarban nem lehet jó, vagy jobb, neki mindig olyannak kell lennie, mint a többinek. Gyakorlatilag feltűnni azzal, hogy valaki jó, nem lehet, csak azzal, ha valaki rossz. Egy másik próba szünetében hosszasan beszélgettem a nagyon barátságos Gyulai-Gál karmesterrel. Dicsértem a darabot, amit dirigált, csak azt jegyeztem meg szerencsétlenül: „a hangszerelés szerintem katasztrófálisan rossz.” Ettől kezdve érezhetően megromlott a viszony köztünk, ami nem csoda, mert mint később megtudtam, ő készítette a hangszerelést. Rövidesen megtettek szólambeosztónak (ez a pozíció végigkísérte egész pályafutásomat), bár annyi szolgálat volt, hogy szinte felesleges fáradozásnak bizonyult a szabadnapok kiszámolása. Itt éltem át Honthy Hanna utolsó előadásait a Csárdáskirálynőben. Állítólag már félig süket volt, és sokszor elfelejtette a szöveget, ezért több súgó is segített neki, ezt néha az egész nézőtér is hallotta.  De a közönség tombolt, minden szavát tapsvihar kísérte,  nekünk viszont ez egy szenvedés volt, mert így egy-egy előadás legalább 30-40 perccel hosszabb lett. A színháznál a karmesterek és a rendezők aránylag nagy urak voltak, sok mindent megengedtek maguknak,  különösen a goromba, sértő, személyeskedő hangnemet. Egyetlen pont volt, ahol nem lehetett még a legerőszakosabbnak sem változtatni, a próbák idejének szigorú betartása. Emlékszem egy érdekes jelenetre, letelt a három óra, de a kossuthdíjas főrendező hallani sem akart arról, hogy befejezze a próbát. Mint ilyenkor szokás, felállt a zenekari megbízott és bejelentette, hogy vége a próbának. Mire a reakció: „a próba megy tovább!”  „főrendező úr, a szakszervezet nem engedélyezi a többletmunkát” mire a válasz: „szarok a szakszervezetre, a próba megy tovább!”-de akkorra már felállt a zenekar és otthagyta a dühében tomboló rendezőt.

            Óriási élmény volt számomra első nyugati utam 1969-ben. A Mester, régi barátom javaslatára írtam egy jelentkezést a nizzai nyári akadémiára, hogy szeretnék részt venni a zenekari kurzusokon, mint kisegítő. És csodák csodája, nem is olyan sokára jött egy  értesítés, kapok ösztöndíjat, de játszanom kell a karmesteri gyakorlatokon a növendék zenekarban, mint szólamvezető, ezenfelül részt kell vennem az ünnepi koncerteken is.. (a párizsi kamarazenekarral) Amiért persze fizetést is kapok, a magyar viszonyokhoz képest csillagászati összeget. Persze a kiutazás megszervezése akkoriban nem volt olyan egyszerű, a Koncertiroda egyik „bájos” alkalmazottja, Jasperné mindent elkövetett, hogy csökkentse az örömömet. Az ilyenféle akadékoskodást azóta is „Jasperné féle ügyintézés”-nek hívom. De a Cóte d’Azur-on  eltöltött hat hét fantasztikusnak bizonyult, azóta is úgy gondolok Nizzára, mint egy csodára. A szocialista valóságból egy igazi luxuskörnyezetbe csöppenni, minden átmenet nélkül, ezt nem volt könnyű megemészteni. A langyos mediterrán estében egy kolostor lampionokkal és pálmákkal övezett kerengőjében lezajlott koncertek felejthetetlenek maradtak. Utána még kétszer sikerült ezt megismételni, mindig jó volt a nyaralás, a környezet, a rendkívül magas színvonalú koncertek (Jean Pierre Rampal, Leonid Kogan, Riccardo Odnopossoff, J.Marie Darré, Alexander Lagoya voltak többek között a szólisták.) és persze egy kis valuta, aminek egy részét a diplomataboltba befizetve olyan cuccokat is vehettünk, amiket egyébként nem is láthattunk az üzletekben.

             Közben megvettük életünk első autóját, egy Trabantot 1970-ben, ami nagy dolog volt akkoriban. Óriási volt az öröm, furikáztunk ide-oda, de valahogy mindig pont akkor hagyott cserben a nyavajás,  amikor nem kellett volna. Legkínosabb eset apósoméknál történt, egy kis Dunántúli faluban,  amikor nagy boldogan bemutattuk mint új szerzeményt, pont a kapu előtt döglött be, úgy kellett megtolni az egész falu nagy örömére.

Így ment minden a maga útján, de valahogy a színházban túl sok lett a munka,  nem sokáig bírhattuk ezt a tempót.  Közben egy kisebb incidens után felmondtam a színházban, egy tanári konferencia egybeesett egy próbával, amin igazolatlanul távolmaradtam, utána fegyelmi eljárás, 100 Forint büntetés. Akkoriban lehetőség nyílt jó zenészeknek nyugaton is munkát vállalni. Én is ezen gondolkoztam és írtam a jelentkezéseket egymás után. Jöttek is a próbajáték meghívások, de a koncertirodánál kinevettek, amikor mutattam a papírt. „Ilyen rövid időre nem tudnak vízumot adni, ehhez legalább 2-3 hónap kell.”  Csaba barátom ajánlotta, küldjek hangszalagot, hátha úgy sikerül. Megfogadtam a tanácsát, kaptam egy remek mikrofont tőle, bezárkóztam, és csináltam a felvételeket, két teljes nap. (Bach szólószonáta, Paganini etüd, Mozart koncert kadencia) A Das Orchester című újságból kikerestem a látszólag leggyengébb helyeket, ahol ezen az úton talán esélyem lehet, és elküldtem három helyre is a kazettát. Kb két hét múlva két elkészített szerződés is érkezett, csak alá kellett írni, az egyik egy Lindau-i Kurorchester, a másik a Hofer Symphoniker volt. És ez a levél eldöntötte egész további sorsunkat.

            1972-ben a hofi állást választottam, rendes operai szimfonikus zenekar, koncertek is jócskán lesznek. Gondoltam,  ha nem sikerül jobb helyet kapni, pár év alatt összeszedünk egy kis pénzt és könnyebben élünk majd. Egyikünk sem gondolta a németországi munkavállalást véglegesnek.. Nagy izgalmak között, a Koncertirodánál ezúttal problémamentesen intéztük a kiutazást, simán ment minden, mindhárman megkaptuk az útlevelet, a vízumot. Azon a nyáron még egyszer  részt vettem a nizzai koncert sorozaton, nyaraltam egy kicsit és gyűjtöttem a dollárt. Eladtuk a Trabantot is, fizetés nélküli szabadságot vettünk ki mindketten. Hof-ból is írtak, kivettek nekünk egy olcsóbérű lakást, várni fognak az állomáson. Végre, egy kora őszi  napon,  repülőre ültünk és meg sem álltunk Drezdáig, ahonnan egy szállodában töltött nap után vonattal indultunk Hof-ba. Az állomáson már várt a zenekar „fogd-megje”, elfuvarozott minket a Jägerzelle 3 –ban lévő jövendőbeli lakásunkra. Ez bizony csalódás lett, mert a szép, világos Jagelló után nagy visszalépésnek bizonyult. Egy szoba konyha, fürdőszoba nyista, WC a lépcsőházban. A ház ósdi, Altbau, a lépcsőház viaszszagú, a falépcsők recsegnek-ropognak, a szomszédban kocsma, teli Gastarbeiter-rel, előnye viszont, hogy a színház 10 perc gyalog. Még aznap délután felkeresett a zenekar főnöke, Anton, és elmondta a teendőimet. Megnyugtatott, hogy mindenben segíteni fognak. Mindjárt az első szolgálat után megkérdezték, nem akarok-e második koncertmester lenni, mert üres ez a hely is, több lesz a fizetésem, tekintélyesebb a pozíció. Természetesen gondolkodás nélkül elfogadtam, csábított a nagyobb fizetés. Sok volt a munka, sok a vidéki szereplés, Abstecher, de mivel nekem majdnem minden új volt, nagyon érdekes.  A koncertmesterséggel sem  lett volna semmi baj, jól megértettem magam Werner D.-vel, az első koncertmesterrel, azonban egyszer pont akkor jelentett beteget, amikor az operairodalom egyik nehéz koncertmesteri szólóját kellett játszani. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra bedobtak a mélyvízbe.  Hihetetlen ideges lettem, alig tudtam aludni, minden szabad percemben gyakoroltam, végül aránylag jól lementek az előadások, de ez volt a bizonyíték,  hogy a vezető pozíció nem nekem való. Amennyire nyugodt voltam a zenekari játékban, ott soha nem izgultam, annál jobban idegeskedtem, ha szólózni kellett. A színházi munka mellett természetesen voltak szimfónikus koncertek is, az egyiken mint szólista is közreműködtem. (Vivaldi)  Amikor egy   Ligeti darabot kezdtük próbálni, a GMD (General Musik Direktor, Richter von Rangenier) arra kérte a zenekart, őrizzük meg komolyságunkat, ne nevessünk, amikor össze-vissza, tücsköt-bogarat kell játszani. Később ilyesmit Freiburgban is átéltem, ott egy Stockhausen darabot kellett hasonló módon előadni, ezenkívül felállni, gesztikulálni, különböző grimaszokat vágni. Persze ha operettet játszottunk, akkor kirívó volt a minőségi különbség, a budapesti operettszinház rendkívül magas nívóját meg sem közelítette egy-egy hofi produkció.

Érdekes volt a magyarországi munkakörülményeket az ittenivel összehasonlítani. Budapesten az operettszínházban szigorú alkoholtilalom volt, így  a szünetben a legtöbben feketét ittak, sakkoztak. Egészen megdöbbentem, amikor Hofban a szünetben, kantin hiányában láda söröket hoztak be és mindenki ihatott kedvére. Freiburban ez is egy kicsit civilizáltabban ment, ott pezsgő és a badische Viertele oltotta a szomjat. Az operettnél a karmesterek büntetlenül káromkodhattak, személyeskedhettek, kipécézhettek egyeseket és  kárukra viccelődhettek. Németországban a legkisebb hasonló alkalmával felállt a Vorstand és határozottan de udvariasan megkérte az illetőt, hogy alkalmazzon más hangnemet, különben a zenekar befejezi az együttműködést. De mindkét országban találkoztam olyanokkal is, akik ott lógtak, jelentettek beteget,  ahol csak lehetett. Freiburgban a szólamban két kollega is ezek közé tartozott, felváltva álltak fel előadás közben, „mir geht es schlecht, mein Kreislauf...” és hazamentek. Természetesen másnap már rendben volt a „Kreislauf.” Nekem, mint szólambeosztónak rengeteg problémát okozott, amikor pár órával az előadás előtt valaki beteget jelentett. Ilyenkor gondoskodni kellett arról, hogy teljes legyen a létszám, ami rengeteg telefonálással, kellemetlenkedéssel járt, ha éppen szabad voltam, sokszor én ugrottam be. Egy másik eset, a GMD kifogásolta az egyik fúvós kollega művészi teljesítményét, végül felmondott neki. Az illető ekkor egy civil „Arbeitsgericht-hez” fordult és az visszahelyezte őt felmondott állásába, a GMD téphette a haját és a kollega tovább fújhatta a gikszereket.

            A hofi levegő hírhedten rossz, közel vannak az NDK barnaszén telepei, kaptuk a füstöt, ha arról fújt a szél. Ráadásul  német szibériának is hívják hideg, barátságtalan klímája miatt. Gabi sokat betegeskedett, az orvos szerint a rossz levegőtől. Nem sokkal érkezésünk után tudtuk már,  hogy egy évnél tovább nem  maradunk itt, kell keresni egy jobb állást. Küldözgettem a jelentkezéseket ide-oda, de alig jött meghívás, a hofi koncertmesterség nem bizonyult valami jó reklámnak. Végül két sikertelen próbálkozás után meghívást kaptam Freiburg-ból 1973-ban. Eléggé fel voltam készülve, már tudtam, hogy zajlik le a dolog és mindenáron el akartam kerülni Hof-ból. Amikor elindultam a próbajátékra, még állt helyenként a hó, alig mutatkozott a tavasz, sötét, ködös reggelen szálltam fel a Frankfurt felé induló vonatra. Ahogy távolodtam kiinduló helyemről, annál szebb lett az idő. Freiburg ragyogó napsütéssel, nyári meleggel, virágzó fákkal, csicsergő madarakkal fogadott. Egy teljesen más világba érkeztem, az emberek kiskabátban, az utcára kirakott asztaloknál kávéztak, söröztek, mindenütt csupa fiatal, látszott, hogy egy egyetemi városba érkeztem. Amikor ezek eljutottak a tudatomig, nem tudtam másra gondolni, csak arra, meg kell kapnom az állást, ha törik, ha szakad. És sikerült. Nem volt túl nagy a konkurencia, azt hiszem nyolcan voltunk a próbajátékon. Marek Janowski, a GMD személyesen gratulált és küldött a hivatalos formaságokat elintézni.

Utána még Bad Kissingen-ben kellett egy teljes hónapot  az ottani Kurorchester-ben tölteni. Senki sem gondolná, milyen nehéz munka a kurorchester-ség, napi két, néha három szolgálat, mindent próba nélkül blattról játszani, ráadásul nekem minden ismeretlen volt, no meg ott annyi zenei szemetet szedtek össze szórakoztató zene címen, hogy  egy-egy Johann Strauss vagy Lehár darab szinte remekműnek számított. Mint koncertmester működtem itt is ami még kényesebb dolognak bizonyult, mert nagyon sokszor szólózni is kellett, néha hirtelen elhallgatott a zenekar és csak a saját hangszeremet hallottam. Nehéz volt megszokni, de remek iskolának bizonyult ez a hónap.

            Közben próbáltam Freiburgban lakást szerezni, ami naív elképzelésnek bizonyult. Legalább öt levelet írtam különböző címekre egyenlő, azaz nulla eredménnyel. Egyikre sem kaptam választ. Ez időben Ildikó második gyerekünket várva Budapesten élt, Gabi szintén. Telefonon  értekeztünk, ami nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Be kellett jelentkezni, várni a kapcsolást, nézni az órát és utána komoly összeget fizetni. De a levelezésen kívül csak így tudtuk egymást értesíteni a velünk történt eseményekről. Még Bad Kissingenben működtem, amikor megszületett Ildikó junior. Ildire egy pillantást vetettem a születés után, gyorsan vissza kellett utazni. Legközelebb Freiburgban, a vasúti pályaudvaron láttam  először, egy mózeskosárban 1973 őszén, mintegy három hónapos volt akkor. Az első napokat egy szállodában töltöttük, de volt már lakás. Kis szerencsével egy kollegámtól tudtam átvenni, aki egy, a színház alkalmazottainak fenntartott, városi kezelésű házban lakott és éppen elhagyni készült Freiburgot Nagy volt az öröm, kezdhettük a berendezkedést.

            Ami a környezetünket, a német embereket illeti, nagyon barátságosan, szívesen fogadtak. Az első napokban hoztak mindenféle holmit, amivel gondolták, hogy segíteni tudnak, amolyan szegény csóróknak néztek. Első háziasszonyunk szinte elkényeztette Gabit, tömte édességgel, játékkal. Innen származik Gabi aranyköpése: „gyűlnek, gyűlnek a játékok”.Később azonban, amikor látták, hogy „európaiak” vagyunk, már sokkal tartózkodóbbak lettek. Szerintem eleinte olyan jobb Gastarbeiternek tartottak, és amikor látták, hogy úgy kezdünk élni, mint ők, gyanakodtak, talán elképzelhetetlennek tartották, hogy egy külföldi is olyan színvonalon éljen, mint ők. Emberi gyengeség, irigység?    De ez egy természetes emberi tulajdonság, miért lennének a németek mások, jobbak ? Ami az emberi kapcsolatokat illeti, nem volt semmi különösebb probléma. Több kollégával jól megértettük egymást, kölcsönösen meghívtuk egymást kávéra, vacsorára. Persze intenzívebb barátság nemigen alakult ki, évente, talán  két-háromszor találkoztunk. Első látogatásunkkor, amikor süteménnyel kínáltak, jó magyar szokás szerint „illően szabódtunk, köszönöm nem kérünk stb” Vendéglátóink erre eltették a tálat és egész este nem vették újra elő, nem kínáltak újra és igazuk is volt, mert azt amit mondunk, komolyan kell venni.  Természetes, hogy a külföldiekkel jobb viszony alakult ki, hiszen nagyjából közös problémáink voltak, . A németek benn éltek a „jólétben”, őket kevés dolog érdekelte igazán. Egy belga kollégám mesélte, hogy amikor 1956 október 23-án este nagy lelkesedéssel rohant be a színházba: „mit szóltok hozzá, Magyarországon fellázadtak az oroszok ellen, fegyveres felkelés van” –a Stimmzimmer-ben szokás szerint többen is kártyáztak, beszélgettek. A válasz erre a bejelentésre: „igazán, ne mondd –kontra, 40-100” 

Ekkor találkoztam először az igazi német bürokráciával.. Hof-ban a zenekar vezetősége minden papírmunkát levett a vállamról, nem kellett a különböző hivatalokba járkálnom. Nem úgy Freiburgban. Itt mindent, a tartózkodási engedélyt, a munkavállalási engedélyt, a nyugdíjintézetet magamnak kellett intézni. Eleinte nem volt egyszerű, a badische dialektet megérteni különben sem könnyű, de belejöttem. Ráadásul az idegenrendészetnél volt egy rendkívül kötözködő ügyintéző, a kákán is csomót kereső, áttelepült olasz, Alberti. A hátam is borsódzott, amikor irodája ajtaját kinyitva megláttam fancsali képét. Egy alkalommal, mert már nem volt bátorságom az újabb kötözködések kivédésére, Ildikót kértem meg, menjen intézkedni helyettem. Jó döntés volt, mert Signore Alberti, egy fiatal nővel szemben, mint igazi olasz férfi, segítőkésznek, udvariasnak, bűbájosnak bizonyult. Ildikó tíz perc alatt elintézett mindent, de vesztére, mert attól kezdve mindig neki kellett Alberti-t felkeresni.

Ami a politikai állapotokat illeti, nagyot csalódtam Németországban. Mint a keleti blokk évtizedekig elnyomott lakója azt hittem, hogy végre elértem vágyaim netovábbját, Nyugat Németországot, itt aztán minden ideális lesz, mindenki boldog, mosolyog és engedelmesen követi a kormány minden intézkedését. Nagyon hamar megismertem a nyugati demokrácia másik arcát is. Freiburg  közismerten baloldali érzelmű város, rengeteg a fiatal, az egyetemista és ennek megfelelően nagy a mindenkori politikai ellenzék. Egy városi gyorsút építkezése miatt le kellett bontani néhány régi, olcsóbérű házat. Ez volt a kiindulópontja  az állandó tüntetéseknek, majd  szabályos utcai harcoknak. Sok titkos híve volt a városban a RAF-nak,  (Rote Armee Fraktion) is, amelyik radikálisan kormányellenes, militarista terrorszervezet volt. Az akkori miniszterelnök, Filbinger (volt náci tengerészeti bíró, aki a háború alatt halálos ítéletet is hozott) rendkívüli népszerűtlensége csak fokozta a feszültséget, tüntetés tüntetést ért, nemegyszer diákok százai csaptak össze a rendőrökkel. Később Filbingernek le is kellett mondani. Emlékezetes, hogy amikor egy békés, szőlőtermeléssel foglalkozó vidéken atomreaktort akartak építeni, a lakosság ellenállása a vízágyúk és gumibotok ellenére megakadályozta az építkezést. Divatos volt az üresen álló házak lefoglalása, és szinte kiprovokálták, hogy a rendőrség erőszakkal verje ki őket, ami legtöbbször közelharc árán, sok sérülttel zajlott le. Jóval később, egy másik nagyobb városi beruházásnál, a Konzerthaus építésénél is forrtak az indulatok. Állandó tiltakozások között haladt az építkezés és a felavatáskor csak rendőri kísérettel, hangos fújolás és fütyülés közepette  tudtunk bejutni az épületbe, a zenei részét ellátni az ünnepségnek. Mondanom sem kell, hogy azóta megváltozott a hangulat, a Konzerthaus teljesen ki van használva, kongresszusok, előadások, koncertek találtak méltó környezetre, és az építkezés egykori ellenzői, többek között Ildikó lányom is,   elismerik tévedésüket.

            Édesanyám 1974-ben, nem egészen váratlanul, de itt hagyta ezt a földi világot. Ott voltam a temetésén, azt hiszem akkor sírtam utoljára életemben. Emlékszem, mentem a Lánchídon Budára és elöntött a keserűség. Meg kellett állnom, a híd mellvédjére támaszkodva szabályos zokogó roham fogott el. Végig gondoltam édesanyám sorsát, akinek minden gondolata  csak a család volt, zokszó nélkül vállalta a legnehezebb, legrosszabbul fizetett munkát. De mindig mindenkihez barátságos volt, mindenkinek segíteni akart, a villamoson még a nálánál lényegesen fiatalabbnak is át akarta adni a helyét, emiatt sokat veszekedtem is vele.

             A freiburgi munka a hofi után nevetségesen kevésnek tűnt, de a fizetés szerencsére jóval több lett. Rögtön sok hakni is adódott,  az első különösen emlékezetes. Mulhousban (Frankreich) egy koncert, hat próbával. Így naponta kellett átjárni a próbákra. Ami kollegáimnak a legtermészetesebb dolog volt, nekem viszont egy-egy ilyen út sok izgalommal járt, mert bár volt francia vízumom, de a határt csak Strasbourg-nál lett volna szabad átlépnem. Egy alkalommal kötözködött is a határőr, de egy kedves női kollega bájosan mosolyogva, mézes-mázosan rögtön leszerelte. A svájci határ nem volt ilyen problematikus, hála a liberális Svájc-nak, rögtön kaptunk egy u.n. Grenzkarte-t, amivel jogunk volt átlépni a határt, akkor is, amikor már nem volt érvényes útlevelünk. Ki is használtuk a lehetőséget és amikor csak lehetett, kirándultunk Berntől Zürichig mindenfelé, meg átjártunk Basel-ba, vásárolni, akkor még egészen más volt a DM-Svájci Frank kurzusa, mint manapság.

1974-ben Freiburgban Gabi pár napon belül óvodába került, egy, a katolikus egyház által fenntartott jó helyre, a két Ildikó viszont otthon maradt. Kezdtünk lassan berendezkedni, az itteni színvonalnak megfelelő körülmények között élni. És ehhez tartozott természetesen a mobilitás.  Első freiburgi tavaszunk egyik emlékezetes napján Ildikó végül rám ripakodott :”autó nélkül haza ne gyere”. Ennek előzménye persze a sok meddő töprengés, keresgélés volt. Mit tehettem mást, elindultam és pár óra múlva büszkén fordultam be az udvarra egy égszínkék, keveset használt WV Käferrel. Attól kezdve ezzel jártuk a környéket, később az országot, majd Európát. Egyetlen alkalommal hagyott csak cserben, de akkor csúnyán. Abban az időben több hakni is volt Svájcban. Egyik alkalommal egyedül indultam Luzern-be, egy ottani koncerten működhettem, mint kisegítő. Pár héttel azelőtt szervízelték a kocsit és a mechanikus figyelmeztetett: „a kuplung csúszik”.  Ha csúszik, ha nem csúszik, nekem mindegy, majd megcsináltatom egyszer, gondoltam. Az igazság az, hogy fogalmam sem volt, mit is jelent ez. Megvolt a koncert, karácsony előtti hetekben jártunk, jóval fagypont alatti hőmérsékletet mutatott a hőmérő. Jó hangulatban, zsebemben a kézbe leszámolt franklikkal vágtam neki a jó 150 kilométeres hazaútnak. Pár perc múlva észrevettem, hogy a kocsi alig gyorsul ha nyomom a gázpedált. Nem lett volna semmi baj, ha sima lett volna az út, de sajnos Basel előtt állandóan emelkedik, ráadásul egyik alagút éri a másikat.  A leghosszabb alagút előtt vége lett a vánszorgásnak, nem tudtam tovább jutni, szerencsére pár száz méterre volt egy parkoló, lassan, óvatosan visszagurultam a leállósávon. Szerencsémre az ott lévő SOS telefonon fel tudtam hívni az ADAC-t, pár perc múlva ott is volt a schweizi autóklub kiküldöttje, pár percre bebújt a kocsi alá, majd újra felszínre jutva kijelentette: „nincs mit tenni, be kell vontatni Basel-ba”. Természetesen  még nem volt telefonunk, nem tudtam Ildikót  értesíteni, aki szörnyen izgult, amíg másnap tíz óra körül végre megérkeztem. A luzern-i keresetem háromszorosába  került végül is a csúszó kuplung.

Lassan gyarapodtunk, néhány év múlva ugyanabban a házban, a Ferdinand Weiss Strasse-n sikerült egy háromszobás lakáshoz jutni, úgy hogy lassan sínen voltunk. A gyerekek óvodában, majd iskolában, Ildikó is próbálkozott pénzt keresni, gyerekőrzéssel, tolmácsolással. Itt is kialakult egy jó baráti társaság, persze főleg mind magyarok voltak barátaink. Sokat találkoztunk a R. házaspárral,  ugyanúgy két lányuk volt, mint nekünk, hasonló korúak is.  Kirándultunk, nyáron grilleztünk, együtt szilvesztereztünk.

A színházi munka érdekes volt, rengeteg új darabot ismertem meg. Első szolgálatom vidéken, Donaueschingen-ben volt. Próba nélkül a Pillangókisasszony. Utána vaskos művek következtek, igazán nem unatkoztam. (Mesterdalnokok, Rózsalovag), a koncerteken Bruckner és Mahler „összes szimfóniái.” Freiburgban a GMD-k jöttek, mentek, kevés maradt három évnél tovább, volt aki jobb helyet talált és volt akit a színház nem akart tovább. Emlékezetes, sajnos inkább negatív értelemben egy bizonyos GMD, Kloke.  Az ő vezetése alatt megismerhettük a modern operairodalom sok ismeretlen „remekművét”, 15-16 próba és talán 2-3 előadás, körülbelül ez volt a helyzet. De akkoriban nem spóroltak az anyagiakkal, emlékszem egy koncertre, ahol minden vonósnak ütögetni kellett a hangszerét és ezért, mint extra hangszer használatért szép összeget fizettek. Vagy egy másik alkalommal  két kavicsot kellett időnként összeütni, mindezt próbánként hatvan DM-ért.. Három évig főnökünk volt Fischer Ádám is, akinek első, bemutatkozó koncertjének legutolsó próbáján történt. Pálcáját letéve búcsúzott, „este találkozunk”, mire felállt az egyik Vorstand és megkérdezte: „Herr Fischer, ön szerint rendben van minden, ki lehet ezzel állni a közönség elé?” De sok nagyszerű  szólistával, karmesterrel is dolgoztunk, emlékezetes marad Salvatore Accardo Paganini vagy Kitajenko Csajkovszki estje. A sors a freiburgi zenekarban több régi magyarországi ismerőssel is összehozott, elsőnek egykori toldista barátommal, S. Istvánnal. Majd M. Ildikó, korábbi konzista kollegám lett a koncertmesterünk. Volt egy-két különleges előadás is, például azt hiszem itt történhetett csak meg, hogy a Traviatában Violetta túlélte az eseményeket. No nem gyógyult meg a szövegkönyvvel ellentétesen, de egy bombariadó miatt (ami természetesen vaklárma volt) az utolsó felvonás közben ki kellett üríteni a színházat és utána már nem fejeztük be az előadást. Egy másik alkalommal hirtelen elindult a színpadon az esőztető berendezés, a zenekari árokból pánikszerűen rohanni kellett, védeni a zuhogó víztől az értékes hangszereket.

Minden simán ment egészen addig, ameddig valamelyik koncertirodai  idiótának eszébe nem jutott, hogy minden nyugaton működő zenészt hazarendel. Én is kaptam egy idézést, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg Stuttgart-ban egy bizonyos Lajti nevű ügyintézőnél. Itt ő elmondta, „maga már eleget dolgozott Németországban, most maga helyett mást fogunk küldeni, térjen haza, mi majd gondoskodunk foglalkoztatásáról.”  Persze ez teljes baromság volt, nekik semmi közük nem volt az én itteni állásomhoz, csak  a nyolc százalékért, az u.n. impresszálási díjért tartották a markukat. Látszólag megértettem, nem tiltakoztam, de azonnal beszüntettem a nyolc százalék fizetését. Eddig évente jártunk haza, mindig simán ment a szerződés meghosszabbítása. Most hirtelen mindez megszűnt, nem folytathattuk úgy, ahogy eddig. Nem akartunk disszidálni, de ők kényszeritettek erre 1984-ben. Némi huza-vona után 1986-ban megkaptuk a német állampolgárságot, ami gyökeresen megváltoztatta eddigi életünket. Szabadon mozoghattunk, persze csak az Ostblokkon kívül. Érdekességként megemlítem, mint ismeretes, a német nyelvben a számokat másként mondják, mint a legtöbb ismert nyelvben és így lehetett, hogy a „precíz” német ügyintézés egyik alkalmazottja eltévesztette a dolgot és egy olyan hivatalos állampolgársági bizonyítványt állított ki nekünk,  ahol az áll:Eingebürgert 1968, -1986 helyett.

Közben lányaink szépen fejlődtek, mindketten a jobbak közé tartoztak az iskolában, mindketten tökéletesen beszélték mindkét nyelvet, Gabi zongorázott, Ildikó tőlem tanult hegedülni. Időközben beugrottunk egy Kleingarten-Verein-be, kaptunk kevés pénzért egy szép kis telket, a föld szinte szűz volt, fel kellett törni, mint a sztyeppét. Rendeltünk egy faházat, amit az általam készített betonalapra állítottak, (ennek ellenére még most is áll) én építettem belül a burkolatot, a bútorokat. Itt meg kellett tanulni a barkácsolást, az idegen munkaerőt nem lehetett megfizetni. Soha nem voltam túlzottan ügyes barkácsoló, de megtanultam mindent magam csinálni. Vettem garmadával a szerszámokat, lassan használni is tudtam őket. Persze sokszor olyan alkatrészt vettem, ami nem passzolt a többihez, bal helyett jobbos volt a csavar, nem ¾-es, hanem 4/5-ös kellett volna, stb.  Ildikó nagyszerű érzékkel rendezte be a kisházat, az egész kertet, Neki nagyon jót tett ez a lehetőség. Nekem nem annyira,  én inkább autózni, világot látni akartam, nem leragadni egy kertben. Akkoriban ebben az egyben nem értettünk teljesen egyet, de ma már belátom, hogy mint majdnem mindenben, ebben is igaza volt.

            Azért utaztunk is eleget, én ragaszkodtam ahhoz, hogy minden évben nyaraljunk, családostól. Sok rossz példát láttunk az itteni magyaroktól, akik a fogukhoz verték a garast, úgy éltek, mint egy koldus, be nem ültek volna valahová egy kávéra, sörre, akiknek csak az anyagiakban való gyarapodás volt a fontos. Egyikük fia, igazi gyerekként megkérdezte: „apucika, miért vagyunk mi olyan spórolósok?” Elvünk volt, hogy hosszútávon ne éljünk rosszabbul, mint Magyarországon. Furcsa, de jellemző, hogy legközelebbi ismerőseink közül nekünk volt legelőször  mosogatógépünk, telefonunk, de egyúttal a legkisebb autónk. Mindkét lányunk az itteni Deutsch-Französisches Gimnáziumban kezdte el középiskolai pályafutását. Gabi céltudatos gyerek lett, ha kellett valami, soha nem kunyerált pénzért, hanem vállalt egy ilyen-olyan job-ot, és megkereste a szükségeseket. Így vett először   biciklit, majd egy autót, közben teljesen a saját munkájából fedezte a jogosítvány nem éppen alacsony költségét is. Közgazdasági főiskolát végzett, Ravensburgban. Ildikó lányunk nehezebb eset volt, neki nem voltak anyagias igényei, a szabadságot tartotta a legfontosabbnak. Egy kis vargabetűvel elvégzett egy privát művészeti akadémiát, majd, különböző jobb-rosszabb job-olás mellett kikötött a biológiánál, elvégezte az egyetemet, közben dolgozott is. Most egy nagy cégnél biológus.

            Az évek során sok helyen tanítottam, ezek között Furtwangen bizonyult a legjobban fizetőnek de a legnehezebbnek is. Majdnem 1000 méterre kellett alkalmanként felkapaszkodni, ősszel tavasszal nem is lett volna  semmi baj, .de a tél borzalmasnak bizonyult. Gyakran szép tavaszias időben indultam és odafenn hóvihar fogadott. Egyik autónk, a zöld Simca ezeken a sóban úszó utakon rozsdásodott el teljesen. Közben, 1981-ben ismét nagyobb lakásba költöztünk, ide, ahol most is, immár majdnem 40 éve lakunk. Itt már mindenkinek jutott önálló szoba, szép, világos, a városi lakásokhoz képest nagyvonalú alapterülettel. Ildikó pályafutása Németországban furcsán alakult. Szegény az egyetemi diplomáját a bútorszakmában hasznosíthatta csak.  De dolgozott az Adler-nél, a Metro-nál, az IKEA-nál, a Bauknecht-nél, hogy csak a legfontosabbakat említsem. No meg tolmácsként működik még most is a rendőrségnél. Németországi munkavállalásom által  Ő veszített a legtöbbet.  Budapesten jó állása volt, idegenvezetőként, tolmácsként dolgozhatott a saját, tanult szakmájában, itt főállású háziasszony,  később ilyen-olyan irodai alkalmazott lehetett csak. 

            Freiburgban sok magyar él, és lassan kialakult egy közösségi élet, összejöttünk itt-ott, kirándulgattunk, magyar táncestékre, zenés-táncos összejövetelekre jártunk. Később megalakult az itteni magyar közösség egyesülete is, az FMBK (Freiburgi Magyarok Baráti Köre) Voltak rendezvények, klubdélutánok, irodalmi esték. Ildikó több, mint tíz évig működött mint elnök, elfogultság nélkül írhatom, ezek az évek voltak egyesületünk legsikeresebb évei. Érdekesnél érdekesebb előadóink voltak, politikusok, történészek, művészek, csak pár nevet említenék: Pozsgai Imre, Tőkés László, Csóri Sándor, Kányádi Sándor, Gosztonyi Péter, a színészek közül Csernus Mariann, Mácsai Pál.  Sajnos manapság a fiatalokat nem nagyon érdekli az egyesületi élet, Németország valaha egyik legaktívabb egyesülete halódik és végnapjait éli....

            Amikor apósom meghalt, nem is gondolhattunk a  temetésén való részvételre. Csak pár évvel később 1987-ban, mikor már észrevehetően látszott a politikai változás, lehetett hazalátogatásra gondolni. Ildikó rá is szánta magát és el is utazott Magyarországra. Én, mint sokkal gyávább, nem mertem átlépni a magyar határt, mert sok ezer forint meg nem fizetett impresszálási díjjal adósa voltam a Magyar Népköztársaságnak, inkább Ausztriában maradtam és csináltam egy szép körutat, vonattal. De, hála Istennek,  pár év múlva ledőlt a vasfüggöny, végre szabadon jöhettünk-mehettünk. Közben a Jagelló úti lakás problémája is megoldódott, az eddigi nem nagyon sikeres bérbeadási kísérletek után sikerült aránylag jó pénzért eladni. (1994-ben) Igenám, de az infláció Magyarországon abban az időben kétszámjegyű volt, sietni kellett a kapott pénzt gyorsan befektetni. Ildikó kivett egy pár szabadnapot, ment, látott és győzött. Pillanatok alatt megvette, minden papírmunkát, közjegyzőt elintézve, a mostani, Bocskai-úti lakást. Nagy volt az öröm, újra lett otthonunk Budapesten, jobban mondva Budán. A Feneketlen tó környéke, a Gellérthegy közelsége amúgy is szép emlékeket ébresztett bennünk. Azóta használjuk, évente többször is az általunk csak Bocskainak nevezett  lakást. 

             Lassan teltek múltak  az évek, lányaink kiköltöztek, férjhez mentek, mi is öregebbek lettünk, nyugdíjasok. Több időnk lévén többet is utaztunk a nagyvilágban, mindketten szerettünk volna minél nagyobb részt megismerni ebből a földgolyóból. Ám 2002-ben megszülettek az ikrek, Gabi két csodálatos gyermeke és ettől kezdve nekünk is, főleg természetesen Ildikónak alaposan meg növekedett a tennivalója. Rengeteg időt töltöttek nálunk a kicsik, később is együtt nyaraltunk mindig,  Jakabon vagy a Balatonnál. Szomorú év lett életünkben 2009. Ekkor hagyott itt egészen váratlanul nővérem, őt követte legkedvesebb unokatestvérem, Kati, majd sógornőm, végül anyósom. Judit lakásának kiürítése, szerencsétlenül végződött bérbeadása, majd az ezután következő per nem éppen kellemes változatosságot hozott nyugdíjas éveinkben.

Nyugdíjas koromban kaptam rá a túraszerű biciklizésre, Jóska barátommal sok szép, gyakran bizony nedves túrát tettünk, önellátással, sátorban lakva. Több, mint tíz országban sok ezer kilométert tettünk meg, rengeteg érdekes embert, tájat, várost ismertünk meg ezalatt.

A biciklizés azóta is hobbim maradt, kicsit redukált változatban. Ildikó unszolására én is tagja lettem egy fitness klubnak, Látogatjuk is szorgalmasan, amíg lehet. Hála Istennek egészségileg  mindketten, a körülményekhez képest jól vagyunk, próbálunk úgy élni, hogy még jusson pár szép élményre  maradék időnkből.

Németországba való költözésünk egyik pozitívumának tartom azt, hogy itt az idősebb embereknek sokkal nagyobb a megbecsülése. Soha nem felejtem el, amikor első nyugati utam alkalmával  egy turista buszt láttam megállni, amiből jólöltözött, vidáman nevetgélő idősebb, nyugdíjas korú emberek tódultak be egy vendéglőbe. Ezt én nem ismertem Magyarországon. Ott az öregek csak arra valók voltak, hogy őrizzék az unokákat, segítsenek a gyerekeiknek, ahol csak tudnak, minden pénzüket nekik gyűjtsék, „ha már mi nem engedhettük meg magunknak, legalább nekik legyen...” alapon. Ott az öregek, mert általában anyagilag nem állnak olyan szinten, mint a fiatalabbak, élhetetlen hülyéknek számítanak, (tisztelet a kivételnek) ismert mondás Budapesten, „ezek itt jönnek, mennek, pedig üresek a temetők.”

            Még egy eseményt kell megemlíteni, ami, ha nincs „őrangyalom”, csúnyán végződhetett volna. Egy a Balatonnál kellemes baráti társaságban eltöltött nap után (2017 augusztusán) indultunk Csaba barátom autójával hazafelé. Nyugodt körülmények között, aránylag nem nagy forgalom mellett kb.130-as tempóban haladtunk. Tárnok környékén egy csak idiótának nevezhető fiatal, újgazdag srác nem tudta kontrollálni Audija sebességét és leradírozott minket az autópályáról. A szalagkorlátot áttörve az útmenti, szerencsére csak alacsony bokrokkal övezett árokban kötöttünk ki, a menetiránnyal szemben, égnek meredő négy kerékkel. Úgy lógtam a biztonsági övön, fejjel lefelé. Igazi csoda, hogy senkinek semmi különös sérülése nem lett, mindhárman, mert hárman ültünk Csaba kocsijában, megúsztuk jelentéktelen karcolással. Azóta ezt a napot tartom második születésnapomnak.

            Visszatekintve életutamra, elmondhatom, hogy szerencsés embernek érezhetem magam. Szüleim a legnehezebb  körülmények között is egy olyan családi környezetet biztosítottak számomra, amely lehetővé tette emberré fejlődésemet. Életutam során sok segítő, megértő emberrel találkoztam, kezdve Okánytól a Konzin át Freiburgig. Talán segített a nehézségeket legyőzni, hogy volt összehasonlítási alapom, hogy honnan, milyen kétségbeejtő helyzetből indultam el. 

Ami a zenei pályát illeti, sajnos az aktív zenészeknek egy része elégedetlen ember. Elégedetlen azzal, amit elért, mert sokkal többre számított, és csalódott, megkeseredett lett, mindent, mindenütt és mindig csak szid. Sok ilyen kollegát ismertem. A legtöbben nem tudták józanul felmérni lehetőségeiket, sokukat a környezete is bíztatott minden komolyabb alap nélkül. (Mint ahogy a fiatal művészpalánta mondta: „mindenki Menuhin akar lenni”) Nálam, kiindulási helyzetem miatt, természetesen más volt a helyzet. Ott, ahol mások szidták a nehéz körülményeket, én elégedett voltam, nem voltam annyira kétségbe esve. Ismertem szerény   lehetőségeimet, ezért is inkább „Tiefstapler” voltam, ennélfogva sokkal kevesebb csalódás ért. Mindig csak olyan pozicióra vállalkoztam, ahol 100%-ig biztos lehettem abban, hogy megállom a helyemet. Sikerült nehéz helyzetekben is a szerencsésebb megoldást választani, elmondhatom, hogy semmit sem bántam meg eddig, semmit sem tudtam volna sokkal jobban csinálni. Mások úgy mondanák, ellentétben nővéremmel, én (majdnem) mindig a napos oldalon álltam

            Életem legdöntőbb és legjobb lépése az Ildikóval kötött házasság volt. Ildikó igazi élettársnak bizonyult, életem legnagyobb sikerének mondhatom, hogy ő lett a feleségem. Csendes, optimista lénye, bizakodása, szeretete átsegített minden nehézségen. Ezúton is csak köszönetet mondhatok azért is, hogy a család érdekében feláldozta bíztatóan induló karrierjét Magyarországon. Mindig mellettem volt, mióta  megismertem, soha nem éreztem magam egyedül. A németországi letelepedés sem volt rossz döntés, nyugodtabb és biztonságosabb körülmények között tudtuk felépíteni otthonunkat, nevelni leányainkat. Most, hogy szabadon utazhatunk ide-oda, hogy Budapesten van hova mennünk, elmondhatjuk, otthon vagyunk úgy itt, mint Magyarországon.

Azt hiszem nincs több írnivalóm, egy jelentéktelen élet jelentéktelen eseményei egy nagyon is jelentős, változatos időben. Szinte a szemünk láttára alakult át a világ, átéltük a második világháborút, a nácizmus bukását, az óriási inflációt. Majd a Rákosi féle rémuralmat, a Nagy Imre beszédet, a hidegháborút, a forradalmat 56-ban. A Kennedy gyilkosságot, Kádár gulyásszocializmusát, végül az egész szocialista-kommunista rendszer összeomlását, az összetákolt országok, Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Nagy Szovjetunió megszűnését. Németország egyesítését. A Koreai és Viet-Nam-i, majd az Öböl háborút, az Arab tavaszt.

Szemünk előtt jelent meg a televízió, a magnó, a videó, a mobiltelefon, később a computer és az internet, az atomenergia. Hihetetlen méreteket öltött a turizmus, mindenki számára hozzáférhetővé vált az autó, a repülés. Óriásit lépett előre az egészségügy, a valaha rettegett tüdőbaj, a gyermekbénulás teljesen megszűnt, a penicillin csodaszernek számított. Bevezették az eurót, beléptünk az Európai Unióba. Most itt  ez a corona járvány, ami valószínűleg nem múlik el nyomtalanul, sok minden más lesz, mint eddig volt, csak ki kell várni a végét.

            Hogy mit hoz a jövő, nem tudjuk. De hogy a múltunk érdekes, változatos volt, az bizonyság. Nem mindig úgy alakultak a dolgok, ahogy akartuk, de valahogy mindig egyenesbe kerültünk, akármilyen görbének ígérkezett is utunk.