KITELEPÍTÉSI NAPLÓ   1951

                                              / Dr. Buza Kiss Imre írása./

I.

 Amikor a Székely utcába befordultunk,teljesen eltűnt már a ház amely fél évszázadonát az otthonom volt,s amely míg élek,az igazi otthont mindig számomra jelenteni fogja.Elszakadtunk tőle,már integetni sem lehetett,s torz mosollyal arcunkon egymásra ,s utitársainkra tekintettünk.Míg csomagjainkat rakták az autóra,alig beszélhettünk velük,el voltunk foglalva dolgainkkal s a búcsúzással összegyűlt szeretteinkkel.Tőlük már elszakadtunk,s most vetettük első pillantásainkat a megszokott múlt helyett a bizonytalan jelenbe.Pár szóval elmondtuk mi is,ők is,kik és mik voltunk.Mosolyogtunk egymás szemébe,talán,hogy sírva ne  fakadjunk.A rövid Székely utcán a perc töredéke alatt áthaladtunk,aztán arra figyeltünk,merre fordulunk?A Batthyány-tér felé.

Beszélgetésünk újra megszakadt s mi elszoruló szívvel figyeltük az otthonos vidéket,annak minden házát,üzletét,még a Fő-utca öreg kövezetét is.Elsuhantunk a Dohányjövedék épülete előtt,kereszteztük a keskeny Vám-utcát.Elhaladtunk a sok-sok ismerős üzlet előtt,a lelkesen vöröslő virágok feltűnő üzlete előtt,míg másik oldalon a Stühmer boltot hagytuk el a SzentAnna utca sarkán.Aztán következett az Anna templom,másik oldalon a gyászos emlékű Fő-utca 52,majd a Markovitd Iván utca,s egy pillantás-már távolabbról-,régi házunkra.

Mindez csak addig tartott,míg e füzetből egy sort elolvasok,Üresek voltak még az ablakok,az utcám se láttunk senkit./Reggel,6-orakor indultunk/.Elszoruló szívvel integettünk újra búcsút,most már csak a házunknak,aztán teherautónk a csarnok mellett elhaladva,annak sarka már eltakarta régi otthonunkat,mely már közel két éve nem tűnhetett fel előttünk újra.Suhantunk tovább,a Margit híd felé.Búcsúztunk mindentől.Hiszen a Fő utcának e részén is szinte minden követ ismertünk,ez mind hozzátartozott életünkhöz../Édesapám születése óta,-házassága első éveit kivéve-,mindig az Iskola utca 36 sz.alatt lakott. A ház születésekor épült.  BKJ /Talán búcsúztunk az életünktől…

Közben beszélgetni kezdünk újra utitársainkkal.Egy idősebb úr.egy fiatalabb házaspár,s két kisfiú utazott velünk.A Rózsadombon lakatak.A férfi állami alkalmazott volt,tegnap még dolgozott,az öregúr nyugdíjas.Ők már ilyenfélén egyszer átestek,akkor,-1944-ben-a származásuk miatt.Hogy most miért,ők sem tudják.

Keserves társalgás volt,a belső izgalomtól szinte remegett minden szavunk.Mellettünk ott állt a fegyveres rendőr.

Közben minden pillanatban messzebb kerültünk mindentől,ami az otthonunkat jelentette,s mindenkitől,akit szerettünk.Azért bíztattuk egymást.Ők már kibírtak hasonlót,mi is kibírtunk egy ostromot.Ki fogjuk,mert ki kell bírnunk ezt is

Már a Zsigmomd utcán jártunk ,feltűnt a Felde-üzlet.És néztem az utat,amelyen át mindennap,-tegnap is mentem a kórházba  kórlapokat,nyilvántartást,stasztikai adatokat kezelni.Megint nagyon elszorult a szívem.Ma már megszoktam.Két év nagy idő,két éve élek már elszoruló szívvel otthontalanul,hazátlanul,tele kínnal és gyötrelemmel.Akkor még csak az ízelítőt kaptuk…

De kaptunk mást is.Az otthonunkból való kiszakításunktól egészen addig,amíg Okányban jobban meg nem ismerkedtünk a helyzettel,s az emberekkel,legkedvesebb élményünket éltük át a Zsigmond utca s a Margit-körút sarkán.Egy kis öröm,kesernyés,de szép,emberi.

Két-három autótaxi állt ott a sarkon.Mellettük haladt el nagy,pótkocsis teherautónk ponyvával lefedetten,a pótkocsi elején,bútorok hegyén-hátán sápadt,álmatlan utasokkal,me3llettünk rendőrrel.Híre volt már ezeknek a teherautóknak,az emberek tudták,hogí kik utaznak rajtuk.Mikor a taxik melledt elhaladtunk,két női sofőr állt mellettük.Felnéztek ránk.Felemelték kezüket és integettek.A rendőr az autó baloldalán állt ,a háta mögött visszaintegettem feléjük.Egy-két pillanat volt az egész,aztán eltűntünk.Vége volt.Az együttérzés jele.Azóta is sokat gondolok erre a jelenetre.Sokan látták autónkat,mások is ismerhették,hogy kiket és hova szállítínak rajta.Voltak sokan,akik megálltak,s mintegy elgondolkodva nézte utánunk.De csak ez a két soförnő mert integetni utánunk.Mások bizonyára attól féltek,hogyha szimpátiájuknak némi kis jelétadják,azonnal felteszik őket is az autóra,s viszik Okányba.Hasonló mentalitásnak bizonyítását azóta sok esetben láttam.Ez a két női sofőr nem gondolt erre.Lehet,hogy csak önkéntalan volt az integetésük,látva az összezsúfolt embereket ,gyerekeket a teherautón. .Mindegy.Nekem két éven át okozott örömet ez az integetés keserves számkivetésünkben.Ez az integetés jelentette előttem az ismeretlen,a főváros számunkra idegen lakói  együttérzésének jelét.

Autónk a Margit-hídon haladt.Amint messzebb és messzebb haladtunk,annál jobban bővült a kilátás Budára.Újra előttem az Anna-templom és a gellérthegy a rajta épült magas emlékművel.Igyekeztem ezt a képet magambaszívni,hogy száműzetésünk ideje alatt elkísérjen.Velem van most is.És tudom,hogy nem fog elhagyni soha.

Nem  sokat beszéltünk az úton,el voltunk foglalva gondolatainkkal.Búcsúztunk.Budapest mind a négyünknek szülővárosa.Budapest a mi szülőföldünk.

A Nyugati pályaudvarnál a Váci útra kanyarodtunk.Aztán már nem tudom merre,de mindig egyre távolabb az otthontól,egyre ismeretlenebb vidéken.De az emberek,az utcai járókelők itt is ismerték a hontalanoknak ezt a trénjét.

Elég hosszú út után megálltunk.Nem hiszem,hogy jártam volna is valamikor erre.A Magdolna-állomás előtt voltunk.De minket nem az állomás előtt szállítottak le,hanem távol tőle,elég sívár helyen.Kézipoggyászainkkal álltunk,s vártuk a történendőket.Reggel fél hét órát írhattunk.

A kísérő rendőr utasított,hogy várjunk,kissé előrement,valakivel beszélt,visszajött,s ott várakozott velünk.Kis idő múlva intett,hogy menjünk.Egy fabódéhoz érkeztünk,ahol meg kellett állnunk.Ott is rendőrök volta,elkérték iratainkat,számbavettek.Ezek után visszatértünk előbbi helyünkre,s ott várakoztunk tovább.A Nap elég melegen sütött,bár még korán volt.Csomagjaink elég nehezek voltak.Azokkal leszállni,a bódéhoz,majd visszamenni elég kimerítő volt.

Közelünkben,az első vágányon hosszú szerelvény állott,akkor még 3.osztályú,ma fapadosnak nevezett kocsikból.Aztán kiadták a jelszót:felszállni.Megmutatták,melyik kocsiba,s kezdtük csomagjainkat felpakolni.Kézicsomagjainkat azonban soknak találták,s egyet-kettőt elvettek belőle,mondván,majd a bútorokkal szállítják.Ezeket csak részben kaptuk Okányban vissza.A  kocsoban a végső,rövidebb padokon helyezkedtünk el,ketten-ketten egymással szemben.Paulus és Imre az ajtónál,én és Judit a másik oldalon.Csomagjainkat a fököttünk lévő polcra helyeztük,s vártunk.Reggeli 7 óra lehetett,jó meleg,de minden ablak csukva.A vagon mindkét végén egy-egy rendőr helyezkedett el.Mellettünk,a hosszabb padokon autós utitársaink ültek,ők már előttünk elhelyezkedtek.Aztán lassan megtelt a kocsi,egymás után hozták az embereket.Egyszer egy sápadó asszony támolygott be a kocsiba.Láthatólag nagyon rosszúl volt.Paulus odaszólt hozzá,kérve legyen erős,ne hagyja el magát.Az asszony ránézett.  „Paulus,Búza Kissné !,hát ti is ?”Zács Sándornévolt,János bátyáméknál találkoztunk vele.Férje jött utána,de ők a kocsi távolabbi részén helyezkedtek el.

A vagon hamarosan megtelt.A hőség fokozódott.Én néha vizes ruhát tettem rakoncátlankodó szívemre.Hideg víz ugyan nem volt,de erre a célra áldoztunk ivóvizes üvegünkből.Mögöttem egy magányos,80 éves úr ült.Virányi,nyugdíjas törvényszéki elnök.Menetrendemet,melyből útvonalunkat kívántam követni,többször elkérte.alálgattuk,merre is fogunk menni ?Ugyanabban a „páholyban”egy magányos idős asszony is ült,egy tábornok özvegye.Vele egyvonalban,a szélesebb padokon  egyifjú házaspár,Elz Ferenc és felesége ültek két piciny gyerekkel és a nő nagybátyjával,Baghy Imrével.Ugyanott ült még Kovalszky Jenő,kivel már korábban összeismerkedtünk.A következő”páholyban”Uray Sánort láttuk feleségével és két fiával.A szélesebb üléseken  ült a Hattyú-útcai „Zöld hordó”vendéglő tulajdonosa családjáva és még többen a további üléseken.

Nehezen telt az idő.Kosarunk tele volt élelmiszerrel,de nem volt étvágyunk.Ásványvíz üvegünknek nagyobb keletje volt .Egy-egy szem cseresznyét is ettünk,inkább csak szomjúság ellen.

A peronon álló rendőr néha benézett,elég udvariasan rendelkezett: az ablakokat nem szabad kinyíitni.Ha megy a vonat,nem szabad kinézni,különösen az állomásokon.Mindenki maradjon ülve.Kérdeztük,hogy mikor indulunk,s mikor érkezünk Okányba ?Azt,felete,mindjárt ,s estére ott leszünk.Sohasem kívánkoztam eddig különösebben Okányba,de most,ha mennünk kell,mehettünk volna mielőbb, legyünk túl ezen a  nem valami kellemes utazáson.De a vonat csak nem mozdult,s mi csak ültünk és vártunk.

A kocsiban halk beszélgetés morajlott.A hőség mind erősebb lett,kint sem látszott semmi mozgás.Persze,csak úgy ülve nézhettünk ki,hiszen még az ablakhoz  állni sem volt szabad.

Elméláztunk azon,is,hogy mi lesz bútorainkkal,csömagjainkkal,hogy fogják felrakni,mi vész el,s ami megmarad,milyen állapotban marad meg.Meg kell állapítani,hogy egy-két bőröndön kívül semmink  el nem veszett.Ezekről sem tudjuk bizonyosan,hogy induláskor felkerültek-e a teherautóra.

A hőség fokozódásával egyre jobban kínlódott az egész társaság a szomjúságtól.Órákig tartó kínlódás után végre a rendőrünk megengedte,hogy valaki leszálljon és vizet hozzon.Rendőr kísérte az illetőt,de megjött a vízzel és általános itatás következett.Jutott még a padlóra is,állítólag ez is enyhítette a hőséget.

Az órák csak múltak,de az indulásnak semmi jele nem mutatkozott.Belefáradtunk már a várakozásba is,pedig semmi jóra nemszámíthattunk.Utitársainkkal még nem kerültünk annyira közel egymáshoz,hogy meghitten beszélgethettünk volna,bajaink lényegében közösek voltak,s még beszélgetni sem kívántunk egymással.Csak ültünk,mert ülni kellett.

Mint már említettem,Imre is és Paulus is az ajtó mellett ültek.Bár nem volt nagy forgalom,a rendőr néha mégis benézett,vagy kénytelen volt egy-egy utitárs kimenni,s így az ajtó többször kinyílt.Ilyenkor az ott ülőnek nem volt kényelmes helye,mert  az ülés vége ferdén le volt vágva az ajtó kinyithatósága miatt.Ha nem akarta,hogy az nekicsapódjon,mindig beljebb kellet ilyenkor húzódnia.Ezen a helyen Imre ült,de Paulus helyet cserélt,s ő ült a kényelmetlen helyen.A hőség miatt kissé széthúzódtunk egymástól a szoros üléseken.

Egyszerre három férfi lépett be,állítólag rendőrtisztek voltak.Az ajtót Paulustól nem tudták egészen kitárni.Valamennyien fiatalok voltak,de talán a legifjabb durva hangon így szólt: Üljenek összébb.Ilyen helyen hárman-négyen is elférhetnének.Vagy még mindig grófoknak,báróknak,uraknak érzik magukat ? Nem,nem éreztük azoknak magunkat.De azt is éreztük,hogy kísérőink sem azok.

Ez után a lehangoló epizód után csak még kedvetlenebbül vártuk a történendőket.Szívemről nem került le a vizes ruha.Másokra is kedvezőtlen hatást tett ez az eset.De nem segíthettünk,nem szólhattunk.Tulajdonképen ez volt az első durvaság,amivel találkoztunk.Azok,akikkel eddig szorult ügyünkben dolgunk volt,ha nem is voltak túlságosan előzékanyek,vagy udvariasak de korrekt emberi hangot használtak.Ez a hang néha talán túlságosa tárgyszerű és rideg volt,de sohasem bántó.Mindenki kötelességét vélte teljesíteni akkor,amikor nem akart megértőbbnek mutatkozni velünk szemben,de nem akarta kötelességét bántó magatartással túl sem teljesíteni.Megtették azt amire nyilvánvalóan parancsuk volt,de nem vállalkoztak egyéni kedvtelésből arra,hogy igazán nehéz helyzetbe kerülő emberekkel durván bánjanak.Ezek közül a rendőrtiszteknek nézett emberek közül is a legfiatalabb vállalkozott erre.Kétségtelenül nem voltak gátlásai.Nyugodtan tehette,védtelen emberekkel állt szemben.De hős nem volt.Sőt…

De elmúlt ez is,az idő ólomlábakon haladt.Eljött a dél is.A vonat csak állt,csak állt rendületlenül.Néha áthaladt valaki a kocsikon,jól becsapta az ajtót,ahogy ez már a vonatokon gyakran megesik.

Egyik ilyen átvonuló hangosan szólt,hogy a vonaton állandóan van orvos,ha  tehár valakinek valami baja van,szóljon.Vele volt egy ápolónő is.Akkor ez,első pillanatban szép,emberi dolognak tűnt.Most-két év távlatából-csak olyannak látom,mint mikor gyógyítják az akasztani vitt embert.Azért gyógyítják,hogy felakaszthassák! De nem volt senkinek semmi baja,nekem sem.

A hosszú várakozás alatt nagyon belefáradtunk az ülésbe.Kísérő rendőrünk maga is elfáradt.Egyszer azt mondta,hogy fel szabad állni,de az ablakhoz ne álljunk.A rendőr mosolyogva mondta,hogy abból semmi baj nem volna,de ha ezt megengedné,akkor hamarosan kinyitnák az ablakot,aztán kinéznének rajta.Leugranánk és visszaugranánk.Aztán leugranánk és nem ugranánk vissza.Szóval teljes lenne a rendetlenség.Ezért nem szabad az ablakhoz állni.

Mind kevesebb volt a kilátás arra,hogy még az este elérkezzünk Okányba,s kialhassuk magunkat.Pedig nagyon fáradt volt mindenki.Már harminc órája ,úgyszólván egyfolytában talpon volt a társaság,hiszen egy kis éjszakai fekvés alig számított.A rámolás miatt későn feküdtünk,korán keltünk s közben álmatlanul vergődtünk az ágyon.Pedig még soká kerülünk megint ágyba.

Noéh Feri barátomtól hallottam,hogy Urayék is Okányba mennek.Ugyancsak ő említette Kovács Gyuláékat is.Urayék a mi kocsinkban utaztak.Mikor már szabad volt felállni,odamentem hozzájuk.Kicsit beszélgettünk.

Elmúlt egy óra,elmúlt kettő,már délután három is elmúlt s mi még várakoztunk.Vajjon akkor miért hoztak el hazulról oly korán reggel?Igaz lehet az a rágalomnak  hangzó feltevés,hogy csak azért,hogy kevesen lássák?Nem tudjuk!Most már arra is kezdtünk gyanakodni,hogy majd Okányba is kora hajnalba érkezünk.

Délután kb.4  órakor aztán elindult a vonat.Elindult a Budapest-Magdolnaváros pályaudvarról,s kis idő múlva egy kenyarodónál feltűntek a napsugárban fürdő budai hegyek.A Jánosahegy,tetején az Erzsébet kilátóval.A Széchenyi hegy,a Hárshegy,a Hármashatárhegy.Külön csoportban a jellegzetes alakú Nagykevély.És messze délen a kis Gellérthegy.Mást nemigen láttunk,de tudtuk,hogy ott,ezeknek a hegyeknek az alján,ott telt az életünk.Ott volt,ott van és mindig is ott lesz a mi otthonunk.

Isten veled,szülőföldünk,Isten veled,szép otthonunk !Tudjuk,hogy nehéz idők következnek,tudjuk,hogy soká,talán nagyon soká lehetünk majd újra otthonunkban.De azt is tudjuk,hogy az otthon képe mindig velünk lesz,ébren és álmainkban.Jó és rossz sorsunkban,télen és nyáron,éjjel és nappal.És azt is tudjuk,hogy az otthon képe erőt ad,hitet ad,s talán reményt  és megnyugvást is .És hogy az otthon képét tőlünk senki és semmi soha el nem veheti.

.                                 

1. Fejezet.

Kocsink belsejében igen nagy volt a meleg.Nem csoda,hiszen a vonat egész nap ottállt nyár közepén a forró napon,ablakai mindig csukva voltak.Csak úgy lihegtünk már.Melege lehetett a rendőrnek is.Nem sokkal indulás előtt bejött,s azt mondta,hogy az ablakokat kinyithatjuk,denkine4k nem szabad az abkakhoz me4nni és azokon kinézni sem szabad.Ha ez ellen vétünk,többé nem engedi meg az utazás alatt az ablakok kinyitását,s akkor aztán kínlódhatunk a hőségtől.Tudomásul vettük.Valaki mégis  kiejtett egy rövid kis szócskát,ami körülbelül egy évig engem is kínozott: de „miért” ? A rendőr mosolyogva mondta,azért,mert nem akarja,hogy őt is közénk ültessék.Igy aztán mindennek az értelme tökéletesen megvilágosodott elöttünk.A én miértemre sem lehett volna ennél tökéletesebb választ adni,mégis egy évig tartott,amíg megértettem.Hiába volt fülem,nem hallottam,pedig milyen világosan megmondták.

Kanyargós pályán,sok váltón át vezetett utunk,előttem részleteiben teljesen ismeretlen vidéken.De állandóan lestük a tájat,hogy lássuk,merre  fog vinni az utunk.A nyitott ablakokon át beáramló levegőt élvezteük.Vagy 10-15 percnyi út után Kőbánya alsó állomáson haladtunk át.Arra következtettünk ebből,hogy a ceglédi vonalon visznek.Nem álltunk meg.Pár perc múlva a „Vasgyár-utca”-i megállón  mentünk keresztül,s mindjárt utána,jobb kéz felől láttuk a lajosmizsei vonal elágazását.Milyen sokszor jártunk arra,hogy úntuk sokszor,s most milyen szomorúan néztük,hogy nem arra megyünk.

Egymás után haladtunk át az állomásokon.Vonatunk gyorsan ment,csaknem gyorsvonati sebességgel.A vonat ablakain beáramló friss levegő felüdített ,s egész napon át tartó elernyedettségünk valamit engedett.És ha étvágyunk,sorsunk ilyen alakulása folytán véleg elveszítettnek látszott is,azért beláttuk,hogy valamit kell ennünk.Tehát ettünk.Ezen sokat segített az otthonmaradottak által becsomagolt útravaló.Ez nem közönséges útravaló volt.Nem csak azért csomagolták,hogy együnk,hanem azért is,hogy az úton is emlékeztessenek szeretetükre.Húsjegy –világ volt akkor,s így,ha szűkreszabottan is,de rendszeresen hozzájuthattunk egy kis húshoz.Arra azonban igen ritkán került sor,hogy téliszalámit vegyünk.Most egy egész rúd szalámit találtunk a becsomagolt élelmiszerek között.Úgylátszik,összeadták húsjegyeiket s valahol,ismerős helyen rúdszalámira váltották be.Imre fiam mindig híres volt szalámi-tiszteletéről.Egészen kisgyerek-korában,amikor riadó volt,egyetlen,tartalék rúdszaláminkat felragadva ment le az óvóhelyre.Moszt sem maradt közömbös a szalámival szemben.Mi inkább a romlandóbb ennivalót akartunk először elfogyasztani.Végre aztán ő is belátta ennek az álláspontnak a helyességét,mégis hangosan hozzáfűzte,hogy:unom már az örökös szalámit.Voltak,akik felfigyeltek rá.s talán komolyan vették.Mi csak nevettük a „savanyú szőlő”ez újabb változatát.

Egymás után maradtak el Pilis,Monor Albarti Irsa,s messziről már feltűnt-ezt ülve is láthattuk-a ceglédi kéttornyú református templom.A váltók zakatolása után befutottunk a ceglédi állomásra.Nem emlékszem,hogy megálltunk-e ott.ha meg,akkor is csak rövid időre.Néhány perc múlva láttuk jobb kéz felől,a mi oldalunkról a kecskeméti vonal leágazását.Milyen közel vagyunk bátyámékhoz,hugomékhoz s most csak úgy elmegyünk másfelé.Elszoruló szívvel néztem a kecskeméti vonalat-de az hamarosan eltűnt.

Hiába akartam mindig csak visszafelé nézni,minden eltűnz már előlünk,de ha előre néztünk,akkor seláttunk semmit.Köd előttem,köd utánam…

Átzakatoltunk-hisz a „zakatolás” ma úgyis nagy divat-Abony állomáson,s néhány perc múlva Szolnok előjelei mutatkoztak.Házak,vágányok,kémények.Aztán beérkeztünk az állomásra,ahol megálltunk.Már hanyatlóban volt a Nap.Itt kaptunk vizet szomjúságunk oltására.Rendőri kísérettel megint leszállhatott valaki és hozhatott mindnyájunk örömére vizet.

Hamarosan tovább indultunk.Csakhamar feltűntek azok a nagy,új házak melyek az utóbbi évtizedekben épültek.Áthaladtunk a Zagyva kis hídján,aztán a hatalmas Tisza-hídon.A Tisza akkor nagyon kis folyónak mutatkozott,csak medre alján folyt a víz,elég alacsonyan.Valamikor gyakran utaztam erre,s a Tiszát más vidékről is ismertem.Láttam azt már olyan nagynak is,mint a tenger.

Úgy emlékszem,hogy még a Tisza hídja előtt van egy hatalmas kanyarodó.Itt megrendülve láttuk a helyünkön ülve a kanyarodó,rendkívül hosszú vonat végét.Elszorult a szívünk a gondolatra,hogy már két hónap óta másodnaponként ilyen hosszú vonatok szállítják ismeretlen és kétes sors felé az emberek ezreit.A vonat III.osztályú személykocsikból és sok-sok tehervagonból állott.A szerelvény hossza talán fél kilométer is lehetett.Sokáig lenyűgözve bámultuk a távoli utolsó kocsikat.De az út hamarosan kiegyenesedett,s már csak gondolkodhattunk ennek a hosszú vonatnak szörnyű jelentőségein.

Ezt a vonalat is elég jól ismertem.De azért gyakran kezemben volt öreg menetrendem,s a térképen külön figyelemmel kídértük,hogy merre járunk.A kilencven év fölötti,magányosan utazó Virányi bácsi is el-elkérte,így egy kicsit beszélgethettünk.Mosolyra is kényszerített,mikor  azt kérdezte,hogy ide sohase jön az utasellátó egy kis sörrel? Erről pedig szerinte gondoskodni kellett volna !

Közeledtünk Szajolhoz.Itt ágazott el az aradi s a nagyváradi vonal,vagy nevezzük békéscsabai és püspökladányinak.Úgy gondoltuk,hogy a legrövidebb út Ókányba Gyomán át vezet,s azért  arra számítottunk,hogy a csabai vágányon fogunk haladni.Hamarosan Szajolba értünk.A vonat megállt,de csakhamar indult tovább.Egyszer csak látjuk,hogy a jobb oldalon elágazik egy vágányEz az aradi vonal.Tehát másfelé visznek.Mit jelent ez ?Miért megyünk Püspökladány felé ?Kissé erős képzelőtehetségünk működésbe lépett .Már beesteledett,kivilágított állomásokon haladtunk át. A levegő már kellemesebbé vált,a nagy hőség elmúlt.Valamit megint ettünk,de ezek az evések inkább csak csipegetések voltak.Figyeltük az állomásokat.Sötét volt,nemtudtuk a neveket elolvasni.Törökszentmiklós állomásra erősen emlékeztem,azt fel is ismertem jellegzetes alakjáról.

Kimerültek voltunk,be-be csuktuk szemünket,el-elbóbiskoltunk egy-két állomásig,de azokon csak átszaladtunk.Amikor aztán legközelebb megálltunk,a mi kocsink az állomásépület közelében volt,s kivehettem,hogy kisújszálláson vagyunk.Már éjszaka volt.A menetrend szerint innen is elérhető Okány,Dévaványán átMost erre vártunk izgatottan.

A teljes sötétség beálltakor megszűnt a szigorú ülés.A lámpákat meggyujtották.Mi meggémberedett tagjainkat kinyújtóztathattuk.Fel-felálltunk,nagyokat hallgattunk.Hallgattuk azokat,akik hangosabban beszélgettek.Valaki a szomszéd”páholyban” vicceket mondott.Ott hallotta pl.azt a bölcs dolgot,hogy miként lehet a Szaharában oroszlánt fogni?Ki kell szitálni a Szahara homokját,s ami benn marad,az az oroszlán.Hasonló történeteket mondott ott valaki,a gondtalanság maszkját eröltetve magára.Elzné két pici gyermeke nem tudott aludni.Sírtak,hogy gyerünk már haza.Haza akarok menni,miért nem megyünk már haza ?Itt sóhajtottak,ott morogtak,elkókadt már az egész társaság.

A vonat a Dévaványa felé vezető útra indult.Egyetlen állomás nevét sem sikerült kivennünk.Éjfélre járt az idő.Kis bóbiskolás után felfrissülten néztük a sötétséget.Elz Feri odajött hozzánk,s hosszasan,sokat beszélgettünk.Elmondotta,hogy őt nem is utasították ki Budapestről.Kb.két hónapja volt az esküvője.Feleségét első házasságából származó két gyermekével,s nagybátyjával tiltották ki,ő viszont nem volt hajlandó feleségét elhagyni.Igy került ő is erre a vonatra.A vonat feleségének volt birtokán is áthaladt.Gondolható,milyen érzéseik voltak akkor.Elmondta,hogy fellebbeztek a végzés ellen,s kint is jártak náluk.Én is fellebbeztem,nálunk nem jártak.Örüljek neki,mondotta.Én csodálkozva nézhettem.Erre elmondta,hogy a kint járt két egyén kikérdezte őt mindenféléről,s aztán kijelentette,hogy ő nincs is kitelepítve.Miért nem marad akkor otthon?A feleségét csak nem hagyja,mondotta.Ezt a dögöt ? E miatt a dög miatt akarja ő is elveszíteni otthonát?Csak nehezen tudott uralkodni magán,hogy ne üssön,rúgjon.De a józan ész felülkerekedett.Hosszasan,sokmindenről beszélgettünk,tervekről,okányi találkozásainkról,s a távolabbi időkről.

Altaiékkal is beszélgettün k.Első,már teherautós utitársaink voltak,hozzájuk éreztük magunkat a legközelebb.Elmondták,milyen kedves volt hozzájuk valaki,nem tudják,ki,ott nálunk,mikor a mi holmijainkat rakták fel a teherautóra.Ők leszálltak akkor a kocsiról,s jöttek-mentek az utcán.Valaki hozott reggelit,s kisebbik fiának egy csésze meleg kávét.Nagyon jól esett ez a kedves,megértő és segítő figyelem.

Vonatunk egyre haladt a vak éjszakában.Hosszú idő múlva álltunk csak meg.Megint szerencsénk volt-milyen nagy szerencse!-mert el tudtuk olvasni az állomás nevét.Dévaványa.Már elmúlt éjfél.Most már azt szerettük volna,hogy már világos legyen,mire Okányba érkezünk.Túl naivak voltunk.Azt hittük,hogyha odaérünk,azonnal leszedik a csomagjainkat,s néhány bútorunkat.De ne vágjunk a fejlemények elé.

Tovább haladtunk.A fáradtság megint urrá lett rajtunk.Még Szeghalom állomásra emlékezem.Akkor már azt mondták,hogy hamarosan Okányban leszünk.Sötét éjjel volt még.

Arra  emlékszem,hogy Vésztőn áthaladtunk,de hogy megálltunk-e ott,azt nem tudnám megmondani.A következő állomás Okány.Most aztán az a kérdés került az érdeklődés előterébe,hogy van-e Okányban villany?Mindnyájan reméltük,de senki sem tudta.Feltűnt,hogy órák óta nem nézett be hozzánk a kísérő rendőr.Úgy látszik,hogy Budapesttől távolabb már nem féltettek bennünket annyira.Elkészültünk a leszállásra.Rendőr most sem volt velünk,akkor sem,amikor vonatunk megállt Okány állomásán.Akkor láttuk,hogy ott petróleumlámpa ég.Villany tehát nincs.

Aztán hallottuk a kiabálást,hogy leszállni,leszállni.Tehát leszálltunk,kézipodgyászainkkal kezünkben.Jól esett a földre lépni,csaknem 24 órás ülés után.Hajnali 3 óra volt,már derengett.

De nem mehettünk ám akármerre.Mindenfelé rendőröket láttunk.Kiadták a parancsot,hogy az állomás előtt sorakozzunk kettesével.Mi négyen lévén,két párt alkottunk.Mögöttem egy asszony állt,karjában tartott csecsemőjével és egy férfival.Egy rendőr megszámolt,aztán kiabálni kezdett a hátam mögött állókra,hogy kettesével álljanak.A gyerek is számit.Kettőig tudhatnának számolni!

Végre,úgy látszik,stimmeltünk.Ekkor kivezettek az állomás külső oldalára,s ott egy magtár-szerű  nagy épület elé állítottak.Egy rendőr asztalt és széket hozott,egy másik ráült és elővett egy halom iratot,s azokat rakosgatta.Aztán hangosan szólt,hogy akinak a nevét szólítja,az jöjjön oda hozzá.Tudomásul vettük és vártunk.A nevekre pedig igyekeztünk figyelni,de ismerős nevet nem hallottam.A magamét is csak alig.Csak Varsány Pistára emlékszem ebből a névsorból ismerősként.Mindez különben olyan erős rendőri felügyelet mellett történt,mintha mindannyian legalább is betörők vagy gyilkosok lettünk volna.

A  szólítottak,odamentek az asztalhoz,átvettek egy iratot,,aláírtak valamit,s távoztak.A sor felbomlott.Végre hallom nevemet.Odamentem.Átadták a Békésmegyei Rendőrkapitányság  hatósági osztályának 2704/1951.VI.a.számú határozatát.Ennek szövege úgy hangzik:”A 8130/1939 M E sz.rendelet és a 760/1939 B M szrendelet értelmében,a Bugapestről történt kitiltás következtében kijelölt jelenlegi lakhely kényszerlakhelynek tekintendő.Azt az illetékes I.fokú rendőrhatóság engedélye nélkül el nem hagyhatja.Ez nem érinti a kitiltó belügyminisztériumi véghatározatban megállapított más lakhely kijelölése iránti kérelmére vonatkozó jogát.Erről értesítem  1.Sarkadi rendőrkapitányságot 2.Dr.Buza Kiss Imre eredeti foglalkozása miniszteri tanácsos Okány  284 sz.községi lakost és vele egy háztartásban élő B.K.Imréné,felesége ,B.K.Imre,fia és B.K.Judit lánya  - Békéscsaba,1951jún.21. Nagy János r.szds.,a megyei kapitányság vez.h. „

Aztán,amikor már mindenki átvette a papírját,átvezettek az állomás raktárépülete mellé,s azt mondták,hogy ott várjunk,míg a sor ránk kerül

Az állomásépületnek ezt a részét rendőrök állták körül.Hogy mi volt ezzel a céljuk,nem mondták.Bizonyára a karhatalmat jelezték,nehogy valahogy ellen álljunk szép és bölcs intézkedéseik végrehajtásának.A falu népe a rendőrök során át bámészkodott felénk.Az út tele volt teherautókkal.Jó ügyhöz méltó buzgalom jelei látszottak mindenütt..

Most már nekünk csak várnunk kellett.A Nap már ránk vetette első sugarát.Hideg volt.A két napi nem alvás is hozzájárulhatott,de nagyon fáztunk.Vékonyan voltunk öltözve,nagyöbb kabát,melegebb holmi nem volt kéznél.Jöttünk,mentünk,néztük a rakodást.Megkerestük a vagont,amelyik a mi dolgainkat rejti,s láttuk,hogy arra még soká került sor.A teherautók odaálltak a vagonokhoz,aztán nekifogtak,átrakták a bútort,s miegymást,s mentek.El-e

lnéztük ezt a szakszerű munkát,topogtunk,kezeinket dörzsöltük.

És beszélgettünk.Észrevettem Tillmann Pistát és Tóth Bálintot.Úgy látszik,elmélyülten beszélgettek,mert a viszontlátás öröme egyáltalán nem látszott rajtuk.Hamarosan el is jöttem tőlük.

Egy magányos nővel,Tóth Tibornéval ismerkedtünk ott meg.Ura egykor Lajos öcsém főnöke volt.Most beteg,kórházba vitték Budapesten.Nem hozták el.

Egy volt ezredessel,Poich Lóránttal találkoztam.9 tagú családjával jött.Felesége,gyermekei,veje,unokája.Hamarosan megállapítottuk,hogy együtt jártunk a gimnáziumba.Ő  egy-két osztállyal alattam járt.

Találkoztam az állomáson Úrváry Jánossal is,akit még a Kölekedési Minisztériumból ismertem.Feleségével,s lányával hozták el.Lánya az utolsó estét még bánatában átszórakozta.Különben odahaza egy helyen vásároltuk a kenyeret.

Természetesen beszélgettünk volt utitársainkkal,Altaiékkal is.Ők a 4.számú tanyába mentek.Mi Bujdosó Imréhez készülünk,Okány 284 alá.

Unalmas volt a hosszú ácsorgás Kézipoggyászunk velünk volt.Azokra ültünk,ha nagyon belefáradtunk.Láttuk,voltak,akik besétáltak a feluba.Már nem kellett nagy tömegben maradnunk.Mi csak vártunk.És néztük a rakodást,ott sokmindent láthattunk.

Láttunk kevés szépet,sok csúnyát,kevés jót,sok rosszat.Láttuk,hogy milyen nagyon kevés megértéssel intézték dolgainkat.A kézipoggyászainkról kellett csak magunknak gondoskodnunk,a többi holminkat rakodó emberek szedték le avasúti kocsikból és rakták át a teherautókba.Általában rendőrök irányították őket,de láttunk másokat is ott ügyködni.

Az autókat gyorsan megrakták,a csomagolás,rámolás nem volt túlságosan gondos.Amikor a rakodással elkészültek,az utasoknak fel kellet szállni a teherautókra.Ugy helyeztkedtek el,ahogy éppen tudtak,aztán elindultak.Sok ilyent néztünk végig.

Utitársaink túlnyomó részét nem ismertük.Nem tudom,kié lehetett az a szép recamier,amelyet sehogy sem tudtak a vagonból kiemelni.Minden irányba próbálták,de sehogy se ment.Be bizonyára a kocsi másik oldalán tették.El kell ismernem,hogy a rakodómunkások igyekeztek megkímélni ezt a szép bútordarabot.Az irányító rendőr azonban nem sokáig bírta ezt nézni.El kezdett kiabálni.Gyorsan,gyorsan,húzzák már ki azt a díványt.Erősen meg kell húzni,majd kijön.A bútor gazdája közbeszólt:de kérem,széttépik a heverőmet.-Nem baj,csak gyorsan,Ha elszakad,majd megvarrják.Az elvtársaknak is rongyos a ruhája,azzal maguk sem törödnek.

Egy másik autó megrakodásánál nem tudták jól elhelyezni a dolgokat,az autó is kicsi lehetett, úgy látszott,néhány bútordarab lemarad.Az irányadó rendőr kiabált.Nyomják bele,legfeljebb eltörik.Itt nem maradhat.Fő,hogy fenn legyen a teherautón,az már mellékes,összetörik-e,vagy nem!

Voltak azért a rakodómunkások között is olyanok,akikben kevés jóindulatot lehetett észrevenni.Hangosan beszéltek azokról,akiknek a dolgait rakodták.Mint”rongy urakat”emlegették őket.

Lassan magasabbra hágott a Nap.a hideg enyhült.A rendőrök során túl falusi lakosok álldogáltak és nézelődtek.Nézték,hogy mi történik itt.De éppen úgy nem értették ők sem az egészet,mint ahogy mi sem értettük.

Érkezésünket,-amint azt utólag hallottuk-,nagy izgalom előzte meg a faluban.Hogy mi érkezünk,erről csak előző este,napnyugta után értesítették az embereket.Természetesen csak az érdekelteket.A tömeg nem tudott erről,ellenben látta a faluba érkező sok teherautót és rendőrt.És ebből olyan következtetéseket vontak le,amilyen gondolkodásmódjuknak és képességüknek megfelelt.

Ide-oda jöttünk és mentünk.Eleinte a napos helyeket kerestükA vagonunkat mindig figyelemmel kísértük.Lassam fogyott a nép.Már nagyon vártuk,hogy reánk kerüljön a sor. 9 óra is elmúlt már,mikor az egyik sorfalat álló rendőr,-látva,hogy szerényen várunk,de mindig hiába-,egy érkező üres autót a mi vagonunkhoz irányított.Egy másik pesti társaság hasonló türelmetlenséggel várakozott,mert a férfi valósággal ráordított a sofőrre,hogy most oda álljon.És az ,helyt adva az erősebb hangnak,oda állt.A rajtunk segíteni kívánó rendőr csak intett,hogy mit tegyen,nem tud segíteni.

Azért,mikor az óra már 10-et mutatott,s amikor már minden autó utolsó fuvarját csinálta,miránk is sor került.

Először egy kis kövér,egyenruhás ember jött oda.Mint ezt később megállapítottuk,községi kézbesítő volt.Kérte az írásainkat.Megnézte.S elkezdte a fejét jobbra-balra ingatni. A mozgása fokozódott.Mozgott már a válla,később felsőteste,majd végül,úgy látszott,egész teste.Nem értettem.Ott állt már a teherautóA kis kövér ember visszaadta iratainkat és elment.Kis idő múlva egy polgári ruhás ,magas,sovány tisztviselő külsejű emberrel tért vissza.Újra elkérte az iratokat a kis kövér és mutatta a magas soványnak.A magas sovány is elkezdte a fejét jobbra-balra mozgatni.Aztán ő is kiterjesztette a mozgást a vállára,derekára,egész testére.S a kövér is vele mozgott.Ketten bólogattak nagy hévvel ,s így mi azt kezdtük sejteni,hogy valami hiba van a mi arataink körül.Mozgásuk néha párhuzamos volt,végeredményben azonban a magas sovány általában hosszabban mozgott,mint a kövér.Igy is kellett ennek lennie,hiszen a hosszabb szárú inga lengésideje is hosszabb.A párhuzamosság tehát csakhamar megszűnt.A kis kövér és a hosszú feje néha majdnem összeverődött,aztán a lehető legtávolabbi helyzetbe került egymástól.

Ez a nyugtalanító jelenet is végetért egyszer.A kis kövér szólt,hogy nem vihet minket négyünket a számunkra korábban kijelölt Bujdosó Imréhez,mert a kijelölt helyiség nem felel meg nekünk.Az egy utcára nyíló üzlethelyiség.Négy ember abban nem lakhat.Ezt mondta a magas sovány is,aki későbbi megállapításunk szerint a községi adóhivatalban dolgozott.Én csak bámultam.Nem én választottam ki ezt a helyiséget,erről biztosíthattam csak őket.A kis kövér azt mondta,hogy akkor e helyett sokkal jobb helyre visz minket,egy tanyára.Vállvonogatással tudomásul vettük intézkedéseit.

Ekkor szólt a sofőrnek,hogy hova vigyen minket.Az tiltakozott.Ezzel a kocsival tanyára nem mehet.Ez azt nem bírja.Mások erősítették,hogy a kocsi bírja.Végül is bele kellett törődnie.A beletörődést az is előmozdította,hogy bútoraink egy részét már fel is rakták a kocsira .A rakodás gyorsan ment.Vigyáztunk,hogy semmi ott ne maradjon.

Talán  ½  1 óra lehetett,amikor azt mondták,hogy szálljunk fel.Nem volt könnyű a elkapaszkodás a teherautó magas oldalán,de azért sikerrel felszálltunk.Nehezebb volt ott tűrhető elhelyezkedést találni.A fotelágy volt a legkényelmesebb ülőhely,aztán táskák,matrac.

Elindultunk.Akkor nem is sejtettem,hogy merre járunk.Kétség kívül a Vasút-Sztalin utcán át mentünk a Vésztői útig,aztán addig,amíg a demeteresi u.n.Dimitrov utca indul ki belőle.Eddig még csak nem volt semmi hiba.A demeteresi út azonban a vasúti átjáró ,különösen pedig a falu széleután olyan volt,mint amilyennek Vörösmarty leírta Magyarország címerét.Hegy-völgy váltakoznak gazdag ölelésben.Persze mim akkor nem tudtuk ,merre járunk.A sofőr erősen rákapcsolt.Az autó hátsó része a legrázósabb hely. Mindenünk mozgott,mi is ki-ki estünk ülőhe4lyünkr5ől.Repült ott minden!Kiugrott az üveg a kosárból,a bútorok csaknem kirewpültek az autóból.A hegedűt nagy erőfeszítéseel tartottuk,hogy baja ne legyen..Egymást is megfogtuk,mert abban a vad száguldásban  a rossz földúton igazán kivethette volna az autó bármelyikünket.Ez az autóút szörnyű volt.

Aztán jobb út volt,mert a rázás alábbhagyott.Bizonyára a telefonvezetékes úton mentünk,egészen a demeteresi dülőútig,a Nagy Lajos-féle tanyáig,s onnan a demeteresi úton.Itt már nézhettük a tájat,mert ha nem is ragadta meg különösen a figyelmünket,szép alföldi táj volt.Aztán erről az útról is letértünk egy tanyába vezető bejáróútra.S hamarosan megérkeztünk Cs.Nagy Albert Demeteres 170 sz.tanyájára.

Lekászálódtunk.A kutya üdvözölt hangos ugatással.A ház kapujában megjelent egy alacsony,hajlott hátú,bajuszos ,szalmakalapos idősebb férfi,a házigazdánk.Mosolyogva állt meg ott,kezet nyújtott,s így szólt:  - Isten hozta

Nem,minket nem az Isten hozott ide,egészen földi hatalmaknak köszönhetjük ezt a sorsunkat.Istennek ebben csak annyi szerepe lehetett,hogy tűrte,nem parancsolt megálljt.De ez a fogadtatás kedves volt,megható és jóleső.

Mikor mindannyiunkat hasonlóan üdvözölt,én pár szóval elmondtam,hogy amíg itt lakunk,igyekezni fogunk,hogy ne okozzunk sok kellemetlenséget és ne legyünk túlságosan a terhükre.Biztosítottam,hogy nem mi jöttünk ide,hanem úgy hoztak,tehát nem tehetünk róla,hogy bizonyos mértékben kényszerűen a terhükre leszünk mégis.Ő erre azt mondta,hogy két külön helyiségben leszünk,meg leszünk egymás mellett.

Ez alatt a pár perces beszélgetés alatt a velünk jött rakodómunkások-akik a sofőr mellett ültek-,elkezdték dolgaink lerakását.Pont azok a munkások jöttek velünk,akiktől féltünk.Az egyik fiatal siheder tett is egy megjegyzést mindjárt.Spárgából kötözött szatyorban sok mindenféle között volt egy fehér,gumitalpú tornacipő.Derék barátunk ezt tánccipőnek nézte.”Azt hiszi,hogy itt is mindig csak táncolni fog?itt már más világ lesz.!Minek ide báli cipő”.Ez a „báli”cipő már tornacipőnek is rossz volt.

A kis kövér községi kézbesítő is eljött ide velünk.Itt már rendőr nem volt.Azt mondta nekem:”Jó cselédek ezek,kérem”

Bevezettek jövendő szobánkba,a konyhából jobbra nyílott.Ez egy kicsit nehéz pillanat volt.Egy 3.5x4 m-es helyiség egy kicsinyke ablakkalAlig-alig láttunk benne.Elszorult a szívünk arra a gondolatra,hogy szerény otthonunkat erre a helyiségre cserélték át.A helyszűkét növelve egy jókora búboskemence is volt a kamrában,mely annak negyedrészét elfoglalta.

El sem tudtuk képzelni,hogyan férhetnénk el benne.minthogy az autó mielőbb indulni akart vissza,nem okoskodhattunk sokat.Gyorsan határoztunk.Hogyan állítjuk majd fel a két ágyat,s hova tesszük a szekrényt?Aztán hordtuk be a holmikat.

Az egyik rakodómunkás szólt Paulusnak”Tessék már megvígasztalni a kisasszonyt,a ház mögött sír.”Paulus odament,s ott találta Juditot zokogva.Erős lelkű lányunk ezt már nem bírta erővel.Szép,világos otthonunkat elvenni,s egy ilyen szűk helyiségre kijelenteni,hogy ez a mi állandó lakásunk-nem,ezt nem lehetett csak úgy tudomásulvenni.Láttuk már,hogy a fekvőhelyeken kívül legfeljebb egy szekrény férhet be.Hova tesszük a másik szekrényt és a ládákat?                                                 

Judit,mióta felcseperedett ,nagyon ritkán sírtNem tartozott azok közé,kik egy szelet tortáért is sírnakÉs most mégis,nagyon eltörött a mécses.Én-én csak szerettem volna sírni.Okunk volt rá bőven.

A teherautóról gyorsan leraktak mindent,aztán elmentek.S mi ott maradtunk CS.Nagy Albertnél,azzal,hogy ezután ott lakunk.Szörnyű gondolat volt.De nem adhattuk át magunkat gondolatainknak,mert rakodnunk kellett.Tele volt az udvar is sok-sok csomagunkkal.Igyekeztünk melőbb tűrhető,vagy legalább is tűrhetőbb elhelyezkedést találni.

Előkerült közben a háziasszony is,a Rozika.Szép,egyenestartású,a gazdánál jóval fiatalabb asszony.Ő is kedvesen fogadott,s bemutatta 8-9 éves fiát Sanyit.Helyes,kedves arcú fiú volt.

Házigazdánk segített az ágyakat felállítani.Minthogy néhány lába az ágyaknak is kitört,ezeket pótolni kellett.A szekrény hiányzó lába alá tégladarabokat tettünk.Végül is álltak az ágyak,s állt a szekrény is.a két ágy közül az egyiket a bejárati ajtóval szemben lévő fal mentén ,a másikat annak a végén,a jobboldali fal mentén helyeztük el.A két ágy tehát merőlegesen állt egymásra.A zudvari fal mentén elhelyezett ágy végén volt a szoba egyetlen,kicsiny ablaka.s aztán,közvetlenül az ajtóhoz került a ruhásszekrény.A szemközti fal mellé állított ággyal párhuzamosan helyeztük el a vaságyat,s a fotelágyat,közvetlenül egymás mellé.A fotelágy már pár cm.-re volt a kemencétől.Azt láttuk,hogy több holmi a szobában nem fér el.Csak még egy szék  az ablak elé,az ágy és a szekrény közé.Ez a szák volt a mosdónk,mert rajta volt mindig a mosdótál.

Hamar behoztuk az ágyneműt is.s az ágyakat elkészítettük,hogy minél hamarabb lepihenhessünk.Aztán az udvart kellett nagyjából rendbehozni.A polcosszekrényt,amelynek a szobában már nem jutott hely,a háziasszonyunknak,Rozikának az engedélyével a konyhában,a bejáratnál  balra helyeztük el.Ugyancsak a konyhában,a házigazdáék szobájának ajtaja és a kemencenyílás közé került a varrógép.Asztal,székek,ládák kint maradtak az udvaron.Később ezeknek helye kint a tornácon,Nagy Alberték szobája előtt volt.A ládák napok múlva ugyancsak oda,s részben a konyhába kerültek.

A szobánkban volt egy ismerős darab is.Egy ruhafogas.Olyan,mint nálunk is volt a tanyán.Ezt bent hagytuk nálunk a szobában,s gyakran később hasznát is vettük.

Kora délután volt már,mire odáig jutottunk,hogy lefekhettünk.Emlékezetem szerint valami meleg levessel a házigazdáék megkínáltak.Ettünk is keveset ,a mi csomagjainkból is fogyasztottunk.Aztán nagyon kezdtünk a lefekvésre gondolni.

Június 22.délutánja volt.Paulus nevenapja.Több,mint két napja nem aludtunk.Látszott is rajtunk a kimerültség.Lefeküdtünk.Ekkor észleltük csak,hogy szobánk ajtaján nincs zár,csak egy fakilincs.

Lefeküdtünk.Emlékszem,nem sikerült hamar elaludnunk,túl sok gondunk elűzte az álmot.Végül az mégis győzött,s elpihentünk.

Lefelé hanyatlott már a Nap,mire felébredtünk.Ez a kis pihenés nagyon jót tett.Ekkor láttuk elszomorodva,hogy szobánk sokkal kisebb mint amilyennek gondoltuk.Ha a fekvőhelyek ki vannak nyitva,az egész szoba tele van.Ha a beljebb fekvők közűl valaki ki akar menni,annak nagy művészettel kell lépegetni,amíg kijuthat.És akkor az ajtót éppen csak hogy ki lehet nyitni.Fent ebben a szobában egyszerre négyen nemigen lehetünk.

Láttuk tehát,hogy itt helyzetünk nem lehet tartós.Arra gondoltunk,vajjon nem lett volna –e mégis jobb elhelyezkedés számunkra ,ha a Bujdosó-féle üzlethelységbe visznek.Nem a bujdosóékat akarták-e mentesíteni,amikor ide hoztak minket ? Úgy határoztunk,hogy másnap,szombaton reggel mindnyájan bemegyünk a faluba,s megnézzük a Bujdosó-féle helyiséget.Felkeltünk,s kimentünk szemlélődni,ismerkedni új környezetünkkel.

A házigazdáékon kívül legfontosabb új ismerősünk Bobi  volt.Egy fekete, pulinak nevezett kutya ,amely azonban szerintünk nem puli volt .Kedves,nagyon éber állat,s bizony eltelt néhány nap,mire hajlandó volt tudomásul venni,hogy mi is a házhoz tartozunk.Idővel azonban tökéletes lett köztünk a barátság.Különösen Paulushoz ragaszködott Bobi.Hazaérkezésünkkor,mihelyt észrevette, messze elébeszaladt,s örömteli ugrándozásával veszélyeztette ruházatunk épségét.Október folyamán,a cukorrépa szedéskor a farcsai-földre ki jött Bobi hozzánk.

Bobi nagy koloncot hordott a nyakán.Minden olyan kutyának koloncot kellett viselnie,amelyik kutya gazdájára azt mondták,hogy kulák.A mi gazdánk is megkapta ezt a rangot,s Bobi viselte a kulák- jelkvényt .Mindezt én csak az idők folyamán tudtam meg.Mikor Lovas Károlyék Jogász nevű,borjú nagyságú ,fehér kutyájáról érdeklődve kérdeztem Lovasnét,miért nincs rajta kolonc,azt felelte,hogy ők nem kulákok.Nehezen értettem meg az egyenlő elbánás elvét feltétlenül helyesnek valló eszemmel,hogy ez így van.A megértést saját sorsunk is elősegítette.De magyarázatot is kaptam rá.A szabályok szerin minden kutyán vagy koloncnak kell lennie,vagy megkötve kell tartani.Igen ám,de ezt a szabályt csak az u.n.kulákoknál ellenőrzik.Ott egy hiba több száz forintba kerül.A többiek e szabály alól fel vannak mentve.

Megismerkedtünk a macskákkal is,Juckóval,Gusztival és Marcsával.A tanya épületeiben sok volt az egér,kellett ez a nagy létszám.Juckó fehér-fekete színű,16 éves,jó egerésző macska volt.Zokon vettem tőle,hogy egyszer megfogott egy kis fecskét.Guszti 7 éves kandúr,házigazdánk a háború végén,a két front közül hozta.Marcsa volt a legfiatalabb,vele meg az volt a baj,hogy étkezésnél folyton felkapaszkodott,s nem hagyott békén.

Megnéztük a disznókat.Kisebb-nagyobb malacokból és idősebbekből adódott a jelentős létszám.Téglával kirakott ólakban-bár a gémeskúthoz mégis közel-laktak ezek az állatok.Esténként a házigazdánk Sanyi fia legeltette őket Bobi közreműködésével.Bobi egy intésre is ugrott már,s terelte a malacokat.

Benéztünk az istállóba is.A közvetlen a szobánk mellett lévő lóistállóba,s az utána következő tehénistállóba.Akkor mindkettő üres volt.Az egyetlen tehén borjával legelt.A lovak,Füstös és Manya még munkában voltak.

Tájékozódó utunk során alaposan szemügyre vettük a tanyát.A ház főbejáratával szemben volt egy épület,a kamra.Ennek ajtajából végig lehetett tekinteni a tanya főépületén.

Ez a főépület két részből állt.Egy magasabb,újabb és egy alacsonyabb,régebbi épületből.Az újabb rész egy szobából és konyhából állt.A szobán egy nyugatra,s egy délre néző ablak volt.Maga a szoba,amint ezt idővel láttuk,szép,tágas,földes padozatú volt,búboskemencével.Ebben lakott Cs.Nagy Albert feleségével és két fiával

A konyha ajtaja volt a lakás egyetlen bejárata.A konyhába lépve balra volt Nagy Alberték szobája,jobbra a mi kamránk.Az ajtóval szemben egy ablak nézett északra.Az alatt az öt hónap alatt,míg ott laktunk,egyszer láttam kinyitva,- akkor is az én kezdeményezésemre, meglehetős megrökönyödést kelteve-,igen rövid időre.

Aztán következett a mi”szobánk”.Ez már az épület régebbi,alacsonyabb részéban volt.Egy méterrel keskenyebb is volt az új épületnél.A keskenyedés által keletkezett sarokban a tornácon szék és asztal állott,a nyári időszakban a háziak itt étkeztek,itt üldögéltek,általában itt tartózkodtak.

A lóistálló és a tehénistálló is nagy méretűek voltak,nem csak egy-két állat részére épültek.A tehénistállóba jelenleg inkább csak a tyúkok jártak tojni.

Az egész épület kb.30 m.hosszú volt,az udvar felé eső déli oldalon végigfutó fedett tornáccal.Az új épületrész előtt  a nyugati oldalon egy régi daráló,mellette ágy,utána egy kampónak nevezett fapad.Ez elé helyezték el kis fehér asztalunkat,melynem egyik lába az úton kitörött.A kanapé mellé került a nagy fehér ládánk.Ez a kanapé volt állandó tartózkodási helyünk.Csak a déli órák voltak kellemetelenek,mert a Nap erősen odasütött.A tornácnak az új épület elé eső részét faoszlopok tartották.Az épület nyugati részén a tornác falazattal volt lezárva.

A háznak ez előtt a része előtt drótkerítéssel elkerített kertecske volt,abban két szép körtefa.Az egyiken érkezésünkkor apró sárga körte érett,a másikon jóval később igazán fínom ízes körte termett.A kampó és az ágy elötti részen néhány tőke szőlő futott fel magasra,védelmet nyújtva aforró nyári nap ellen.Maga az elkerített kis kert különben igen elhanyagolt és sívár volt.Az egészen kicsi csirkék számára jelentette néhány hétig a nagyvilágot.

A konyhaajtó előtt téglával kirakott út vezetett ki az udvarra.A bejárást lécajtóval lehetett lezárni.Mellette volt a padlásfeljáró-a padláson én sohasem voltam.Az épület alacsonyabb részén volt a mi szobánk,egyetlen kicsi ablaka előtt atornácon a már említett asztallal.Következett egy szabadtéri tűzhely,azon folyt ott tartózkodásunk csaknem egész ideje alatt a főzés.A tűzhely után ismét egy lécajtóval lehetett lezárni a belső tornácot.

Itt végződött a másopdik kertecske,amelyben virágok nyíltak.Külön érdekessége,hogy nem volt ajtaja,s csak a kerítésen átmászva lehetett bejutni.A tornác-szerű fedett rész elvezetett az istállók előtt is,egészen a ház végéig.Az alacsonyabb épületrész előtti trornác tetejét nem a háztető képezte,hanem külön hozzáépített fedélzet,melyet faoszlopok tartottak.

Szemben a bejárati konyhaajtóval,az udvar túloldalán volt a kamra.Ebben tartották az élelmiszerkészletet,néhány gépet,kerékpásokat,stb.Közvetlen a kamra ajtaja mellett volt a tyúkól.A ház nyugati részén volt a nyitott kocsiszín.

Pár lépéssel tovább ,körülbelül szemben a lakóépület végével volt a gémeskút,melynek vize szép,tiszta bár ivásra alkalmatlan volt.

Tovább keleti irányban álltak a disznóólak,melynek számos lakójáról már megemlékeztem.

Jóval a lakóépület mögött  állt egy fából összetákolt,erősen szellős kis építmény,amelyet azonban a tapasztalat szerint csak mi,városról odakerültek használtunk.

A lakóépület nyugati részén túl állott egy újabb épület,amely ugyan magtárnak épült,de nem arra használták.Néhány szerszám állt benne,s néha kismalacok használták csupán.Szemben állt a kukoricagóré.

A tanya udvara aránylag keskeny volt,agyagos földdel,az élettel nehezen küszködő fűvel.Mikor ez az agyagos föld megázik,erős a sár.Ezért a konyhától a kamráig az út kővel volt kirakva.Ugyancsak köveken lehetett a kertecskék udvar felőli oldalát is megközelíteni.

Talán 2-300   m.-re a mi tanyánktól akácos erdőcske látszott,mellette egy nagyobb házzal.A háziak mondták,hogy oda is vittek „pestieket”.Mert mi ott mindig,mint „pestiek”szerepeltünk.Megtudtuk,hogy ott van özv.Klebelsberg Kúnóné,öccse,Dr.Kovács Gyula és felesége.Hallottuk azt is,hogy távolabb,Somogyi Gyula tanyájára is vittek pesti családot.Csak később tudtam meg,hogy Kámori Feri van ott családjával.

Tájékozódó útunk elvezetett a demeteresi /így hívték ezt a dűlőt,a szomszédosat pedig lápoldalnak/dűlőút felé is.A tanyai bejáróút baloldalán,a góré után  egy vályoggödör volt,melynek béka lakói az alkony felé buzgón fújták nótájukat.Aztán láttunk a távolban néhány házat,idővel legtöbbjét közelebbről is megismertük.

A kamraépület és kút mögött,tanyai viszonylatban közel volt egy másik tanya,Haskó Sándor lakott ott eladó leányaival.

Elsétáltunk tanyánk keleti oldától távolabbra is,kereve egy kis szabadabb kilátást.Ezt ott meg is találtuk.Trágyadomb,szalmakazlak,balra kis erdő,s aztán szabad kilátás.nagy messzeségbe.Egy szürke,folyosós templomtorony látszott tőlünk északara,az okányi református templom.

Első benyomásaink bőséges tápot adtak további gondolatainknak.Bejebb húzódtunk,hiszen alkonyodott már.Sok pótolnivalónk volt az alvás terén,korán akartunk lefeküdni.

A háziak kis tejjel kíanáltak,köszönettel vettük.Házigazdánk igen értelmes,egyben érdekes gazdaembernek bizonyult.Sok-sok estén át hosszan elbeszélgettem vele.Erről majd később.Háziasszonyunk igen szolgálatkész ,szíves volt.De valahogy,már az első órákban úgy láttuk,nem ő az irányadó a házban.Sanyi fiuk akkor nyolc-kilenc éves lehetett.Helyes,kedves,nagyon udvarias,előzékeny és jómodorú,amellett igen értelmes fiú volt.Utolsónak ismerkedtünk meg a házigazda első házasságából származó ,nagy fiával,Bertivel.Ő nem volt valami beszédes,de mindig igen szépen viselkedett,nem csak velünk,hanem mostohaanyjával is.

Mikor este becsuktuk magunk mögött fakilincses ajtónkat,s lefeküdtünk-én az ablak melletti ágyon,Imre a másikon, Paulus a vaságyon,Judit a fotelágyon elgondolkodhattunk mindezeken.Túl sok volt egyszerre az élmény.Láttunk sok szépet,sok fájdalmasat,láttunk reménytkeltőt,s elkeserítőt.Mindebből megpróbáltunk valami kis,előzetes mérleget csinálni.De minden szép,minden reménytkeltő tünet eltörpült a minket ért szörnyű csapás súlya alatt,hogy hontalanná,otthontalanná lettünk.

És lelkemben egy szó kezdett mind hangosabban és hangosabban szólni,egy szó,melyre tovább,mint egy évig kerestem a feleletet: mindez MIÉRT ? És ez a szó olyan hangossá vált,hogy túlharsogott nappal is mindent.Hát még milyen hangos volt akkor,az első okányi éjszakán,amikor a legközelebbi jövő is csak mint nagy talány,jelent meg előttünk.Akkor még azt hittem,hogy sorsunk balrafordulásának én vagyok az oka.Valami olyant tehettem,amit nem lett volna szabad,vagy nem tettem valamit,amit tennem kellett volna.Akkor még nagyon naív voltam ezekeben a dolgokban.Azt hittem egy ilyen,vagy olyan viselkedéssel ezt a sorsot elkerülhettem volna.Pedig nyugodtan kimehettem volna a Nagy Albert-féle kis akácerdőbe s belevéshettem volna az egyik fa törzsébe,hogy”sic fata volunt”-igy akarta a sors..

Első napunk tanulsága csak annyi volt,hogy ez a hely hosszabb tatózkodásra számunkra nem lesz alkalmas.És hogyha a Bujdosó-féle helyiség sem lesz jobb,kénytelenek leszünk élni azzal a joggal,ami a Budapesten kapott határozatban írásban szerepelt:ha máshová kívánnak-ismerősökhöz,rokonokhoz-költözni,azt a Megyei Tanácsnál írásban kérhetik.Azzal a gondolattal aludtunk el,hogy ennek a kérdésnek az ügyében holnap döntenünk kell.S egyben,-ennek folyományaként-elhatároztuk,hogy csomagjainkat nem bontjuk fel,csak azokat,amelyekre múlhatatlanul szükségünk van.

Aztán a fáradtságtól eltikkadva mindnyájunkat elnyomott a jótékony álom. 

                                           IV.

 Mikor másnap mély álmomból eszmélni kezdtem,elszoruló szívvel láttam,hogy mindaz,amiket ezeken a lapokon leírtam,nem rossz álom,hanem kegyetlen valóság.Való az,hogy kiüldöztek otthonunkból,elvették lakásunkat,kilöktek a bizonytalan sorsba,s mindehhez azt sem mondták,hogy miért.Körülnéztem.Ablakunkon szúnyogháló volt,minden egyéb függönyt,elsötétítést leszedtünk.Úgyis kicsi volt az ablak is abban a kicsi,l2-l3 m-es szobában,ahol négyen örökké levegőhiányt éreztünk.

A többiek még aludtak.Légy nem volt nagyobb számban,szomorú ébredésünket legalább ez nem sürgette.De a háziak korán keltek,hallottuk járásukat-kelésüket,otthonias beszédüket.Igy aztán hamarosan mindannyian felébredtünk.De nem siettünk a felkeléssel.Nem kellet igyekeznem a kórházba a kórlapokat rendezni,statisztikát készíteni,iratokat kezelni.

Korán volt még.A Nap csak nemrég kelhetett fel.Egy fénysugár oldalról bahatolt a mi kis szobánkba is,-ez csak hajnalba volt lehetséges,mert az alacsony tornáctető eléggé besötétítette a helyiséget- s rávetődött fehér szekrényünk oldalára.Más időpontban a napsugár nem hatolhatott be szobánkba soha.

Kicsit beszélgettünk az ágyban fekve,aztán hamarosan felkeltünk.Imre fiunk lett a víz-felelős.Ő gondoskodott vízszükségletünkről.De már az első reggel láttuk,hogy mennyire más dolgokra van itt szükség,mint amikkel mi el voltunk látva.Szerencsére a háziaknak voltak kannáik,s egyet mi is használatba vehettünk.Fürdőszobánk után nem volt könnyű beleszokni a kárpitozott széken elhelyezett tálban való mosakodáshoz.

Reggeliztünk.Az útazásra,s a későbbi időkre becsomagolt élelmiszerekből ettünk.

Aztán,rendberakva a szobát-már amennyire azt lehetett-,elkészültünk a faluba való bemenetelre.A háziaktól megkérdeztük az utat,hiszen az autóútból semmit sem láttunk.Aztán a tőlük kapott felvilágosítás után nekiindultunk.Az idő szép volt,eső nem volt várható.