Búza Kiss Imre önéletrajzírása

                        Nyolcvanöt éves múltam, és ebben a korban illik már olyan visszaemlékezésfélét, élettörténetet vagy valami hasonlót írni. Itt a corona járvány, leállt minden, az ez évi jól megszervezett programunk meghiúsult, semmit sem tervezhetünk előre, annyira bizonytalan minden. Hogy a normális élet két hét, két hónap vagy két év múlva indul el újra, senki sem tudja.    Itt az idő tehát, ha már előre nem nézhetünk, visszatekinteni és feleleveníteni a múltat. Judit nővérem írásaiban nagyszerűen összefoglalta gyerekkorunkat, a kitelepítést, a tanyai „gyerekparadicsomot,” ezekről nemigen tudok újat mondani. Talán néhány megjegyzést, kiegészítésként.

Akkoriban, a kor szellemének megfelelően, igazi militarista gyerek voltam, első emlékeim katonák, katonai járművek, ágyúk, repülőgépek, amihez hozzájárult keresztapám is, aki ezredesként többször is meglátogatott és én csodáltam egyenruháját, kitüntetéseit és boldogan vettem kezembe tiszti kardját, ha megengedte. Legelső gyerekkori emlékem: a dunai alsórakparton végeláthatatlan sorban oldalkocsis motorkerékpáron német katonák vonulnak, köztük terepszínű páncélautók, ágyúkat vontató teherautók.  Ez akkor lehetett, amikor Németország lerohanta Jugoszláviát, azaz 1941-ben. Akkor nem tudtam, miről van szó, de ma szégyellem, hogy a budapestiek egy része lelkesen köszöntötte, virágokat, cigarettát dobált a szomszédosországot megtámadóknak. Játékaim is mind az akkori divatnak megfelelően katonák, tankok és repülőgépek voltak. Népszerűek voltak a kartonlapra nyomtatott mindenfajta harci eszközök, katonák. Ezeket kivágtuk és fel is lehetett őket állítani, így egész hadseregnek parancsolhattam. Virágok, állatok helyett bombák robbanását, harcoló katonákat, égő házakat rajzoltam. Ezek ellenére nem lehettem egy túlzottan harcias gyerek, mert hamar elérzékenyültem, ha édesanyám egy kicsit szomorúbb dalt énekelt, ilyenkor mindig elpityeredtem. Ilyen volt a „Ne menj rózsám a tarlóra „ kezdetű nóta, amelyikben a  „ha meg vágod kis kezedet, ki süt nékem lágy kenyeret” részt nem tudtam sírás nélkül elviselni.Bár énekelni nem nagyon szerettem, de a zene mindig nagy hatással volt rám.  Szomorú mesét hallgatva sokszor sírva fakadtam, sajnáltam még a boszorkányokat is, akik, hiába volt különleges hatalmuk, mégis mindig a rövidebbet húzták. Egy nagyon szomorú mese mindig megríkatott, ez a lekváros tejbegríz története volt. Szegényt senki sem akarta megenni, ott szomorkodott a kamra egyik polcán, árván, elhagyottan. Hogy mi lett a vége, arra már nem emlékszem, de a végén egy éhes gyerek valószínűleg mégis megette.

.Gyermekorvosunk Csoma Eszter szerint, akit mi nővéremmel csak Csomag gesztenye néninek hívtunk, asztmára hajlamosan születtem. Kúraként magaslati levegőt ajánlott, ha nyaralni indultunk. Így minden nyáron hosszú időt töltöttünk a Mátrában, eleinte Ötházhután  (ma Mátraszentimre) később, amikor az új szálloda felépült, Gallyatetőn. Édesanyánk sétált velünk naphosszat, nekem többnyire sebtapasszal volt teli a lábam, elég mozgékony, de a lábaimon nem túlzott biztonságosan álló gyerek lévén. Állítólag mindig más irányba akartam menni, mint a többiek, aminek legtöbbször veszekedés lett a vége. Ám szüleim később csúnyán becsaptak, mert eleve nem arra indultak el, amerre eredetileg akartak. Hazafias gyerekként minden fatuskóra felálltam és a Talpra magyart kezdtem szavalni.  De Judit a hazafiasságban is lepipált, mert egyszer, hajmosás közben, valószínűleg túl meleg volt a víz, azt kiabálta: „Ég az egész világ, ég nagy Magyarország”.

Zenei pályafutásom a szálloda bárjában kezdődhetett, amikor ott csellengve az egyik zenész a dob elé ültetett és engedett párszor jó nagyot beleütni. Édesapám, mivel hétközben dolgozott, csak szombat, vasárnap tudott feljönni. Egy ilyen látogatáskor bekopogott a szálloda igazgatója, érdeklődött, meg vagyunk-e elégedve, mindent rendben találunk-e? Velem is kezet fogott, vesztére, mert én előtte mézes kenyeret ettem és feleslegesnek találtam utána a kézmosást. Ettől kezdve, ha találkozott velem, mindig megkérdezte: „ragad-e a kezed?” Ötházhutai, Gallyatetői nyaralásainkról is sokat írt Judit nővérem, ő mindentről nagy részletességgel számolt be.

            Judit nővérem mindig segítőkész, példamutató, szófogadó jó gyerek volt, soha semmi baj nem volt vele, legfeljebb az evéssel, mivel nagyon rossz evő volt, szinte mindig erőltetni kellett az evést nála. Egyszer, talán hat éves lehettem, egy ismerős pszihológus javaslatára csináltunk egy tesztet, szüleim kíváncsiak voltak, mit állapíthat meg rólunk egy szakember. Többek között volt egy olyan kérdés: „Mit tennél, ha összetörnél egy vázát?”

                            Judit válasza: „Sírnék és bocsánatot kérnék”

                           Az én válaszom: „Összesöpörném és a szemétbe dobnám.”

Egy másik alkalommal megállapították, hogy sokat fogok utazni (Gödöllő, Budakeszi és a munkahelyeim között?) jó kritikai érzékem van és rendezett családi életet fogok élni, mindezt akkor, amikor alig lehettem tíz éves.

Az Iskola utca 36-sz alatti szép házban töltöttem gyerekkoromat. Keramitkockás udvara, orgonabokrai, a kert a szaletlival és egy hatalmas diófával, a két emelet nyitott folyosója, a második emeleti kétszobás lakás szép kilátással a Várra, ez volt az otthonom.

Akkoriban igen divatos volt a házalás. Jött az ószeres, „óószeres, cipőt, ruhát, tollat, üveget, mindent veszek” kiáltással. Aztán a jeges „jegees a jegees, itt a jegees.”  Érdekes látvány volt a sokszor csak atlétatrikót viselő legényeket nézni, amint olyan kampószerüséggel boszorkányos ügyességgel darabolták, huzigálták a jégtömböket. Gyakran hallottunk verkliszót, éneket az udvarról. Ilyenkor édesanyám adott pár fillért, és azt újságpapírba csavarva ledobhattuk, ami izgalmas volt, mert nem mindig sikerült pontosan célozni.  Nem szép dolog, kicsit szégyelnem kéne, de szórakoztató volt leköpni a második emeletről és hallgatni amint nagyot csattan a keramiton.

Nem tartozhattam a legbizalomkeltőbb gyerekek közé sem, mert a folyosónk végében lakó, nálam 4-5 évvel kisebb kislányt egyszer anyja azzal büntette, hogy mellém kellett állnia. Igaz viszont, ha a lépcsőházban találkoztam vele, mindig begörbített ujjakkal és grimasszal ijesztgettem. Egyik Mikuláskor Judit nővérem, aki pedig igazi mintagyerek volt, rettenetesen félt, mint utóbb kiderült, attól, hogy testvérkéjét elviszi a Mikulás. Mert minden december ötödikén este, annak rendje és módja szerint meglátogatott a Mikulás. Félelmetes volt, amikor úgy öt óra körül döngő lépteket hallottunk, néha még lánccsörgést is, csöngetést, majd mély, ismeretlen hangokat. Nagy könyvvel a kezében minden stiklimet ismerte, pontosan tudta, mikor nem ettem meg a főzeléket, mikor nem fogadtam szót, mikor feleseltem. Egyszer  Lajos unokatestvéremmel megállapítottuk, hogy pléhből van az arca. A következő évben odaparancsolt, és meg kellett tapogatni az arcát, ami borzalmas élmény volt. Felpróbált a fejemre egy katonacsákót, ami a legfőbb kívánságom volt, megállapította, hogy éppen passzol, majd újra visszatette a zsákjába. Hosszas megjavulási ígérgetések után, feltételesen azért mégis megkaptam. Másik alkalommal kettőnknek, Lajosnak és nekem nagykegyesen átadott egy szaloncukrot: „osszátok el.” Csak nagy sokára tudtam meg, hogy a félelmetes Mikulást  Stádler bácsi, a fodrász alakította, akinek a műhelye a házban volt. Az utcánkban lakott egy valószínűleg igen jámbor olasz kézműves, akinek azonban félelmetes neve volt, szüleim gyakran figyelmeztettek, hogy vigyázzak, legyek jó, mert Bumburi Kajetán összeszedi a rossz gyerekeket és javítóintézetbe viszi őket.

Karácsony előtt néhány héttel mindig nagy izgalommal vártuk az „angyalka könyvet.” Ez az ország legnagyobb játékáruházának, Liebner bácsi boltjának színes, elég vastag, nekünk nagyon fontos  katalógusa volt. Ezt lapozgattuk napokon át izgatottan és alá is huzigattuk a megkívánt dolgokat, persze mindig legalább a tízszeresét annak, amit megkaphattunk. Állandóan vissza-visszatérő kívánságom volt egy „beleülhető autó”, ami akkoriban csak a „milliomos gyerekeknek” adatott meg. A társasjátékok közül a „Ki a győztes hadvezér?” címűt is hiába vártam, szüleim láthatólag nem voltak annyira elragadtatva a katonásditól, mint fiacskájuk.  Rendszeres program volt a kirakatnézés, jó melegen felöltözve, édesanyámmal jártuk a díszesen kivilágított belvárost, ahol a nagyobb játékboltok valóban érdekes, szép kirakatokat rendeztek be, mozgó mesealakokkal, kisvasúttal, beszélő babákkal. Legtöbbször még egy zacskó sült gesztenyét is kaptunk, ami nem csak nagyon ízlett, hanem még a kezünket is kellemesen melegítette. Ezekre a sétákra úgy emlékszem vissza, mint a karácsonyt megelőző napok legszebbikére. Óvodába a budai Montessori óvodába jártam, Lajcsival együtt nagyon előkelően, taxival jutottunk el oda, általában azon volt a vita, melyikünk ülhet a sofőr mellé. A szerencsés kiválasztott még a dudát is megnyomhatta, ami olyan gumilabdaszerűség volt, töfögő hanggal.

Nagyon szerettem a különböző játékoknak, egyáltalán mindennek, ami a kezeim közé került, megnézni a belsejét. Mi is lehet benne? Szétszedni persze nem volt nagyon nehéz, annál több figyelmet, igyekezetet kívánt a sok alkatrész újbóli összerakása, ami általában nem sikerült tökéletesen, majdnem mindig maradt valami, amit már nem tudtam belerakni és így sajnos igyekezetemet nem kísérte siker. Egyszer azonban, amikor az álló bim-bam óránkkal bíbelődtem, sikerült elérnem, hogy azután nem egész és fél órakor, hanem negyedkor és háromnegyedkor ütött. Keresztapám, aki praktikus ember volt, többször is javasolta szüleimnek, hogy vegyenek nekem mindenféle szerkezetet, amin ezt a hajlamomat kiélhetem, de javaslata sajnos nem talált kellően  pozitív fogadtatást.

A vári evangélikus elemiben kezdtem el iskolai pályafutásomat, állítólag jó tanuló  voltam. Mindig együtt mentünk fel Édesapámmal a Kagyló lépcsőn, Ő a minisztériumba, én a Bécsi kapu-téri iskolába. Néha, ha ráért, eljött elém és ilyenkor ettünk egy gesztenyepürét a Russwurm-nál, vagy meglátogattuk régi barátját, Prohászka Lajost, a híres filozófia professzort.. Tőle tanultam két különleges, elölről, hátulról egyforma mondást, az egyik: „Taranyai Zénó kulcslukon nézi a nyarat” és a másik:„nádat simít poroszkos, sokszor optimista dán.” Apámmal sokat veszekedtek, egyikük sem szerette a németeket, de különböző képen látták a jövőt. Apám, mint  örökös optimista reménykedett, hogy a németek, mint kultúr nemzet,  nem fogják Magyarországot feláldozni, Prohászka sokkal sötétebben látott és sajnos neki lett igaza. Pontosan látta, mi vár ránk a háború után: „a kommunizmus végig fog söpörni az egész világon és csak azután polgáriasodik újra az emberiség, de soha nem lesz újra olyan, mint amilyen volt.” 

Az iskolai élet elég unalmasnak bizonyult, kevés változatossággal. Koch tanító bácsi szigorúan kezelt minket, a tanítás alatt még mocorogni sem lehetett, rögtön kiszúrta a renitenskedőt és  sarokba állította. Egyszer húsvétra kaptam egy olyan ceruzát, amelyiknek a végén egy nyuszi fej volt. Amikor meglátta, hogy azt használom, egyszerűen letörte a fejét  és zsebre vágta. Azt hiszem, ezzel már a közelgő kommunizmusra akart nevelni, ahol mindenki és minden egyforma. Nem lehet  ceruza és ceruza között semmi különbség. Ha nagyon jól felelt valaki, DÍCSÉRETES-t kapott egy szép, rózsaszín cédulán. De ha valaki netán elfelejtette a házi feladatot megírni  vagy rosszul felelt, akkor egy ronda sárga cédulát vihetett haza, amin az állt nagy betükkel: INTŐ.  Minden évben kivonult az egész iskola, szülőkkel, ismerősökkel a Disznófőhöz. Ez volt a várva várt majális, iskolánk életének egyik fénypontja. Volt szalonnasütés, zsákbafutás, különböző labdajátékok. Pokrócokat terítettünk a fűbe, és élveztük a természetet. Másnap fogalmazást kellett írni a nyár örömeiről, ami nem volt nehéz. nem úgy, mint amikor a tél örömei volt a téma. Mert télen általában fagyoskodtam, rossz, sokszor kinőtt, szoros cipőben, kötött kesztyűben, ami természetesen mindig nedves volt. Ha süvítő szélben Molnár bácsi boltja előtt tejért álltam sorba, nemigen emlegethettem a tél örömeit. A másik nagy iskolai esemény az év végi „vizsga” volt. Ez inkább olyan ünnepélyféleség, szereplési alkalom volt, minden gyerek csinált valamit, szavalt, színdarabban szerepelt vagy éppen egy feltett, legtöbbször egyszerű kérdésre válaszolt. Az ünnepély fénypontja általában egy színdarab volt, amire már hónapokkal azelőtt készültünk. Én nem voltam valami nagy színészi tehetség, egymondatnyi szerepemet éppen csak el tudtam dadogni, de Judit nővérem általában főszerepeket kapott és szinte az iskola sztárja volt. Játszott  boszorkányt, aki tündérré változik, volt varázsló is, de legnagyobb szerepe egy hazafias darabban, nemzetiszínű ruhában, karddal a kezében Hungária alakítása volt.  Tornaterem nem lévén sokat mentünk sétálni, játszani. Egy ilyen alkalommal „adj király katonát” játszottunk, ami abból állt, hogy nekifutásból át kellett szakítani az „ellenfél” összefont karjai által képzett láncot. Én persze teljes lendülettel rohantam, de felesleges volt a nagy igyekezet, mert Kirchner Gyurka barátom úgy látszik túl veszélyesnek látta jöttömet és elengedte barátja kezét, én meg teljes lendülettel a mögötte levő padnak rohantam, fejjel előre. Az eredmény bedagadt szem, vérző homlok és nagy ijedség otthon.  A negyedik osztály elején kapott el az ostrom, utána, 1945 márciusában csak a romjai látszottak régi iskolámnak és egy magánházban fejeződhetett be a tanítás.

            Már javában benne voltunk a háborúban, de mi ebből még nem sokat vehettünk észre. Persze több volt a katona az utcán, és rövidesen bevezették az elsötétítést is. A Gellérthegyen és a Lánchíd egyik pillérjének tetején légelhárító ágyúkat állítottak fel, nekem persze mindez nagyon érdekes volt. Az első légiriadókat  nem is vettük annyira komolyan, pár orosz gép lépte át valahol északon a határt, ezért volt Budapesten is riasztás. Eleinte voltak légó gyakorlatok is, Soltész bácsi, a házmester egy vasúti sin darabot akasztott fel az udvaron és ezt verte kegyetlenül, miközben a szirénák is bömböltek.  Mindenki rohant a pincébe, megkereste a kijelölt helyét és pár perces kucorgás után jött a lefújás, mehettünk vissza a lakásba.  Nekünk, gyerekeknek ez inkább valami jó buli volt, élveztük a nagy riadalmat, a felnőttek sopánkodását.  Aztán lassan komolyabbra fordult a dolog, jött az első nagyobb légitámadás, amikor Budapestet is bombázták. Ez már nem volt olyan vicces, holtsápadtan ültünk a pince nekünk kijelölt sarkában és vártuk a feloldást. Másnap borzadva olvastuk az újságban, hogy sebesültek, sőt halottak  is vannak.. Az első bombák egyike a városmajori templomra esett, áttörte a tetőzetet, de nem okozott nagyobb kárt. Mégis komoly látványosságnak számított, az emberek jöttek nézelődni,szörnyülködni.. Akkor persze még fogalmunk sem volt arról, hogy mi is vár ránk. Később már mind  gyakrabban szólt a sziréna, egyre többször kellett csapot-papot otthagyni, kinyitni az ablakokat és rohanni a pincébe. Aztán, amikor állandósultak a légitámadások, esténként, vacsora után leült az egész család kártyázni, vagy társasjátékozni, várva a légiriadót, ami szinte menetrendszerű pontossággal általában be is következett. Volt egy olyan kirakó térképünk, rajta a riasztási zónákkal, ezen lehetett követni a támadási irányt. Ekkor már mindig délről jöttek az angol-amerikaiak, az olaszországi, hozzánk már aránylag közeli támaszpontjaikról. Először hallottuk a bemondót: „légiveszély: Bácska, Baja”  majd: „légiriadó Bácska, Baja, légiveszély Budapest”. Pár perc múlva jött is a riasztás, „Légiriadó Budapest”-  felbőgtek a félelmetes hangú szirénák, mi meg szedtük  a cókmókot és irány a pince. Nekem egy tarisznya jutott, édesapám hozta Erdélyből, amiben többek között egy rúd szalámi volt. Erre különös gonddal vigyáztam, mert a kedvenc csemegém volt, sajnos ritkán adódott alkalmam meg is kóstolni.

            A rádióban időnként furcsa, nekünk teljesen érthetetlen mondatok hangzottak el: „achtung, achtung Lichtspiele, Krokodile gross, Krokodile klein, Treppenhaus” és hasonlók. Annyit tudtunk ugyan,  hogy ezek a német légvédelem rejtjeles közleményei, de a jelentésükről fogalmunk sem volt. Hallgattuk a rádió hadijelentéseit, amelyek mindig komoly hadi sikerekröl számoltak be. A visszavonulás ismeretlen szó lehetett, mert mindig „rugalmas elszakadásról, harcvonal kiigazításról” szólt a híradás. Ami a veszteségeket illeti, az  még nekem, a kilencéves gyereknek is furcsa lehetett, mert általában ilyesmit hallottunk: „csapataink óriási veszteségeket okoztak a támadó ellenségnek, megsemmisítettünk 25 ellenséges tankot, 50 tábori ágyút, 100 géppuskát stb. Emberanyagban is érzékeny veszteségeket okoztunk, saját veszteségünk két megsérült tank és három eltünt hovéd.”

        Egy délelőtt Iskola utcai házunk nyitott folyosóján Feri barátommal beszélgettem, amikor óriási detonáció reszkettette meg a környéket. Ijedten rohantunk a pince felé, bár nem volt riasztás, és csak jóval később tudtuk meg, hogy felrobbant a Margit híd. Délután arra jártunk, félelmetes látvány volt a vízbe lógó híd, villamosokkal, teherautókkal. Egy másik emlékem, amikor édesapámmal a  Kagyló lépcsőn, vári, Bécsi kapu téri iskolámba mentünk,  rohamsisakos, géppuskás katonák állítottak meg. Mint utóbb kiderült, a németek vették át az uralmat. Utána reggeltől estig hallhattuk a rádióban a hírhedt Szálasi proklamációt: „lángban áll a világ, ég mind a négy sarka...”

1944 nyarán,  a Tanyán félelemmel kevert csodálattal néztem a fejünk felett százával elhúzó amerikai bombázókat, gyönyörű, szabályos alakzatban repültek Budapest irányába, majd pár perc múlva hallottuk a tompa dörgést, a bombázást.  Rövid idő múlva jöttek vissza, ugyanolyan rendezetten, mintha valami gyakorlaton vettek volna részt. A légelhárítás valószínűleg nem mutatkozott túlzottan erősnek,    bár egy alkalommal egy nagy négymotoros amerikai bombázógép egészen alacsonyan szállt el a tanya felett, fekete füstöt húzva maga után, később valószínűleg kényszerleszállást hajtott végre a közelben, vagy talán  le is zuhant.  Óriási volt az izgalom, nem mertünk kilépni a házból, mindenki az ejtőernyősöktől félt, később csendőrök is jártak errefelé, óvtak mindenféle idegen emberektől. Mi gyerekek persze, amikor láttuk, hogy tiszta a levegő, ijesztgettük a felnőtteket, mindenféle rémmesét találtunk ki.  A propaganda elhíresztelte, hogy az amerikaiak babákat, közönséges használati tárgyakat, töltőtollakat, ceruzákat dobálnak le, amik érintésre robbannak  Persze, hogy ijedséget okozzunk, mi is letettünk a rétre ilyesmit és nagy gaudival rohantunk szüleinkhez, jelezve, mit találtunk. Miután nagy lett a pánik,  egyikünk végül is nagy nevetések és sopánkodások  közepette felemelte a „veszélyes” tárgyat.                                                                                              

Pontosan ismertem minden repülőgéptípust, a „Magyar Szárnyak”-at mindig megvettem, ebben részletesen foglalkoztak a különféle harci repülőgépekkel. Annyira ismertük ezeket, hogy a német gépeket csupán a zúgásuk alapján is felismertük. Messerschmidt 109, Junkers 87, később az angol Mosquito vagy az amerikai Liberátor, nekünk nem volt probléma. Tudtuk hány fős a személyzet, hány géppuskája van, mekkora a sebessége. Lenyűgöző volt a hatmotoros Gigant óriásgép, amelyik rendszeresen repült el a fejünk felett  Kecskemétről Budapest irányába. Volt egy albumom, amiben gondosan összegyűjtöttem minden adatot, kivágtam minden engem érdeklő képet az újságokból. Mai szemmel nézve egy érdekes adalék lenne az akkori állapotok tükrözésére. Sajnos egyik, nem is ritka dührohamom alkalmával (Judit nővéremmel gyakran veszekedtünk, remekül tudott bosszantani) tehetetlen dühömben összetéptem az egész gyűjteményt és így semmi sem maradt az utókorra..

1944 őszén, már elég közel volt a front, néha már hallottuk a távoli ágyúdörgést, de az élet csodálatos módon ment tovább a maga útján, mintha nem is lenne komoly veszély. Zavartalanul játszottak a színházak, a mozik. Egyszer az operából hazajövet, ha jól emlékszem, a Babatündér-t (Meyerbeer) láttuk, a lánchídnál ért a légiriadó. Mindenki rohant az alagútba, ott vártuk meg a lefújást, ami rövidesen be is következett. Azért az iskolában mégis háborús volt a hangulat, ha jól emlékszem, a karácsonyi szünet elég korán kezdődött, nagy örömömre.  Amikor a  pénzügyminisztériumot nyugatra menekítették, édesapám nem volt hajlandó menni, vállalta a maradással járó minden veszélyt. Miközben egyre több rokonunk, ismerősünk érkezett Budapestre, menekültek Kolozsvárról, Kecskemétről, az oroszok elől.

Karácsony délután meglátogattuk Margit (Merétey) néniéket, akik Kecskemétről menekültek és a Baár-Madas épületében kaptak ideiglenesen menedéket. Békésen beszélgettünk, vártuk a karácsonyfa gyújtást,  amikor betoppant Irén néni (Buza-Kiss Lajosné) és lélekszakadva lihegte: „Rohanjatok haza, itt vannak az oroszok!!! Én is láttam a Tündér hegynél egy orosz tankot!” Mi sem kellett, sietve szedtük a cók-mókjainkat és rohantunk végig az Olasz fasoron és a Batthány utcán hazafelé. A Mária térnél lehettünk, amikor hatalmas detonáció reszkettette meg a levegőt, üvegcsörömpölés, majd újabb robbanások. „Ennek fele sem tréfa”- mondta Édesapám, akinek ez volt egyik kedvelt mondása. Rohantunk, ahogy a lábunktól kifért, hazafelé. Mikor beléptünk a ház kapuján, már újra csönd volt, bizakodtunk, hogy talán nincs is olyan nagy veszély. Felérve a lakásunkba,  rövidesen megjött a Jézuska, és nekiláthattunk a karácsonyi vacsorának. Sajnos azonban nem sokáig tartott a békés hangulat,. újra gyakori robbanások, és mindig közelebbről. Nem lehetett mást csinálni, mint otthagyva a karácsonyi vacsorát, lemenni az óvóhelyre. Akkor már ott találtuk a ház lakóinak többségét, síró gyerekeket, sopánkodó felnőtteket. Senki sem gondolta még, hogy a következő hét héten ez lesz az otthonunk. Közben annyira gyakoriak és közeliek lettek a becsapódások, hogy nem lehetett arra gondolni, hogy visszamenjünk a lakásunkba. Elkezdődött az ostrom, egyúttal a pincei életünk. Erröl Édesapám és Judit is részletesen írt, én csak a saját emlékeimet próbálom felidézni.

            Mindenki megpróbált berendezkedni, úgy ahogy éppen lehetséges volt, édesapámnak beállítottunk egy karosszéket, az volt az ő helye. Nekünk hármunknak pedig volt egy vaságyunk, azon próbáltunk valahogy elhelyezkedni. Judit leginkább rajzolt. Én, ha tiszta volt a levegő, össze-vissza mászkáltam a pincében Soltész Ferivel, diót pörköltünk a WC-ben, barátkoztunk a földszinti lakásokban elszállásolt német katonákkal, akik unalmukban a szomszéd ház kéményeit lövöldözték,  de amikor elkezdődött az ágyúzás, amikor hallottuk, hogy itt-ott omlanak a falak, akkor befogtam a fülemet és imádkoztam. Jellemző az akkori  állapotokra, a propagandára, hogy amikor lenn kushadtunk a pincében, remegtek és dőltek a falak, se víz, se villany, se semmi, ami a normális élethez szükséges, nem volt, akkor az utcán osztogatott újságból megtudhattuk, hogy sztrájkolnak a londoni gázművek dolgozói, no és az örökösen visszatérő maszlag:”a felszabadító csapatok tűzorkánja közeledik és Budapest szebb lesz, mint valaha.” Bosszantó volt az is, hogy akkor, amikor hallottuk a becsapódásokat, rengett az egész óvóhely, egy kedves pincetársunk az őt körülvevő reszkető embereket megnyugtatni akarván  úgy vígasztalt: „nyugalom, csak kilövés, ezek a mieink.”

Egyik legborzalmasabb élményem: erős bombázás, másodpercenkénti detonációk, teljesen tisztán hallani a zuhanó bombák félelmetes fütyülését, rögtön utána a becsapódást. Majd hallani a lezuhanó falak robaját. „Ez itt volt a szomszédban” mondja valaki a sötétben, mert villany már régóta nem volt, a helyiséget csak pár olajmécses világította be, síri fénnyel. Pár pillanat után kiabálás, „segítség, segítség, sebesültek is vannak” hallatszott nem is olyan messziről.  Több férfi is rohant segíteni, ki csákánnyal, ki lapáttal és pár perc múlva megjelentek az első sebesültek. A szomszédos ház, az Iskola utca 38 telitalálatot kapott, a pince félig beomlott és a két ház közötti átjárót szabaddá téve a mi óvóhelyünkre hozták biztonságba az ott lakókat. Persze ez nem zajlott le egyszerűen, sikoltozás, jajgatás, sírás töltötte meg a levegőt, én bedugtam a fejemet a párna alá, nem akartam semmit se látni, se hallani. De mégis maradt emlékem erről a szörnyűségről: egy idegen nő, véres, téglaporos hajjal hangosan kiabál „Janika, segítség, hol van Janika, Janikaaa.....” Utólag tudtuk meg, hogy Janika bizony ott maradt a romok alatt. Ettől kezdve a 38-as ház lakói is a mi óvóhelyünkön találtak menedéket, így természetesen sokkal szűkösebben voltunk, gyakrabban kellett szellőztetni.

Az újabb sorstársak között volt Winkler László jó nevű vendéglős, ami komoly fordulatot hozott pincei életünkben.  Légóparancsnokunk, Stádler bácsi és családja nagyon jó, baráti viszonyban volt Winklerékkel és mivel mindketten agilis, határozott és jó szervezők voltak, rögtön átvették az egész pincei élet irányítását. Ettől kezdve megszűnt a privát főzőcskézés, Winkler átvette a konyha szervezését, teljes raktárát, ételt, italt, de még a vendéglő itt rekedt szakácsnőjét is a közösség rendelkezésére bocsátotta. Reggel közös teafőzés, délben valami egy tál étel, ezekhez mindenki hozzájárult a sajátjával is, amennyire tudott. Sajnos többször is volt tőgyepörkölt, amit ki nem állhattam, no meg később egyre gyakrabban lóhús, különböző módon elkészítve. Megszervezték a reggeli takarítást is, a rendszeres szellőztetést, kineveztek a jelentkezők közül napos háziasszonyokat. Sok gyerek is volt az óvóhelyen, ezeket foglalkoztatni kellett, volt közös játék, éneklés, de még tábori mise is. Mondanom sem kell, minden remekül működött, amikor éppen csend volt, amikor nem jöttek az orosz repülők, amikor hallgattak az ágyúk. A délelőttök általában nyugodtabbnak bizonyultak, ekkor lehetett kenyérért, vízért menni, kihordani a szemetet, kicsit levegőzni.

            Felszabadítóinkról első emlékem: Óvóhelyi tartózkodásunk  hetedik hetének vége felé közeledvén már nagyon vártuk az oroszokat. Akkor szinte már minden mindegy volt, csak legyen egyszer vége, mindannyian szerettük volna valahogy nagyobb károsodás nélkül túlélni ezeket a borzalmakat. Ráadásul az óvóhelyet el is kellett hagyni, mert a Duna magas vízállása miatt víz szivárgás kezdödött, ami pár órán belül lakhatatlanná tette a helyiségeket. Át kellett költözni a magasabban fekvö szenespincékbe. Később a földszinti lakásokba. Mindig jöttek hirnökök: „Már a Corvin-térnél vannak, már elérték a mi utcánkat is” Amikor  az első oroszok bejöttek, körülnéztek, meglóbálták a „davajgitárt”,  jest nyemecki-nyemecki? kérdezték, aztán továbbálltak. Fellélegeztünk, naivan azt hittük, hogy ilyen a többi is, de... pár óra múlva jött a csőcselék, ora-ora, davaj-davaj volt a jelszó, amit tudtak, vittek. A fiatalabb nők feketére mázolva kucorogtak a legsötétebb sarkokban. Később esténként hallottuk innen-onnan a kétségbeesett kiabálást „patrul, patrul” –felszabadítóink szeszesitalhoz jutva erőszakoskodtak, fosztogattak. Házunk „bölcsei” kitalálták, hogy mindenki vigye értékesebb holmiját a mosókonyhába, ezt majd bezárják és egy nagy vöröskeresztet tesznek ki az ajtajába. Ott a nemzetközi vöröskereszt védelme alatt lesznek. Szerencsére szüleim nem hallgattak a „jó tanácsra”. Pár napon belül egy odavetődött orosz különítmény nem teketóriázott sokat, felfeszítették és az utolsó darabig elvitték a „védett” ingóságokat. De találkoztunk emberségesebb megszállókkal is, pl. egy tiszt, amikor meglátta a zongorát a lakásban, kérdezte, ki tud zongorázni?. Amikor édesapám elkezdett neki Csajkovszkit, Chopint játszani, egészen elérzékenyült, könnybe borult szemmel ölelgette apámat és minden alkalommal 100 pengőt adott, ami akkoriban nem kis pénz volt. Egy másik alkalommal, amikor mi, gyerekek egy nagy asztalnál lencsét válogattunk, a bejövő oroszok fintorogva mondták:”nje haraso.”  és odatettek az asztalunkra. egy komiszkenyeret. A házbeli férfiakat többször  elvitték autóroncsokat tologatni,  lódögöket eltakarítani. Akkor még nem ismertük a hírhedt „malenkij robot” fogalmát és így nem aggódtunk túlságosan, de minden alkalommal nagy volt az öröm, amikor este, fáradtan, koszosan, de épen visszaérkeztek.

            Amikor először felmentünk a második emeletre, szomorú kép fogadott. Minden ablak kitörve, a lépcsőház vakolata a földön, lakásunk egyik szobája találatot kapott, a zongora fölött egy óriási lyuk díszellett, de csodák-csodája, a feldíszített karácsonyfa még állt. A bútorok fiókjai a földön, drága felszabadítóink azokban is nyemeckit kereshettek, bizonyára. Később az ablakokat, mivel üveg sokáig nem volt, olyan firneiszes papírral vonták be, ez némileg áteresztette a fényt, és védett a hideg ellen is. Remekül pengett, amikor a fúvócsőből kilőtt gittel, vagy hasonlóval eltaláltuk. Az Iskola utca szomorú képet mutatott, teli katonai járművek  roncsaival, ló dögökkel, törmelékkel és minden elképzelhető szeméttel. A házunkkal szemben levő Tomai ház telitalálatot kapott, egy hatalmas romhalmaz lett a hatemeletes házból, ahol az óvóhely is beomlott és mindenki ott pusztult, megfulladt. Utána hetekig érződött a csarnok környékén az a jellegzetes, akkoriban sokat érzett, édeskés, nem éppen kellemes szag. A nem is olyan távoli Vitéz utca egyik hatalmas, sokemeletes háza előtt egy lőszerrel megrakott vasúti kocsi robbant fel, ott sem maradt más, csak egy óriási romhalmaz.

Amikor végre ismét a felszínre jöhettünk a hosszú pinceélet után, bizony szomorú látványt nyújthattunk. Sápadtan, soványan, a vitamin és nap hiánya miatt teli furunkulusokkal, fekélyekkel.  Sándor bácsi (Sólyom) mindenkit megvizsgált, rengeteget dolgozott minden ellenszolgáltatás nélkül, ott segített, ahol csak tudott, de nem voltak gyógyszerei. Bár ekkoriban jelent meg Magyarországon a penicilin, ami igazi csodaszernek számított, napok alatt meggyógyította a gyulladásos betegségeket, de nemigen lehetett hozzá jutni. Ami az orvosokhoz való viszonyomat illeti, különös módon majdnem mindig baráti, rokoni kezekbe kerültem. Fogorvosunk Nándor bácsi (Harsághy) volt, aki minden kezelés után fogta  titkos szekrénye kulcsát és ritkaságszámba menő édességekkel  próbálta elfelejtetni az általa okozott kellemetlenségeket. Budakeszi orvosunk nagy zenebarát, rögtön kiszúrta, hogy hegedülök és beszervezett kamarazenélni. Ő maga brácsázott, nem is olyan rosszul, tanítottam a fiát is. Amikor a rendelésén megjelentem, csupa zenei dologról beszélgetünk, alig tudtam egészségi problémámat előadni. Freiburgban egyik orvosunk amatőr jazz zenész, egy itteni neves dixieland együttes pouzanistája volt. Másik háziorvosunkat hosszú éveken át tanítottam hegedülni, később a lányát is, így igazi baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Egyetlen igazán kellemetlen élményem egy gyerekkori operáció. Mivel 11-12 éves koromban gyakran mandula gyulladásom volt,  hiába tiltakoztam, ki kellett venni az elgennyesedett mandulát. Persze 12 évesen már túl voltam azon a koron, amikor ez még semmiség. Állítólag nyugtalanul viseltem az éteres altatást, egész idő alatt. rúgtam, hadonásztam. Maga az elalvás sem volt egyszerű, a számolás, mert hangosan számolni kellett, mindig lassabban, mindig érthetetlenebbül sikerült, talán hétig, ha eljutottam, utána feketeség... Valami kicsit azért emlékszem bizonyos fájdalomra, azt álmodtam, hogy egy csónakon a hold körül keringek és az néha beleakadt  a félhold hegyes végébe és ez nagyon fáj. Sok vért nyelhettem, mert másnap erős hányingerem lett, ki kellett rohanni a wc-re, de a többire nem emlékszem. Amikor újra kinyitottam a szemem, ott feküdtem a földön, hogy mennyi ideig, kitudja, mellettem egy hatalmas vértócsa.  Utána viszont már újra jól éreztem magam, vártam szüleim látogatását és ettem a rengeteg, orvosilag előírt fagylaltot.

A közvetlen háború utáni időkben borzalmasan nehéz volt a városi lakosság élelmezése. Édesanyám a házbeli  asszonyokkal feljárt a Svábhegyre csalánt szedni (levesbe)- egyszer egy valamikori sajtgyár gondnokától egy félkilónyi sajtot is szerzett (mert akkor vásárolni nem lehetett, csak szerezni..) Hetente többször is elindult  az akkor szokásos falujárásra. Összeszedte, ami felesleges holmink volt, ruhát, ezüstárút stb, és hol vonaton, hol HÉV-en indult szerencsét próbálni. Nem mindig sikerült úgy az üzlet, ahogy szerette volna, de legtöbbször hozott haza valamit, ha mást nem, pár tojást, egy kis krumplit. A csereüzlet néha veszélyesnek bizonyult, egyszer, még közvetlenül az ostrom után egy orosz tiszt egy fél zsák krumplit, egy fél bödön zsírt és talán két kiló lisztet adott egy aranyóráért, aminek a létezését egy „kedves lakótárs” vesztünkre elárulta. Akkori, igazi háború utáni  specialitás volt a melasz. Ezt az olyan ragacsos, nem éppen kellemes szagú sűrű barna folyadékot  édesítőszerként használták a háziasszonyok, boldog volt aki ilyet tudott szerezni. Édesanyám is többször sütött „melaszos tésztát”, ami nekem nem nagyon ízlett, de hát cukor nem volt, ezzel lehetett valamiféle édességet előállítani. Később szigorú belső vámot vezettek be, nem lehetett szabadon semmiféle élelmiszert Budapestre hozni, nem nagyon értettük, miért? A pályaudvaron ott álltak a fináncok és esetenként kipakoltatták a kosarakat és el is vették annak tartalmát, persze nagy siránkozások, átkozódások közepette. Óriási izgalom volt, amikor a tanyáról hazaérkezve próbáltuk a sok értékes élelmiszert becsempészni. Szerencsére Irén néni, (Buza Kiss) mint vasutas feleség vállalta a rizikót, segítségével minden alkalommal sikerült problémamentesen átjutni a kordonon. 

Az ostrom utáni zavaros időkben eléggé szabados életet éltem. Például remek szórakozás volt az általunk pipecelésnek nevezett gyújtogatás. Az utcák teli voltak minden elképzelhető katonai holmival, mi összeszedtük, ahol csak lehetett, többnyire szétszedett ágyú lövedékek makaróni alakú puskaporát, aminek az elégetése teljesen veszélytelen, de élvezetes szórakozásnak bizonyult. Jó volt nézni, amikor a makarónin villámgyorsan rohan a láng, sisteregve, kékeslilás fénnyel. Filmtekercseket gyújtottunk meg, utána eltapostuk és ekkor zizegve borzalmas füstöt árasztott, néha teljesen füstbe borítottuk a jobb sorsra érdemes kertet. Sajnos  rengeteg baleset is történt, nem minden gyerek volt olyan óvatos, mint mi, kézigránátokat, ágyúlövedékeket próbáltak szétszedni, de ez sajnos nem mindig sikerült robbanás nélkül. Összeszedtünk mindenféle eldobott holmit, ami érdekesnek mutatkozott, nekem egész gyűjteményem volt különböző katonai kitüntetésekből, német vaskeresztek, magyar sebesülési emlékérmek és hasonlók. (Amikor a „kitörésre” készültek, a házunkba elszállásolt német katonák eldobáltak minden személyes holmit, írásokat, kitüntetéseket.) Sajnos nem túl biztos helyre dugtam őket, valaki megtalálta és  pár nap múlva már hiába kerestem.    Feri, a házmester fia volt a legjobb barátom, vele jártuk az utcákat, vele látogattuk a várban lévő amerikai követség gyerekfilm vetítéseit, (egészen addig, ameddig az ÁVÓ el nem zavart  onnan), majd a Kisgazda mozit a mai Casanova Bár épületében. Itt történt, hogy amikor, mint amolyan vásott kölykök, plakátokat téptünk le a falról, elkapott egy rendőr. „Melyik pártban van az apád”-kérdezte szigorúan. Ijedten szepegtem: a Kisgazdában. „Na látod, Te marha, ha letéped ezt, akkor kilátszik az alatta levő kommunista plakát” mondta és elzavart. Itt láttam többek között a „Z a korbácsos ember,” a „Tovaris P” és hasonló remekműveket.

Lajos unokatestvérem a Déli pályaudvarnál lakott és félig lerombolt házuk környéke remek játszótérnek bizonyult. Egy óriási terület teli volt kilőtt tankokkal, ágyú és teherautó roncsokkal. Csodálatos volt a harckocsikba beugrálni, az ágyúkat, ha lehetett, ide oda forgatni, veszteglő vasúti kocsikban üldögélni. Egy alkalommal vasúti zúzottkővel dobáltuk a tankokat, ám egy barátom nem vette észre, hogy egyikbe én is bebújtam, és amikor kidugtam a fejem, egy szerencsére nem túlzottan nagy kő fejen talált, ezzel vége is lett a játéknak, én meg hetekig bepólyázott fejjel mehettem iskolába.

            Időközben a különböző nemzeti és nemzetközi szervezetek megpróbáltak a szó szerint éhező budapesti lakosságnak, köztük persze főleg a gyerekeknek segíteni. Én először egy u.n népkonyhára jártam, ami az egyik közeli iskolában volt, de nem voltam elragadtatva attól, amit kaptunk. Moslék színű levesek, sok káposzta és még több száraz borsó....Pár hónap múlva ez a konyha is megszűnt és szerencsénkre átvette helyét a Svéd követség által felállított szeretetkonyha. Itt már más volt a minőség, sokkal jobb, természetesen. Néha még egy-egy tábla csokoládét is kaptunk, ami nagy kincsnek számított. Ami a közbiztonságot illeti, nem volt valami biztonságos sötétedés után az utcán tartózkodni, közvilágítás még természetesen nem volt és a rendőrség csak papíron létezett. Előfordult, hogy valaki télvíz idején ingbe-gatyába érkezett haza mert útközben megszabadították jobb ruhadarabjaitól. Ez volt a hírhedt vetkőztető időszak. Ha nagyritkán sötétedés után indultunk valahonnan hazafelé, rohantunk, ahogy tudtunk. 

            Nagy esemény volt minden évben az Anna Búcsú, ami nekünk, gyerekeknek különösen tetszett. Egész nap a sátorok körül csatangoltunk, ami kevéske pénzünk volt, azt mind kiadtuk a különlegesen ragacsos és máskor errefelé nem kapható édességekre. No meg volt egy pult, ahol az eladó egy kis sípszerű alkotmánnyal csodálatos hangokat tudott előidézni, madarakat, hangszereket utánozni. Ketten Ferivel addig nyúztuk szüleinket, míg végre megkaptuk a szerkentyű árát, megvettük, és nagy boldogan a Duna parton nekiálltunk kipróbálni. Fújtuk, szívtuk, ütöttük, vertük a masinát, de az ígért csodás hangok helyett csak hörgés, szortyogás lett fáradozásunk eredménye. Egy másik standnál, ahol konzervdobozokból épített tornyot kellet rongylabdával lerombolni, csodálatosnál csodálatosabb nyeremények voltak. Az eladó, amikor a nyertes, többnyire kis gyerek, kezét nyújtotta a nyereményért, azt magasra emelve üvöltötte: „megnyerte, megnyerte....” percekig kínozta így a szegény delikvenst és csak nagy sokára adta át a nyereményt.

                  Ferivel rengeteget futballoztunk, persze csak gumilabdával, mert az igazi futball labda nagy ritkaságnak számított, olimpiát játszottunk, mindenféle sportot kipróbáltunk, különféle új sportágakat találtunk ki. Persze többnyire a kertben játszottunk, ami nem volt éppen túlságosan nagy, meg a sok virágra is vigyáznunk kellett, sajnos elég sok probléma is volt  emiatt, mert futball technikánk még nem volt egészen tökéletes és a labda sokszor nem oda ment, ahova akartuk. A kert közepén egy hatalmas diófa állt, amin remekül lehetett mászkálni, szinte lépcsözetesen voltak az ágai. Mégis történt egy komoly baleset, amikor Feri túl magasra, túl vékony ágakra mászott, és az egyik gyenge ág leszakadt, Feri pedig jó öt méter magasból leesett, szerencsére a közbülsö ágak csökkentették az esés gyorsaságát. De borzalmas volt látni, amint barátom ott feküdt mozdulatlanúl és a füléből vékony patakban csordogált a vér. Rohantam segítségért, kétségbeesve, pár perc múlva jöttek a mentök  és Feri vagy két hétig a közeli Erzsébet kórház egyik ágyát nyomta. Utána hónapokig dadogott is egy kicsit.

            Egyik kedvelt szórakozásunk helye az új Kossuth híd volt. Itt a cél az volt: minél több embert megelőzni, így naponta többször is átrohantunk a pesti oldalra, számoltuk az eredményt. A híd teli volt különböző árusokkal, akik, ha megláttak egy rendőrt, kámforrá lettek. Főleg tűzkövet és szaharint ajánlottak, (a jellegzetes „txkő, txkő, szaharin mormolásuk most is a fülemben van) de lehetett rágógumit és csokoládét is venni, persze nekünk megfizethetetlen áron. Együtt jártunk uszodába, tujáztunk (aki nem ismerné a szót, blicceltünk a villamoson) ha jött a kalauz, leugrottunk, vagy ha lehetett, átmentünk egy másik kocsiba. Tiportuk a kert virágait, ahonnan hetente ki is tiltottak, csak éppen sok foganatja nem lett a tilalomnak. Nyáron jártunk a Csasziba, (Császár uszoda) nyakig ültünk a jó meleg vízben és ahogy a nagyok szokták, mi is fröcsköltük a lányokat, belestünk a női öltözőbe. Télen korcsolyáztunk a Mária téren, majd a Szilágyi gimnázium vízzel felöntött udvarán, de ott is csak idétlenkedtünk, hógolyókkal dobáltuk a lányokat vagy próbáltuk akadályozni, lökdösni őket. Jártunk a Marcira (Marcibányi tér) nézni a Bőrösök,  a Ganz Villany, a Siketek vagy a János kórház bajnoki meccseit. Ha jött a jegyszedő, odébb álltunk, de pár perc után újra ott voltunk. De azért szellemiekkel is foglalkoztam, a mai gyerekekhez képest sokat olvastam. Kedvenc könyveim közé tartozott eleinte a Mackó úr utazásai, a Doktor bácsi mesél, Kököjszi és Bobojsza, Poppins Mary, később az indiántörténetek. Villámsugár, Winnetou. Az indiántörténetekről jut eszembe, annyira azért nem voltam szerény gyerek. Megtaláltam egy valamikori indián füzetemet, amiben minden barátomnak ott díszlett az általam adományozott képzeletbeli indián beosztása. Volt őr, kém, harcos és hasonló „köz indián” de az én nevem mellett büszkén az állt: főnök.

            Nagyon sokat játszottunk különféle társasjátékokat, néha csak mi ketten, Judit és én, néha többen. Legkedvesebb játékom a „Ne hagyd magad kidobni” és a „Kapitaly” (Monopoly) volt. Nem lett volna semmi baj, általában jól szórakoztunk, csak az volt a probléma, hogy nem tudtam elviselni a vereséget. Ha a cél előtt leütötték a figurámat, vagy egy szállodára léptem a Kapitaly-ban, akkor nem ismertem tréfát, ilyenkor  feldöntöttem az asztalt, lesöpörtem a figurákat, sokszor úgy kellett lefogni, míg el nem múlt a dührohamom. A  tanyán, ahol sokan voltunk gyerekek, általában kártyáztunk vagy a réten kriketteztünk, ott a vereséget is jobban elviseltem.

Édesapám nagy társasági ember volt, sokat jártunk különböző, főleg családi összejövetelekre, ahol természetesen borzalmasan unatkoztam. Ők politizáltak, dohányoztak, de nekünk gyerekeknek csöndbe kellett maradni, többnyire adtak valami képeskönyvet, azt kellett nézegetni. Viszont emlékezetesek a húsvét hétfői locsoló útjaink. Apám vitte  nagy aktatáskáját, egyelőre üresen, de mire déltájban hazaértünk, dugig tömve volt piros tojással, édességekkel. Ebédelni sem tudtam, annyiféle süteményt tömtek belénk vendéglátóink. Szüleimnek természetesen mi, gyerekek is megpróbáltunk segíteni, rám a kenyér és a tej beszerzése jutott. Kenyeret az Urbanek-től, ha jól emlékszem, a Mária téren volt az üzlet,  tejet pedig a házunkkal szinte szemben lévő Molnár bácsitól hoztam. Akkoriban mindenért sorba kellett állni és mivel a téli ruházatom nem állt a legmagasabb színvonalon, a lábam teli volt fagyással, piros lett és piszokul viszketett. Nagyon utáltam, amikor nagyszájú nők előre tolakodtak:“gyerekkel vagyok” kiáltással. Az Iskola utca és a Markovits Iván utca sarkán állt egy kocsma, egyik állandó látogatója, egy katonasapkás, toprongyos, öregebb ember rendszeresen végig kiabálta a környéket, a fennálló rendszerre és az állapotokra nem túl kedvező szöveggel. Néha eltűnt pár napra, de utána újult erővel ott folytatta, ahol abbahagyta.

1947-ban a tőlünk pár száz méterre lévő Toldi Ferenc gimnáziumban kezdtem el a továbbtanulást.  Amikor az ostrom alatt borzadó, Néró-szerű gyönyörködéssel néztem az égő épületet, még nem gondoltam, hogy pár hónap múlva ott fogom a padokat koptatni. Valóban félelmetes, borzongatóan szép látvány volt, ahogy szálltak a szikrák és zuhantak le az égő háztető részek. Az egyik épületszárny épen maradt, ott kezdhettem el toldista pályafutásomat. Ha hallottam a kisharangot, a becsengetést, még akkor is időben odaértem osztályunkba,  természetesen a kerítésen keresztül. Többek között itt  ismerkedtem meg a cserkész mozgalommal. A 11.es Bocskai cserkészcsapatban a későbbi híres zeneszerző, Petrovics Emil volt az egyik vezetőtiszt. Lelkes tagja lettem a Kócsag őrsnek, őriztem, mint kinevezett zászlóőr az őrsi zászlót, részt vettem a rendszeres összejöveteleken, rengeteg dalt, játékot ismertem meg. A karácsonyi betlehemezéskor többnyire én voltam az angyal. Gondolom nagyon jól festhettem a hófehér hálóing alól kikandikáló félretaposott ormótlan bakancsban. Viszont nem nagyon szerettem a kirándulásokat, mert minden értelem nélkül csak kutyagolni kellett, (csoda, hogy később mégis megismertem a turistaságban rejlő szépségeket.) Egyszer rendeztek egy országos hadijátékot, természetesen a mi csapatunk is részt vett benne. Kora reggel, sok kilométeres kutyagolás után jutottunk el a kijelölt gyülekező helyre, ott több órás várakozás után jött a parancs: „A tőlünk kb egyórai járásra lévő ellenséget meg kell semmisíteni.”  Na jó, elindultunk, étlen, szomjan, 30 fokos melegben. Ha valaki morgott, a vezetők letorkolták „milyen anyámasszony katonája vagy, egy igazi cserkész tudja a dolgát és nem törődik a nehézségekkel.” Déltájban a jelzett helyhez közeledve rögtön körülfogtak minket és sorba mindenkit leolvastak. (ha valaki nem ismerné, az akkori hadijátékon mindenki egy számot viselt a fejére erősítve. Ha ezt leolvasták, „halott”, illetve fogoly  volt.) Utána elvánszorogtunk a fogolytáborba, ami legalább egy félórai járásra volt, ahonnan csak késődélután szabadulhattunk, amikor lefújták a játékot. De az úttörőséget sikerült megúsznom, akkoriban vagy cserkész, vagy úttörő lehetett az ember.

            Édesapám presbiter volt a Szilágyi Dezső téri református gyülekezetben és így intenzíven részt vettünk az egyházi életben. A református egyház minden évben rendezett Mátraházán gyerektábort, bibliakörökkel, tábortűzzel és különböző játékokkal. Egy ilyenen én is részt vehettem, ha nem is túl nagy lelkesedéssel. Egy nagy, vagy ötvenszemélyes sátorban laktunk, mind 12-14 év körüli fiúk. Nem lehet tudni, miért, de a fiúk legnagyobb része egész nap a poros, nem éppen jó levegőjű sátorban ült és sakkozott. Sokan csak az előírt foglalkozásokra hagyták abba a játékot. Pedig a környék nagyon szép, erdő, hegyek, de még egy patak is folydogált a közelben. Esténként idétlenkedtünk, zseblámpával alulról megvilágított arcunkkal rohangáltunk össze-vissza, mint „vörös ördögök”. Valaki kiírta egy papírra: „a sötétség fiai megkezdték működésüket.” Természetes, hogy a vezetők nem nézték jó szemmel ezeket,  de nemigen tudtak ellene semmit sem tenni. De elvárták, hogy rendesebben viselkedjünk.

Akkoriban indult el a Bécsi kapu térről egy szélsőséges vallási mozgalom, Sréter (?) hittantanár kezdeményezésére. A lényege az volt, hogy ezen a földi világon minden hívságot, szórakozást mellőzni kell, a lét egyetlen célja az üdvözülésre való felkészülés és ezt  viselkedéssel is demonstrálni ajánlatos. A bibliakörökben hangosan kellett imádkozni és bizonyítani hívőségünket, bűnösségünket. Judit nővérem is, aki a Baár-Madas-ba járt,  részt vett egy ilyen mátraházai táboron és amikor a bibliakörön az imádkozásban sor került rá, nem szólalt meg,  mivel nagyon visszahúzódó természet volt. Közben múlt az idő, hosszú percek teltek el kínos csöndben, már többen is jelezték, hogy kezdődik a vacsora, menni kéne, de a vezető szerint nővérem lelki üdvössége sokkal fontosabb volt, mint a vacsora.  Hosszú, kínosan hosszú szünet után végre megszólalt síri hangon:  „imádkozzunk eltévelyedett társunkért, akinek szavát elnémította az ördög, hogy visszataláljon az igaz útra!” Kicsit a tsz szervezési metódusra emlékeztetett ez a módszer, ahol a cél mindig szentesítette az eszközt. Másnap, amikor rám is sor került, én már tudtam, mit kell mondani, nem játszottam meg a mártírt és öt perc alatt megtértem, elismertem bűnösségemet és mehettünk játszani. Egy másik ebbe a témakörbe való történet: Az első emeleten lakott egy igen népes család, D. Hat eleven kislány és egy fiú, a papa gimnáziumi tanár, keveset lehetett otthon, de a mama, igazi hívőként naponta többször is  bezárkózott az egyik szobába, imádkozni, meditálni. Amikor megkérdezték, hogyan tudja ennyi eleven gyerek mellett még a háztartást is vezetni, nemes egyszerűséggel  közölte: „semmi probléma, a Jóisten és Gábor ( a férj ) mindent elintéz!!.”

            Nagyon szerettem moziba járni, szinte minden zsebpénzemet erre költöttem, de ennek a szórakozásnak volt egy „komoly” oka is. Judit nővérem időközben bejutott abba a korba, amikor a barátnők jönnek-mennek, amikor házibulik is vannak, nem is olyan ritkán. Én kifejezetten utáltam, ha valamelyik barátnő megjelent. Mivel nem volt külön szobánk, együtt kellett velük lenni, én persze valamelyik sarokban üldögéltem, rajzolgattam, vagy valami hasonlóval próbáltam az időt elverni, kedvenc játékaimat hely híján nem vehettem elő. Ekkor kezdtem el a moziba járást. A környékünkön több kitűnő mozi is volt, az Átrium a Margit kőrúton, a Corvin téren a Budai Vigadó. De kedvenc mozim a Hunnia volt, a mai Karinthy színház, ez volt a legolcsóbb is, a 9-es villamossal könnyen meg tudtam közelíteni és mindig nekem való filmeket játszott. Itt láttam többek között a Dr.Frankenstein-t, amelyik annyira hatott rám, hogy utána alig mertem kilépni az utcára és haza villamosozni. Többször is előfordult, hogy belépve a ház kapuján, lárma, kiabálás és főleg hangos zene fogadott. Nővérem és barátai zenés délutánt tartottak, ilyenkor felszedték a szőnyegeket, félre tolták az asztalt, a székeket. Divatos tánc volt a „lovacska”, amely szerintem abból állt, hogy a párok fel-le száguldoztak, elképzelhető, milyen lármával. Nem sokkal a háború után egyik karácsonyra kaptunk egy gramofont, egy hordozható His Masters’Voice gépet, ami akkoriban még ritkaságnak számított. Volt nagy öröm és nem csak mi, hanem Judit egész baráti köre rendszeresen jött zenét hallgatni. Eleinte persze nem sok lemezünk volt, többek között a „Te vagy a fény” a „Gyertyafény keringő” vagy az „Amapola” voltak az őslemezek, ennek megfelelően elég rövid időn belül kattogtak, sercegtek, néha vissza-vissza ugrottak, de mi megbűvölten hallgattuk.       

1945-ben nagybátyám noszogatására elkezdtem hegedűt tanulni, eleinte nem túl nagy lelkesedéssel de később már szorgalmasabban. Persze egy hangszeres tanulást, különösen egy olyan nehéz és kényes hangszert, mint a hegedűt elég késő volt tízévesen elkezdeni, de akkor nem is gondoltam komolyan arra, hogy valamikor ebből  kell majd megélnem. Nem tudom miért, de mindig orvos akartam lenni, később filmoperatőr. Nem valószínű, hogy nagy sikereket értem volna el ezekben a műfajokban. A Budai Zeneakadémiára jártam, de valahogy mindig ellógtam a kötelező szolfézsórákat, aminek sajnos, sok év múlva negatív eredménye lett, hogy a konzi felvételi vizsgára mindent elölről kellett megtanulni, pár hét alatt.  Szerencsére hegedütanárom kiváló pedagógus volt, nem szidott sokat,  hanem próbálta megszerettetni a hangszert, a zenét. Mint a Fővárosi Zenekar tagja (a mostani ÁHZ) gyakran elvitt a próbákra, néha hozott koncertjegyet is.

A tanulással nem túlságosan strapáltam magam, olyan igazi közepes tanuló voltam. Megesett többször is, hogy a házi feladatot az iskolában, az utolsó percekben csináltam meg. Pechemre minden évben változott a módszer, többnyire kísérleti tankönyvekből tanultunk, nem volt kialakult tanrend, és volt olyan tanév is, amikor orosz módszer szerint hetes volt a legjobb osztályzat. Tanáraink közül igazi régi vágású tanártípus volt latintanárunk, Scheiz Emil, természetesen keménykalappal és esernyővel, aki nagyon értette a dolgát, szigorú de igazságos volt és akinél a legvásottabb osztály is fegyelmezett maradt minden fegyelmezés nélkül. Nála tanultam is rendszeresen, mert nem ismert tréfát. Matematikát Bárány tanár úrnál tanultunk. Rendkívül érthetően, érdekesen tanított, szinte mindent értettem, amit magyarázott, sose tanultam, mégis ebből a tárgyból álltam mindig a legjobban. Aztán itt volt Szabó Zoltán tornatanárunk, akit csak Zulajnak hívtunk. Ő vezetett be a vívás rejtelmeibe, jó trénernek bizonyult, később több tanítványa sikeres sportoló lett. Igazgatóként  Litkey György festőművész működött, akit nagyon elkapott a „szocialista ár” és aki túllihegve szolgálta ki az akkori rendszert. Minden reggel zászlófelvonást rendezett, mozgalmi dalokat énekeltetett, éltetnünk kellett Sztálint, Rákosit és a Vörös hadsereget.  A szünetekben „zakatoltunk”, ezt mindenkitől elvárták,  akár kisiskolás, akár egyetemi tanár volt. Így kellett bizonyítani, hogy mennyire gondtalanok, boldogok vagyunk. Igazgatónk természetesen mindig velünk énekelt, táncolt, néha beállt röplabdázni, gyakran fenékre is esett, népszerűsködött. De kivette a részét az „éberségből” is. Egy alkalommal pl. sebbel-lobbal állított be az osztályba egy ismeretlen kíséretével. „Cédulát elő, névvel. Írjátok: Rabló váraitokból merre fut hitvány hadatok...” (Utólag megtudtuk, valaki a folyosón lévő „vörös saroknál” lévő Sztalin képre ráírta: Rabló.) Neki köszönhettem, hogy 1949 őszén, röviddel az iskolakezdés előtt kaptam egy sajtpapírt, amin értesített a gimnázium, hogy osztályellenségként sajnos nincs módomban tanulmányaimat  iskolájukban folytatni, de javasolták, hogy menjek ipari tanulónak, a vasbetonszerelőket nagyon keresi a szocialista építő ipar.  Otthon persze nagy volt a riadalom, még a gondolat is ijesztőnek látszott, hogy belőlem orvos helyett vasbetonszerelő legyen. Apám, akinek rengeteg ismerőse volt, megkeresett mindenkit, aki csak tudhatott segíteni és pár nap múlva jelentkezhettem egy felvételi beszélgetésre a Lónyai utcai Református Gimnáziumban. Felvettek és ott töltöttem még két szép évet egészen kitelepítésünkig. Ekkor már aránylag jól ment a hegedülés, de én ezt gondosan eltitkoltam, senki sem tudta az iskolában, hogy aktívan zenélek. Titokban  mosolyogtam, amikor az énektanár egyenként énekeltetett, keresvén új tagokat a kórusába, az én produkciómat hallva csak annyit mondott: ”ülj le fiam, nincs hallásod”.

Hegedűtanárom a Fővárosi Zenekar (mai ÁHZ) tagja volt és többször hozott jegyet a Zeneakadémiára. Egy alkalommal Zathureczky Ede Csajkovszki hegedűversenyét adta elő. Amikor kijött a pódiumra, egy görnyedt öreg embernek hatott, de amikor elkezdett játszani, oda kellett figyelni, szinte megigézte a közönséget, fantasztikus volt. Talán azóta is egyik legnagyobb zenei  élményem.  Ekkoriban kezdtem lemezeket venni, kevéske pénzem nagy bánatára. Első szerzeményem a Beethoven románcok voltak (Misha Elman) majd sikerült megszereznem, nem kis áldozattal, mert öt nagylemezből állt, a Paganini Hegedűverseny legendás  felvételét Yehudi Menuhinnal, amelyik azóta is a legjobbnak számít.

 A Lónyai-ban legjobb, de legszigorúbb tanárunk Szalánczy Károly, a kémia és fizika tanára volt. Lenyűgöző kísérleteket mutatott be az akkori körülményekhez képest fantasztikusan berendezett kémiateremben. Itt lépcsőzetesen helyezkedtek el a padok, mindegyikhez víz, villany és gáz csatlakozás is volt. Egyik legkedvesebb mondása, ha a tanuló nem tudott a feltett kérdésre válaszolni: „Nincs semmi sem végtelenebb az emberi butaságnál, ami körül övezi a földet és azontúl is cafatokban csüng le.” Egy alkalommal a rádióról volt szó, „a rádiót egy szovjet tudós.”...ekkor elővette a könyvet, sokáig lapozgatott benne, majd diadalmasan kijelentette..”Popov találta fel.”  A gimnázium tőlünk elég messze, a pesti oldalon, a Kinizsi utcában volt. Ide természetesen csak villamossal tudtam eljutni, ami nem is volt olyan egyszerű. Az aránylag ritkán járó villamosok mindig zsúfoltak voltak, szinte teljesen lehetetlennek látszott a kocsi belsejébe jutni. Ez nyáron nem is tűnt annyira vészesnek, a peronon, vagy éppen a lépcsőn szívesen utaztam, de télen, vagy esős időben ez már nem volt annyira szórakoztató. Így nemegyszer csuron vizesen értem az iskolába, vagy éppen  tanítás után haza. A kitelepítés miatt hirtelen megszakadt minden kapcsolat egykori osztálytársaimmal, közülük sokan ugyanazt a sorsot élték át, mint mi. Két éven keresztül volt pad és sorstársam Németh Jenci, rengeteget idétlenkedtünk, még többet gombfociztunk ez alatt az idő alatt. Az iskola által szervezett tánciskolába is együtt mentünk, együtt bámultuk és kritizáltuk a lányokat, akik a Baár Madas-ból jöttek. Sajnos soha többet nem találkoztunk, senki sem tudja, mi lett vele.

Édesapám bíztatására sokat foglalkoztam szociális kérdésekkel is, foglalkoztatott a kirívóan nagy társadalmi különbség, a nagybirtok és a parasztság helyzete. Egy rendkívül érdekes könyv került a kezembe: Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Ebben a szerző leírta, nyíltan, kertelés nélkül a katasztrofális állapotokat, a teljes reménytelenséget, a parasztság teljes elnyomorítását a nagybirtok által. Kicsit én is „szocialista” lettem, azt hiszem a jobbik értelemben, de azóta is mindig a gyengébbek oldalán állok, kifejezetten utálom a sztárkultuszt, a gazsulálást a pénz és a gazdagság előtt.

Gyerekkoromban a nyár nagy részét a tanyán töltöttük. A háború után pedig ez lett az egyetlen nyaralási lehetőségünk. Kecskeméttől kb. 15 kilométerre, Ménteleken édesapám és testvérei örököltek egy nagyon szép tanyát, nyaraló épülettel, gyümölcsössel, mindennel, ami egy tanyához tartozik. Általában óriási izgalmak között történt az odaút. Mindig együtt utaztunk Irén néniékkel. Ők, mint vasutasok szervezték az utazást, ami nem is volt annyira  egyszerű. A lajosmizsei vasút nem tartozott a leggyorsabbak közé, a 70 kilométeres távot kb négy óra alatt tette meg, ráadásul Ócsán állt vagy félórát, vizet kellett vennie. Szüleink már előre telefonáltak a Ménteleki vagy néha a Klábertelep-i állomásra, hogy jövünk. Sokan, sok gyerek, még több csomag. Vigyázzanak ránk, ne indítsák idő előtt el a vonatot, stb. Rontó úr, a ménteleki állomásfőnök már jól ismert minket, nem is történt soha semmi baj. Az állomáson már várt Béla a kocsival, nagy ribillió közepette el is helyezkedtünk, aki szerencsés volt, vagy a bakra ülhetett, vagy a saroglyába. Az út a Kele tanyán keresztül vezetett, velük volt egy külön megegyezés, hogy áthajthatunk a kocsival a tanyájukon, különben nagyot kellett volna kerülni. Ez azért volt nekünk, gyerekeknek különösen érdekes, mert kocsinkat általában három-négy igazi vad, tanyasi kutya fogadta, és kísérte sokáig,  nagy ribillióval.

A tanyán tíz unokatestvér is összegyűlt nyaranta, elképzelhető, hogy fantasztikusan jól éreztük magunkat. A tanya főépülete egy szép, verandás négyszobás ház volt, minden családnak jutott így egy-egy  szoba, amelyik minden évben azonos volt. Mi a verandától jobbra eső utolsót kaptuk, Lajosék a mellettünk levőt. Balra a Buza Kiss János, majd a Merétey család lakott.  Középütt volt a „fürdőszoba,” amit csak egy függönnyel elválasztott lavór képviselt.  Persze fürdés csak a szabadban és dézsában vagy teknőben volt lehetséges,  fröcsköléssel, idétlenkedéssel, a végén legtöbbször mindenki tetőtől talpig vizes lett, akár a teknőben, akár azon kívül. A ház végén helyezkedett el a „téli konyha,” mellette a „nagykamra”, többnyire teli gabonával és egérrel. Mi reggeltől estig szabadok voltunk, bejárhattuk az egész környéket, voltak kutyák, malacok, tehenek és főleg lovak. Majd szétrepedtem a büszkeségtől, amikor egyedül hajthattam a kocsi elé fogott két lovat, Bandit és Csillagot. Természetesen volt saját ostorom, és még káromkodni is megtanultunk Bélától.. Unoka testvérem, Kati és én voltunk a legkisebbek, ezért mi mindig együtt játszottunk, amiért a többiek házaspárnak csúfoltak. Mi viszont egyik másik rokon gyereket csúfoltuk, ahogy csak lehetett, -megérte, mert rettenetesen dühöngött, őrjöngött, ha csak meghallotta a mondókánkat.. Volt egy versike, azt szavaltuk többnyire: „mi füstölög ott a síkon távolba? talán bizony ...d-nak  kunyhója. Messze járok, tojást gyártok, az én nevem Plattergyáros.”  Fogalmunk se volt, hogy miért hatott ez ennyire, de nem is érdekelt az minket, a lényeg a bosszantás volt. Sanyi volt a legidősebb fiú, igazi kecskeméti vagány, mint Tarzán fantasztikus ügyességgel ugrált ágról ágra egy csodálatosan nagy cseresznyefán. Mérte az időt, amikor futottuk, magasugró, távolugró versenyeket rendezett. Volt tanyai ping-pong bajnokság is, amin a felnőttek is résztvettek. Amíg kicsik voltunk, délután csendes pihenőt kellett tartani, mindannyian lefeküdtünk az egyik szobában, és valaki, legtöbbször Édesanyám, felolvasott, többnyire Verne regényekből. Esténként különleges szertartás volt a lábmosás, általában volt is mit lemosni, mivel napközben többnyire mezítláb közlekedtünk. Természetesen meleg víz csak kivételes esetekben volt, de a hideg víz többnyire üdítőn hatott, egyikünk ki is jelentette:”a lábmosás jobb, mint a fagylalt.”  Kijártunk a lajosmizsei fürdőbe, ez egy igazi falusi „uszoda” volt, egy a víz fölé nyúló deszkával. Ezt hívták trambulinnak. De Feri, apám egyik kollegájának elkényeztetett fiacskája „ohne zsinór” mint ahogy mi mondtuk, állt fel a deszkára „V-Kovács Ferenc, Magyarország, fejes előre, csukamozdulattal” mondta büszkén, amit persze rajtunk kívül csak a jócskán jelenlévő békák hallhattak és beletoccsant, majd eltűnt a zavaros vízben. Amikor Feri, mint vendéggyerek velünk nyaralt, nagyon előkelő módon történt a leutazás. Apja, mint a pénzügyminisztérium államtitkára rendelkezésünkre bocsájtotta szolgálati autóját és így nagyon kényelmesen, luxus módon, szolgálati Mercedesszel utazhattunk. Még az autó rendszámára is pontosan emlékszem: E775. Többször nyaralt a tanyán egy  távolabbi rokonunk, Emil bácsi (Dax) is, aki szeretett velünk foglalkozni, de mi ezt nem nagyon igényeltük. De tőle tanultunk meg krikettezni, különböző utazásairól is sok érdekes történetet mesélt. Ha szép, meleg idő volt,  kimentünk a szalmakazalhoz, lefeküdtünk a jó szúrós szalmába és néztük a csillagokat, amikről rengeteget tudott mesélni. Ezekről is sokkal többet, részletesebbet írt Judit, érdemes az ő tanyai beszámolóját elolvasni.

             Életem nagy választóvonalai az ostrom, a kitelepítés és a Németországba költözés  voltak. Mindhárom alkalommal  szinte a nulláról kellett kezdeni életünket.1951 júniusában már javában folytak a kitelepítések, természetesen egyik központi témánk volt, mi is sorra kerülünk, vagy talán megússzuk? Apám, mint örök optimista bizakodó volt. „Nem követtünk  el semmi olyat, amiért bűnhődnünk kellene, nincs miért félni”. Ha jól meggondolom, eszünkbe sem jutott olyasmi, hogy talán mi is sorra kerülhetünk. Egészen addig, amíg egyik este, a Zeneakadémián Kovács Dénes hegedűművészi diploma hangversenyén, találkoztunk egyik pénzügyminisztériumi jó ismerősünkkel, akitől megtudtuk, hogy apám több volt kollégáját már eltávolították a fővárosból. „Ha őket is, akkor mi is biztosan sorra kerülünk”-mondta Édesapám és sajnos nem tévedett.  Ettől kezdve vártuk a hajnali csöngetést, ami pár napon belül be is következett.

            A kitelepítésről Judit nővérem részletesen írt, én csak a rám vonatkozókat említem. Amikor reggel úgy nyolc óra körül megjelent egy rendőr és átadta a kitelepítési végzést, első gondolatom az volt, hogy a Kubinyi Attilától ( Vecsey Ferenc egyenes leszármazottja, későbbi kiváló hegedűművész) kölcsön kapott értékes hegedűt visszavigyem. Mire újra hazaértem, egy felbolydult hangyabolyhoz hasonló lakást találtam. Rengeteg segítő sürgölődött, mindenki vitt valamit, próbálták a berendezést menteni. Az egyik szoba közepén, egy széken édesapám ült, fején hideg vizes borogatás, szegény nehezen viselte el az egyébként teljes bizonyossággal várható eseményeket. Rögtön nekiálltam cipekedni, a ház minden lakója vállalt valamit megőrzésre. Ki egy lámpát, ki egy bútordarabot. Két év múlva, ismét „szabadon”, volt amit visszakaptunk, volt amit nem. De akkor mindenki segíteni akart,  hoztak ennivalót, útravalót, vigasztaltak, biztosítottak arról, hogy nem felejtenek el, majd írnak.

            Hogy milyen körülmények közé kerültünk, azt Édesapám nagyszerűen leírta naplójában, most innen idézek pár mondatot: „letértünk egy tanyához vezető útra...megérkeztünk Cs.Nagy Albert Demeteres 170sz. tanyájára.  Lekászálódtunk a teherautóról A kutya, egy igazi magyar pumi, hangos ugatással tiltakozott a betolakodókat látva. A ház kapujában megjelent egy alacsony, hajlott hátú, bajuszos, szalmakalapos idősebb férfi, házigazdánk. Mosolyogva kezet nyújtott,  így köszöntött, „Isten hozta.” Mikor mindannyiunkat hasonlóan köszöntött, pár szóval elmondtam, hogy amíg itt lakunk, igyekezni fogunk, hogy ne legyünk túlságosan a terhükre. Biztosítottam,  nem jószántunkból jöttünk ide, úgy hoztak, kényszerítettek  minket. Ezalatt a velünk jött rakodómunkások elkezdték dolgaink lerakodását. Az egyik fiatal siheder tett is egy barátságtalan megjegyzést, látva egy szatyorból kikandikáló tornacipőt: „azt hiszi, hogy itt is csak táncolni fog. Itt más világ lesz, ide nem kell tánccipő.” Egy másik „kedves” megjegyzés az állomáson hangzott el. Amikor az egyik vasúti kocsiból a munkások egy fotelt csak nagy nehezen tudtak az ajtón kiemelni, a rakodást irányító „fogdmeg” így biztatta a munkásokat: „ne törődjetek vele, hadd szakadjon, az elvtársnak is rongyos a ruhája.”–Bevezettek jövendőbeli szobánkba. Ez egy kicsit nehéz pillanat volt, egy kicsinyke szoba, még kisebb ablakkal. Alig-alig láttunk benn valamit a napsütéses udvarról belépve. De nem lehetett érzelgősködni, be kellett rendezkedni. Házigazdánk segített az ágyakat felállítani, a szekrény hiányzó lába helyére tégladarabokat tettünk. Két ágy, egy összecsukható vaságy, egy fotelágy és a szekrény. Ezekkel teli lett a szoba, még egy fa szék fért be, erre tettük a lavórt, ez lett a fürdőszobánk.” Cs.Nagy Albert természetesen kulák volt, azaz az a fajta parasztember, aki szorgalma, hozzáértése és talán szerencséje miatt virágzó gazdaságot épített fel. Ezt akarták akkoriban tűzzel-vízzel eltüntetni. Csak egy példa a sok őket ért zaklatásból, amit én is átéltem. Jött a végrehajtó, természetesen rendőri fedezettel. „Lefoglalom a tehenét, mert nem fizette meg az adóját.” –mire a gazda rohant, hozta az adókönyvet, mutatta, hogy mindent befizetett. „Akkor is lefoglalom, a jövő évi adó fejében” és vitték.

Próbáltunk valahogyan elkezdeni új életünket. Két három nappal megérkezésünk után jött egy sajtpapír, gondolom a nyugdíj intézettől, ha ugyan volt ilyesmi akkoriban: „nyugdíjának folyósítását folyó hó 30-án  beszüntettem”. Így, ilyen bájos közvetlenséggel közölték azt, hogy gyakorlatilag minden megélhetési lehetőséget kihúztak a lábunk alól. De nem egészen vált be dicső pártunk és kormányunk számítása, a legnagyobb ínségben összeállt a szélesebb család és ott segített rajtunk, ahol csak tudott. Összeadták elvett nyugdíjunkat, kaptunk élelmiszer csomagokat, ruhaneműt, amire nagy szükségünk volt, mert az utazgatás közben eltűnt az egyik, ruhát tartalmazó kofferunk, így az első időkben pl. nekem ágyban kellett maradni addig, ameddig a kimosott, egyetlen alsógatyám meg nem száradt.  Ruhaneműt és más keresettebb használati cikket faluhelyen csak u.n C vételi jegyre lehetett kapni. Ezt azok kapták, akik a kötelező beszolgáltatáson felül még többet adtak be a dolgozó népnek. Később még egy bicikli is érkezett, aminek persze én örültem a legjobban. Ettől kezdve mobil voltam, bejártam a nagykiterjedésű határt, sokkal egyszerűbben és gyorsabban értem el munkahelyemet. Nagynéném, Irén néni rendkívül mozgékony és fáradságot nem ismerő volt, egyszer meg is látogatott, vállalva a viszontagságos és nem éppen kényelmes utazást.

 Okányban, új lakóhelyünkön azt hiszem, édesanyám és én tudtunk legjobban feltalálni magunkat  a teljesen megváltozott körülmények között. Mi ketten jobban tudtunk valahogyan a helyiekkel szót érteni, mi kezdtünk el legkorábban a környéken dolgozni, hol a kukorica törésnél, hol a cukorrépaszedésnél. Itt tanultuk meg, mi is az a Jarmosenko féle cukorrépa „koronázási”  módszer és hogyan kell a gyapotot (mert ilyet is termeltek a jó békési földben!) két kézzel szedni. Persze a gyapot maga annyira csenevész volt, hogy a gazdák nem tartották érdemesnek vele bajmolódni, de kötelező volt vetni!, így a helybeli gyerekek meg a „pestiek” feladata lett a betakarítás. Jártam napszámba, a környékbeli gazdák gyakran hívtak, általában esténként már ott volt a konyhában egy kis cédulán a következő napi feladat, hol, kinél kell megjelenni, természetesen napfelkeltekor. Itt megtanultam, hogy kell egy napszámosnak viselkedni. Például  cukorrépa szedéskor, ami egy elég nehéz, megerőltető munka, minden sor végén a szerszámra támaszkodva pihentünk, megvártuk  amíg valaki egy cigarettát sodor és rágyújt. Az öregek figyelmeztettek is, „ne siessünk, soká lesz még este, hosszú még a nap.” A munkavállalásnál szerencsénk volt, hogy a hivatalos, falusi szerveknek itt a „Demeteres” pusztán túl messzi voltunk és így csak nagyon ritkán kellett nekik dolgozni, például csépléskor. Egyszer azonban jött egy idézés, hivatalos papíron a kisbíró hozta, személyesen, amin az állt, hogy kétnapi élelemmel és kóróvágóval jelenjek meg  egy bizonyos napon, egy bizonyos helyen, egy bizonyos munkát ellátni. Sajnos nem állt módomban a kedves meghívásnak eleget tenni, mert éppen ágyban fekvő beteg voltam, amit a falu egyik orvosa pecsétes íráson hivatalosan igazolt is.

Okány nagy hatással volt irodalmi izlésem fejlődésére, hála annak, hogy nem volt, csak egyetlen szobánk, ami egyúttal fürdőszobának is szolgált. Édesapám nagy irodalombarát lévén borotválkozás közben, amit leginkább kora reggel végzett, mindig különböző versekből idézett. Kedvenc költője Vajda János lehetett, mert sok versét hallottam reggelente. „Az égen a felhő egymást űzi, hajtja....”  Meg minden reggel egy másik Arany balladát.

Mint később mindenütt, itt is hihetetlen nagy segítséget nyújtott a hegedű. Amikor a környék fiataljai megtudták, hogy zenélek, népszerű ember lettem. Jöttek, szinte ismeretlenül is látogatni és ilyenkor egy-két szó után mindig előkerült a hegedű. Pár nap múlva megkeresett a falu kovácsmestere, Kassai úr, aki ott a tanyavidéken mint egyetlen zenész működött és meghívott egy kis együttmuzsikálásra. Jellemző az akkori állapotokra, hogy amikor egyszer elszakadt az E-húrom, ő adott egy vékony drótot, és amíg nem kaptam pótlást, azt használtam.  Rövidesen meglett az első közös fellépés is, egy falusi bálon mi szolgáltattuk az eléggé kezdetleges, de mégis élő zenét. Volt egy kedves tanyai fiú, aki teljesen autodidakta módon épített egy hegedűt, ami nem is nézett ki rosszul, de sajnos játszani nem nagyon tudott rajta. Ő beállított néha, megállt az ajtónál és ajánlotta, muzsikáljunk egy kicsit. Hiába bíztattuk, üljön le, ő azzal utasította vissza: „nem fáradtam el.” Budapesti tanárom Solymossy Lajos rendszeresen írt, minden alkalommal bíztatott, ne hagyjam abba a hegedülést, van értelme és részletes, praktikus útmutatásokat is írt. Pl. a Kreutzer etűdökhöz pontosan  leírta, mit, hogyan gyakoroljak. Egyszer vállalta a hosszú és nagyon fárasztó utat és meg is látogatott.

Közben lett „baráti köröm” is, a csordapásztor fiával jó viszony alakult ki, nagy volt a család, köztük három lány is, ami természetesen még jobban felkelltette érdeklődésemet. Sokszor vacsoráztam náluk, nagyon kedves, nagyon szegény, segítőkész emberek voltak, többek között meghívtak egyszer egy  feketevágásra is,  ami nagyon veszélyes valami volt. A környékbeli gazdák rendkívül segítőkészek voltak. Akármennyire szegénységben éltek is, ha disznót vágtak, ismeretlenül is jött a kóstoló csomag. Ottani szokás szerint, ha valahol találkoztunk, szinte rendszeresen jött a kérdés: „hogy állunk, Pirke?” (azon a vidéken az Imre beceneve Pirke volt), ha kocsi ért utol, mindig megkérdezték: „hová lesz a menetel?” –„na üljön csak fel,” jött legtöbbször a barátságos felszólítás. Ha munka közben köszönt ránk valaki, szinte 100%-os biztonsággal a következő dialóg zajlott le: „hallad, hallad? -hallad, ha csinálják,- csinálni kell, hadd halladjon.” Mindig így, két ellel. Érdekes, nekem nagyvárosi nevelkedésű gyereknek sokszor furcsán nevetségesnek tűnt egy-két „társalgási „ formájuk. Úgy kínáltak: „egyék, ha nem útállja.” (hosszú ú-val) Vagy ha egy jól megtermett emberrel beszélt valamelyikük, így mondta: ”az én apám is egy olyan nagy marha ember, mint maga”

Vasárnap néha bementünk a faluba istentiszteletre. Ottani szokás szerint énekeltek amíg a szertartás el nem kezdődött. Nagyon lassan, nagyon elnyújtva énekeltek, és főleg az öregasszonyok sipítós hangját lehetett hallani, nekem, mint „zenésznek” ez borzasztó volt, alig tudtam nevetés nélkül elviselni. Eljárogattam a tanyasi fiatalok különböző összejöveteleire, „csigacsináló, háztaposó, uszubugázás”, hogy csak párat említsek. Elég népszerű lettem, mint „pesti”,  mert próbáltam beilleszkedni az ottani életbe. Valahogy biztos voltam, hogy ez nem egy végleges helyzet, nem maradhat sokáig így, viszont valahogy túl kell élni. Végül is  igazam lett és ez az okányi tartózkodás nekem (sajnos családom többi tagjának rémálom) inkább pozitív, mint negatív tapasztalat lett, megismerkedhettem egy eddig nekem teljesen ismeretlen népcsoporttal, az öntudatos, szegény, de meg nem alkuvó parasztsággal. Igaz, ezek mindig önállóak voltak, soha sem valakinek alkalmazottai. Időközben kértük áttelepülésünket egy másik faluba, Lakitelekre, rokonokhoz, de erről majd később.

Egy volt kedves lónyaista osztálytársam,  akit szintén kitelepítettek, összegyűjtötte  az ez idő alatt neki írt leveleket,  később ez a gyűjtemény „Levelek Turínból Rodostóba” címmel nyomtatásban meg is jelent. Itt az általam küldöttekből idézek néhányat, jellemzőek az akkori állapotokra:  „1951 augusztusa, Okány. A mi utazásunk simán zajlott le. A vonat hol előre, hol hátra ment, de némi vacillálás után mégis befutott az okányi pályaudvarra. Innen teherautón kivittek minket egy tanyára. Az út földút volt, s ennek köszönhető, hogy szekrényünk oldala elhasadt, de négy lába közül kettő még megvan. Házigazdánk eleinte nagyon szívesen fogadott, de később nyilván ránk unt, mert szinte kinézett házából. (Ezért új lakást kerestünk a faluban) Okány község kb. 5000 lakosú falu, nevezetességei: 1 artézi kút, rossz víz, 3 szövetkezeti bolt, 1 népbolt, 1 pék, 4 borbély, 1 református templom, 1 baptista imaház, 1 tanácsháza, 1 tűzoltóság, 1 folyócska (u.n. Körös, ) több híddal, 2 köves út, 1 malom, mely nem használtatik. Sok dolgozó paraszt, sok kulák.”

Egy másik, már Lakitelekről írt levélből: „Hosszas herce-hurca után felvettek pályamunkásnak a Lakitelek-Kecskemét közötti vonalra. Képzelheted, hogy milyen öröm volt számomra, hogy pénzt keresek és főként az a tudat, hogy munkámmal hozzájárulhatok ötéves tervünk teljesítéséhez illetve túlteljesítéséhez. Mivel a vasút az ország érhálózata, megtisztelő feladat ezt a fontos intézményt fenntartani, munkámmal biztosítani, hogy a szállítás zavartalanul folyhasson, s nagy békeműveinket elláthassuk bőven nyersanyaggal, amivel elérhessük a termelés állandó fokozását, egyúttal pörölycsapásokat mérve az amerikai háborús uszítókra és jugoszláviai csatlósaikra. Felelősségteljes  állásom tudatában megfogadtam, hogy az eddigi 11 sínszelvény helyett 12-t tisztítok meg, hogy ezzel is elősegítsem az 500 km-es mozgalmat, s azt, hogy országunk a vas és acél országa lehessen. -A munkaidő a vasútnál rendesen 7-től fél négyig tart, de rövidesen kérni fogjuk ennek meghosszabbítását, hogy ezzel is erősítsük a béketábort s tüntetünk Duclos elvtárs szabadon bocsátása mellett. Édesanyám és Judit most az erdészetnél dolgoznak, úgyhogy most apám a háziasszony...”

: „Lakitelek 1952 szeptember. A falu népe és mi meglehetősen elkülönülve élünk, ismerkedésre nincs alkalom. Lakitelken egyébként nem dolgozó parasztok, hanem városi emberek, kulákok és a nép  ellenségei élnek. Ezek nemigen fogadtak be  társadalmukba, (hála a jó felvilágosító munkának) s így teljesen magunkra és egy pár ismerősre támaszkodhatunk.. Egyébként Okányban más volt a helyzet. Ott a tanács gondos felvilágosító munkája nem hozta meg a várt eredményt, s a dolgozó parasztok mind barátságosak voltak velünk szemben, nem ismerték fel bennünk az ellenséget és segítettek, ahol csak lehetett. Pl. A költözködésnél önként felajánlott ingyen fuvar, rakodásnál segítés és természetben ill. kajában való támogatás. Itt nem így állunk. Mindenki fél. Teljesen magunkra maradtunk. Társaságom nincs... Villany nincs, se gáz, se gőz, se vízvezeték. Még meleg sincs. Nem is tudom, a rádióval mit is lehet csinálni: fán nő-e vagy bányásszák? Azonban az ötéves terv keretében bevezetik ide is a villanyt, s így mi sem panaszkodhatunk. Tüzelőnk nincs, de majd lesz. Kaja sincs, de majd lesz...”

Folytatás egy hónappal később: „Választ kérsz arra, hogy az emberek hogy-hogy nem fogadnak be maguk közé minket. A probléma egyszerű: A félelem, a gyávaság. Van néhány főfélő, pl. házigazdánk felesége, aki még a faluba sem hajlandó együtt jönni családunk tagjaival. Inkább 10 méterrel hátrébb halad, s ha mi lassítunk, ö is lassít, ha megállunk, gyorsan tovább siet, megelőzve minket, „jaj de sietek.” És terjeszti ezt a szellemet is, s úgy kezel mások előtt, mintha gyilkosok lennénk. Egyébként talán éppen most van változóban a helyzet, úgy látszik, kezd engedni a közhangulat. A szüret hozta ezt meg, s mivel Anyámék most szüretelni járnak, hívják őket mindenfelé, egy nap 4-5-en is jönnek. Az erdészetnél már tiszteletbeli tagok -Vasárnap voltunk egy helyen, ahol zongora is van, s megkértek, vigyem a hegedűt is. Kötélnek álltam, és egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk el. Nyáron itt járt a hegedűtanárom, s két nap komolyan foglalkoztunk a hegedűvel. Azelőtt és azóta is levélben küld útbaigazításokat, hogy némileg fejlődjek. De kapálás, krampácsolás mellett lehetséges-e? Borítékot, levélpapírt lehet-e ott kapni? Itt ugyanis nincs, s nem is bíztatnak, hogy a közeljövőben lesz. Állítólag már legyártották az 52-53-évi boríték előirányzatot s már szétosztották, de ide nem jutott...”

          1952-ben történt áttelepülésünk Lakitelekre kedvezőtlenebbül érintett. Már maga az utazás is rémesnek bizonyult, csikorgó hidegben, egy teherautó nyitott platóján szinte megfagytam, mire célhoz értünk. Amint megérkeztünk, rögtön jelentkezni kellett az ottani rendőrőrsnél. Mivel mi voltunk az egyetlen kitelepítettek a faluban, nagy gondot fordítottak az őrzésünkre. Sinka rendőr, mindig lovon, gyakran meglátogatott, többször éjjel is, ilyenkor lámpával végigvilágította a fekvőhelyeket, megszámolta-mert négyig azért tudott számolni - hogy mind a négyen ott vagyunk-e. Egyszer sem köszönt, általában gorombán belépett a szobába, körülnézett és szó nélkül távozott. Jellemző, hogy a Nagy Imre beszéd után barátságos lett, udvariasan köszönt, ha találkoztunk. Ebben az időben elterjedt a hír, hogy a kitelepítetteket viszik tovább, természetesen kelet felé. Hittük, nem hittük, de egész életünk  bizonytalanságban zajlott. Minden motorzaj, minden egyenruhás gyanús volt. Egyik este, elég későn, már lefeküdtünk, amikor egy teherautó fordult be az udvarra. A már jól ismert, leponyvázott Csepel. Gyanakodva bámultunk ki az ablakon és szinte megdermedtünk, amikor egy férfi a Buza-Kiss lakást kereste. Vége mindennek, visznek tovább, ez volt első gondolatunk és amikor kopogtattak, alig mertünk ajtót nyitni.. Belépett egy fiatal férfi, elnézést kért, hogy ilyen későn zavar, de errefelé járt, mint kocsikísérő,  szeretett volna meglátogatni és pár dolgot átadni, amit a szülei küldtek. Amikor pár pillanat múlva ismét tisztán tudtunk gondolkodni, megismertük, a házmesterünk fia volt, szegény nem gondolta volna, hogy ekkora riadalmat, pánikot okoz jószándékú látogatása.

            Itt éltem át az első igazi szüretet, távoli rokonunk, R.László szőlejében. Bizony ez nem olyan szórakoztató, mint ahogy azt a legenda tartja. Hajnali dermesztő hidegben kezdtünk, én egy ócska  metszőollóval vagdostam a fürtöket, pár perc után ragadt minden, a ruhám, a meg- gémberedett kezem.  Reggeli után szerencsére puttonyosnak állítottak be, ez már kellemesebb munkának bizonyult, jártam a barázdákat, zsebre dugott kézzel, viszont kellemetlen volt, amikor a szedők egyike-másika a puttony mellé is öntött keveset és így a nyakam is kapott pár fürtöt. A puttony persze hamar kipréselte ezeket és a ragacsos lé vígan csordogált szegény, jobb sorsra érdemes kabátomon. Este azért jobb lett a hangulat, természetesen, főtt a kötelező birkagulyás, ittuk a mustot.

            Mivel semmi jel nem mutatott arra, hogy „ideiglenes” lakiteleki tartózkodásunk a közeljövőben véget érhet, próbáltunk hosszabbtávra is berendezkedni. Így mint minden falusi, mi is megpróbálkoztunk a disznótartással. Édesanyám nagy állatbarát lévén természetes volt, hogy első és egyetlen  kis bergshiri malacunk igazi háziállat lett. Szinte kutyaként viselkedett, ha közeledtünk az óljához, várta a dögönyözést. Nem is lett volna semmi baj, ha nem kellett volna egyszer levágni, hiszen nem mint háziállatot szereztük be. Így természetes, hogy  a disznóvágás igazi tragédia lett, Édesanyám sírt, órákig nem lehetett vele józanul szót érteni, de persze a feldolgozásnál  Neki is segíteni kellett.. Ami az állatokat illeti, lányaink Édesanyám génjeit örökölhették, mert mindketten igazi állatbolondok lettek. Kiskoruktól kezdve mindig volt valamilyen háziállatunk, macska, aranyhörcsög, törpepapagáj, nyúl, egér. 

Lakitelken  kezdődött az elég kalandos vasúti pályafutásom. Nagybátyám a Közlekedési Minisztériumban a Pályafenntartási Főosztály vezetője volt, természetes, hogy a Buza-Kiss név ismerten hangzott vasutas berkekben. Rögtön el is tudtam, mint segédmunkás helyezkedni. Persze ez nem volt annyira egyszerű, előtte el kellett menni Kecskemétre, orvosi vizsgálatra, mert dolgozó népünk állama fokozottan ügyelt alattvalóinak egészségi állapotára, girhes, sápatag, gyengécske munkásokra nincs szüksége még az állandóan munkaerő hiánnyal küszködő MÁV-nak sem. Viszont mint ismeretes, tilos volt elhagyni lakhelyemet, Lakitelket. Könnyelműen, nem törődve Sinka rendőrrel, sem súlyos bűnöm esetleges következményeivel, felültem egy vonatra és annak rendje és módja szerint, tiszta gatyában megjelentem az illetékes ellenőrző orvosnál. Alapos (?) vizsgálat után meg is lett az eredmény, „mozdonyszolgálatra  is alkalmas”. Mehettem trógerolni. Először az ottani pályamesterségen, mint tedd ide tedd oda munkást alkalmaztak, ami nagyon bántotta az önérzetemet, egyedül a pályabejárás hajtókával (kis, kétszemélyes kézzel hajtott jármű, amit könnyen le lehet a sínekről emelni) volt érdekes. Legtöbbször reggel indultunk Keserű pályamesterrel vonalbejárásra, 8-10 kilométeres út után beraktuk a járgányt egy vonatba és kényelmesen haza utaztunk. Később átkértem magam igazi pályamunkásnak, ami viszont fizikailag sokkal nehezebbnek bizonyult. Itt mindenféle munkát kipróbálhattam, a legkellemesebb az volt, amikor egy kis festékesdobozzal jártam a vonalat és a kis táblákat, amelyek az ív elején és végén jelezték a kanyarokat, fehérre mázoltam. Ha ilyenkor elértem egy állomást és már csak 1-2 óra hiányzott a munkaidőből, kényelmesen megvártam a következő vonatot és hazautaztam. Viszont amikor kitoltak egy vonatot teli zúzottkővel a nyílt pályára és azt ki kellett lapátolni, akkor nem volt lazsálás. Az u.n. vágányzár percre meg volt állapítva, ezen az időn belül ki kellett rakni a rakományt, nem volt mese. Első alkalommal cafatokban jött le a bőr a tenyeremről, később se lett kellemesebb ez a fajta munka. Nagyon nem szerettem a kátrányozást se, amikor az új talpfákat kellett bekenni ezzel a ragaccsal. Bármennyire is vigyáztam, a folyékony kátrány ráfröccsent a ruhámra, arcomra. Persze munkaruhát nem adtak, így a saját kevéske holmim pusztult, mert a kátrányt nem lehetett kimosni. A vasútállomások a kornak megfelelően mind ki voltak dekorálva, olvashattuk az összes, szokásos jelszavakat. „Éljen és virágozzék a szovjet és magyar nép megbonthatatlan, örök barátsága”             

                                   „Vesszen Tito, az amerikai imperialisták láncos kutyája.”, „El a kezekkel Koreától” De nekem legjobban ez a két felirat tetszett: „A szemed a pályán legyen!” és a legfontosabb „Minden hibában keresd az ellenség kezét!”

Pár hónap után átkerültem a vasútépítő vállalathoz, mint „döngölő”, ez nem éppen magas színvonalú, egyik ismerősünk szavajárása szerint „idomított páviánoknak való” munka. Lakitelket az akkori kormányzat fontos állomásnak, u.n. vízállomásnak akarta kiépíteni, hogy a harmadik világháborúra készülve, alkalmas legyen hosszú katonavonatok befogadására is. Itt komolyabban meg is sérültem, kétszer egymásután ficamodott ki a jobb térdem, ami azóta is érzékeny. Lakitelken  már a legelején beszerveztek sportolni, alkalmilag zenélni is, iskolai ünnepélyeken.  Többek között indultam Kecskeméten egy Spartakiádon, ott, ahova csak engedéllyel lehetett volna mennem, együtt röplabdáztam a rendőrparancsnokkal, akinek pedig az lett volna a kötelessége, hogy arra vigyázzon, hogy a hozzám hasonlók el ne hagyhassák kényszerlakóhelyüket. Sajnos társaságunk alig volt, mindenki félt a kitelepítettektől. A vasútállomás környékén dolgozva, rongyosan, koszosan mindig sóvárogva néztem a kecskeméti gimnáziumból megérkező lányokat-fiúkat, mondanom sem kell, hogy főleg a lányokat. Éltem a primitív munkásember életét, egyetlen örömem az volt, hogy sokat kellett utazni, volt szabadjegyem, ami változatosságot jelentett meglehetősen szürke életemben. A lakóhely elhagyási tilalommal nem nagyon törődtem, mint vasúti munkás Kecskeméttől Kunszentmártonig akkor szálltam fel a vonatra, amikor akartam, ez is a munkakörömhöz tartozott.   Nagy eseménynek, igazi ünnepnek számított tíznaponta a munkabér kifizetése. Persze nem mindenki volt a boríték tartalmával, mert borítékolva volt mindenkinek a járandósága,  maradéktalanul megelégedve és ennek legtöbbször hangot is adott, szidták a vasutat, azt is, aki kitalálta, meg minden mást is, hangfogó nélkül. Egy olyan nadrágosféle ember jött Kecskemétről, ütött kopott aktatáskában hozta vagy harminc embernek a járandóságát. A kis fabódé környékén, amiben a borítékokat átadták, gyakran ott várakoztak a feleségek is. Láttam nemegyszer, amint a férj még zsebre se tudta tenni fizetését, még a dugipénzt se tudta kivenni a mindennapi fröccsre, már mint a vércse csapott le a feleség és irgalom nélkül vitte az egészet. Az csak természetes, hogy mindez nem zajlott le a legbékésebb hangulatban, de azért pár perc múlva már hallatszott a közeli kocsmából a heje-huja, persze lehet, hogy főleg legényemberek juthattak el odáig.

 Egy emlékezetes eset: hatóságilag elrendelték a baromfik veszettség elleni oltását. Ebben részt venni egy remek mellékkeresetnek bizonyult, természetesen  én is csatlakoztam egy állatorvoshoz, így én lettem a csirkefogó. Biciklivel jártuk a Lajosmizse környéki tanyákat, és mivel ez a környék a jó homoki borok hazája, a gazdák mindenütt, régi jó magyar szokás szerint, megkínáltak egy pohár borral. Amit el kellett fogadni, mert jó szívvel adták és meg is kellett inni. Valahogy működött is a dolog a nyolcadik, kilencedik udvarig, a bicikli vitt is előre, de hogy hogyan értem este haza, arra bizony nem emlékszem, de mesélik, hogy ledobtam a kerékpárt, majd magamat is az első elérhető fekvőhelyre.

Szorgalmasan építettük a szocializmust illetve raktuk le a kommunizmus alapjait, én 2,52 Ft órabérért, Édesanyám és Judit 1,92-ért az erdészetnél. Így ért 1953 nyara, Sztalin halála, Nagy Imre emlékezetes beszéde. Amikor kitudódott, hogy a magyar nép nagy barátja, a világbéke megrendíthetetlen őre, a Nagy Sztálin már nem él, a vasútnál is elrendelték: gyászolni kell. Kecskemétről kijött a politikai tiszt, ez egy jóformán írni-olvasni sem tudó, de ideológiailag jól képzett munkás lehetett, már többször járt errefelé a pályamunkások nagy örömére, akiknek akkor krampácsolás helyett tiltakozni kellett Duclos elvtárs bebörtönzése és a koreai háború ellen. Ez az elvtárs újra összehívta a munkásságot és méltatta, időnként el-el csukló hangon az elhunyt, Magyarország nagy barátja, a világ dolgozóinak rettenthetetlen vezére dicső tetteit. Amikor mondanivalóját befejezte, egyperces néma felállásra szólította fel a jelenlévőket. Pár pillanat után elővette az óráját, mire megszólalt egy hang valahonnan hátulról. - „mi az, csak mostantól számítja?...”  -tovább nem folytathatta, mert oda volt  a megemlékezéshez szükséges hangulat.

1953 nyarán nagy izgalommal vártuk Nagy Imre beszédét, reméltük hogy lesz valami fontos változás, de minden bizonytalan volt, nemigen hittünk a mende-mondáknak. Mikor megtudtuk, hogy feloldják a helyhez kötöttségünket, óriási volt az öröm, terveztük jövőnket. Természetesen rögtön igyekeztünk valahogy visszajutni Budapestre. Amikor lehetőség adódott, felutaztunk.  A budapesti lakhatáshoz letelepedési engedély kellett, amit mi természetesen nem kaphattuk meg. Mégis a régi Iskola utcai házban egy rokon család adott ideiglenes használatra egy szobát, de nem győzték hangsúlyozni, mennyire illegális, veszélyes ez, ami keserű szájízt adott a dolognak. Amikor visszajöhettünk a kitelepítés okozta tanyai, később falusi életünkből, 2 éves száműzetésünkből, nekem teljesen idegen, ismeretlen volt a nagyvárosi élet. Sok barátunk, rokonunk lakott még a házban, vagy a környéken. Esténként összejöttünk a kertben, beszélgettünk, viccelődtünk, én legtöbbször csak hallgattam, a legtöbb téma nekem még idegen, illetve új volt. Akadt a sok régi jó ismerős között pár új, általam nem ismert fiatal. Többek között egy olyan 16-17 év körüli kislány, Anikó.  Nem voltam valami ügyes nőcsábász, sem népszerű gavallér, de próbáltam a magam módján ismerkedni. Beszélgettünk, Anikót nagyon szimpatikusnak tartottam, lehet, hogy ő sem talált ellenszenvesnek. Pár napi töprengés után bátorságot merítettem és elhívtam egy délutáni koncertre,  inkább olyan paródia műsorra a Zeneakadémiára. Szépen felöltözve, fehér blúzban, csinos szoknyában jelent meg a randevun. Nekem akkor még alig volt valami tisztességes holmim, a vasúti esőköpenyem volt a legjobb darabom,  de azért igyekeztem valahogy kinézni. Nem sokra emlékszem az egész estéből, csak arra, hogy még a kezét se mertem megfogni, alig tudtam pár értelmes mondatot kinyögni kínomban. Zavarból zavarba estem, ám mégis valahogy hazaértünk, de tudtam, hogy elpuskáztam a dolgot. --Nem is tévedtem, másnap egy nagyobb lány, régi ismerősöm elmesélte: „Anikó egészen jól érezte volna magát, tetszett neki a műsor is, de egy akkora mamlasszal, mint én voltam, még nem találkozott és a jövőben nem fogja az idejét ilyen marhákra pazarolni.”.  Utána napokig dúltam, fúltam, de tudtam, hogy Anikónak igaza volt.                  

            Meg kell tanulni viselkedni.

            Áthelyeztek a veresegyházi vasútépítő vállalathoz, egy kis rokoni és baráti támogatással, ahol az iskola utcai házból jól ismert Stádler bácsi fia, Tomi volt az építésvezető. Ő sokat segített, nem csak nekem, rajtam kívül volt még több „bujtatott” dolgozója. Ekkor Alsógödön laktunk pár hónapig édesanyám testvérénél, a két család két kicsi szobában, majd nagybátyám gödöllői nyaralója lett az otthonunk, ahol már rendesen be tudtunk rendezkedni. Eleinte naponta jártam Veresegyházára, vonaton, ami elég kalandos vállalkozás volt azokban az években. A kis mozdonyt a lehető legrosszabb szénnel fűtötték, gyakran meg kellett állnia gőzt fejleszteni. A kocsik részben marhavagonok voltak, világítás, fűtés nélkül. Középen terpeszkedett, sok helyet elfoglalva  egy vaskályha, amit ugyan lehetett volna használni, de általában nem volt mivel. Emlékszem, emelkedőknél néha olyan lassan ment a vonat, hogy az utasok leugráltak és a kerítésekből hoztak fűteni valót. A fővonalakon meg a tehervonatok túlterheltsége okozott problémát, általában jobban megterhelték, mint amit elbírt, (munkaverseny! 3000 tonnás mozgalom) többször láttuk, hogy a piros jelzésnél megállított vonat nem tudott elindulni, kínlódott, amíg segítség nem jött.

Édesapámnak és Judit nővéremnek napi két-három órát kellett utazniuk munkahelyükre. Mindenki dolgozott a családból, csak így tudtunk valahogy megélni. Judit eleinte mosogatólány, majd tejkonyhai alkalmazott volt, és csak nagy sokára sikerült műszaki rajzolóként emberségesebb munkához jutnia. Közben minden kínálkozó mellékes alkalmi munkát elvállalt, sálakat, képeslapokat, könyvjelzőket festett, amiket különböző helyeken átvettek, de a fizetség nem volt valami fejedelmi. Édesanyám pár hónapig a dunakeszi konzervgyárban segédmunkáskodott, nehéz, egészségtelen körülmények között, később mindenféle bedolgozói munkát kipróbált, kevés anyagi haszonnal. Apám eleinte figuráns volt, majd a Kun utcai kórház irattárosává lépett elő. Itt említeném meg, hogy ezredes keresztapám nyugatról hazatérve Kazincbarcikán éjjeliőrködött, majd gépolajozóságig vitte.

Gödöllőn, mert mindenáron le akartam érettségizni, sok protekcióval felvettek a dolgozók esti gimnáziumába, levelező tagozatra Máriabesnyőre. Itt kellemes környezetben, baráti társaságban töltöttük a heti egy délutánt, egyik legkedvesebb tanárom  magyar tanárunk, V. Ildikó volt, alig  pár évvel lehetett csak idősebb nálam, jó tanár volt, sokat tanultam tőle. Beszélgettünk erről-arról,  nem csak iskolai dolgokról, nagy feministának mutatta magát, Kaffka Margit volt az ideálja. Emlékszem  egy másik kedves kolleganőre, csinos korombeli kislány, könyveket adott kölcsön, érdekelte az irodalom és talán ő volt az első „civilizált” nő, akivel a tanyasi, falusi élet után mint fiú-lány sokat beszélgettem..  Sajnos érettségi előtt pár hónappal kimaradt, de mondására, „ne ízetlenkedjetek,” azóta is emlékszem.   

 Időközben eddigi hegedűtanárom, Solymossy Lajos foglalkozott velem,  természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül, bíztatott, ne csüggedjek, a Jóisten segítségével minden rendbe jön, csak legyek türelmes, szorgalmas, kitartó.  Ekkor már világos lett, vagy sikerül zenei téren továbbtanulni, ott felmentenek a katonaság alól, vagy mehetek munkaszolgálatra.

Munkaköröm szerencsére megengedte a szisztématikus gyakorlást, teljesítményelszámoló lettem a vasútépítő vállalat egy Vácrátót közeli kihelyezett részlegnél és mi több, kaptam lakást egy felépült, de nem üzemelő őrházban, ahol munkaidőmben is gyakorolhattam, senki sem törődött azzal, mit csinálok. Közvetlen főnököm, F. Kálmán, egy szintén dugdosott valamikori nagyfejes, vele jól megértettük egymást, sokszor én írtam alá helyette a dolgait, amikor éppen erre-arra utazgatott. Munkám abból állt, hogy reggel kivittem a körülbelül két kilométerre dolgozó  brigádoknak a munkalapokat és este beszedtem azokat. Minden tíz napon volt az úgynevezett dekádzárás, ez egy kicsit több munkát jelentett, de általában 3-4 óra erre is elég volt. Ami némi nehézséget okozott, az a teljesítmények elszámolása lett,  az akkori normák alapján az elvégzettek átlagosan 50-60%-on álltak volna és így a munkások alig kerestek volna valamit. Főnököm általában kiadta a parancsot: X brigád 110%, Y 130% , Z 145% és nekem össze kellett tücsköt-bogarat szedni, hogy kijöjjön ez az eredmény, aminek persze semmi köze sem volt az elvégzett munkához. Pl ha egy köbméter földet 20 méterre kellett talicskázni, akkor én 150 métert írtam, ha homokot ástak ki, akkor én nehéz, sziklás talajt írtam, ezenkívül mindig volt árokba visszacsúszott föld, szétdobált anyagok összeszedése, mondhatni úgy csaltunk, ahogy csak lehetett, de lehetett, mert senki sem ellenőrzött semmit. Például volt úgy, hogy több sínautón kijött  egy bizottság a minisztériumból, a főnök már stampedlivel várta őket, szalonnát sütöttek, itták a demizsonos bort, kártyáztak, de ki sem mentek a két kilométerre levő munkahelyre. Főnökömnek volt egy állandó alkalmazottja, takarított, bevásárolt, főzött rá, mindezt, mint vasúti alkalmazott. Ilyenkor mint felszolgáló működött. Az építésvezető Stádler Tamás, mindent megtett azért, hogy a nála dolgozók valamennyire is jól érezzék magukat és segített szűkös jövedelmüket így-úgy gyarapítani..  Voltak u.n újítási napok, ekkor összegyűltek a munkások és mindenki előállt valami javaslattal. Többnyire ismertek voltak már ezek az „újítások”, de a főnök azért mindenkinek adott valami kevéske pénzt, hogy ne menjen el a kedvük a dolgozóknak. Abban az időben így lehetett valahogy megélni.

             Én szinte egész nap gyakoroltam, ettől függött az egész jövőm Egyébként sose voltam a szorgalmas tanuló mintaképe, de most nekigyürkőztem. Közben  hiányos szolfézs ismereteimet is fejleszteni kellett.Végre megtörtént a felvételi vizsga, nagy volt az izgalom, de sikerült. (2 Kreutzer etüd, Vitali Chachonne, és Viotti XX Konzert volt a műsorom) Különös fintora a sorsnak, hogy a negyedik osztályba vettek fel, de osztályismétlésre köteleztek. (Csak a negyedik osztály mentesített a katonaság alól)  Mint később megtudtam,  Takács Miklósné, Muci néni, a tanszakvezető tanár intézte el így, aki Buchenwaldot is megjárta, ő tudta, mi forog kockán, akinek ezt a gesztusát soha nem fogom elfelejteni.

             Már tavasszal  jött a katonai összeírás, amit a sorozás és a katonaság előszelének tartottak. Az érettségire ketten maradtunk a 18-ból, minden simán ment és a velem együtt érettségiző tiszt, aki egy katonai kiegészítő parancsnokságnak alkalmazottja volt, elmondta, ha elmegyek a sorozásra, ami a közeljövőben aktuális lehet, akkor nagyon nehéz lesz szabadulni, főiskolai felvétel ide, főiskolai felvétel oda. Figyelmeztetett, el ne menjek, hivatkozzak betegségre vagy akármire. Szerencsémre még  felszólítást sem kaptam,  pár hét múlva hozta a postás a katonakönyvemet, amiben ott állt: rendfokozata honvéd, iskolai végzettsége: 6 elemi.              

            A konziban végre elkezdhettem az igazi diákéletet. Eleinte óriási volt a különbség a tanyasi fiatalok és a budapestiek között. Minden új volt, mindent újra meg kellett tanulnom. De sokat segített tanárnőm, Halász Ilona, aki ismerte helyzetemet, de soha sem említette, segített Sándor Frigyes is, az akkori igazgató. Így nem éreztem, hogy „osztályidegen” lennék, sőt később mindenáron be akartak a KISZ-be is szervezni. Itt ismertem meg azt a barátomat, akivel még most is tartom a kapcsolatot. Ő is  kereste kicsit a helyét, különcnek számított és így jól megértettük egymást. Rengeteget beszélgettünk az akkor minket legjobban érdekelő témáról, a nőkről. Tapasztalatlanok voltunk mindketten, én még pár évvel öregebb is. Az ő tanácsára kezdtem el levelezgetni, ami végül is gyökeresen megváltoztatta az életemet.

            Volt egy-két évfolyamtársnőm akikkel szívesen sétáltam egy-egy félórát, mint pl. Z Kati, akinek kicsit udvaroltam is, vagy későbbi kamarapartnerem S. Erzsi, akivel sokat jártam moziba, különféle rendezvényekre. Közben jött a forradalom.  Éppen kamarazene órára mentem a Semmelweiss utcába, de az épületet zárva találtam, majd hazafelé indulva, kijutva a Deák térre egyetemisták csoportjába ütköztem, akik  a rádióhoz mentek, ott felolvastatni az általuk szerkesztett 12 pontot.  „Aki magyar, velünk tart”... Követtem őket és később ott éltem át az első könnyfakasztó gránátot, az első puskalövést. Hallgattuk a nyitott ablakokba kitett rádiókat, óriási örömujjongást váltott ki, amikor a városligeti Sztalin szobor ledöntéséről értesültünk. Egyszerre egy katonai dzsip hajtott ki a kapun, be a tömeg közé és dobálták a könnyfakasztó gránátokat. Pánikszerű menekülés következett. Szerencsém volt, mert egy teherautó mögött álltam, ami nagyjából felfogta a hatalmas nyomást. Kezemben a hegedűvel, semmit sem látva, patakzó könnyel jutottam ki a Kálvin térre. Ott már harciasabb hangulat uralkodott, és amikor újra ki tudtam nyitni a szememet, egy  kalauzruhás ember egy autó tetején állva kiabált a tömeghez, „emberek, ne hagyjuk magunkat,  gyerünk a lámpagyárba, hozzunk fegyvereket” Nem tudom mennyi idő telt el, arra emlékszem csak,  hogy a  Nemzeti Múzeum elé egy katonai gépkocsioszlop érkezett. Rögtön körülfogták őket, „magyarok vagytok ti, magyarokra akarnátok lőni? Nem szégyellitek magatokat? Álljatok mellénk” Szegény kiskatonák halálsápadtan kucorogtak a teherautókon, nem mertek egy szót se szólni, de óriási volt az öröm, amikor végre az egész autóoszlop tovább hajtott. Nem mertem visszamenni a Bródy Sándor utcáig, mert ott már ropogtak a fegyverek. Végül éjfél körül nagy nehezen kijutottam a Keleti Pályaudvarig és sikerült az utolsó HÉV-vel visszajutni Gödöllőre, ahonnan hetekig nem lehetett kimozdulni, mert nem volt közlekedés. Az egész tíz napi lelkesedést és a november negyediki tragédiát ott éltem át. Döbbenten láttam első budapesti utam alkalmával a rommá lőtt Üllői utat, a rengeteg romos pesti házat.

A Forradalommal kapcsolatban eszembe jutott egy egész különleges történet: a konziban több kínai diák is tanult, köztük két hegedűs, akikkel aránylag jó viszony alakult ki, már amennyire a körülmények és a kínai állam megengedte. Amikor novemberben újra elkezdődött a tanítás, hűlt helyük volt, sürgősen hazarendelték őket. Többet nem is hallottunk róluk semmit. A kilencvenes évek végén Varga Tibor, detmoldi professzor bemutató tanítást tartott a freiburgi Musikhochschule-n. Vele jött a pekingi főiskola hegedű tanszakának vezetője is.  A szünetben rövid beszélgetés után kiderítettük, hogy jól ismerjük  egymást, Ő volt az egyike  a két egykori budapesti hegedűs növendéknek.

Meg kell említeni  még a sport iránti rajongásomat is. Bár jómagam nem voltam egy sportos jelenség, mégis próbálkoztam ezzel, azzal. Talán a vívás ment a legjobban. Legnagyobb sikeremnek a Toldy Gimnázium házibajnokságán elért bronzérmemet tartom, aminek érdekessége, hogy egy későbbi világbajnok tőrözőt, Fülöp Mihályt is legyőztem. Később is inkább nézni szerettem a sportot, mint versenyszerűen csinálni. Az 1953-54-es magyar futballsikerek még édesapámat is elkapták, Ő nem volt egy kimondottan sportbarát, mégis sokszor együtt hallgattuk akkoriban Szepesit, a népszerű és tényleg jó sportriportert. De mindketten lelkes Fradi drukkerek voltunk, akkoriban mindenki, aki nem értett egyet a fennálló rendszerrel, Fradi drukker volt. Én, ha lehetett, mentem mindenféle sporteseményre. Emlékezetes marad a Magyarország-USA atlétikai viadal, ahol Glenn Davis világrekordot futott (400m gát) vagy a kosárlabda Európa bajnokság, ahol a kisstadion közönsége egy emberként és óriási hangerővel bíztatta az olasz csapatot a Szovjetunió ellen. Vagy a Magyar-Szovjet vizipóló Hungária Kupa döntő meccs, ahol édesanyám, aki igazán egy szelíd és békés ember volt,  esernyővel fenyegette az éppen kiállított szovjet játékost és együtt kiabálta az ötezer nézővel, „mars ki.” Egyedül így lehetett kifejezni gyűlöletünket a Nagy Szovjetunió és az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok iránt. Közvetve a sporton keresztül kezdtem el franciául tanulni. Mert érdekelt, vettem egy „Miroir Sprint”-et, az egyetlen kapható nyugati sportújságot és kezdtem böngészni, eleinte persze minden szót ki kellett keresni a szótárból.

Sanyi unokatestvérem, aki Budakeszin lelkipásztorkodott, szerzett egy ottani sváb házban lakást, ami persze csak jóindulattal érdemelte meg a lakás nevet. Penészes padló, mestergerendák,  WC az udvaron, a vizet az utcai kútról kellett hordani. De akkoriban minden egykori kitelepített Budapest környéki lakást keresett, (Budapestre nem kaptunk letelepedési engedélyt) úgy hogy ez is óriási előrelépésnek számított. Lassan kezdtük magunkat jól érezni, amikor váratlanul meghalt édesapám. A sok meghurcoltatás, idegeskedés nem múlt el nála nyomtalanul, (egy időben Vas Zoltán szoros munkatársa, majd Gerő közvetlen alárendeltje volt.) Mindig is nehéz megélhetésünk most még nagyobb gondot okozott édesanyámnak. Minden munkát elvállalt, általában éhbérért. Így Ő és Judit nővérem lett a családfenntartó, Judit egész fizetését hazaadta,  minden szabadidejében különmunkát vállalt. El lehet mondani, hogy ő finanszírozta tanulásomat.  Azért én is kerestem némi pénzt, korrepetáltam gyerekeket. Sok érdekes családdal találkoztam így, pl. az egyik legismertebb prímás csemetéjét korrepetáltam szolfézsból. A Lenin (Erzsébet) kőrúton, egy óriási lakásban laktak, ahol a levegőt szinte vágni lehetett, szerintem soha nem szellőztettek. Viszont rendkívül kedvesen fogadtak, minden alkalommal ott kellett ebédelnem, ami nem volt egy egyszerű feladat, bár igen ízletesen, jó zsírosan főztek. A Rózsadombon lakott egy másik tanítványom, a papa a veszprémi vegyipari egyetem rektora volt, későbbi vegyipari miniszter. Itt ismertem meg a szocialista felső tízezer életét. Csengetésemre egy igazi, főkötős, kötényes szobalány nyitott ajtót, olyan, mintha a régi világból felejtették volna itt. Habos kávéval(!) kuglóffal és hasonlókkal fogadtak a  régimódiasan, vázákkal, porcelánokkal berendezett lakásban.  Voltak nevetségesen keveset fizető zenekari haknijaim és párszor még a Fradi pályán is működtem, mint rendező. Édesanyámmal jártam  lottót kiértékelni, többnyire éjjel  Nagy örömöt okozott, ha négyes találatos szelvényt találtunk, ami sajnos nagyon-nagyon ritkán fordult elő, mert a szerencsés megtaláló komoly prémiumot kapott, ha jól emlékszem 50 forintot esetenként. Egy nyári szünetben két hónapig az Ikarusznál is dolgoztam, nem volt nehéz munka, de kellemetlen. Vascsöveket, különféle autóbusz alkatrészeket kellett míniumfestékkel bekenni. Ez nem tűnik nehéznek, de órákon át nagyon fárasztónak bizonyult, estefelé a csuklómat alig éreztem. Viszont kaptunk védőitalt, fél liter tejet, mert a míniummal végzett munka az egészségre veszélyesnek minősült. Volt egy balatoni telkünk, amit csodálatos módon nem vettek el és sikerült eladni, ami akkoriban nem is volt olyan egyszerű, mivel az embereknek nem volt pénzük. Barcs Sándor, az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) elnöke volt a vevő. Édesapámnak egy sírkő, nekem egy aránylag jó hegedű,  a családnak egy nagyképernyős TV jött ki az árából. No meg talán egy kicsit könnyebben éltünk utána pár hónapig.

Nagy élmény volt akkoriban, hogy a Zeneakadémia minden koncertjére bemehettünk, a második emeleti erkély a mienk volt. Itt lehetőség nyílott a kor legnagyobb művészeinek koncertjeit látogatni. Többek között itt hallhattam Richtert, Menuhint, Ojstrachot, Riccit. Jellemző a fiatal művészpalánták duzzadó önbizalmára, egyszer egyikük, amikor egy igazi világnagyság befejezte a Paganini koncertet, a zúgó taps közben megnézte az óráját és szerényen megállapította: „28 perc, én lekeverem 26 perc alatt.” Egy másik ifjú titán mondása, amikor az AHZ (az akkori legjobb magyar zenekar) tagjai bejöttek a színpadra: „ezek mind Menuhinok akartak lenni és bizony csak eddig jutottak.”

            Mivel akkor Budakeszin laktunk, nagyon sok időt vett el az ide-oda utazgatás. A 22-es busz szinte mindig dugig volt, gyakran meg se állt a mi megállónknál, ami sok problémát okozott. Óvatosan számítva is egy jó óráig rázattuk magunkat a különböző közlekedési alkotmányokkal, míg elértük működési területünket. Nekem a konziban az óráim természetesen mind különböző időpontban voltak, így sokszor késő estig nem utazhattam haza, valahogy el kellet verni  az időt. Ha volt szabad terem, gyakoroltam, ha nem, moziba mentem, legtöbbször híradóba. Természetes, hogy az étkezés nem mindig úgy alakult, mint ahogy szerettem volna. Gyakran ebédeltem nagybátyáméknál, szinte már otthon voltam náluk. Nagyon sokat segítettek, csak egy valami zavart: abban az időben teljesen új dolog volt a televízió. Ha megérkeztem, rögtön hívtak „gyere gyorsan, jó műsor megy a TV-ben.” Természetesen nem akartam udvariatlan lenni és bementem az elsötétített szobába (ez volt a szokás) és néztem az engem nem mindig érdeklő műsort.

Az ötvenes évek vége felé megjelent a budapesti üzletekben a várva várt magnetofon. Az elő modell, ha jól emlékszem, egy „vörös szikra” nevű ormótlan alkotmány volt, amit hamarosan követett a korszerűbb, jobb kinézésű „mambó” nevű készülék. Amint lehetőségem nyílt rá, rögtön vettem egyet, ettől kezdve legkedvesebb időtöltésem a magnózás lett.  Ekkor ismerkedtem meg a jazz-al is, főleg Csaba barátom révén, akinél gyakran hallgattuk az igazi ritkaságszámba menő amerikai lemezeket.      

 Közben,  az ötödik konzi után felvettek a tanárképzőbe, ahol rengeteg melléktárgyat is kellett hallgatni, köztük sok olyat is, ami bizony nem érdekelt. A főtárgy mellett mindenkinek szolfézs tanári diplomát is kellett szerezni. Én biztos voltam abban, hogy mint hegedűs, nem leszek rászorulva, hogy szolfézstanárként működjek, ennek megfelelően nem nagyon foglalkoztam az olyan  tárgyakkal, mint pl. a szolfézs methodika, a hangképzés elmélet és hasonlók. Hegedűtanárom, Halász Ilonka néni is arra bíztatott: „ott lógjál, ahol csak lehet, de helyette gyakorolj!!” Csak ketten voltunk hegedűsök az évfolyamban, D.Csaba és én   négy csellista és tizenöt zongorista mellett. A methodika órákat Sándor Frigyes tartotta. Általában rövid előadás után a hegedűiskolájából kellett  duetteket játszani. Ezalatt gyakran elbóbiskolt, néha szabályosan el is aludt, de mi Csabával csak húztuk rendületlenül.  Életem első operáját a Konzi zenekarral játszottam, Sándor Frigyes vezényletével, amit később a rádióban is felvettünk.  Egy Händel mű,  Acis és Galathea. Ez nem lenne különösen érdekes, de azért meglepő, hogy a legutolsó opera, aminek a próbáin nyugdíjazásom előtt még részt vettem,: Händel Acis és Galathea-ja volt.

Minden ment a maga útján, múltak az évek és a levelező mániámnak is lassan eredménye mutatkozott. Így ismerkedtem meg személyesen egyik levélpartneremmel, K.Mártival,  akinek sokáig udvaroltam is. Később egy másik levélpartnerem, Ildikó Budapesten kezdte meg egyetemi tanulmányait és ez egészen más értelmet adott az addigi levelezésnek. Személyesen is megismertük egymást és a kezdeti bizonytalanságok után tudtam, hogy megtaláltam azt, akit kerestem, akit csak legszebb álmaimban tudtam elképzelni. A tanárképzőben is nagyon jó társaság alakult ki, sokat jöttünk össze a tanításon kívül is, kirándultunk, emlékezetes házibulikat tartottunk. Egy kisebb társaság azóta is találkozik, évente legalább egyszer.

1961-be diplomáztam, aránylag jól sikerült a záróvizsga: Bruch koncert I-II tétel, Bach g-moll szólószonáta /Adagio- Presto/  Kodály: Kállai táncok és egy Mozart szonáta volt a műsor.  A mellékszakok, na ja. Mindenesetre elmondhatom, államvizsgáztam oroszból, anélkül hogy valamit is tudtam volna. Utána nem akartam tanítani menni, mindig közelebb éreztem magam az aktív zenéléshez, bár a hároméves vidéki tanítás kötelező volt, s így pár hét múlva jelentkeztem és fel is vettek a Postás zenekarba. Viszont ott nem túlságosan tetszett a légkör, eléggé primitív emberek vettek körül, a tanárképzős kollegák színvonalát meg sem közelítették. Így végül is elfogadtam S. Zsolt barátom javaslatát és lementem tanítani Székesfehérvárra. Csábító volt az ajánlat, heti négy alkalom, összesen 22 órai munka, hosszú szabadság, közepes fizetés. Persze a zenekarnál nagy balhé lett, Vasadi-Balogh, a vezető karmester tombolt, nem akartak elengedni, de végül is sikerült következmények nélkül távozni. Fehérváron kellemes társaság gyűlt össze, sok kolléga az operából, több tanárképzős évfolyamtársam is oda szerződött, úgy hogy az utazás mindig kellemesen telt el. Általában ebédelni is együtt mentünk, szóval nem volt unalmas. Esetenként meg lehetett szervezni, hogy csak hetente kétszer menjünk le, ez fárasztóbb volt természetesen, de megérte. Hogy milyen eredménnyel tanítottam, nehéz megállapítani. Egy székesfehérvári gyerekről tudom, hogy hegedűtanár lett, freiburgi tanítványaim közül pedig többen is hivatásos zenészek lettek, bejutottak valamelyik jó zenekarba, de  legsikeresebbnek Jóska barátom fia bizonyult, aki évek óta az ulmi Philharmonikus Zenekar első koncertmestere.

            Ekkortájban lehetett először külföldre utazni, első ilyen utam egy pozsonyi hajóút volt egy haknizenekarral. Vittük a csere szalámit és csencseltünk, mert pénzt csak nagyon keveset lehetett szabadon átváltani.  Később a turistaszövetség által szervezett cseretúrákon is részt vehettem, Szlovákiába és Lengyelországba. Egy ilyen túrán ismertem meg E.Jóskát, egy gimnáziumi tanárt, aki sokáig szoros baráti társaságunkhoz tartozott. Jellemző az akkori állapotokra, hogy az első tátrai túrára félcipőben indultam el, egyszerűen nem volt megfelelő túrafelszerelésem. Nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, mai szemmel csak csodálni tudom vakmerőségemet. Unokanővérem, Klári nagy turistaként szervezett különböző utakat, itt ismerkedtem meg az igazi turizmussal. Gyakran mentünk többnapos túrákra, ekkor ismertem meg közelebbről Magyarországot. Elvégeztem a túravezetői tanfolyamot is és így képesített túravezető lettem. A hatvanas évek elején a kádári „Gulyáskommunizmus”-ban lehetőség nyílott nyugatra utazni, ami addig teljesen elképzelhetetlen volt. Bevezették az u.n. 70 dolláros utazást, először  valutát kellett igényelni, majd az útlevelet. Aki megkapta, járhatta az áhított Nyugat Európát. Az átlag turista persze  leginkább éjjel utazott, hogy spórolja a szállodaköltséget, zsebből étkezett, ha sikerült szalámit szereznie, akkor szalámi, ha nem, akkor bizony a nem túlzottan vonzó májkrém konzerv volt a fő tápláléka. Viszont hozhatott haza egy-két orkán kabátot, a Darvastól számológépet (a minden nyugati turista által ismert bécsi üzlet a Mariahilfe Strassen volt, ahol magyar pénzért is lehetett vásárolni.) De a sok viszontagság, fáradtság  ellenére az egyik idősebb székesfehérvári kolleganő boldogan mesélte kalandjait, két hét alatt bejárta egész Nyugateurópát, Párizst, Londont, Rómát. Később Ildikóval mi is megpróbálkoztunk a nyugati úttal, de már a valutakérésünknél elvágtak. „Kérése valutagazdálkodási okok miatt nem teljesíthető!”

            Közben rengeteget találkoztam Ildikóval, eleinte persze kicsit visszafogottabban, de gyorsan  kiderült, hogy mennyi mindenben azonosan gondolkodunk, mennyire hasonló a politikai beállítottságunk. Személyesen még a Rákóczi úti kolesban ismertem meg,  pár hónapig  a Ráday-ban lakott, de állandó látogatásaim színhelye a Ménesi út lett.  Szinte minden szabadidőmet itt,  a Gellérthegyen, vagy a Feneketlen tónál töltöttem, rengeteget sétáltunk, különböző rendezvényekre jártunk, ping-pongoztunk, én még németet is tanultam, (nem gondoltam volna, hogy ennek valaha komoly hasznát veszem..) Hallgattuk a Gellért teraszáról kiszűrődő halk zenét. Nemegyszer le is késtem az utolsó budakeszi buszt, ilyenkor várni kellett a fél kettőkor induló szolgálatira, addig bóbiskoltam valahol, sokszor kezemben a hegedűvel. De nagyon jól éreztük magunkat, terveztük a közös jövőt, amit valahogy mindketten biztosnak vettük. A diplomázás után egyhangú évek következtek, csak az Ildikóval eltöltött órák voltak igazán szépek. A szinte mindennapi találkozások mellett, folytatva a régi tradíciót, még leveleztünk is, megszervezve a Nagy Levelezési Versenyt. Közben letelt  a három év és 1964-ben áthelyeztettem magam a Budapesti Zeneiskola Szervezethez, a Virányos úton és a Gellérthegy utcai iskolában kezdhettem el budapesti működésemet. Amikor 1964. november 18-án Ildikóval papíron is szentesítettük összetartozásunkat a Ráday utcai tanácsnál, csak a két tanú, sógorom Csaba és egyik unokatestvérem Nándi  volt jelen.

.           Ildikó egyelőre a kollégiumban maradt, de a következő nyáron megtörtént az egyházi esküvő is és ő is kiköltözött Budakeszire.   Megpróbálta a kezdetleges, eddig csak raktárként használt primitív szobát otthonossá tenni, ami szerintem sikerült is. Mi akkor persze mindenütt jól éreztük magunkat. Így kezdtük el a közös életet, Édesanyám és Judit a másik szobában laktak, fürdőszoba természetesen nem volt, munkahelyeink körülbelül egyórai autóbuszozással voltak elérhetőek, szóval volt lehetőség körülményeinken javítani..   Gyűjtöttük a pénzt egy emberibb otthonra, ami eléggé naiv elképzelés volt, ismerve jövedelmünket és az ingatlan árakat.. De mindketten tudtuk, hogy ez a lakás csak ideiglenes megoldás, tudtuk, hogy lesz ez még másként is.

 Első közös utunk az NDK-ba egy általam szervezett mamut út volt, én, mint utazásra kiéhezett, mindent egyszerre akartam látni. Szegény Ildikó, mit tehetett mást, beletörődött a hülyeségembe és zokszó nélkül jött velem egy olyan útra, amiről az IBUSZ alkalmazott, amikor a tervet mutattam neki, azt mondta, „ide nem tudom kiadni a jegyet, ez olyan komplikált, utazzon inkább Lipcsébe, az egyszerűbb.” Később azért normálisabb utakat is szerveztem.

            Érdekes, de jelentéktelen epizódja az akkori életünknek. Valamelyik újságban láttunk egy hirdetést: „Badminton (tollaslabda) toborzó”  Gondoltunk egy nagyot, és mivel éppen mindketten ráértünk, elmentünk. Egy nagy teremben összejött vagy 30-40 ember, ütögetni kellett és egy-két bennfentes „szakember” nézegette a delikvenseket. Ildikót hamarosan kiszúrta egy ilyen és kapacitálta, hogy kezdje el ezt a sportot náluk az egyesületben. Miért is ne, gondolta és igent mondott. A sors iróniája, hogy ez az egyesület a „Legfelsőbb Ügyészség SK” nevet viselte. Én is beléptem, bár engem nem „fedeztek fel”, mint tehetséget. Ide jártunk sokáig, nagyon kellemes  baráti társaság jött össze, jó hangulatban zajlottak az edzések,  utána mindig leültünk beszélgetni, viccelődni. Ildikó jelentős sikereket ért itt el, az országos tizek bajnokságán  hetedik lett, ami tényleg komoly teljesítmény volt, bár akkor a badminton sport Magyarországon még gyerekcipőben járt. De amikor Gabi lányunk 1969-ben megszületett, idő híján abbahagytuk.

             Közben édesanyám váratlanul több pénzhez jutott (négyes Lottó találata volt 1967-ben) és óriási örömünkre befizethettünk egy öröklakásra, mégpedig egy nem is olyan megvetendő helyen, Farkasréten, a Jagelló úton. Persze most már valóban meg kellett kétszer is forgatni minden garast, a pénzszerzés Ildikónak jobban sikerült, különböző rosszabbnál rosszabb próbálkozás után az Ipartervben kapott tisztességesebb állást,  előtte sikerült a TIT-nél a felnőttoktatásban elhelyezkednie, emellett idegenvezetőként is érdekes munkája  lett. Járt nyugatnémet üzletembereknek tolmácsolni,  kiküldték a Lipcsei Vásár-ra, gyakran vezetett NDK-s csoportokat. Egyik emlékezetes útja 1968-ban éppen akkor volt, amikor a „Prágai tavasz-t” a Varsói Szerződés csapatai „barátilag” leverték. Természetesen nagy  volt itthon az izgalom, semmit sem hallottunk az NDK-ban, Lipcsében tartózkodó csoportról. Szabályos hírzárlat volt. Mint később megtudtuk, katonák vették körül a szállodát, és senki sem hagyhatta azt el.. Szabályosan internálták a magyarokat, mint nem megbízható elemeket. Aztán, hosszas herce-hurca után, Lengyelországon és a Szovjetunión keresztül, óriási kerülővel és állandó katonai kísérettel juthattak csak haza.

 Mivel Ildikó lényegesen többet  keresett, mint én, amit egy családfőnek nehéz elviselni, így én is mellékkereset után néztem. Csak olyan lehetőséget kerestem, ami mellett tanítani is lehet. Szimfónikus zenekar ezért nem jöhetett számításba, így jutottam el az Operettszínházig. Az újságban meghirdetett időben jelentkeztem is próbajátékra, ott a mindenható főzeneigazgató, Bródy Tamás saját kezűleg kísérte a Glazunov koncertet, kitett pár blattolnivalót, utána  azt mondta,  majd értesítenek. No ennek is lőttek, gondoltam, és nagyon meglepődtem, amikor pár nap múlva távirat jött, jelentkezzek szolgálatra.. Persze nem volt olyan egyszerű dolog a tanítás mellett a színházi munka, de sikerült megoldani. Akkoriban az általános iskolákban délelőtt-délután folyt a tanítás, így volt lehetőség az órákat délelőtt is megtartani. Csak az utazgatás a zsúfolt villamosokon volt kifejezetten idegesítő, állandóan nézni kellett az órát. Így kezdődött színházi pályafutásom, ami egészen nyugdíjazásomig tartott

            Előtte azonban még sok víz lefolyt a Dunán, 1968-ban, hosszú, nehéz küzdelem után elkészült a jagellói ház és beköltözhettünk. Fantasztikus érzés volt végre emberhez méltóan lakni, a fürdőszoba, a gázfűtés, a lényegesen megrövidült utazási idő munkahelyünkre mind csoda volt. Szép lassan berendezkedtünk, Ildikónak remek érzéke volt a semmiből is valamit csinálni, édesanyám meg segített, ott, ahol tudott. Egy év múlva megszületett Gabi lányunk, ez persze teljesen megváltoztatta eddigi életünket.  Nem volt túlzottan egyszerű gyerek, fiúkkal vetekedő temperamentuma, akaratossága sok problémát okozott. Édesanyám vigyázott rá napközben, szegényt estére legtöbbször teljesen kimerítette Gabi unokája. Nagyon szép kislány volt, okos, de mások inkább rossznak gondolták, ami azért némi túlzásnak bizonyult. Óvodába bejuttatni nem tudtuk, akkoriban ehhez is komoly protekció kellett, végül találtunk egy privát helyet. Gabi szörnyen rosszul érezte magát ott, próbáltuk erőltetni, de végül is ő győzött, nem akartuk szegényt a végtelenségig kínozni. Mi mindketten dolgoztunk, amennyit csak tudtunk, mert sok volt a fizetnivaló és megpróbáltuk a lehetetlent, keleti keresetből nyugati színvonalon élni. . Időközben kialakult egy jó baráti társaság, gyakran összejártunk, sajnos a legtöbbjükkel a későbbiekben megszűnt a kapcsolat. Elköltöztek, megsértődtek, stb.

1970 őszén  kezdtem el az Operettben működni. Emlékezetes volt  első jelenésem, mindjárt egy előadás, próba nélkül, a Péntek Rézi. Egész este, ha lehetett, a színpadot néztem, különösen a rendkívül csinos Kovács Zsuzsát. Más élmény volta a West Side Story, ami  kényes, nehéz darab, de rettenetesen élveztem. Egyszer egyik próba  szünetében, mint tapasztalatlan, naiv új zenekari tag megkérdeztem a főnököt, Bródyt, „karnagy úr, remélem meg van elégedve velem” mire ő bájos egyszerűséggel csak annyit mondott: „maga csak ne kérdezzen semmit, ha valami nem tetszik, úgyis szólok.” Ekkor lett világos előttem, hogy a tuttista a zenekarban nem lehet jó, vagy jobb, neki mindig olyannak kell lennie, mint a többinek. Gyakorlatilag feltűnni azzal, hogy valaki jó, nem lehet, csak azzal, ha valaki rossz. Egy másik próba szünetében hosszasan beszélgettem a nagyon barátságos Gyulai-Gál karmesterrel. Dicsértem a darabot, amit dirigált, csak azt jegyeztem meg szerencsétlenül: „a hangszerelés szerintem katasztrófálisan rossz.” Ettől kezdve érezhetően megromlott a viszony köztünk, ami nem csoda, mert mint később megtudtam, ő készítette a hangszerelést. Rövidesen megtettek szólambeosztónak (ez a pozíció végigkísérte egész pályafutásomat), bár annyi szolgálat volt, hogy szinte felesleges fáradozásnak bizonyult a szabadnapok kiszámolása. Itt éltem át Honthy Hanna utolsó előadásait a Csárdáskirálynőben. Állítólag már félig süket volt, és sokszor elfelejtette a szöveget, ezért több súgó is segített neki, ezt néha az egész nézőtér is hallotta.  De a közönség tombolt, minden szavát tapsvihar kísérte,  nekünk viszont ez egy szenvedés volt, mert így egy-egy előadás legalább 30-40 perccel hosszabb lett. A színháznál a karmesterek és a rendezők aránylag nagy urak voltak, sok mindent megengedtek maguknak,  különösen a goromba, sértő, személyeskedő hangnemet. Egyetlen pont volt, ahol nem lehetett még a legerőszakosabbnak sem változtatni, a próbák idejének szigorú betartása. Emlékszem egy érdekes jelenetre, letelt a három óra, de a kossuthdíjas főrendező hallani sem akart arról, hogy befejezze a próbát. Mint ilyenkor szokás, felállt a zenekari megbízott és bejelentette, hogy vége a próbának. Mire a reakció: „a próba megy tovább!”  „főrendező úr, a szakszervezet nem engedélyezi a többletmunkát” mire a válasz: „szarok a szakszervezetre, a próba megy tovább!”-de akkorra már felállt a zenekar és otthagyta a dühében tomboló rendezőt.

            Óriási élmény volt számomra első nyugati utam 1969-ben. A Mester, régi barátom javaslatára írtam egy jelentkezést a nizzai nyári akadémiára, hogy szeretnék részt venni a zenekari kurzusokon, mint kisegítő. És csodák csodája, nem is olyan sokára jött egy  értesítés, kapok ösztöndíjat, de játszanom kell a karmesteri gyakorlatokon a növendék zenekarban, mint szólamvezető, ezenfelül részt kell vennem az ünnepi koncerteken is.. (a párizsi kamarazenekarral) Amiért persze fizetést is kapok, a magyar viszonyokhoz képest csillagászati összeget. Persze a kiutazás megszervezése akkoriban nem volt olyan egyszerű, a Koncertiroda egyik „bájos” alkalmazottja, Jasperné mindent elkövetett, hogy csökkentse az örömömet. Az ilyenféle akadékoskodást azóta is „Jasperné féle ügyintézés”-nek hívom. De a Cóte d’Azur-on  eltöltött hat hét fantasztikusnak bizonyult, azóta is úgy gondolok Nizzára, mint egy csodára. A szocialista valóságból egy igazi luxuskörnyezetbe csöppenni, minden átmenet nélkül, ezt nem volt könnyű megemészteni. A langyos mediterrán estében egy kolostor lampionokkal és pálmákkal övezett kerengőjében lezajlott koncertek felejthetetlenek maradtak. Utána még kétszer sikerült ezt megismételni, mindig jó volt a nyaralás, a környezet, a rendkívül magas színvonalú koncertek (Jean Pierre Rampal, Leonid Kogan, Riccardo Odnopossoff, J.Marie Darré, Alexander Lagoya voltak többek között a szólisták.) és persze egy kis valuta, aminek egy részét a diplomataboltba befizetve olyan cuccokat is vehettünk, amiket egyébként nem is láthattunk az üzletekben.

             Közben megvettük életünk első autóját, egy Trabantot 1970-ben, ami nagy dolog volt akkoriban. Óriási volt az öröm, furikáztunk ide-oda, de valahogy mindig pont akkor hagyott cserben a nyavajás,  amikor nem kellett volna. Legkínosabb eset apósoméknál történt, egy kis Dunántúli faluban,  amikor nagy boldogan bemutattuk mint új szerzeményt, pont a kapu előtt döglött be, úgy kellett megtolni az egész falu nagy örömére.

Így ment minden a maga útján, de valahogy a színházban túl sok lett a munka,  nem sokáig bírhattuk ezt a tempót.  Közben egy kisebb incidens után felmondtam a színházban, egy tanári konferencia egybeesett egy próbával, amin igazolatlanul távolmaradtam, utána fegyelmi eljárás, 100 Forint büntetés. Akkoriban lehetőség nyílt jó zenészeknek nyugaton is munkát vállalni. Én is ezen gondolkoztam és írtam a jelentkezéseket egymás után. Jöttek is a próbajáték meghívások, de a koncertirodánál kinevettek, amikor mutattam a papírt. „Ilyen rövid időre nem tudnak vízumot adni, ehhez legalább 2-3 hónap kell.”  Csaba barátom ajánlotta, küldjek hangszalagot, hátha úgy sikerül. Megfogadtam a tanácsát, kaptam egy remek mikrofont tőle, bezárkóztam, és csináltam a felvételeket, két teljes nap. (Bach szólószonáta, Paganini etüd, Mozart koncert kadencia) A Das Orchester című újságból kikerestem a látszólag leggyengébb helyeket, ahol ezen az úton talán esélyem lehet, és elküldtem három helyre is a kazettát. Kb két hét múlva két elkészített szerződés is érkezett, csak alá kellett írni, az egyik egy Lindau-i Kurorchester, a másik a Hofer Symphoniker volt. És ez a levél eldöntötte egész további sorsunkat.

            1972-ben a hofi állást választottam, rendes operai szimfonikus zenekar, koncertek is jócskán lesznek. Gondoltam,  ha nem sikerül jobb helyet kapni, pár év alatt összeszedünk egy kis pénzt és könnyebben élünk majd. Egyikünk sem gondolta a németországi munkavállalást véglegesnek.. Nagy izgalmak között, a Koncertirodánál ezúttal problémamentesen intéztük a kiutazást, simán ment minden, mindhárman megkaptuk az útlevelet, a vízumot. Azon a nyáron még egyszer  részt vettem a nizzai koncert sorozaton, nyaraltam egy kicsit és gyűjtöttem a dollárt. Eladtuk a Trabantot is, fizetés nélküli szabadságot vettünk ki mindketten. Hof-ból is írtak, kivettek nekünk egy olcsóbérű lakást, várni fognak az állomáson. Végre, egy kora őszi  napon,  repülőre ültünk és meg sem álltunk Drezdáig, ahonnan egy szállodában töltött nap után vonattal indultunk Hof-ba. Az állomáson már várt a zenekar „fogd-megje”, elfuvarozott minket a Jägerzelle 3 –ban lévő jövendőbeli lakásunkra. Ez bizony csalódás lett, mert a szép, világos Jagelló után nagy visszalépésnek bizonyult. Egy szoba konyha, fürdőszoba nyista, WC a lépcsőházban. A ház ósdi, Altbau, a lépcsőház viaszszagú, a falépcsők recsegnek-ropognak, a szomszédban kocsma, teli Gastarbeiter-rel, előnye viszont, hogy a színház 10 perc gyalog. Még aznap délután felkeresett a zenekar főnöke, Anton, és elmondta a teendőimet. Megnyugtatott, hogy mindenben segíteni fognak. Mindjárt az első szolgálat után megkérdezték, nem akarok-e második koncertmester lenni, mert üres ez a hely is, több lesz a fizetésem, tekintélyesebb a pozíció. Természetesen gondolkodás nélkül elfogadtam, csábított a nagyobb fizetés. Sok volt a munka, sok a vidéki szereplés, Abstecher, de mivel nekem majdnem minden új volt, nagyon érdekes.  A koncertmesterséggel sem  lett volna semmi baj, jól megértettem magam Werner D.-vel, az első koncertmesterrel, azonban egyszer pont akkor jelentett beteget, amikor az operairodalom egyik nehéz koncertmesteri szólóját kellett játszani. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra bedobtak a mélyvízbe.  Hihetetlen ideges lettem, alig tudtam aludni, minden szabad percemben gyakoroltam, végül aránylag jól lementek az előadások, de ez volt a bizonyíték,  hogy a vezető pozíció nem nekem való. Amennyire nyugodt voltam a zenekari játékban, ott soha nem izgultam, annál jobban idegeskedtem, ha szólózni kellett. A színházi munka mellett természetesen voltak szimfónikus koncertek is, az egyiken mint szólista is közreműködtem. (Vivaldi)  Amikor egy   Ligeti darabot kezdtük próbálni, a GMD (General Musik Direktor, Richter von Rangenier) arra kérte a zenekart, őrizzük meg komolyságunkat, ne nevessünk, amikor össze-vissza, tücsköt-bogarat kell játszani. Később ilyesmit Freiburgban is átéltem, ott egy Stockhausen darabot kellett hasonló módon előadni, ezenkívül felállni, gesztikulálni, különböző grimaszokat vágni. Persze ha operettet játszottunk, akkor kirívó volt a minőségi különbség, a budapesti operettszinház rendkívül magas nívóját meg sem közelítette egy-egy hofi produkció.

Érdekes volt a magyarországi munkakörülményeket az ittenivel összehasonlítani. Budapesten az operettszínházban szigorú alkoholtilalom volt, így  a szünetben a legtöbben feketét ittak, sakkoztak. Egészen megdöbbentem, amikor Hofban a szünetben, kantin hiányában láda söröket hoztak be és mindenki ihatott kedvére. Freiburban ez is egy kicsit civilizáltabban ment, ott pezsgő és a badische Viertele oltotta a szomjat. Az operettnél a karmesterek büntetlenül káromkodhattak, személyeskedhettek, kipécézhettek egyeseket és  kárukra viccelődhettek. Németországban a legkisebb hasonló alkalmával felállt a Vorstand és határozottan de udvariasan megkérte az illetőt, hogy alkalmazzon más hangnemet, különben a zenekar befejezi az együttműködést. De mindkét országban találkoztam olyanokkal is, akik ott lógtak, jelentettek beteget,  ahol csak lehetett. Freiburgban a szólamban két kollega is ezek közé tartozott, felváltva álltak fel előadás közben, „mir geht es schlecht, mein Kreislauf...” és hazamentek. Természetesen másnap már rendben volt a „Kreislauf.” Nekem, mint szólambeosztónak rengeteg problémát okozott, amikor pár órával az előadás előtt valaki beteget jelentett. Ilyenkor gondoskodni kellett arról, hogy teljes legyen a létszám, ami rengeteg telefonálással, kellemetlenkedéssel járt, ha éppen szabad voltam, sokszor én ugrottam be. Egy másik eset, a GMD kifogásolta az egyik fúvós kollega művészi teljesítményét, végül felmondott neki. Az illető ekkor egy civil „Arbeitsgericht-hez” fordult és az visszahelyezte őt felmondott állásába, a GMD téphette a haját és a kollega tovább fújhatta a gikszereket.

            A hofi levegő hírhedten rossz, közel vannak az NDK barnaszén telepei, kaptuk a füstöt, ha arról fújt a szél. Ráadásul  német szibériának is hívják hideg, barátságtalan klímája miatt. Gabi sokat betegeskedett, az orvos szerint a rossz levegőtől. Nem sokkal érkezésünk után tudtuk már,  hogy egy évnél tovább nem  maradunk itt, kell keresni egy jobb állást. Küldözgettem a jelentkezéseket ide-oda, de alig jött meghívás, a hofi koncertmesterség nem bizonyult valami jó reklámnak. Végül két sikertelen próbálkozás után meghívást kaptam Freiburg-ból 1973-ban. Eléggé fel voltam készülve, már tudtam, hogy zajlik le a dolog és mindenáron el akartam kerülni Hof-ból. Amikor elindultam a próbajátékra, még állt helyenként a hó, alig mutatkozott a tavasz, sötét, ködös reggelen szálltam fel a Frankfurt felé induló vonatra. Ahogy távolodtam kiinduló helyemről, annál szebb lett az idő. Freiburg ragyogó napsütéssel, nyári meleggel, virágzó fákkal, csicsergő madarakkal fogadott. Egy teljesen más világba érkeztem, az emberek kiskabátban, az utcára kirakott asztaloknál kávéztak, söröztek, mindenütt csupa fiatal, látszott, hogy egy egyetemi városba érkeztem. Amikor ezek eljutottak a tudatomig, nem tudtam másra gondolni, csak arra, meg kell kapnom az állást, ha törik, ha szakad. És sikerült. Nem volt túl nagy a konkurencia, azt hiszem nyolcan voltunk a próbajátékon. Marek Janowski, a GMD személyesen gratulált és küldött a hivatalos formaságokat elintézni.

Utána még Bad Kissingen-ben kellett egy teljes hónapot  az ottani Kurorchester-ben tölteni. Senki sem gondolná, milyen nehéz munka a kurorchester-ség, napi két, néha három szolgálat, mindent próba nélkül blattról játszani, ráadásul nekem minden ismeretlen volt, no meg ott annyi zenei szemetet szedtek össze szórakoztató zene címen, hogy  egy-egy Johann Strauss vagy Lehár darab szinte remekműnek számított. Mint koncertmester működtem itt is ami még kényesebb dolognak bizonyult, mert nagyon sokszor szólózni is kellett, néha hirtelen elhallgatott a zenekar és csak a saját hangszeremet hallottam. Nehéz volt megszokni, de remek iskolának bizonyult ez a hónap.

            Közben próbáltam Freiburgban lakást szerezni, ami naív elképzelésnek bizonyult. Legalább öt levelet írtam különböző címekre egyenlő, azaz nulla eredménnyel. Egyikre sem kaptam választ. Ez időben Ildikó második gyerekünket várva Budapesten élt, Gabi szintén. Telefonon  értekeztünk, ami nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Be kellett jelentkezni, várni a kapcsolást, nézni az órát és utána komoly összeget fizetni. De a levelezésen kívül csak így tudtuk egymást értesíteni a velünk történt eseményekről. Még Bad Kissingenben működtem, amikor megszületett Ildikó junior. Ildire egy pillantást vetettem a születés után, gyorsan vissza kellett utazni. Legközelebb Freiburgban, a vasúti pályaudvaron láttam  először, egy mózeskosárban 1973 őszén, mintegy három hónapos volt akkor. Az első napokat egy szállodában töltöttük, de volt már lakás. Kis szerencsével egy kollegámtól tudtam átvenni, aki egy, a színház alkalmazottainak fenntartott, városi kezelésű házban lakott és éppen elhagyni készült Freiburgot Nagy volt az öröm, kezdhettük a berendezkedést.

            Ami a környezetünket, a német embereket illeti, nagyon barátságosan, szívesen fogadtak. Az első napokban hoztak mindenféle holmit, amivel gondolták, hogy segíteni tudnak, amolyan szegény csóróknak néztek. Első háziasszonyunk szinte elkényeztette Gabit, tömte édességgel, játékkal. Innen származik Gabi aranyköpése: „gyűlnek, gyűlnek a játékok”.Később azonban, amikor látták, hogy „európaiak” vagyunk, már sokkal tartózkodóbbak lettek. Szerintem eleinte olyan jobb Gastarbeiternek tartottak, és amikor látták, hogy úgy kezdünk élni, mint ők, gyanakodtak, talán elképzelhetetlennek tartották, hogy egy külföldi is olyan színvonalon éljen, mint ők. Emberi gyengeség, irigység?    De ez egy természetes emberi tulajdonság, miért lennének a németek mások, jobbak ? Ami az emberi kapcsolatokat illeti, nem volt semmi különösebb probléma. Több kollégával jól megértettük egymást, kölcsönösen meghívtuk egymást kávéra, vacsorára. Persze intenzívebb barátság nemigen alakult ki, évente, talán  két-háromszor találkoztunk. Első látogatásunkkor, amikor süteménnyel kínáltak, jó magyar szokás szerint „illően szabódtunk, köszönöm nem kérünk stb” Vendéglátóink erre eltették a tálat és egész este nem vették újra elő, nem kínáltak újra és igazuk is volt, mert azt amit mondunk, komolyan kell venni.  Természetes, hogy a külföldiekkel jobb viszony alakult ki, hiszen nagyjából közös problémáink voltak, . A németek benn éltek a „jólétben”, őket kevés dolog érdekelte igazán. Egy belga kollégám mesélte, hogy amikor 1956 október 23-án este nagy lelkesedéssel rohant be a színházba: „mit szóltok hozzá, Magyarországon fellázadtak az oroszok ellen, fegyveres felkelés van” –a Stimmzimmer-ben szokás szerint többen is kártyáztak, beszélgettek. A válasz erre a bejelentésre: „igazán, ne mondd –kontra, 40-100” 

Ekkor találkoztam először az igazi német bürokráciával.. Hof-ban a zenekar vezetősége minden papírmunkát levett a vállamról, nem kellett a különböző hivatalokba járkálnom. Nem úgy Freiburgban. Itt mindent, a tartózkodási engedélyt, a munkavállalási engedélyt, a nyugdíjintézetet magamnak kellett intézni. Eleinte nem volt egyszerű, a badische dialektet megérteni különben sem könnyű, de belejöttem. Ráadásul az idegenrendészetnél volt egy rendkívül kötözködő ügyintéző, a kákán is csomót kereső, áttelepült olasz, Alberti. A hátam is borsódzott, amikor irodája ajtaját kinyitva megláttam fancsali képét. Egy alkalommal, mert már nem volt bátorságom az újabb kötözködések kivédésére, Ildikót kértem meg, menjen intézkedni helyettem. Jó döntés volt, mert Signore Alberti, egy fiatal nővel szemben, mint igazi olasz férfi, segítőkésznek, udvariasnak, bűbájosnak bizonyult. Ildikó tíz perc alatt elintézett mindent, de vesztére, mert attól kezdve mindig neki kellett Alberti-t felkeresni.

Ami a politikai állapotokat illeti, nagyot csalódtam Németországban. Mint a keleti blokk évtizedekig elnyomott lakója azt hittem, hogy végre elértem vágyaim netovábbját, Nyugat Németországot, itt aztán minden ideális lesz, mindenki boldog, mosolyog és engedelmesen követi a kormány minden intézkedését. Nagyon hamar megismertem a nyugati demokrácia másik arcát is. Freiburg  közismerten baloldali érzelmű város, rengeteg a fiatal, az egyetemista és ennek megfelelően nagy a mindenkori politikai ellenzék. Egy városi gyorsút építkezése miatt le kellett bontani néhány régi, olcsóbérű házat. Ez volt a kiindulópontja  az állandó tüntetéseknek, majd  szabályos utcai harcoknak. Sok titkos híve volt a városban a RAF-nak,  (Rote Armee Fraktion) is, amelyik radikálisan kormányellenes, militarista terrorszervezet volt. Az akkori miniszterelnök, Filbinger (volt náci tengerészeti bíró, aki a háború alatt halálos ítéletet is hozott) rendkívüli népszerűtlensége csak fokozta a feszültséget, tüntetés tüntetést ért, nemegyszer diákok százai csaptak össze a rendőrökkel. Később Filbingernek le is kellett mondani. Emlékezetes, hogy amikor egy békés, szőlőtermeléssel foglalkozó vidéken atomreaktort akartak építeni, a lakosság ellenállása a vízágyúk és gumibotok ellenére megakadályozta az építkezést. Divatos volt az üresen álló házak lefoglalása, és szinte kiprovokálták, hogy a rendőrség erőszakkal verje ki őket, ami legtöbbször közelharc árán, sok sérülttel zajlott le. Jóval később, egy másik nagyobb városi beruházásnál, a Konzerthaus építésénél is forrtak az indulatok. Állandó tiltakozások között haladt az építkezés és a felavatáskor csak rendőri kísérettel, hangos fújolás és fütyülés közepette  tudtunk bejutni az épületbe, a zenei részét ellátni az ünnepségnek. Mondanom sem kell, hogy azóta megváltozott a hangulat, a Konzerthaus teljesen ki van használva, kongresszusok, előadások, koncertek találtak méltó környezetre, és az építkezés egykori ellenzői, többek között Ildikó lányom is,   elismerik tévedésüket.

            Édesanyám 1974-ben, nem egészen váratlanul, de itt hagyta ezt a földi világot. Ott voltam a temetésén, azt hiszem akkor sírtam utoljára életemben. Emlékszem, mentem a Lánchídon Budára és elöntött a keserűség. Meg kellett állnom, a híd mellvédjére támaszkodva szabályos zokogó roham fogott el. Végig gondoltam édesanyám sorsát, akinek minden gondolata  csak a család volt, zokszó nélkül vállalta a legnehezebb, legrosszabbul fizetett munkát. De mindig mindenkihez barátságos volt, mindenkinek segíteni akart, a villamoson még a nálánál lényegesen fiatalabbnak is át akarta adni a helyét, emiatt sokat veszekedtem is vele.

             A freiburgi munka a hofi után nevetségesen kevésnek tűnt, de a fizetés szerencsére jóval több lett. Rögtön sok hakni is adódott,  az első különösen emlékezetes. Mulhousban (Frankreich) egy koncert, hat próbával. Így naponta kellett átjárni a próbákra. Ami kollegáimnak a legtermészetesebb dolog volt, nekem viszont egy-egy ilyen út sok izgalommal járt, mert bár volt francia vízumom, de a határt csak Strasbourg-nál lett volna szabad átlépnem. Egy alkalommal kötözködött is a határőr, de egy kedves női kollega bájosan mosolyogva, mézes-mázosan rögtön leszerelte. A svájci határ nem volt ilyen problematikus, hála a liberális Svájc-nak, rögtön kaptunk egy u.n. Grenzkarte-t, amivel jogunk volt átlépni a határt, akkor is, amikor már nem volt érvényes útlevelünk. Ki is használtuk a lehetőséget és amikor csak lehetett, kirándultunk Berntől Zürichig mindenfelé, meg átjártunk Basel-ba, vásárolni, akkor még egészen más volt a DM-Svájci Frank kurzusa, mint manapság.

1974-ben Freiburgban Gabi pár napon belül óvodába került, egy, a katolikus egyház által fenntartott jó helyre, a két Ildikó viszont otthon maradt. Kezdtünk lassan berendezkedni, az itteni színvonalnak megfelelő körülmények között élni. És ehhez tartozott természetesen a mobilitás.  Első freiburgi tavaszunk egyik emlékezetes napján Ildikó végül rám ripakodott :”autó nélkül haza ne gyere”. Ennek előzménye persze a sok meddő töprengés, keresgélés volt. Mit tehettem mást, elindultam és pár óra múlva büszkén fordultam be az udvarra egy égszínkék, keveset használt WV Käferrel. Attól kezdve ezzel jártuk a környéket, később az országot, majd Európát. Egyetlen alkalommal hagyott csak cserben, de akkor csúnyán. Abban az időben több hakni is volt Svájcban. Egyik alkalommal egyedül indultam Luzern-be, egy ottani koncerten működhettem, mint kisegítő. Pár héttel azelőtt szervízelték a kocsit és a mechanikus figyelmeztetett: „a kuplung csúszik”.  Ha csúszik, ha nem csúszik, nekem mindegy, majd megcsináltatom egyszer, gondoltam. Az igazság az, hogy fogalmam sem volt, mit is jelent ez. Megvolt a koncert, karácsony előtti hetekben jártunk, jóval fagypont alatti hőmérsékletet mutatott a hőmérő. Jó hangulatban, zsebemben a kézbe leszámolt franklikkal vágtam neki a jó 150 kilométeres hazaútnak. Pár perc múlva észrevettem, hogy a kocsi alig gyorsul ha nyomom a gázpedált. Nem lett volna semmi baj, ha sima lett volna az út, de sajnos Basel előtt állandóan emelkedik, ráadásul egyik alagút éri a másikat.  A leghosszabb alagút előtt vége lett a vánszorgásnak, nem tudtam tovább jutni, szerencsére pár száz méterre volt egy parkoló, lassan, óvatosan visszagurultam a leállósávon. Szerencsémre az ott lévő SOS telefonon fel tudtam hívni az ADAC-t, pár perc múlva ott is volt a schweizi autóklub kiküldöttje, pár percre bebújt a kocsi alá, majd újra felszínre jutva kijelentette: „nincs mit tenni, be kell vontatni Basel-ba”. Természetesen  még nem volt telefonunk, nem tudtam Ildikót  értesíteni, aki szörnyen izgult, amíg másnap tíz óra körül végre megérkeztem. A luzern-i keresetem háromszorosába  került végül is a csúszó kuplung.

Lassan gyarapodtunk, néhány év múlva ugyanabban a házban, a Ferdinand Weiss Strasse-n sikerült egy háromszobás lakáshoz jutni, úgy hogy lassan sínen voltunk. A gyerekek óvodában, majd iskolában, Ildikó is próbálkozott pénzt keresni, gyerekőrzéssel, tolmácsolással. Itt is kialakult egy jó baráti társaság, persze főleg mind magyarok voltak barátaink. Sokat találkoztunk a R. házaspárral,  ugyanúgy két lányuk volt, mint nekünk, hasonló korúak is.  Kirándultunk, nyáron grilleztünk, együtt szilvesztereztünk.

A színházi munka érdekes volt, rengeteg új darabot ismertem meg. Első szolgálatom vidéken, Donaueschingen-ben volt. Próba nélkül a Pillangókisasszony. Utána vaskos művek következtek, igazán nem unatkoztam. (Mesterdalnokok, Rózsalovag), a koncerteken Bruckner és Mahler „összes szimfóniái.” Freiburgban a GMD-k jöttek, mentek, kevés maradt három évnél tovább, volt aki jobb helyet talált és volt akit a színház nem akart tovább. Emlékezetes, sajnos inkább negatív értelemben egy bizonyos GMD, Kloke.  Az ő vezetése alatt megismerhettük a modern operairodalom sok ismeretlen „remekművét”, 15-16 próba és talán 2-3 előadás, körülbelül ez volt a helyzet. De akkoriban nem spóroltak az anyagiakkal, emlékszem egy koncertre, ahol minden vonósnak ütögetni kellett a hangszerét és ezért, mint extra hangszer használatért szép összeget fizettek. Vagy egy másik alkalommal  két kavicsot kellett időnként összeütni, mindezt próbánként hatvan DM-ért.. Három évig főnökünk volt Fischer Ádám is, akinek első, bemutatkozó koncertjének legutolsó próbáján történt. Pálcáját letéve búcsúzott, „este találkozunk”, mire felállt az egyik Vorstand és megkérdezte: „Herr Fischer, ön szerint rendben van minden, ki lehet ezzel állni a közönség elé?” De sok nagyszerű  szólistával, karmesterrel is dolgoztunk, emlékezetes marad Salvatore Accardo Paganini vagy Kitajenko Csajkovszki estje. A sors a freiburgi zenekarban több régi magyarországi ismerőssel is összehozott, elsőnek egykori toldista barátommal, S. Istvánnal. Majd M. Ildikó, korábbi konzista kollegám lett a koncertmesterünk. Volt egy-két különleges előadás is, például azt hiszem itt történhetett csak meg, hogy a Traviatában Violetta túlélte az eseményeket. No nem gyógyult meg a szövegkönyvvel ellentétesen, de egy bombariadó miatt (ami természetesen vaklárma volt) az utolsó felvonás közben ki kellett üríteni a színházat és utána már nem fejeztük be az előadást. Egy másik alkalommal hirtelen elindult a színpadon az esőztető berendezés, a zenekari árokból pánikszerűen rohanni kellett, védeni a zuhogó víztől az értékes hangszereket.

Minden simán ment egészen addig, ameddig valamelyik koncertirodai  idiótának eszébe nem jutott, hogy minden nyugaton működő zenészt hazarendel. Én is kaptam egy idézést, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg Stuttgart-ban egy bizonyos Lajti nevű ügyintézőnél. Itt ő elmondta, „maga már eleget dolgozott Németországban, most maga helyett mást fogunk küldeni, térjen haza, mi majd gondoskodunk foglalkoztatásáról.”  Persze ez teljes baromság volt, nekik semmi közük nem volt az én itteni állásomhoz, csak  a nyolc százalékért, az u.n. impresszálási díjért tartották a markukat. Látszólag megértettem, nem tiltakoztam, de azonnal beszüntettem a nyolc százalék fizetését. Eddig évente jártunk haza, mindig simán ment a szerződés meghosszabbítása. Most hirtelen mindez megszűnt, nem folytathattuk úgy, ahogy eddig. Nem akartunk disszidálni, de ők kényszeritettek erre 1984-ben. Némi huza-vona után 1986-ban megkaptuk a német állampolgárságot, ami gyökeresen megváltoztatta eddigi életünket. Szabadon mozoghattunk, persze csak az Ostblokkon kívül. Érdekességként megemlítem, mint ismeretes, a német nyelvben a számokat másként mondják, mint a legtöbb ismert nyelvben és így lehetett, hogy a „precíz” német ügyintézés egyik alkalmazottja eltévesztette a dolgot és egy olyan hivatalos állampolgársági bizonyítványt állított ki nekünk,  ahol az áll:Eingebürgert 1968, -1986 helyett.

Közben lányaink szépen fejlődtek, mindketten a jobbak közé tartoztak az iskolában, mindketten tökéletesen beszélték mindkét nyelvet, Gabi zongorázott, Ildikó tőlem tanult hegedülni. Időközben beugrottunk egy Kleingarten-Verein-be, kaptunk kevés pénzért egy szép kis telket, a föld szinte szűz volt, fel kellett törni, mint a sztyeppét. Rendeltünk egy faházat, amit az általam készített betonalapra állítottak, (ennek ellenére még most is áll) én építettem belül a burkolatot, a bútorokat. Itt meg kellett tanulni a barkácsolást, az idegen munkaerőt nem lehetett megfizetni. Soha nem voltam túlzottan ügyes barkácsoló, de megtanultam mindent magam csinálni. Vettem garmadával a szerszámokat, lassan használni is tudtam őket. Persze sokszor olyan alkatrészt vettem, ami nem passzolt a többihez, bal helyett jobbos volt a csavar, nem ¾-es, hanem 4/5-ös kellett volna, stb.  Ildikó nagyszerű érzékkel rendezte be a kisházat, az egész kertet, Neki nagyon jót tett ez a lehetőség. Nekem nem annyira,  én inkább autózni, világot látni akartam, nem leragadni egy kertben. Akkoriban ebben az egyben nem értettünk teljesen egyet, de ma már belátom, hogy mint majdnem mindenben, ebben is igaza volt.

            Azért utaztunk is eleget, én ragaszkodtam ahhoz, hogy minden évben nyaraljunk, családostól. Sok rossz példát láttunk az itteni magyaroktól, akik a fogukhoz verték a garast, úgy éltek, mint egy koldus, be nem ültek volna valahová egy kávéra, sörre, akiknek csak az anyagiakban való gyarapodás volt a fontos. Egyikük fia, igazi gyerekként megkérdezte: „apucika, miért vagyunk mi olyan spórolósok?” Elvünk volt, hogy hosszútávon ne éljünk rosszabbul, mint Magyarországon. Furcsa, de jellemző, hogy legközelebbi ismerőseink közül nekünk volt legelőször  mosogatógépünk, telefonunk, de egyúttal a legkisebb autónk. Mindkét lányunk az itteni Deutsch-Französisches Gimnáziumban kezdte el középiskolai pályafutását. Gabi céltudatos gyerek lett, ha kellett valami, soha nem kunyerált pénzért, hanem vállalt egy ilyen-olyan job-ot, és megkereste a szükségeseket. Így vett először   biciklit, majd egy autót, közben teljesen a saját munkájából fedezte a jogosítvány nem éppen alacsony költségét is. Közgazdasági főiskolát végzett, Ravensburgban. Ildikó lányunk nehezebb eset volt, neki nem voltak anyagias igényei, a szabadságot tartotta a legfontosabbnak. Egy kis vargabetűvel elvégzett egy privát művészeti akadémiát, majd, különböző jobb-rosszabb job-olás mellett kikötött a biológiánál, elvégezte az egyetemet, közben dolgozott is. Most egy nagy cégnél biológus.

            Az évek során sok helyen tanítottam, ezek között Furtwangen bizonyult a legjobban fizetőnek de a legnehezebbnek is. Majdnem 1000 méterre kellett alkalmanként felkapaszkodni, ősszel tavasszal nem is lett volna  semmi baj, .de a tél borzalmasnak bizonyult. Gyakran szép tavaszias időben indultam és odafenn hóvihar fogadott. Egyik autónk, a zöld Simca ezeken a sóban úszó utakon rozsdásodott el teljesen. Közben, 1981-ben ismét nagyobb lakásba költöztünk, ide, ahol most is, immár majdnem 40 éve lakunk. Itt már mindenkinek jutott önálló szoba, szép, világos, a városi lakásokhoz képest nagyvonalú alapterülettel. Ildikó pályafutása Németországban furcsán alakult. Szegény az egyetemi diplomáját a bútorszakmában hasznosíthatta csak.  De dolgozott az Adler-nél, a Metro-nál, az IKEA-nál, a Bauknecht-nél, hogy csak a legfontosabbakat említsem. No meg tolmácsként működik még most is a rendőrségnél. Németországi munkavállalásom által  Ő veszített a legtöbbet.  Budapesten jó állása volt, idegenvezetőként, tolmácsként dolgozhatott a saját, tanult szakmájában, itt főállású háziasszony,  később ilyen-olyan irodai alkalmazott lehetett csak. 

            Freiburgban sok magyar él, és lassan kialakult egy közösségi élet, összejöttünk itt-ott, kirándulgattunk, magyar táncestékre, zenés-táncos összejövetelekre jártunk. Később megalakult az itteni magyar közösség egyesülete is, az FMBK (Freiburgi Magyarok Baráti Köre) Voltak rendezvények, klubdélutánok, irodalmi esték. Ildikó több, mint tíz évig működött mint elnök, elfogultság nélkül írhatom, ezek az évek voltak egyesületünk legsikeresebb évei. Érdekesnél érdekesebb előadóink voltak, politikusok, történészek, művészek, csak pár nevet említenék: Pozsgai Imre, Tőkés László, Csóri Sándor, Kányádi Sándor, Gosztonyi Péter, a színészek közül Csernus Mariann, Mácsai Pál.  Sajnos manapság a fiatalokat nem nagyon érdekli az egyesületi élet, Németország valaha egyik legaktívabb egyesülete halódik és végnapjait éli....

            Amikor apósom meghalt, nem is gondolhattunk a  temetésén való részvételre. Csak pár évvel később 1987-ban, mikor már észrevehetően látszott a politikai változás, lehetett hazalátogatásra gondolni. Ildikó rá is szánta magát és el is utazott Magyarországra. Én, mint sokkal gyávább, nem mertem átlépni a magyar határt, mert sok ezer forint meg nem fizetett impresszálási díjjal adósa voltam a Magyar Népköztársaságnak, inkább Ausztriában maradtam és csináltam egy szép körutat, vonattal. De, hála Istennek,  pár év múlva ledőlt a vasfüggöny, végre szabadon jöhettünk-mehettünk. Közben a Jagelló úti lakás problémája is megoldódott, az eddigi nem nagyon sikeres bérbeadási kísérletek után sikerült aránylag jó pénzért eladni. (1994-ben) Igenám, de az infláció Magyarországon abban az időben kétszámjegyű volt, sietni kellett a kapott pénzt gyorsan befektetni. Ildikó kivett egy pár szabadnapot, ment, látott és győzött. Pillanatok alatt megvette, minden papírmunkát, közjegyzőt elintézve, a mostani, Bocskai-úti lakást. Nagy volt az öröm, újra lett otthonunk Budapesten, jobban mondva Budán. A Feneketlen tó környéke, a Gellérthegy közelsége amúgy is szép emlékeket ébresztett bennünk. Azóta használjuk, évente többször is az általunk csak Bocskainak nevezett  lakást. 

             Lassan teltek múltak  az évek, lányaink kiköltöztek, férjhez mentek, mi is öregebbek lettünk, nyugdíjasok. Több időnk lévén többet is utaztunk a nagyvilágban, mindketten szerettünk volna minél nagyobb részt megismerni ebből a földgolyóból. Ám 2002-ben megszülettek az ikrek, Gabi két csodálatos gyermeke és ettől kezdve nekünk is, főleg természetesen Ildikónak alaposan meg növekedett a tennivalója. Rengeteg időt töltöttek nálunk a kicsik, később is együtt nyaraltunk mindig,  Jakabon vagy a Balatonnál. Szomorú év lett életünkben 2009. Ekkor hagyott itt egészen váratlanul nővérem, őt követte legkedvesebb unokatestvérem, Kati, majd sógornőm, végül anyósom. Judit lakásának kiürítése, szerencsétlenül végződött bérbeadása, majd az ezután következő per nem éppen kellemes változatosságot hozott nyugdíjas éveinkben.

Nyugdíjas koromban kaptam rá a túraszerű biciklizésre, Jóska barátommal sok szép, gyakran bizony nedves túrát tettünk, önellátással, sátorban lakva. Több, mint tíz országban sok ezer kilométert tettünk meg, rengeteg érdekes embert, tájat, várost ismertünk meg ezalatt.

A biciklizés azóta is hobbim maradt, kicsit redukált változatban. Ildikó unszolására én is tagja lettem egy fitness klubnak, Látogatjuk is szorgalmasan, amíg lehet. Hála Istennek egészségileg  mindketten, a körülményekhez képest jól vagyunk, próbálunk úgy élni, hogy még jusson pár szép élményre  maradék időnkből.

Németországba való költözésünk egyik pozitívumának tartom azt, hogy itt az idősebb embereknek sokkal nagyobb a megbecsülése. Soha nem felejtem el, amikor első nyugati utam alkalmával  egy turista buszt láttam megállni, amiből jólöltözött, vidáman nevetgélő idősebb, nyugdíjas korú emberek tódultak be egy vendéglőbe. Ezt én nem ismertem Magyarországon. Ott az öregek csak arra valók voltak, hogy őrizzék az unokákat, segítsenek a gyerekeiknek, ahol csak tudnak, minden pénzüket nekik gyűjtsék, „ha már mi nem engedhettük meg magunknak, legalább nekik legyen...” alapon. Ott az öregek, mert általában anyagilag nem állnak olyan szinten, mint a fiatalabbak, élhetetlen hülyéknek számítanak, (tisztelet a kivételnek) ismert mondás Budapesten, „ezek itt jönnek, mennek, pedig üresek a temetők.”

            Még egy eseményt kell megemlíteni, ami, ha nincs „őrangyalom”, csúnyán végződhetett volna. Egy a Balatonnál kellemes baráti társaságban eltöltött nap után (2017 augusztusán) indultunk Csaba barátom autójával hazafelé. Nyugodt körülmények között, aránylag nem nagy forgalom mellett kb.130-as tempóban haladtunk. Tárnok környékén egy csak idiótának nevezhető fiatal, újgazdag srác nem tudta kontrollálni Audija sebességét és leradírozott minket az autópályáról. A szalagkorlátot áttörve az útmenti, szerencsére csak alacsony bokrokkal övezett árokban kötöttünk ki, a menetiránnyal szemben, égnek meredő négy kerékkel. Úgy lógtam a biztonsági övön, fejjel lefelé. Igazi csoda, hogy senkinek semmi különös sérülése nem lett, mindhárman, mert hárman ültünk Csaba kocsijában, megúsztuk jelentéktelen karcolással. Azóta ezt a napot tartom második születésnapomnak.

            Visszatekintve életutamra, elmondhatom, hogy szerencsés embernek érezhetem magam. Szüleim a legnehezebb  körülmények között is egy olyan családi környezetet biztosítottak számomra, amely lehetővé tette emberré fejlődésemet. Életutam során sok segítő, megértő emberrel találkoztam, kezdve Okánytól a Konzin át Freiburgig. Talán segített a nehézségeket legyőzni, hogy volt összehasonlítási alapom, hogy honnan, milyen kétségbeejtő helyzetből indultam el. 

Ami a zenei pályát illeti, sajnos az aktív zenészeknek egy része elégedetlen ember. Elégedetlen azzal, amit elért, mert sokkal többre számított, és csalódott, megkeseredett lett, mindent, mindenütt és mindig csak szid. Sok ilyen kollegát ismertem. A legtöbben nem tudták józanul felmérni lehetőségeiket, sokukat a környezete is bíztatott minden komolyabb alap nélkül. (Mint ahogy a fiatal művészpalánta mondta: „mindenki Menuhin akar lenni”) Nálam, kiindulási helyzetem miatt, természetesen más volt a helyzet. Ott, ahol mások szidták a nehéz körülményeket, én elégedett voltam, nem voltam annyira kétségbe esve. Ismertem szerény   lehetőségeimet, ezért is inkább „Tiefstapler” voltam, ennélfogva sokkal kevesebb csalódás ért. Mindig csak olyan pozicióra vállalkoztam, ahol 100%-ig biztos lehettem abban, hogy megállom a helyemet. Sikerült nehéz helyzetekben is a szerencsésebb megoldást választani, elmondhatom, hogy semmit sem bántam meg eddig, semmit sem tudtam volna sokkal jobban csinálni. Mások úgy mondanák, ellentétben nővéremmel, én (majdnem) mindig a napos oldalon álltam

            Életem legdöntőbb és legjobb lépése az Ildikóval kötött házasság volt. Ildikó igazi élettársnak bizonyult, életem legnagyobb sikerének mondhatom, hogy ő lett a feleségem. Csendes, optimista lénye, bizakodása, szeretete átsegített minden nehézségen. Ezúton is csak köszönetet mondhatok azért is, hogy a család érdekében feláldozta bíztatóan induló karrierjét Magyarországon. Mindig mellettem volt, mióta  megismertem, soha nem éreztem magam egyedül. A németországi letelepedés sem volt rossz döntés, nyugodtabb és biztonságosabb körülmények között tudtuk felépíteni otthonunkat, nevelni leányainkat. Most, hogy szabadon utazhatunk ide-oda, hogy Budapesten van hova mennünk, elmondhatjuk, otthon vagyunk úgy itt, mint Magyarországon.

Azt hiszem nincs több írnivalóm, egy jelentéktelen élet jelentéktelen eseményei egy nagyon is jelentős, változatos időben. Szinte a szemünk láttára alakult át a világ, átéltük a második világháborút, a nácizmus bukását, az óriási inflációt. Majd a Rákosi féle rémuralmat, a Nagy Imre beszédet, a hidegháborút, a forradalmat 56-ban. A Kennedy gyilkosságot, Kádár gulyásszocializmusát, végül az egész szocialista-kommunista rendszer összeomlását, az összetákolt országok, Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Nagy Szovjetunió megszűnését. Németország egyesítését. A Koreai és Viet-Nam-i, majd az Öböl háborút, az Arab tavaszt.

Szemünk előtt jelent meg a televízió, a magnó, a videó, a mobiltelefon, később a computer és az internet, az atomenergia. Hihetetlen méreteket öltött a turizmus, mindenki számára hozzáférhetővé vált az autó, a repülés. Óriásit lépett előre az egészségügy, a valaha rettegett tüdőbaj, a gyermekbénulás teljesen megszűnt, a penicillin csodaszernek számított. Bevezették az eurót, beléptünk az Európai Unióba. Most itt  ez a corona járvány, ami valószínűleg nem múlik el nyomtalanul, sok minden más lesz, mint eddig volt, csak ki kell várni a végét.

            Hogy mit hoz a jövő, nem tudjuk. De hogy a múltunk érdekes, változatos volt, az bizonyság. Nem mindig úgy alakultak a dolgok, ahogy akartuk, de valahogy mindig egyenesbe kerültünk, akármilyen görbének ígérkezett is utunk.