„Kutasd át a régi időket”                                   .                                                        

/5.Móz.4:32/                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         Boldog,kit nem köt emlékeknek lánca,

                                                                                           Varázsos béklyó nem szorul szívén,

                                                                                           Magánya csendjén nem tekint a múltba,

                                                                                           Nem ül káprázat álmodó szemén !

                                                                                           Ringó emlékek tarka özönében

                                                                                           Elfekult holmit meg nem símogat,

                                                                                           S elszórja könnyen,céljához mi nem kell,

                                                                                           Mint megúnt,hitvány,ócska lomokat…

Fenti sorokat néhány évtizeddel ezelőtt írtam,amikor koroszályom többségének érdeklődése -érthető módon- még a jövő felé fordult.Én már akkor is szívesen pillantgattam visszafelé.75 életévem leforgása alatt mozgalmas háromnegyed évszázadnak voltam át, meg és túlélője.A gyakran zavaros állapotok közepette sorsom úgy hozta,hogy egyéni életutam alakításában nem sok szerepem  lehetett, mentem a szűkreszabott úton, amerre  történelem-formálta lehetőségeim engedtek. Az életem apró mozzanataiból összeálló szürke események azonban a visszapillantótükörben már színesebbé válnak. Jólesik közűlük egyet-egyet megérinteni,s  kiemelni a feledés könyörtelenül halványuló messzeségeiből. Felmerül a kérdés:boldogabbak-e valóban,vagy inkább sajnálatraméltók azok a praktikusan józan  emberek, akik feleslegesnek ítélve, félredobják  emlékeiket ? Polcaim tele vannak  értéktelen apróságokkal. Olyanokkal, amilyeneket az ember előbb-utóbb szemétbe dob. Én őrzöm valamennyit,mindegyikről egy kedves személy,vagy esemény jut eszembe.Bár volt bennem igyekezet e gyermetegnek tűnő állapot felszámolására,selejtezési akcióim mégis sorra kudarcba fulladtak. Egyenként értékelve, mindegyikről kiderült,hogy nem eldobható. Valamennyi fontos számomra! Így vagyok emlékeimmel is,melyekből most néhány foszlányt a felszínre hozva,szeszélyesen itt-ott egyet-egyet a jelenbe hullatok.

 

 Életem talán legszebb szakasza, gyerekkorom, az Iskola utcához kötődik,ahol 18 évet tölthettem.Imre öcsém kérésére,-s családja tájékoztatásául- írtam le ottani emlékeimet,ki nálam fiatalabb lévén,azokra az időkre kevésbé emlékezhet. Szekrényessy Attila pedig arra kért,hogy ismeretei bővítése érdekében mindenről,ami csak azokból az időkből eszembe jut,számoljak be részletesen,mivel könyvet készül írni az Iskola utcai házról.E feladatnak is próbáltam elegettenni.Ezért írásom gyakran az érdektelen dolgok és rokoni kapcsolatok fölöslegesnek tűnő részletezésével hosszadalmassá is vált. Mindezt tetézte rakoncátlan fantáziám gyakori elkalandozása. De célom nem is az élvezhetőség,hanem minél több emlék felidézése volt.Villanjon fel hát a múltnak egy gyerek szemével nézve érdemleges,ám ezért néha megmosolyogtató szaka.

 

 /Az elődökről készített néhány oldalt-,noha róluk nemrégen Sólyom István részletesebb és pontosabb leírást adott közre-,már nem kívánom megbolygatni,hiszen róluk rövid információt írásom is igényel./                

 

                       GYEREKKORI EMLÉKEIM

                        az „Iskola utca 36”-ról, s a bennetöltött szép időkről.

 

 

Olyan szerencsésnek mondhatom magam,hogy a bölcs gólya pont az Iskola utca 36-os számú házba tett le, a  Buza Kiss család második emeleti szerető otthonába.Itt nagy örömmel fogadtak,hiszen már 10 éve várták érkezésemet.A gólya okosságát az is bizonyítja,hogy két és fél év múlva visszatalált,csőrében egy öcsikével. Érkezésüket lázas készülődéssel vártuk.Egy újonnan felszerelt nyolckarú csillár ünnepélyes fénye is jelezte,hogy nem akárki az, aki házunkba érkezik.Nagymama ablakaiból örömteli kíváncsisággal szemléltem a taxiból kiszálló új kis jövevényt.Imre sárgasággal született, hosszú fekete hajával kis kínaira emlékeztetett.Gőgicsélve azonnal elfoglalta rangos helyét a családi fészekben, házunk,az”Iskola utca 36” újabb családtaggal gyarapodott.

 

 E ház,mely hosszú időn át védelmünket biztosította,s melynek lakói szinte egy családként forrtak össze,Buda központjában,a patinás Vizivárosban volt. Szüleim és genereációja által „Rajkai nagypapa”néven gyakran emlegetett dédapám,Rajkai Mihály építtette,s Édesapám születését követően,1898-ban készült el. Dédpapa 1835-ben Rajkán született. Fiatalon,lovaskocsival utazott fel Budára,mert akkoriban még nem volt vonat.Ott rokona,Dax Mátyás vette magához,akinek a Várban, Tárnok u.2o sz.alatt,a Balta köz sarkán volt a háza,s benne Dax nevére utalva”Zum Dachs”/a”Borz-hoz”/nevezetű vendéglője,szemben rézsut a Mátyás templommal./A ház előtti járda kiszélesedése ma is látható,ahol 100 évvel ezelőtt nyaranta a leandersorok közé is asztalokat helyeztek.Később dédpapa feleségül vette Mátyás unokáját,Dax Jozefát.

 

        A VAGYONSZERZŐ ŐS

Dax Mátyás,szépapánk /1792-1872/ Németjárfalun született. Szorgos munkájának köszönhetően ő tekinthető „vagyonszerző ősünknek”. Háromszor nősült.

Első felesége özv.Meixner Jánosné, Fischer Mária volt,kinek rokonságához tartozott a Corvin téri      üzlettel rendelkező Fischer késes is,kihez magam is gyakran jártam késeinket élesíttetni.Második felesége, Müller /Mülner ?/ Éva /1791—1825/ adott életet Mátyás egyetlen  gyermekének,Jánosnak,de az anya a szülést követően tüdőgyulladásban meghalt.

Harmadik felesége, Martin Erzsébet /szül.1789/ révén családunk rokonságba került Martin Jánossal,akinek érdekes életútja megérdemli,hogy néhány sorban róla is megemlékezzünk.1848-as honvéd volt,majd Buda városának lett a főmérnöke,nevét a budai Várban emléktábla örökíti.Később az akkor megalakult kolozsvári egyetemen a felsőbb matematika professzora,majd az egyetem rektora lett.Behatóan foglalkozott a repülés akkor még megoldatlan problémáival.Az Akadémia levelező tagjaként székfoglaló beszédét”A madárszárny erőszerkezete”címmel tartotta. Ő figyelt fel a légcsavar alkalmazásának emelő hatására,s az ő találmánya volt a repülőgépek irányváltozását elősegítő, szárnyakba épített csűrőfelület kialakítása.Kora,ezirányú érdeklődése miatt félbolondnak tartotta. Gyermekei később vázlatait és számításait eladták a franciáknak,kik mint a repülés úttörői,azokat hasznosíthatták.Egy most megjelent, repülés történetéről szóló album említést tesz az 1930-as években épített „Martin 3oo” és „Martin 3o2” néven  épített tipusokról./A számokra nem emlékszem pontosan/Az 1894-ben megjelent Pallas lexikon szerint”a kormányozható léghajó tervezésével foglalkozik,egyik kísérleti modellje a kolozsvári múzeumban is látható.” Lászlóffy Aladár ”Házsongárd”c. albumában közel egyoldalnyi fejezetben méltatja tevékenységét,sírjának fényképével.Sírhelye a temető térképén is fel van tüntetve hazánk nagyjai között.

Dax Mátyás családja a vári vendéglő fölötti  manzardlakásban lakott,itt született három unokája: Adolf,/felesége Kayser Vilma/, Jozefa /Rajkai Mihályné/ és Emma,/Gratz Mórné/.Emma fia, Dr.Gratz Gusztáv volt Magyarország pénzügy majd külügyminisztere a kilencszázas évek elején.Miniszterelnöki-posztra jelölését nem fogadta el./Róla most jelentet meg könyvet a Draskóczy-ág révén rokon Szekrényessy Attila./A vendéglő törzsvendégeit többnyire az emeleten fogadta, földszintjén a kirándulókat,de nyári szezonban az utcára is helyeztek leandersorokkal körülvett asztalokat.Délutánonként az emeleti rész kávéházként is működött.Szépapánk nevezhető családunk „vagyonszerző ősének”,aki a régi írások szerint is „igen gazdag embernek számított”. Vagyonát tehetségének és kitartó szorgalmának köszönhette. Nem kívánt résztvenni a napóleoni háborúkban,így került katonaszökevényként Budára.Itt háziszolgából pincér, sörbizományos,majd vendéglős lett.Buda környékén  tíz helyen volt szőlője./A filoxéra kártételei előtt a budai hegyeken szőlőt termesztettek./A most megszűntetett Orsz.Pszihiátriai Intézet, /a hajdan Lipótmezei Elmegyógyintézet / területének egy része is az övé volt.Ezt utóbb a Gratz-ág révén rokonná vált Dr.Zsakó István,a negyvenes években az intézet igazgató főorvosa  derítette ki,kinek módjában állott az intézmény egykori telekkönyvi irataiba is betekintenie. /Ma értékes területe miatt tűzte napirendre eladását a Gyurcsány kormáy/. Épülete akkoriban az országház után legnagyobb épületünk volt,s Budapesten ma is az. Szépapának nagy borpincéi is voltak Kamaraerdőn és Diósdon,házai a Várban és a Vizivárosban,s a fogaskerekű alsó vágállomásán Rózsakert nevezetű nyári vendéglője.Később a Vizivárosban az Iskola u.16 sz.alatt új,nagyobb vendéglőt nyitott „Noé Bárkája”címen.A Viziváros elnevezését a Duna többszöri kiöntése miatt kapta,ilyenkor a mélyebben fekvő utcákban csónakokkal közlekedtek.Az Iskola utca azonban magasabb szinten volt, /a Corvin-térnél ez ma is látható / ahova víz már nem juthatott.Innen a „Noé Bárkája”elnevezés.A vári vendéglőt későbbi bérlői „A baltához”elnevezéssel működtették tovább.1927-ben az emeleti teremben családi találkozót tartottak a Dax-Gratz és Rajkai utódok,s emlékbeszédekben méltatták elődeiket.Később a ház udvari részét lebontva az épületet műemlékké nyilvánították.

            A TÉKOZLÓ FIÚ       

Dax János ükapánkra /1825-1871/ inkább a „tékozló fiú” elnevezés illik.Mátyás egyetlen gyermeke feleségül vette apjának unokahúgát,Fanzler Zsuzsannát,/1823-1906/ ki 16 éves korában,Dax Mátyás hívására érkezett vonat híján gabonaszállító hajón Budára.Eleinte konyhalányként,majd szakácsnőként dolgozott a vendéglőben.Házasságukkal egyesült a két németjárfalui ág.A családban a Dax-Fanzler utódok több esetben is összeházasodtak./Régi írás is említi,s fényképek is bizonyítják ükanyánk szépségét,de azt is,milyen rendkívül jó megjelenésű,tekintélyt sugárzó férfi volt ükapánk is.Általában a régi fényképek bizonysága szerint elődeink igen kellemes arcú,szép emberek voltak./Dax János már beleszületett a gazdagságba,így azt kevésbé  értékelte. Túl jószívűen osztogatta a pénzt,költekezett, kezességet vállalt barátaiért, kik végül nem fizettek.Leánya megemlékezik a tőle kapott selyemruhákról,díszes kalapokról,s apjával fogatjukon tett mindennapos sétakocsikázásokról.Ám arról is,mennyi otthoni vita támadt e költekező életmód miatt a házastársak között.A nagy jómód mindezek következtében hamarosan leapadt.Dax Mátyás végrendeletében ezért nem is fiára,hanem unokáira hagyta megmaradt vagyonát. Köztük Dax Jozefa dédanyánkra. / Fanzler Zsuzsanna sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben a közelmúltban még megtalálható volt./ 

           A  HÁZÉPÍTŐ

 Rajkai /Rumpeltesz/ Mihály dédpapa,/1835-1921/ a „házépítő”,miután Dax Mátyásnál, majdani felesége nagyapjánál kitanulta a vendéglős mestreséget,Kecskeméten főpincéri állást vállalt,majd kibérelte az ottani legjelentősebb, „Nádorhoz”c.kávéházat.Itt tanult meg jól magyarul. Kecskemétre került Dax Mátyás unokája,Jozefa is,hogy a kor szokásának megfelelően színmagyar nyelvterületen sajátítsa el a magyar nyelvet.Hamarosan összeházasodtak,s a két ág újra egyesült.Nyolc gyermekük közül öt élte meg a felnőtt kort: Vilma,/Hatházy Ferencné,később Búza Kiss Jánosné,/ -Emma,/Sólyom Jánosné,/ -a 34 éves korában elhalt Irén,/Búza Kiss Jánosné,/ -Ilona /Dr.Jáky Rudolfné/ és -Ferenc,/felesége Hank Ida/. Dédpapa eredeti neve Rumpeltesz Mihály volt,a Rajkaira magyarosítás az akkori,kiegyezés előtti Magyarországon csak nehezen,többek közbenjárása által volt elérhető./Kérelmében arra hivatkozott,hogy a színmagyar lakosságú Kecskeméten ez idegen hangzású név hátrányosan hat vendéglője forgalmára./ Első gyermeke, Vilma,már  magyar névvel születhetett.A Rumpeltes név eredetét egy akkor híres családkutató tanulmányozta. A „Rumpolt” germán név a Viktor, /magyar Győző/ német megfelelője.Az „es” toldalék a birtoklást /Genitivus/ jelenti. Feltehetően mint magyarban a …fi.

 

A  „NOÉ  BÁRKÁJA” VENDÉGLŐ

Az idősödő Dax Mátyás vendéglője vezetésének kisegítésére visszahívta Kecskemétről Rajkai Mihály dédpapát. Mátyás és könnyelmű,költekező János fia egymást követő halála után dédpapa kifizetve János adósságait,az Iskola-utcai vendéglőt szebbé és a gázlámpavilágítás bevezetésével,s egyéb újításokkal korszerűbbé is tette.A kiegyezés utáni gazdasági felvirágzás a vendéglő forgalmánál is éreztette hatását.Jó konyhája és jó bora következtében a forgalom jelentősen fellendült,s hely hiányában törzsvendégei a jó kosztot haza is vihették.A Lánchíd volt kezdetben az egyetlen átkelési lehetőség Pest és Buda között,a Margithíd másodikként épült.A vendéglő a két híd között,az akkori Buda egyik leglátogatottabb helyén állott.A pestieknek ugyanis a közlekedési eszközök hiánya miatt a túl távoli erdei kirándulások helyett szokása volt a Lánchídon Budára átsétálni,vagy hajóval átjönni.A szép Dunaparton haladva  könnyen elérhető volt a vendéglő,melynek kedvező helyét jó érzékkel még az erre igényes Dax Mátyás választotta ki.A kirándulókon kívül zömmel középosztálybeli törzsvendégek voltak a látogatók,de akadtak közöttük miniszterek és számos arisztokrata is. Klapka György is kuncsaftjai közé tartózott. Mivel a törzsvendégek mind ismerték egymást,a légkör igen családias volt. Külön asztala volt a tanároknak,a katonatiszteknek,a művészeknek stb.Italkiméréses kocsmarészlege nem volt,dédpapa nagyon vigyázott vendéglője jóhírére. Újságok,hetilapok,sőt egy tekepálya is a vendégek rendelkezésére állt,s a biliárdasztalon dédpapa maga is szívesen játszott. 4-5 pincér,két borfiú,szakácsnő,konyhalányok,s nyáron még kisegítők is segédkeztek a vendégek ellátásában.A konyhai felügyeletet Jozefa dédmamánk látta el.A pénzbeszedést dédpapa maga végezte.Gyakran kedves anekdótákat mesélt a vendégek kérésére,ami-bár megfontolt,csendes ember volt,- jó előadókészségére, közvetlenségére és humorérzékére utal.Egy Szilveszteri napon fogadásból az előző évi,s újra ott megjelenő társaságot 12 üveg francia pezsgővel köszöntötte.Ötletességét bizonyítja egy másik évvége,amikor négy pincér 12, szilveszteri díszítésekkel dekorált,rudakra lógatott pecsenyemalac körülhordozásával mondott minden asztal vendégeinek köszöntőt.

 

ÜKMAMÁNK TESTVÉRE, FANZLER  JÁNOS

Érdemes megemlíteni,hogy több rokonnak és Rajkáról elszármazott családnak volt Budapesten vendéglője. Fanzler Zsuzsanna ükmamánk testvére,Fanzler János vette át Dax Mátyás vári vendéglőjét „Zum Hackel”/A baltához/ elnevezéssel.Később jólmenő vendéglőt vezetett a Medve-utcai iskolával szemben „Zum Fasan”/A fácánhoz/ névvel. Ebben volt  Viziváros legnagyobb terme,melyet bálok rendezésére gyakran bérbevettek. A házat a háborúban lebombázták.Fia,Fanzler János közkedvelt budai orvos volt,ki már 44 éves korában akkora vagyonnal rendelkezett,hogy abbahagyva gyakorlatát, tőkepénzesként vagyonából és a Hattyú u.11 sz alatti háza jövedelméből élt. Luxushajók orvosaként,később már magánzóként bejárta az egész világot.Több nyelven is beszélt,Kínai és Japánban tett utazásiról írt beszámolói nyomtatásban is megjelentek.Zenei szerzeményei is közismertek voltak.Nemcsak kitünően zongorázott,hanem fütyült is hozzá.Ritka élménye akadt egy indonéziai vendéglőben,amikor zongorához ülve  magyar dalai hallatán az ott időző Bíró Lajos,neves  távolkelet-kutató,s antropológus örömében hozzá szaladt, s a két,hazájától távolszakadt magyar összeölelkezett.Ez ritka élmény lehetett akkoriban,amikor csak  kevesen utazhattak.Az első világháború kitörésekor lelkileg összeomlott,nem tudva elviselni régi külföldi barátainak,köztük angol lordoknak is ellenséggé nyilvánítását.A proletárdiktatúra államosította házát,tőkéje,részvényei elértéktelenedtek,s vagyonilag teljesen tönkrement.1919-ben megmérgezte magát.

Vendéglős volt az 1892-ben született Fanzler György is,ki  a József körúti nagyforgalmú Szívós-féle nagyvendéglőt bérelte.Még két Rajkáról származó vendéglős is élt Budfapesten.Egyik Hoffman János,kinek a Fő u.8 sz alatt,majd a Krisztinavárosban volt szép étterme, Baár pedig a pesti vigadó nagyvendéglőjét vezette.Valamennyien jómódúak lettek.

 

     BÉKÉS ÖREGSÉG

Dédpapa betartva  korábbi elhatározását, 60 éves korában,egy életen át tartó szorgos munkássága után nyugalomba vonult,1893-ban tartották az utolsó szilvesztert a Noé Bárkájában.Ekkor 8 gyermeke közül még 6 életben volt.Addig naponta hajnali 6 órakor már lovaskocsival  anyagbeszerző útjára indult a pesti nagycsarnokba,s este utolsóként,a gázlámpákat sajátkezűleg eloltva tért csak pihenőre.Miunkásságát a „Pester Lloyd”a legnépszerűbb németnyelvű napilap is szép cikkben méltatta. Idős korára magánzóként, házai jövedelméből élt.A „Noé Bárkája”későbbi bérlői,-nem folytatva a vendéglő hagyományait-,azt hamarosan csődbe juttatták.Utána egy legényegylet bérelte a termeket.Dédpapa a „Budai polgárjogot”is megszerezte, erre akkoriban fel is kellett esküdni.Igen jó módban élt.Mint Buda egyik legnagyobb jövedelemmel rendelkező,s így egyik  legtöbb adót fizető polgára,a”virilisták”közé tartozott.Nekik,mivel több pénzt tettek az államkasszába,nagyobb beleszólásuk volt a közügyekbe is,szavazatuk is duplán számított.A helyi képviselőtestületeknek,ill.a törvényhatósági bizottságoknak is tagjai voltak.

Utódai,a 39 fős dédunokai csapat, /a mi  másodunokatestvéri nemzedékünk/  is már megfogyatkozva,zömmel 50- 60-70-es éveit tapossa. Ám dédapa bölcs előrelátásának köszönhetően még ma,2007-ben is tartjuk mindannyian egymással a kapcsolatot.Noha mi már őt nem ismerhettük, szüleinktől,mint”Rajkai nagypapát” gyakran hallottuk nagy szeretettel és tisztelettel emlegetni.Tehetséges, szorgalmas, tekintélyes és jelentős személyiség lehetett,akit mindenki szeretett.Bizonyítja ezt egy,a 75.születésnapjára írott vers,mely nyomtatásban is megjelent.Ebben szorgalmának és tehetségének köszönhető sikeres életútját,bölcsességét méltatják./Különös ma elgondolnunk,hogy volt olyan időszak is,amikor pusztán tehetséggel,szorgalommal,és tisztességes munkával sokra lehetett jutni,s meglehetett gazdagodni Magyarországon./Bár dédpapa szép vagyont összegyüjtött,azt elnyelte a háború,majd a „szocialista” államosítás. Néhány elsárgult fénykép maradt utána s néhány emlékfoszlány. Ilyen az ezüsttárcájában tartott cukorkák emléke,mellyel mindenkit megkínált. Bizonyítványosztáskor három tantárgy eredménye érdekelte,s praktikus látásmódjával ezek alapján  helyezte el unokáit gondolatvilágának kategóriáiban. Ezek: a matematika, hittan és magaviselet.Feleségét,Dax Jozefa dédmamánkat,ki 8 gyermeknek adott életet, Pepinek becézték,róla is maradt fénykép.A Dax-család eredete bizonytalan,feltehetően Ausztriából kerültek Rajkára. Salzburgban  és más környékbeli településeken ma is található Dax nevezetű utca. Olyan verzió is létezik, miszerint hugenották voltak,s azok üldöztetése idején kényszerültek Magyarországra menekülni

 

HÉT  HÁZ  A  VÁRBAN

Elődeinknek hét bérháza volt a Várban,melyekből az én időmben már csak kettő volt családunk birtokában.Egyik az Iskola-utca 36.sz.ház a Donáti-utca 59.sz. kerttel bővítve,melyről emlékeim is szólnak,a másik a Toldy Ferenc utca 66.sz.épület. Dédpapa és szépapa is telkeit nagy körültekintéssel és  fekvésük szerinti igényességgel választotta ki.A mi házunkból,-noha nem a Dunaparton épült,hanem attól a második utcasoron-,mégis  az országházra lehetett látni egy keresztutcán át.A Dunával párhuzamos első soron,a régi Buda legrangosabb utcájában,a  Fő-utcában az arisztokrácia, Andrássy,Eszterházy,Károlyi stb gyönyörű palotái sorakoztak.Én még dédpapa várbéli Toldy Ferenc utcai házát ismertem.Az épületet a háborúban bombatalálat érte,már nem lehetett újjáépíteni.Családunk aggódott,nehogy erre kötelezzenek minket,mert akkori nehézzé vált anyagi helyzetünk ezt nem tette volna lehetővé.Az államosítás után nagy parkjába óvodát építettek.Ma már az sem áll,ormótlan épület foglalja el a kert helyét is./E két épület államosítása miatt a rendszerváltás után némi „kárpótlást”kaptunk,az épületek több,mint 3ooo nm-nyi összterülete 39 dédunoka között oszlott meg.Az egy főre eső kb.80 nm. után járó kárpótlásból akkor a Várban csupán 1 nm. lett volna  megvásárolható./A többi ház az én időmben már nem volt családunk birtokában.Kitelepítésünk során Lakitelken találkoztunk egy sorstársunkkal, Frischfeld nénivel, a híres „Csavargyár”volt tulajdonosával. Mint később kiderült,az ő családja vette meg korábban az egyik vári házat, melynek árát a gavallér nagyapa /dédapám/ leányunokája kistafirozására fordította annak esküvője alkalmából.

 A közbeszédben a gazdagság Csimborasszója egy sarokház tulajdonlása volt.No,elődeink e kívánalomnak is megfeleltek.A Toldy Ferenc-utcai ház hatalmas saroktelken,valóságos parkban épült a Linzi-lépcsőnél,ugyancsak saroktelken épült a vári vendéglő is a Tárnok u. - Balta köz sarkán./az épület értékét műemlékké nyílvánítása is bizonyítja./.Az Iskola u-16.sz. vendéglő épülete és a 36.sz.ház egyaránt azon kevesek közé tartozott,ahonnan kilátás nyílt a pesti oldalra a Markovits Iván u.,ill.Székely u.nevű keresztutcákon át.A már korábban eladott,s így számomra ismeretlen helyen épült többi várbéli épület feltehetően hasonló igényességgel kiválasztott helyen lehetett.Értéküket növelte a Vár,s a közeli gyönyörű dunaparti sétány,hova szüleinkkel mi is rendszeresen kijártunk.Ez akkoriban sokkal gondozottabb,s nyugalmasabb volt,mint manapság. Autóforgalom helyett csak egyetlen villamos,a kilences járat döcögött arra.A járdát végig sűrű vadgesztenyesor szegélyezte, nyáron hűs árnyat adva. A mostani műkő lábazaton dekoratív kovácsoltvas kerítés díszlett. Gondozott,sűrűn elhelyezett padok szolgálták kényelmünket. Igen sok volt a sétahajó,s rendszeres propeller-járat szállította az utasokat Pest és Buda között.Édesapámék is azzal jártak a budai minisztériumba reggelente, mikor még a pesti oldalon laktak

 

A  FOGALOMMÁ VÁLT  „ ISKOLA UTCA 36.”

Dédapa a mi otthonunkat,az Iskola-utca 36-os sz.házat is igényesen és ötletesen alakította ki. A 12 lakásos  kétemeletes L alakú épület rövidebb szárát képező homlokzata az Iskola utcára nézett,a közel 70 méteres hosszabb szárny a budai Vár oldalában húzódott felfelé. Közel 1400 négyzetméter beépített összterületéhez hozzájárult még a padlástér és a boltíves pincesor,mely majdnem az épület teljes hossza alatt végighúzódott,a folyosók,és a hosszú udvar.A kert már a Donáti utcai szomszédos telken helyezkedett el.A később óvóhelyként használt helyiségek az utcai front alatt voltak.Dédpapa nem takarékoskodott a hellyel és az anyaggal.Az utcai front lakásai 120 nm-esek voltak.Tájékoztatást ad a szobák méretéről nagyanyám három szobája,melyek mérete:32, 27 és 25 négyzetméter,s igen nagyok voltak a mellékhelyiségek is.A masszív épület lakásai közül egy sem volt kétszobásnál kisebb,azok is meghaladták a 60 nm-t. Mindössze az épület végén lévő szobák mérete nem érte el a 20 nm-t.Az emeletek valamennyi lakása a folyosókról volt megközelíthető.Nem „körfolyosós” ház volt,melynek lakásai a körfalak miatt nem kapnak elég fényt.A folyosókról,így a lakásokból is szabad kilátás nyílt a Vár-oldal házaira,s elkerülhetetlenül néhány tűzfalra is,az Iskola-utcai frontról pedig a Markovits Iván utcán át az országházra.A folyosók az L alak rövidebb szárnyánál kiöblösödtek.Itt ülő alkalmatosságok is elfértek,a nap ellen a kovácsoltvas rácsokon két emelet magasan felfuttatott vadszőlő nyújtott védelmet./Édesanyám haja az égnek állt,amikor Imre öcsémet egyszer itt,a folyosó korlátján ülve látta lábával kalimpálva vidoran ficánkolni,háttal a két emelet mélységnek./A lakások világosak és napfényesek voltak.A folyosók és a lépcsőház is díszes kovácsoltvas korláttal volt ellátva.Kisebb korunkban igen fájlaltuk,hogy a lépcsőházi korlát fényes fából készült karfájára, egyenlő távolságra egymástól díszgombokat helyeztek,ami a rajtuk való,igen kellemetesnek vélt csúszkálást lehetetlenné tette.Az épület homlokzata vakolás helyett a szinte örök életű sárga klinker dísztéglákkal volt burkolva,mely még ma ,11o éves korában is esztétikus képet nyújt,lecsiszolással ujjávarázsolható lenne.A belső udvar felőli falakat okkersárgára festették.A földszint járófelületét az akkor legdrágább,máig is ép,sárga keramit kockákkal rakták ki,a folyosókét fekete-fehérmintás mozaiklapokkal.A lépcsőházat színes mozaik-berakásos kővezettel burkolták, okkersárga falain hozzá illő sárga-barna-fehér virágmintás girland húzódott mellmagasságban végig.E visszhangos lépcsőház annyira tágasra épült,hogy  oda a későbbiekben akár egy lift is beépülhetett volna,bár az épület mindössze kétemeletnyi magassága ezt nem igényelte./Egy alkalommal lépcsőjén lerohanva hanyatt estem,s gerincemet a lépcsők élébe ütöttem.Mikor felkeltem,nem tudtam felegyenesedni,s csak artikulálatlan hangok jöttek ki a számon. Görnyedt állapotban szaladtam ijedtemben a kertig,ahol végre rendbejöttem.Azóta -egy életen át- nagy tisztelettel viseltettem minden lépcső iránt./ A földszinti keramit-kockák között fáknak kialakított orgona-sor díszlett,mely majd a második emeletig felnyúlt.Tavasszal beborította illatuk a lakásokat,s orgonacsokor állandóan volt valamennyi szobában.A szomszéd háztól elválasztó magas,tömör kőkerítés mellett is virágágyak díszlettek.Ott állott a poroló is,ahol a szőnyegekből a port nagy puffogások közepette kiverték.Néhány lépcsőn leereszkedve, ívesen kiképzett szárnyas tölgyfaajóval lezárt boltíves kepubejáraton át lehetett kijutni az Iskola utcára.A kapu nagy,kerek kukucskálóablakait kovácsoltvas rácsozat védte.

 Házunk ajtói szélesebbek voltak,mint a maiak,igen zsenge koromban mégis, már-már tragédiához vezetően szűknek találtattak.Rossz étvágyam ellenére ugyanis a szép,fényes  cseresznyét –nyílván praktikus fülreakaszthatósága miatt-, túlontúl megszerettem. Szüleim aggódtak,hogy heves falatozásom közepette a magokat is lenyelem.Édesapám,ki a konzervatív pedagógiai módszerek híve lehetett,s játékos fantáziával is rendelkezett,az elrettentés példáját alkalmazta.Vigyázz,le ne nyelj egy magot,mert akkor  cseresznyefa nő a fejeden,intett mosolyogva.Szavait a fiatalság könnyelműségével fogadtam, biztosra véve,ilyen csak másokkal fordulhat elő.Ám a tragédia bekövetkezett.Riadalmam óriási volt.Láttam magam hatalmas fával a fejemen  közlekedni,amit még valahogy elviseltem volna.Azonban hamarosan rádöbbentem arra,hogy ilyen terjedelmes hajzattal nem futkározhatok többé ki-be a szobákba,mert nem férek át az ajtókon.Ez viszont szerető családomtól való elválást jelentette,aminek már a gondolata is erősen megviselt.Kis agyam,-ami a tudósok szerint háromévesként egy csimpánz szellemi színtjén mozgott-,szélsebesen kereste a megoldás lehetőségeit.Ágaimat le is lehetne fűrészelni,de ez az újszerű hajvágás kissé körülményesnek tűnt.Édesanyám eddig könnyedén,kis ollóval vágta le a hajamat,s a hulladékot egyszerűen a szemétbe dobta.De tud-e édesanyám fűrészelni? S egyáltalán,van-e fűrészünk? Ilyent csak Soltészbácsinál láttam.Aggasztott a gondolat,hogy esetleg az ő kezeibe kerülhetek.Pipa és szeszillata,borostás arca nem volt elég vonzó számomra,sőt! S mi lesz a hulladékkal? Farakásokat már láttam,de olyanok, méretük miatt lakásunkba el sem férhettek.Bonyolult lett volna a vastag,nehéz faágak szállítása is a második emeletről le a földszíntre,nem beszélve a levágott lombkorona hatalmas helyigénye miatti fárasztó gallyazásról. Nem találtam a megoldást! Sírva rohantam Édesapámhoz a tragikus hírrel.Reméltem,ha pánik nem is keríti hatalmába,legalább némi riadalmat kelt megrázó hírem.Igen csodáltam higgadtságát,s meglehetősen rosszul esett,hogy szemeiben a remélt aggodalom helyett elfojtott derűt véltem felfedezni.Bántott,hogy lánya cseresznyefafejűségén ilyen könnyedén túlteszi magát.Vizet ittál-e rá ? kérdezte.Nemleges válaszomra megynyugtatott,hogy öntözés nélkül nem kelnek ki a magok.Ezen eltöprengtem,s megállapítottam,hogy  a kikelés lehetősége valóban elenyésző lehet,hiszen még sohasem láttam fával a fejükön rohangáló gyerekeket az utcán./E balga kis történetet Édesapám derűs humorát megvilágítandó írtam csak le./Fantáziája szüleménye volt Bumburi Kajetán is,aki a rosszgyerekek összefogdosására spcializálta magát,s a szófogadatlan Döncike meghurcoltatásairól számtalan történetet hallhattunk./Be kell vallani,hogy Döncikével, rossz magatartása ellenére titokban néha szimpatizáltunk./ Ha rossz voltam,Buza Kiss helyett Pripicskának nevezett,s legnagyobb büntetésként -heves tiltakozásom ellenére is- közhírré tette ablakunkba kiírva,hogy „Pripicska Judit eladó”.E rémtörténetek után bölcsebb dolog visszatérnünk házunk békésebb,mindennapi világába.

Ezeknek a korunkban elhanyagolt,s e miatt szépnek alig nevezhető,folyosókkal ellátott házaknak belső terei gondozott állapotukban igen mutatósak lehettek./Gondoljunk csak a rendbehozott műemlékházak gyönyörű udvaraira./Ezeket régen leanderek,a szép kovácsoltvas korlát virágtartóiban nyíló muskátlik,kertipadok,futónövények, díszbokrok,napernyős asztalkák,a virágok között apró szökőkutak díszítették.A háborút követő államosításuk után senki nem fordított gondot helyrehozatalukra.A növényzetet mindenhol hivatalból kiirtották,mint a falakra és tetőre káros képződményeket.Férjem állítása szerint,-ki az akkori IKV-nál dolgozott-,a cégnek a kerületenkénti többszáz épület tatarozása helyett mindössze évi 3-4 ház rendbehozatalára volt csupán lehetősége.Később a már teljesen lerobbant épületektől a benne lakók részére nyújtott kedvező vásárlási lehetőséggel igyekeztek megszabadulni.Nyílván azzal a rejtett szándékkal,hogy a későbbi tatarozásra már az új tulajdonosokat kötelezzék./Erre már nem kerülhetett sor a rendszerváltásnak csúfolt gazdasági váltás miatt./.A bennük megmaradni kényszerült elszegényedett réteget most nyugati példára hivatkozva vagyonadóval szándékozzák súlytani./Míg ott csak a valóban tehetősek rendelkeznek magántulajdonú lakással,s arányuk mindössze 20%, nálunk ez az arány a  lakbéremelésektől tartó szegények nyakába varrt rossz lakások miatt 80%./

Minden tiszteletet megérdemel a Budapesti Városvédő Egyesület azon törekvése,hogy a régi házak múltjáról információkat gyűjtsön,s jelen állapotukat írásban megörökítse,így a miénket is. Munkájukban /Adalékok a Viziváros tötrénetéhez II./ a házmesterek tájékoztatására voltak utalva, mivel a jóval korábban államosított bérházak volt tulajdonosai többnyire már szerteszéledtek.Ám ahol az,ill.leszármazottja még benne lakott ,-mint házunk esetében is-,célravezetőbb lett volna azoktól,s nem egy később odakerült házmesternőtől információkat szerezni.E lehetőség elmulasztásával kerülhetett írásukba némi tévedés. Kénytelen vagyok a nyomatékos cáfolat kedvéért ismétlésekbe bocsátkozni.Dédpapa virilista volt,egyike a legmódosabb polgároknak.Ennek megfelelően házának kiépíatését is az igényesség jellemezte.Nem ismerek az Iskola utcában egyéb klinker-téglával burkolt házat / névadó iskoláján kívül/,mint a 36-ot.E burkolat többszörösébe került egy szokványos vakolatnak. 40 éve engem még úgy tanítottak,hogy ez a legdrágább és legtartósabb,s ugyanez vonatkozik a keramit kövezetre is,amivel a földszintet burkolták.A kb. 170-180 fm kovácsoltvas korlát akkoriban is a drágák közé tartozott.Én csak ezeket láttam,de az igényesség nyilván máshol is jelentős  szempont lehetett.Egy ilyen,minőségi épület lakbére nem lehetett olcsó.Az én időmben értelmiségiek és hivatalnokok laktak ott,két iparos,a Stadler fodrász és  Németh könyvkötő is saját műhellyel és segédekkel rendelkezett.Ma vállalkozóknak neveznénk őket.Nem áll tehát az az állítás,miszerint a legszegényebb  rétegek igénye szerinti szoba-konyhás tömeglakásokat építtetett volna dédpapa oda,ahová diplomás családtagjait is költöztette./A három legkisebb,kétszobás lakás is 14 nm.-es konyhával rendelkezett./Az elit környezetre  sem az igénytelen otthonok voltak a jellemezőek.Az sem felel meg a valóságnak,hogy az épület nagyrészének lebotása a többi lakás előnyére vált volna.A lakások melletti épületrészt bontották le,így az nem befolyásolhatta a szomszédos lakások fényellátottságát. Felépülésük óta mind, -a lebontottak is- déli fekvésű,napfényes lakások voltak,s valamennyiből szép kilátás nyílt a vároldal házaira, az utcaiakról a Dunára és  az országházra.A hosszabb szárny lebontását a később köré épült magas házak akkorra már szokásossá vált játszótér-igénye okozhatta,s nem házunk korszerűtlensége. /A többi tévedés lényegtelenebb ./

     HÁZUNK  ÉKESSÉGE,A KERT

Mivel az L-alakú épület hosszabb,kb.7o m-es szárnya az emelkedő Vár oldalában húzódott felfelé,a hosszú épület első emeleti vége már egy szintbe került a magasabb Donáti-utcával. Dédpapa megvásárolta  a szomszédos,házunk végében lévő Donáti-utca 59.sz telket is,s ezen szép kertet alakított ki.Oda út közvetlenül az első emeleti folyosóról vezetett.A kertet csak a család használhatta.Bár a házban mind az öt gyermeke számára szép lakást biztosított,s egyéb rokonok, mint mi is,ott laktunk,a 12 lakást mégsem töltöttük meg,így a rokonságon kívül mások is laktak a házban.A kert közepét hatalmas diófa urallta.Nagy riadalmat keltett,mikor Soltész Ferike róla leesve komoly sérüléseket szenvedett.Távolabb körtefa,sok orgona, díszbokrok és virágágyak sorakoztak sok rózsával. A kertet Szoltészék,a házmesterék gondozták,de dédpapa életében maga ápolta ott rózsafáit.A kert mindkét végén a szomszédos épületek oldalfalainak támaszkodva igényesen faragott,zöldre festett szellős szaletli állott asztalokkal, padokkal.A diófa alatt fém garnitúra hívogatott pihenésre,piros-fehérre festett székekkel,kerek asztallal. A  kanyargó kerti út le volt betonozva,a többi járófelületet,s az ülőgarnitúrák környékét kavicsszórással látták el,a domboldalt füvesítették.A kert emelkedő részén kacskaringós lépcsősor vezetett fel a Donáti-utcai bejárathoz,nekem nagyon tetsző,arasznyi méretű ”kavicsokkal” kikövezve. Tömörfa  kertkapunk mellett, kint az utcán „faköpönyeg” /bódé/ állott állandóan egy rendőrrel,ugyanis pont  velünk szemben volt a Belga Követség épülete,a követség ma is ott székel.Keritésül legalább 3 m.magas,vörös dísztéglából épült boltíveket imitáló tömör kőfal szolgált,melyet a repkény,vadszőlő és borostyán teljesen beborított.A kert lejtős részén gyakorolta az ifjuság a síelési manővereket.A ház felőli oldal korlátján át le lehetett látni az emelettel mélyebben fekvő udvarra.A Donáti-utcai két szomszédos épület repkénnyel befuttatott oldalfala biztosította a kert tökéletes szeparáltságát.

Az én időmben  ez a falakkal körülvett,így  teljesen védett kert a  gyerekek és az ifjuság ideális tartózkodási helye volt.Mi is odamentünk,ha otthon valami nem volt ínyünkre,ha számunkra unalmasnak ígérkező vendég érkezett szüleinkhez,ha kikaptunk,vagy gyerektársaságra vágytunk.Hogy a vendégeink köszöntését elkerüljük,e számunkra kínos  kötelezettség elől az ablakon át a folyosóra  kimászva rohantunk  a menedéket nyújtó kertbe.Többször büntetésként ki voltunk onnan tiltva,ami a gyerektársaságtól való eltiltást is jelentette.Ez igen érzékenyen érintett mindkettőnket.Imre mégis,-hogy meg ne lássák-, a folyosón az ablakok alatt négykézláb mászva megszegte e tilalmat.A kertben próbáltuk meg titokban az első cigarettát elszívni,s ott is ment el tőle örökre a kedvünk. Nagymama húgának, Ilonanéninek kezét-elbeszélése szerint- ott,a szaletliben kérte meg Jáky Rudi bácsi,ki akkor még a Jahl nevet viselte.A kertben zajlottak a családi megbeszélések is.Az ostrom idején óvóhelyünkön elhalt Kayser bácsit és a szomszéd ház lebombázásakor áldozatul esett kis ötéves Janikát is ideiglenesen ott temették el.Értékelnünk kell,hogy dédpapa a zártsorúan beépített Buda központjában ki tudta alakítani ezt a házhelynyi,a környéken egyedülálló kis zöld szigetet,akkori életünk egyik fontos színterét,a kertet.Árnyékos közparkok,játszóterek,sétányok padokkal természetesen bőven akadtak,- ezek adták Buda értékét-,de magánkert környékünkön,Buda szívében nemigen volt található.A gyerekek számára többet jelentett,mint egy családiház kertje,hiszen itt több család gyerekei kíséret nélkül is biztonságban,kedvük szerint bármikor együtt lehettek.Így voltak állandó játszótársaink a Donáti utcában lakó Jáky Rezsőbácsi gyerekei is,kik szabad idejüket szintén a kertben töltötték.A nagy család összekovácsolódása már itt elkezdődött./A ház államosítása után Stadler Tomi a kertben épített magának lakást./

KERTÜNK  HŰSÉGES LAKÓJA, SALAMON                                                  

Meg kell  emlékezni a kert egyetlen állandó lakójáról, Salamonról is.”Ő” egy ritkaságszámba menő,ma már védett görög-teknős volt,páncélzata kb.25-30cm.hosszú lehetett.Egy ismeretlen néni kopogtatott egyszer a kert kapuján,ki hallva kívülről a gyerekzsivajt,egy kosárban átadott egy teknősbékát a gyereksereg nagy örömére.A Salamon nevet,-úgytudom-,Jáky Jenőbácsitól kapta,ki mint érdeklődő állatorvos,az elsők között tekintette meg,s később gyógyította is új lakótársunkat. Salamon télire mindig elásta magát.Ha tél végén,netán még  hóban jött is elő,tudtuk,itt a tavasz.A kisebb gyerekek gyakran ráálltak a hátára,ami neki meg se kottyant,a könnyű teher alól könnyedén kimászott.Többször leesett a magasból,de kemény páncélja mindig megóvta.Csupán szép mintázatán volt látható némi „zománc-lepattogzás”.Nagy népszerűségnek örvendett,s az egész család szorgosan vitte számára az ételmaradékokat.Igen szerette a cseresznyét, /akárcsak én hajdanán/ s piros szandálomról azt gondolva,az is cseresznye,száját tátogtatva futott utánam.Néha világlátásra áhítozva a hosszú folyosón is megjelent. Nagymama orvosa szerint többszáz éves is lehetett.Később az állatkertnek ajándékozták,de ott sohasem láttam,páncélsérüléseiről felismertem volna.

EGY  KIS  DIVATBEMUTATÓ 

Élve a szép környezet-adta lehetőségekkel,rendszeresen kisétáltunk szüleinkkel a közeli Dunapartra.Ilyenkor nyáron is,még óvodás korunkban fehér cérnakesztyűt kellett felvennünk,amit sehogysem szerettünk.Bárhogy is vigyáztunk,a fehér kesztyű hazaérkezésünk után már feketére  változott.Fehér patentharisnyánkra ugyanez volt mondható!E harisnyákat és a zoknikat is állandóan stoppolni kellett,ami igen aprólékos munkát igényelt,s a nők szinte mindennapi teendői közé tartozott.Hozzá külön stoppolófát használtak,ami egy félgömbfejű,nyeles kb.10 cm fából készült eszköz volt,erre húzták rá,s ezen stoppolták be a kilukadt részt.A szép stoppolás dícséretére vált”alkotójának”. Pántos fekete lakkcipő vagy magasszárú fűzős fehér cipő,fehér zokni és hajambakötött hatalmas masni egészítette ki öltözékünket.Hosszú nadrágot gyerekek nem használtak. A fiúk 15 éves korukig rövidnadrágot hordtak,csak utána kapták meg felnőtté válásuk jelképét,a hosszúnadrágot.Nők részére  ez a viselet csak az ötvenes évek közepén jött divatba,lassan terjedt,mert igen kihívónak tartották.A háború előtt színes holmit a nők sem nagyon hordtak,legfeljebb a nyári ruhák voltak kissé tarkábbak.Cipők,kabátok a fekete és barna árnyalatait variálták részükre is.A háború előtt valóban szép, igen mutatós,sokszor bohókás kalapok voltak divatban.Ezek előtt gyakran az  arcot  sejtelmesen takaró, többnyire fekete ritkaszövésű fátyol lebegett,amire díszítésül még kis göböket,mókás pöttyöcskéket is rádolgoztak.A háború után a női kalap,mint úri csökevény eltűnt,helyette az igaz elvtársnőkhöz méltó  fejkendő vált általánossá az „Ifjú gárda”hősnőinek példájára. Szerencsére a lazaság e téren megengedett volt,s eltérve az etalontól, nem kellett azt többszörösen a nyakunk köré is  tekerni.A férfiaknál is eltűnőben volt a kalap,az nem vetített jó fényt gazdájára.Egy igazi elvtárs micisapkát,vagy sirmlis Lenin-sapkát hordott.A talált élelemutánpótlást szállító piros selyem ejtőernyőkből varrtak a nők gyerekeiknek ruhát,nekem is volt ebből kabátkám,majd ezt kinőve egy rolóból varrtak hasonlót.Az ejtőernyők tartós,fényes selyemköteleit szétfejtve,szálaiból mellényt kötöttünk,vagy spárga helyett használtuk.Kinőtt ruháim szoknyájára Édesanyám felvarrt egy-egy újabb sávot más anyagból,s így az mindig elérte a kellő hosszúságot.A tarka paraszt-szoknyámat végül már három ejtőernyőből készült piros sáv is díszítette.

Az üzletek tatarozása,megnyitása előtt mindent az utcán árusítottak,cserealapon.Ezt nevezték ”csencselésnek”.Édesanyám ott vett magának ékszerért ruhaanyagot,amit meg is varratott.Valaki felismerte,hogy az a nyilasok egyenruhájának anyagából készült.Nagy volt az elképedésünk,Édesanyám megpróbálta valahogy átfesteni.Hogy egy ruha mennyi mindenről árulkodhat,felidézek egy későbbi történetet.Kor az 196o-as évek eleje.Ekkor adatott meg,hogy továbbtanulhattam,mégpedig a „Kvassay Jenő technikum” hídépítő levelező tagozatán. Osztályunkban  segédmunkásságba taszított,titkolt volt értelmiségiek,kiemelkedően magasrangú kádárista katonatisztek,-kiknek poziciójához mégiscsak szükségeltetett valamilyen képesítés-és eredeti segédmunkások tarka összetételű „diáksága”szívta magába a tudományt.Egy volt repülőtiszt,ki Ungváry Krisztián”Budapest ostroma”c.néhány éve megjelent könyvének egyik szakértőjeként is szerepel,akkoriban kőműves segédként,az állványzatról leereszkedve gyakran malteros ruhában jelent meg az órákon.Igen ám,de a malter alatt még kivehető volt a hajdani repülőtiszti nadrág,melyet az éber magasrangú katonatiszt felismert,s azonnal szóvá is tett.Aggasztó volt a helyzet,mivel kétséges,hogy egy leleplezett „ellenség”egyáltalán elsajátíthatja-e a hídépítés tudományát?Szerencsére a nadrág eredetét ajándékozással magyarázta tulajdonosa,s a kérdés élét ezzel sikerült elvetnie.Nevem hallatán e volt repülőtiszt lopva megemlítette,hogy nagyanyja is Buza Kiss lány volt,s mindig büszke „ősnemesi” származására. Nemességünkről ugyan hallottam,de „ősnemességről” nem./A nemesi oklevelet I.Lipóttól,1660-ban kaptuk,a Vesselényi-féle összeesküvés idején.Elgondolkodtató,mivel érdemelhették ezt ki e különös időkben őseim,s kaptak érte elismerést  egy Habsburgtól ? S ha jobban belegondolok,arisztokratáink többsége is eléggé kétes érdemekkel szerezhette akkoriban főúri rangját, címét ! / Szüleim nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az előneveknek. De folytassuk a háború utáni divatbemutatót:Hamarosan divatbajött a keki színű lódenkabát,aminek anyaga a lópokrócokra emlékeztetett,a fél ország ebben járt.Én megúsztam,Édesanyám megadással viselte.Ha valakinek sikerült szürke színűre szert tenni,már divatsztárnak képzelhette magát.Majd elterjedt az unalmas szürke kasha-szoknya,a nők boldogabb többsége ebben járt.Nyugati holmit nem lehetett kapni.A külföldi rokonok által,az IKKÁn keresztül eljuttathatott,erősen megvámolt csomagokban található használt ruhák jelentették akkoriban az elegancia csúcsát./A nylonharisnyát külföldrejáró sportolóink szállították./A”csomagból vett”jelszó szinte valamiféle márkát jelentett.Az ilyen áruhoz jutott nő divatmodellként feszített az utcán.A hazai lakosság zöme azonban a Vörös Október Ruhagyár gyűrődő és kellően slampos termékeiben kulloghatott./Egy nyugati diplomatával készült riportban hallottam,hogy akkoriban könnyű volt a dolga,mert totyakos nadrágú férfijairól azonnal felismerhette a magyar delegációt./ A Vörös Októberről jut eszembe,hogy megboldogult szocializmusunk idején minden utca,gyár, vendéglő,szálloda nevében a”vörös”szónak okvetlenül szerepelnie kellett.Ettől lettünk”szocialista”ország.Ha nem szerepelt,az bizonyára a kulákság,vagy a „klerikális reakció”aknamunkájának volt köszönhető.Vállalatomnál az ország településeinek vízellátását terveztük.Ehhez gyakran kellett a helyszínre utaznunk.Minden község főutcája a kötelező”Felszabadulás útja”,vagy a „Vöröshadsereg útja”nevet viselte.Ezt Lenin,Sztalin és Vorosilov követte.A mellékutcák szovjet élmunkások és forradalmárok között  voltak szétosztva.Azért akadt egy magyar is,-s ezt a Nagy Szu.bizonyára megbocsátja-,akiről szintén volt mindenhol  utca: Kossuth Lajos./ Bőrcipő nemigen volt, papundekli féle anyagból préseltek megfestett cipőfelsőrészeket.A szandálok vászonból készültek,fatalpakkal.A görbére faragottnál előkelőbb volt a redőnygurtnira szögezett falapokból összeállított talp,mely már”hajlott”.A nylonharisnya csak az ötvenes évek kezdetén jött divatba.Annyira értékes volt,hogy a tönkrement harisnyák anyagát újrahasznosítva átkötötték.Addig az elegáns megjelenéshez drága hernyóselyem harisnyát viseltek,ami igen hamar tömkrement.Az akkori gyártási technológia nem körkötést alkalmazott a harisnyák esetében,hanem egy lapot összevarrt.A harisnyákon így varrás keletkezett,ami a nők lábán hátul végigfutva mutatkozott.Állandóan vigyázni kellett,hogy ez a csík mindig a láb közepén húzodjon végig.Felálláskor,több mozgás után mindig helyre kellett igazítani.Ha ferde volt,tulajdonosát hanyagnak ítélték.A háború elötti szűkös időkben néhány nő harisnya híján nyáron sötétebbre festette a lábát,s bőrére hátul a csíkot is ráfestette.Csak a háború utáni időkben kezdtek a nők nyáron harisnya nélkül járni,-hála a barisnyák példamutatásának.Az öltözködés leegyszerűsödése ellenére a hatvanas években divatba jött a nyáriruhához is használt,olykor könyékig érő fehér kesztyű, ami elegánssá tette egy kartonruhában is a nők megjelenését.Ez akkoriban igen elterjedt,magam is kesztyűben jártam  nyáron a munkába.Kesztyű a háború előtt a jó megjelenés szükséges kelléke volt.Ha nem vették fel,kezükben szorongatták.A fehér szarvasbőr kesztyű volt a csúcs,tisztítása nehéz művelet volt.Vizesen össze-vissza nyúlt,ezt nehéz volt helyreigazítani,utána szappannal kellett hosszasan puhítgatni,mert megkeményedett.Akkoriban még szigorúbb öltözködési előírások voltak,pl.:Édesapám, beosztása miatt nem mehetett ki az utcára nyáron sem zakó és nyakkendő nélkül.  Csizmát városi emberek nem hordtak télen sem.Esős időben  sár ellen a cipőkre húzható kalucsni,vagy vékony gumicsizma védett.A nők vállig érő hajat viseltek,ennél rövidebb frizura nem létezett.Akiét a háború után rövidebbre  nyírták,apácagyanússá vált.A kislányok valamennyien copfot hordtak,minél hosszabb volt,annál büszkébben viselte tulajdonosa. Ezek mosása,majd kifésülése nem volt valami vidító dolog sem nekünk,szenvedő alanyoknak,sem a mamáknak.A szappan miatt a haj összeragadt,ezért végül ecetes öblítést kellett alkalmazni.De térjünk vissza e divatkitérő után házunk Iskola-utcai frontjára.

 STÁDLERBÁCSI  FODRÁSZATA

Két üzlete volt a háznak,az egyik egy fodrászat, a házban lakó Stádleréké.Bejárata felett-mint minden fodrásznál-,a régi borbély céhmesterség cégére,két sárgaréztányér lógott. /Ennek eredete állítólag a következő:Egy borbélymester uralkodója körüli tevékenységéért hálábol kapott szappanhabja készítésére egy arany tálat,melyet örömében,műhelye fölé kilógatva közszemlére tett. Mai időnkben a kihelyezés még elképzelhető,ám hogy továbbra is ott lógva megmaradjon,már nehezen!/ Stádlerbácsi üzletében magam is néhányszor megfordultam. Amikor az akkori szokásnak megfelelően 15 éves korban levágták a lányok hosszú,derékig érő copfjait,következett a vállig érő haj bedauerolása.Az u.n.”melegdauer”.A „meleg”enyhe kifejezés,mert égetően forró volt. Akkori tapasztalatom szerint ez a művelet,ha nem is egészen az inkvizició kínzásaihoz volt hasonlítható,de  hitem szerint azt erősen megközelíthette.A mennyezetről lelógó hatalmas vasabroncs is már eléggé megdöbbentő volt,melyről körben lelógtak a haj felcsavarására szolgáló nehéz,vaskos,orsó-szerű vasszerkentyűk,gubancos villanydrótok,csipeszek társaságában. Stádlerbácsi ezekre csavarta fel az áldozatok haját.A szoros csavarás az egész fejet felfelé húzta,amit nyakunk nyújtásával igyerkeztünk eredménytelenül ellensúlyozni.Ilyen kifeszített állapotban kapcsolták rá az áramot,előzőleg  átitatva a felcsavart hajat valamilyen szúrós,köhögtető vegyszerrel.Az egész  szerkezet egyre nehezebbnek bizonyult,a csavarzatok egyre forróbbak lettek.A tortúra legalább  egy óra hosszáig tartott.Ha nagyon égetett,Stádlerbácsi a szájához emelt kis csövön át igyekezett a jelzett helyre enyhítő levegőt fújni.Az eredmény egy pulikutyára emlékeztető,kifésülhetetlen gubanc lett,amilyennek egy friss dauernak akkoriban lenni is kellett.Szerencsés esetben nemigen égett meg a haj,vagy fejbőr,de nem ez volt a jellemző.A „szépségért”meg kell szenvedni, volt a jelszó,s mi boldogan vállaltuk.Úgy éreztük,ezzel a frizurával végre bizonyítottan bekerülhetünk a „nagyok” rég áhított birodalmába,hiszen gyerekkorunk egyik nehezen viselt béklyója az volt,hogy még”kicsik”vagyunk.Vélt jogfosztottságunkra tett pontot az új frizura./Emlékszem határtalan büszkeségemre,mikor egyszer egy kofa a piacon már „kisasszonynak” szólított.Az első „nénizés”inkább lesújtó megdöbbenés volt számomra,s nehezen hittem,hogy valóban nekem szólt./ Hajunk csak a dauerolás után egy-két hónappal érte el  a megfelelő,ki is fésülhető állapotot.Mindez nem Stádlerbácsi felé akar kritika lenni,a korabeli dauer állott ezen a színvonalon.Jó humorára jellemző,hogy amikor a még kicsi öcsém egyszer önállóan hajvágás céljából felkereste,s pajeszánál mutatta,hogy ott vágjon le jócskán belőle,Stádlerbácsi Imre nagy megdöbbenésére komoly arccal megkérdezte,hogy „a fülből?” Édesanyámhoz és nagymamához is hetente házhozjött egy másik fodrász,ki a magávalhozott gázégőjén felforrósított sütővasát hangos csattogtatásokkal pörgetve, fejhez tapadó,igen szabályos hullámok alkotta remekművet produkált.

A  PAPÍRKERESKEDÉS

Házunk másik üzlete egy papírkereskedés volt.Ezt  Édesapámék gyerekkorában Bilicsi Tivadarnak,a későbbi híres szinésznek apja,Grawatsch Tivadar bérelte.Ők a szemben lévő Tomay-féle házban laktak,s ablakukból „Púúúbi” kiáltással üzengettek át fiuknak az üzletbe.Később Erdélyi Katalin vette át a boltot,majd a háború után egy Bresztyenszky nevezetű volt katonatiszt.Életem első keresete az általa eladott,apró gyöngyökből vékony dróra füzött lepke volt. Hogy valóban akadt-e remekművemre vevő,vagy  gyermekszeretetének volt-e köszönhető keresetem,ma is rejtély.

SZOMSZÉD  HÁZAK, KITELEPÍTÉSEK

A közvetlen szomszédos,Iskola u.34-es számú földszintes ház Neuberéké volt.Folyosónkról le lehetett látni udvarukba. Ők a budai régi  sváb nemzetség tagjai voltak.Őszinte ámulattal csodáltam,amint erkélyükön cipőjüket pucolva, -tisztaságukra jellemzően-, annak talpát is bekenték cipőpasztával és kifényesítették.Szomorú,megrázó élmény volt számomra,amikor a háború után kitelepítették régi otthonukból őket. Emlékszem szívszorító,hangos sírásukra,jajgatásukra,mikor házuk elhagyására kényszerültek.Ennek keserűségét a későbbiekben a magam bőrén is megtapasztalhattam,amikor 1951-ben rendőri kísérettel hurcoltak el minket is Iskola utcai otthonunkból,s telepítettek ki a keleti határ szélén a falutól egy órányi távolságra lévő tanya kamrájába./A szomszéd tanyára vitték a már 70 év fölötti Klebersberg Kúnónét,akit férje érdemeire hivatkozással Szeged városa kikért,vállalva  teljes ellátását is,/a kommunista városvezetés !/ de ilyen rebelliót nem engedélyeztek./Ám, míg a svábokat nyugatnémetországi demokráciába szállították,egy szabadabb életbe, ahova Magyarországról sokan vágyakoztak,minket keletre hurcoltak és kényszerlakhelyhez kötöttek.Esetünkben így nem is a „kitelepítés”,hanem a”deportálás”szó a megfelelő.Édesapám nyugdíját egyidejüleg megvonták,s csak fizikai munkát végezhettünk.Napszámba jártunk a tanyavilág gazdáihoz.Ez napkeltétől napnyugtáig tartó munkát jelentett.Hogy a távoli földekre gyalogosan időben eljuthassunk,nyáron már hajnali 3 órakor,sötétben indulnunk kellett.Napibérünk két kiló cukor volt,mert a helybéliek a cukortermesztésből éltek.Ők kenyerükre is cukrot tettek,mert  csak az volt,a húst,zsírt bekellett szolgáltatniuk.Kuláknak minősített házigazdánk egyetlen tehenét a kiérkezett adóbehajtók adótartózás címén lefoglalták.Mikor a befizetést igazolta,elvitték a borjút a jövő évi adó terhére.A későbbi erőszakos TSZ-esítés során,-mint utólag hallottuk-,e munkaadóink közűl többen is öngyilkosak lettek.Mi is a rendőrség állandó,goromba zaklatásai és súlyos nélkülözések közepette éltünk, rettegve,mikor visznek mindannyiunkat, mint a „nép ellenségeit”tovább, Szibériába. Csak a felháborodott nemzetközi  tiltakozásoknak köszönhető,hogy mindez be nem következett.

A szorgalmas svábság a németországi kedvező lehetőségek közepette hamarosan anyagilag talpraállt,s küldeményeikből felvirágozhattak a hazai sváb települések is.Mi az amnesztia után ugyan elhagyhattuk kényszerlakhelyünket,de Iskola-utcai lakásunkat elkobozták,oda rendőrcsaládot költöztettek.Budapestről amúgy is kitiltottak,s otthon nélkül földönfutókká váltunk.Budapestet körbelakva Gödön,Gödöllőn,majd Budakeszin húzódtunk meg,komfort nélküli lakásokban.Húsz évig nem volt fürdőszobánk,a vizet kintről hordtuk,s az udvaron álló „árnyékszéket” használtuk,aminek ülődeszkáját a téli hófúvások idején belepte a hó.Az általános iskolát leszámítva,mint”X”-esek,az ország valamennyi tanintézményéből ki voltunk tiltva. Még segédmunkásként sem helyezkedhettünk el a későbbiekben sem,ha kiderült volt kitelepítettségünk.Az pedig a „káderezések” során mindig kiderült,s csak a legalantasabb munkakörökben dolgozhattunk.Ezek jövedelméből lehetetlenség  volt bármilyen lakást is vásárolnunk. Kezdetben ugyan Rajkaiék felajánlották egy szobájukat,ahova be is jelentkeztem,ám másnap megjelent a rendőrség kitoloncolásomra.Nyílván budapesti tartózkodásommal 2o évesen nagy veszélyt jelenthettem a „szocccalizmusra”./Egyik rokonunk az egyetemen gúnyosan u.n.”gyorstalpalók”-nak nevezett BM-es tiszteket is oktatott,akiknek magas állásuk betöltéséhez sürgősen mondvacsinált diplomára volt szükségük.Egy ilyen „hallgató”,professzora kérésére,annak kedvében járva utánanézett,mi szerepelt Édesapám káderlapján,ami ürügyül szolgált kitelepülésünkre.”Bűne”a következő volt:Édesapám miniszteri tanácsosként a háború után a Pénzügyminisztérium Költségvetési Főosztályának volt a vezetője.Mint ilyen,bizonyos állami pénzek kiutalása felett rendelkezett.Egyik dunántúli főispán monumentális szovjet emlékmű állítására igényelt hatalmas összeget.A háborút követően a kórházak romosak voltak,több helyen is a betegek a betört ablakú, hosszú folyosókon földre helyezett szalmazsákokon feküdtek.Apám, felelőssége tudatában azt merte mondani, amíg a kórházakban ilyen állapotok uralkodnak,addig csak kisebb összeget ajánlhat fel emlékműre.”Megtagadta a szovjet emlékmű felállítására a támogatást”,állott káderlapján a nyilvánvaló ítélet.Ez természetesen csak ürügy volt,hiszen a magasabb poziciókat betöltő  értelmiségi réteget,s köztük apámat is,mint régi”méltóságos urat”, mind kitelepítették,hacsak nem szerzett a Rákosi időkben jópontokat. /Kitelepítésünkről  Édesapám részletes napló-szerű feljegyzést készített,azokról az időkről egy másik írásomban magam is  részletesen beszámoltam./

Frankék is a Neuber-házban laktak,Gyuszi tangóharmonikás csodagyereknek számított,ujságok is írtak tehetségéről.Egy alkalommal az ostrom idején is átjött óvóhelyünkre,hogy harmonikajátékával szórakoztassa a csüggedő társaságot.Zenei karrierje azonban,sajnos félbeszakadt,mert az oroszok megszabadították harmonikájától, s akkoriban ez pótolhatatlan volt.Később néha leült a zongoránkhoz,s virtuóz módon játszotta Beethoven „Tavaszi szonátáját”.

Másik szomszédunk,az Iskola u.38.sz.ház Budapest ostromakor rommá lett,kimentett lakói akkor a mi óvóhelyünkön találtak menedéket.E házban volt Winklerék vendéglője,s távolabb a Dinka-féle,igényesen kialakított hentesüzlet, melynek fehér csempés falát tehén,bárány,disznó és egyéb állatokat ábrázoló színes csempesor díszítette.Csillogó,hatalmas sárgaréz pénzeskasszája kurbli forgatásával adta ki a blokkot.Egy rövidárú üzlet is volt a házban,a Dériéké.Ostrom után üzletének helyén mi,gyerekek a romok között félmaréknyi gombot kaparásztunk ki a porból,amit az arra járó Dérinéni igen rossznéven vett.Bár a háború és kitelepítés során sokmindenünk odaveszett,egy ilyen gomb ma is birtokomban van.

Tőlünk a második szomszédos ház,a 32.sz.Lersch báróéké volt.Emelete kissé eltakarta egyébként kellemes kilátásunk egy részét.A„Tolnai.világlapjában”Lers Vilmos  államtitkár halála alkalmából levelezőlap nagyságú fénykép mutatja díszmagyaros,kitüntetésekkel dekorált fényképét.A trianoni béketárgyalásokon is részt vett Apponyi Albert delegációjának egyik szakértőjeként.Édesapám egyetemi indexében is olvasható neve,mint a nemzetközi jog professzora,nála apám”igen szorgalmas”bejegyzéssel „colloquált”. Dédpapának is volt vele némi vagyonjogi megállapodása,melynek irata birtokomban van.A „Tolnai–világlapja”1924-ben közli rokonunk,Gratz Gusztáv arcképét is,alatta a következő felirattal:”Dr Gratz Gusztáv,volt külügyminiszter. Ő az első szovjet-oroszországi magyar követ Moszkvában”/Valószínüleg ezért kerülhetett a nyilas-időkben Mauthausenba./ Gratz Gusztáv pénzügyminiszter is volt,miniszterelnökségre történt felterjesztését azonban nem fogadta el. E házban élte gyerekkorát a Szörényi Évaként ismert szinésznő,Lersch Éva,ki később Amerikában terjesztette a magyar kultúrát.

 

A  BUZA  KISS  NAGYPAPA

Házunk a Dunára merőleges Markovits Iván utcára nézett,ezen át nyílt kilátásunk az országházra.Markovits I. a gyorsírás területén szerzett érdemeket.Az Iskola utcában,közelünkben volt is egy gyorsírást tanító intézmény, „Kozma iskola”névvel.Nagy,falra festett hirdetését ma is szemem előtt látom.Nagyapám,Buza Kiss János,kit én már nem ismerhettem,de korábban élete végéig szintén házunkban lakott,egy alapítványt létesített az akkor nyilván újdonságnak számító gyorsírás terjesztésének  támogatására.Díjazásban a gyorsírás terén élenjáró  diákok részesültek.Úgy gondolom,talán feltételezhető némi összefüggés a helyi egybeesések között.Kovácsy Ferencné,Jáky Lilinéni is gyorsíró volt,mégpedig a parlamentnél,ami a szakma csúcsát jelentette,ott csak a legkiválóbbakat alkalmazták.Érdekes,hogy nagyapám alapítványáról mit sem sejtve,gyerekkoromban –kisdiák módjára-, több tantárgy tanítását fölöslegesnek itéltem.Szerintem akkoriban a gyorsírás,az eszperantó és a gőrkorcsolya kötelező tanításának bevezetése többet könnyített volna az emberiség életén.Sajnáltam,hogy korszakalkotó ötletem még szűk családi körben sem talált megértésre.Pedig az utcán hömpölygő gőrkorcsolyás tömegek látványa már magában is lenyűgöző lett volna.Búza Kiss nagyapám sokoldalúságát mutatja,hogy az akkor gyakori,jótékony célú műkedvelő előadások főszereplőjeként is szerepelt,nem is egy darabban./Egyikben Váradi Sándort alakította,ki a maga idejében neves szinész-tanár lehetett,a róla elnevezett utca sarkán áll jelenlegi lakóházunk./ Az előadások magas színvonalát bizonyítja,hogy bennük  zeneszámokkal fellépett Buza Kiss-ágon távoli rokonunk,Káldy Gyula,a Pallas-lexikon szerint a Nemzeti Szinház,s a hazai,majd több kölföldi Operaház igazgatója is.Mint Európa-szerte ismert kiváló zenész és énekes,a belga király lányát is ő tanította énekelni./ Néhány műsor ez időkből még  ma is birtokomban van./

HADBALÉPÉS, ELSÖTÉTÍTÉS, LÉGIRIADÓK

 Sajnos,az 1940-es évek már nem a béke évei voltak.Kitört a második világháború,Magyarország hadbalépésével megszokott életvitelünk felborult.

Erősen él emlékeimben az elsötétítés bevezetésének /talán hadbalépésünknek/ első napja.Általános volt a mozgósítás.Hatalmas plakátok jelentek meg a falakon,mindenki a háborús új rendeleteket olvasta.A papírkereskedések elsötétítő papírt vásárlókkal voltak tele.Otthon rajzszögekkel erősítettük ablakainkra az iskolásfüzeteink burkolására használt sötétlila papirost,hogy fény ne szűrődhessen ki.A város felbolydult.Mi aznap délelőtti előadásra az operába készültünk Lajos bácsi családjával, Búza Kiss Irénkéékkel,unokatestvéreimmel együtt. Bayer Babatündér c.balettje volt műsoron. Irénkével utána hasztalan próbálkoztunk lábújjunk hegyén megállni,mint azt a balerínánál láthattuk.Édesapám poziciója megkívánta előkelő helyen,a kormányzói páholy melletti díszpáholyban ültünk./Évtizedekkel később,ha egyáltalán operába juthattunk,nem adtuk lejjebb a kakasülőnél !/Az előadás előtt megjelent a színpadon az igazgató,s tájékoztatta a közönséget egy riadó esetén szükséges magatartásról,s az óvóhelyek elérhetőségéről.Már ez is elég nyomasztóan hatott.Előadás után hazamenet a Lánchíd közepén lehettünk,mikor megszólaltak a szirénák./Akkoriban általában gyalog jártunk/.Nagy rohanás következett.Idegen emberek ragadtak meg minket,gyerekeket,s húztak sietve a budai oldal felé.Futottunk,ahogy csak bírtunk.Budán óriási csattanásokat hallottunk.Nem ismerve még a bombák hangját,az alagútban menedéket találó autók visszhangos ajtócsapásait véltük annak.Ez volt az első riadó,s még nagy volt a pánik.Később már alaposan hozzáedződtünk,s a hosszú óvóhelyi tartózkodás során a hallottak és a rázkódások alapján úgy véltük, szakértőjévé váltunk a különféle aknák,bombák,ki és belövések milyenségének,becsapódási távolságának és méreteinek.A legelső bombatalálat Budán a városmajori nemrég épült templomot érte.

Az általános és kötelező elsötétítés miatt az utcákon csak halvány”irányfények”nyújtottak némi tájékozódást.Az autók reflektorjaira is lefelé irányuló fénytompítót helyeztek.Ez akkoriban  közlekedés szempontjából nagyobb gondot nem okozott, kevés volt az autó,azok is lassan közlekedtek. A lovaskocsi jóval elterjedtebb volt.Az esti utcai cigarettázás sem volt megengedett,az is jelzést nyújthatott az alacsonyan szálló ellenséges gépeknek.A Toldy Ferenc utcai házunkat állítólag azért érte már korán bombatalálat,mert előtte katonák cigarettáztak.Egyik riadó alkalmával egy közeli ház ablakából vakító fény zúdult a sötét környékre,nagy felháborodást keltve mindenkiben.Egyértelműen jeladásnak véltük,Rudibácsi ki is nyomozta tulajdonosát.

A légitámadások kezdeti korszakában,mikor még nem alakult ki az előzetes figyelmeztetés,hanem a riadók váratlanok voltak,egy alkalommal Búza Kiss Lajcsi és Irénke nálunk aludt az Iskola utcában.A váratlan éjjeli szirénázásra Édesanyám gyorsan ébresztette a négy gyereket.Angyalkák,gyorsan felkelni,öltözzetek,s ki a folyosóra!Közben az ég már vöröslött az orosz gépek által ledobott,mindent bevilágító „Sztalin-gyertyák”fényétől.Lajcsi álmából felocsúdva a folyosón a szokatlan fényben kitartóan kereste a szerinte beígért angyalkákat.Szomorú volt rádöbbenni,hogy az égből angyalkák helyett egészen más valami fog leékezni.

A légiriadók már háborúbalépésünk idején elkezdődtek.A masszív Iskola utcai épület boltíves pincéi szolgáltak óvóhelyül is.A szirénák számomra ma is félelmetes,bőgő szavára megszólalt a földszinti kolomp is,s kis motyóinkat szorongatva rohantunk le a pincébe.Imre öcsém feladata egy rúd téliszalámi szállítása volt,amit lelkesen cipelt,mert igen szerette.Aggodalmakkal telten érkeztek a ház lakói a hideg,sötét pincébe.Egyszer kanyarós lettem.Mint fertőző beteg,nem mehettem a többiekkel a pincébe,csak mikorra már mindenki leért.Akkor egy szenespince részlegben várhattam meg a riadó végét.Kellemetlen volt a szirénák elhangzása után is,lázasan odakint várakozni,rettegve a bombázógépek gyors érkezésétől.Sokszor már zúgásukat is hallani véltem.A háború éveiben állandóan követték egymást a légitámadások.Volt időszak,amikor le sem feküdtünk,közös társasjátékok közepette vártuk a riadót.Egyik kedvenc játékunk az akkor divatos”Capitaly”volt.Telkeinken gyültek az apró fa-házacskák és szállodák.Imre öcsém büszke kis lelke a vereséget nehezen tűrte,ilyenkor a földre vetette magát,s megragadva az asztal lábát,azt alaposan megrázva a házak és szállodák szanaszét röpültek.A rádióból követni lehetett,melyik megyék felől közelednek esténként bombázó felszabadítóink repülőkötelékei.”Ungvár-Nyírség”,hallatszott rendszerint azonos időben az esti  berepülésről a figyelmeztetés.”Berepülési veszély”,majd”Légiveszély”,végül”Riadó”voltak a fokozatok.Később,az ostrom megindulása előtt le kellett adni a rádiókat a légóparancsnoknak,aki azokat lepecsételte és egy külön helyiségben elzárta.Igy akkor rádión már nem tájékozódhattunk az eseményekről.A riadók végét monoton szirénahang  jelezte. A kolomp később is szerepet kapott.Az ostrom utáni hetekben e kolomp mellett felváltva őrködtünk,hogyha felszabadítóink a lezárt kapu ellenére bejutnának házunkba,látogatásukra mindenki idejében felkészülhessen,s órát,ékszert,élelmet,bort elzárjon. /Sötétedés után akkoriban gyakran hallhattunk segítségért kiáltozást,s az orosz rendfenntertó,a”patrul”kétségbeesett hívását./

MENEDÉKÜNK, A  TANYA

A légitámadások elől mi a ménteleki tanyára menekültünk.Ott meg az amerikai Liberátorok és Boeingek zúgtak hatalmas,zárt kötelékekben a fejünk felett.Hány gép lehetett,5o,1oo,15o,vagy még több,nem tudom.Félelmetes dübörgésüktől a föld is rengett,morajuk minden más hangot elnyomott.Áthaladásuk idejére az előírás szrint „lövészárokba”húzódtunk, amelyek tetejét rőzsekötegekkel fedték le.A bent ülők ruhája az elvágott gyökerekből szivárgó víztől hamarosan  nedves lett.A szűk árkokba a  kövérebbek nem fértek be,ők az orgonabokorba bújak.Az állatokat is behajtották a rétekről az erdőbe.A gépek elvonulása után a környék tele lett röpcédulákkal és az állítólag a radar megtévesztését szolgáló sztaniolpapírral,amit buzgón szedegettünk.Plakátok figyelmeztettek az amerikai gépek által ledobott robbanó babákra,s hasonló tárgyakra.”Én is hadicélpon vagyok ?”állt egyik plakáton a felirat,mely egy kislányt ábrázolt,megsérült kezében a robbanó babával.A csintalan Lajcsi egy radírosvégű ceruzát tett le a földre,s izgatottan mutatta  a”nagyoknak”,mit talált.Lajcsi kis ujja egyre jobban közeledett a ceruzához.Irénnéni rémülten tiltakozott e veszélyes holmi megérintése ellen.A riadalom csúcsát a ceruza megérintése jelentette,s Lajcsi hahotázva nyugtázta a felnőttek lóvátételét.A tanyán is hallható volt a budapesti bombázás moraja,éjjel pedig vörös fény látszott Budapest irányából.Ez elég aggasztó volt,hiszen Édesapám ott dolgozott.Néha egy-egy gép kivált a kötelékből,sorsukat nem ismertük,de a csendőrök több alkalommal is kerestek a környéken ejtőernyősöket.Ez igen felcsigázta kíváncsiságunkat,még a hátukon fehér batyuba kukoricát gyüjtő embereket is messziről ejtőernyősöknek néztük.Egy alkalommal egészen közeli bombarobbanás rengette meg tanyánkat.Állítólag cseresznyeszedőkre dobták a bombát. Villany még nem volt a tanyán,az elemes rádió sem volt még ismert.Egy akkoriban ritka„kristálydetektoros” készülék segítségével próbáltunk hírekhez jutni,felelőse Sanyi unokabátyám volt.Fülét odaszorítva tudott csak a riadókról értesülni,mert e művelet közben a kristály állandóan elmozdult,s csak a recsegés volt hallható.

Mivel 1944-ben a légitámadások miatt hosszabbra nyúlt az iskolai szünet,s így hosszabb időt töltöttünk unokatestvéreink társaságában a tanyán,a szülők gondoskodtak szellemi foglalkoztatásunkról.A tanyát már régóta  ”Suttogólaknak”neveztük,mivel a nagy terület-adta távolságok miatt csak kiabálva lehetett kommunikálni.Megalakítottuk a „SÖK”-öt /Suttogói Önképző Kör/ s minden gyereknek előadásokat kellett tartania a korához illő,megadott témában. Sportversenyeket is rendeztünk,magas-távolugrásból,futásból,s hatalmas kártya és sakk csaták is zajlottak.Egy falusi asszonyka,ki a ház körül kisegített,egyszer megkérdezte,ugyan,mit néznek órákon át merően azon a sakk-táblán?Hogy időnként lépések is történnek,már elkerülte figyelmét.Ping-pong és krikett versenyeket is rendeztünk.Nagy büszkeséggel töltött el,amikor Matolcsy Huba,az akkori ifjusági teniszbajnok /s Orbán miniszterének apja/ egy szervámat nem tudta visszaadni.A magunk készítette íjakkal célbalőttünk,s Édesapám flóbert-puskájával is célozgattunk,bár az igen nagyokat rúgott./ezt később a Dunába kellett dobni,mert a háborús időkben tartása nem volt engedélyezett./A helyi újságot,a”Ménteleki Harsonát”szüleink,s a nagyobbak szerkesztették.Ez a tanyai eseményekről számolt be a régi idők sznobságát parodizáló humoros formában.Példányait ma is őrízzük.Mindenki  különös,előkelő nevet és foglalkozást kapott,mint pl.Irénnéni: Encsencsi és piricsei Csincsurek Ernesztin,a férje,Lajosbácsi: Markotabödögei  Bödögei Bódog, az ADVT vezérigazgatója /Alig Döcög Vasút Társaság-mivel Lajosbácsi MÁV mérnök volt/ Sok csodálónk akadt,amikor hazautazva a lajosmizsei vonaton e neveken szólítottuk egymást.Mindenki,aki a tanyára látogatott,kapott egy „harsona-nevet”.A hosszú vakáció is sajnos, egyszer véget ért. A gyerektársaságot és a nekünk nagyon tetsző és számunkra tökéletesen megfelelő pezsgő”szellemi életet”hátra kellett hagynunk,hogy a bombázások miatti késői iskolakezdésre hazaérhessünk./Közel 40 évvel később,az akkorra már düledezőfélben lévő néhány tanyai gazdasági épületet férjemmel rendbehoztunk,s azóta is,-most már egyedül- nyaranta ott időzöm./

AZ  OSTROM  ELŐTTI   HÓNAPOK

Budapesten mindenki az ostromra készülődött.Az élelmiszerellátás a háborús helyzet miatt erősen megromlott.Mi a tanyáról kaptunk némi élelmet.Vincellérünk,Bálint lovasszekérrel fuvarozott Budapestre félbevágott disznókat.Édesanyám egy bőröndre való tarhonyát hozott a tanyáról,amit ott készíttetett,ezt a Nyugati Pályaudvar vámosai nem akarták beengedni.Igen sok élelmiszer már hiánycikk volt.Divatbajött a „szója kolbász”,ami kenőmájas utánzata volt. A háború után  még évekig sokminden nem volt kapható,így többek között a citrom és csokoládé.Narancsot és banánt csak 1956 után láttunk.

Októberben érkeztek az Iskola utcába Kecskemétről menekülő rokonaink,kik a város kiürítése miatt kényszerültek lakhelyük elhagyására.Nálunk kapott szállást Búza Kiss Jánosbácsi családja,akik Ungvárról menekülve kerültek Kecskemétre.Ő ezalatt katonáskodott. Kecskemétről menekültek közül Rajkaiéknál kapott szállást sógorságuk,a Lohinay-család is. Ducinak becézett 9 éves kisfiuk minden elektromos háztartási gépet szakszerűen megjavított,s nagy hozzáértéssel még kapcsolási sémákat is rajzolt hozzá.Bátyja,a 17 éves Béla levente kötelezettsége miatt nem maradhatott velünk.A Merétey család a Baár Madasban talált menedéket,de keresztapám Dr.Merétey Sándor a ménteleki tanyán maradt,ahol 40 Kecskemétről kiszorult ismerősének adott szállást.Házunkból Draskóczy Gáborbácsit behívták katonának,így ő az ostrom idején távol volt családjától.Ugyancsak katonáskodott a földszinten lakó Szendrei Öcsi is.Kibővült családunkkal e viharos időket rendszeres esténkénti bibliaolvasással enyhítettük,s Édesapám zongorakíséretével hozzá zsoltárokat,dícséreteket énekeltünk.

ZSENGEKORI  BUZGÓLKODÁSAINK  ZSÓKÁVAL

Buza Kiss Zsókával,-lévén csak egy év korkülönbség közöttünk-,már korábban is sok közös élményünk völt./ekkor még nem töltöttem be 12-ik évemet/.Most egy lakásba kerülve buzgón vagdostuk ki a Magyar Nők Lapja.c.újság színes divathölgyeit, igazságosan kisorsoltuk egymás között őket,s valamennyit előkelő nevekkel láttuk el.Mégnagyobb lelkesedéssel vágtuk ki Horthy Miklós és családja képeit,melyeket külön albumba ragasztottuk.Képeivel hamarosan egy egész füzet megtelt.Az enyémet kitelepítésünkkor Édesanyám a fürdőszobai kályhában kénytelen volt elégetni. Zsókáét édesanyja a tűzhely egy zúgába rejtette el,ahol némileg megpörkölődve,de megmaradt./A kilencvenes évek elején,Horthy Miklós hamvainak hazahozatalakor én is ott lehettem Kenderesen./

Jóval kisebb korunkban Zsókával igen eredményesen kölnivizet gyártottunk.Ez abból állt,hogy apró orvosságos üvegfiolákba vizet töltöttünk,s abba virágszirmokat szórtunk.Kitettük a  kertben a napra,s vártuk az Édesanyám beígérte másnapi„beérést”.Ő távollétünkben erről gondoskodott is.Színes krepp-papírral megfestette és kölnivízzel szagosította üvegcséink tartalmát. Határtalan volt boldogságunk,amikor másnap reggel a kertbe loholva felfedeztük a változást.Annyira belelkesedtünk,hogy hatalmas perspektívát gyanítva,felmerült mindkettőnkben a tömeggyártás gondolata is.Szerencsére az üveghiány megmentette az emberiséget gyártmányainktól.Csak az üvegek lezárásakor támadt közöttünk némi csetepaté.Az üvegcséket összesodort papírdugókkal láttuk el,de volt egyetlen darab,így felbecsülhetetlen értékű eredeti parafadugó,mi viszont ketten voltunk !

Egyéb közös kalandunk is akadt, még jóval iskolás korunk előtt. Történt ugyanis,hogy csodaszép piros bakelit babacsészéket kaptunk ajándékba. Ha csésze, akkor abból inni is kell,vélekedtünk. Szomorú tapasztalatainkból már leszűrtük,hogy elképzeléseinket a nagyok érthetetlen okokból keresztülhúzzák.Nyílván ez most sem lenne másként.Az ivászatot tehát kellő óvatossággal,titokban kell végrehajtanunk.Tervünk megvalósításának színhelyéül a forgalmas konyha helyett a kellően szeparálható fürdőszobát szemeltük ki.A nagy pillanatot elérkezettnek látva,óriási körültekintéssel be is vonultunk lábujjhegyen a kiszemelt helyiségbe.A főszerepet játszó csészék ott lapultak gondosan zsebeinkbe   rejtve. Odabent a háborítatlanság kedvéért az ajtót is magunkra zártuk.Megengedtük a vízcsapot,s kellő áhítattal kortyolgattuk csészéinkből a bakelit-illatú vizet.Nem voltunk telhetetlenek,az első adag után a repetának még a gondolata sem merült fel bennünk.A megelégedettség mámorában nem sokáig lubickolhattunk, józan eszünk arra intett,hogy dolgunkat jól végezve,tettünk színhelyéről mielőbb szélsebesen távozzunk.A kilincset ugyan megragadtuk,de az ajtó nem nyílt,nem tudtuk kinyitni.Forgattuk a kulcsot jobbra,balra.Én is, Zsóka is,…hiába.A rádöbbenés pillanatában először csak sírvafakadtunk,majd valóságos pánik tört ki rajtunk.Zsóka kis ökle telejes erejével,vadul verte az ajtót,s szűnni nem akaróan „kulcsot kéreket”kiáltozott.Én ennek eredményességét azonnal elvetettem,hiszen ablak nem volt a fürdőszobában,csak szellőző,a kulcslukon át pedig nem lehet semmit beadni.A  kulcs amúgy is ott van Zsóka kezeiben.Úgy hittem,naív elgondolásához képest én sokkal inkább a realitások talaján állok.Ha innen nem tudunk kijutni,előbb-utóbb éhenhalunk,3-4 éves korunk napjai tehát meg vannak számlálva.Reményeink nem lévén, a „meghalok”szó üvöltözésével e tényeket rögzítettem fuldokló zokogás közepette. Mindketten bőgtünk,s torkunk szakadtából kiabáltunk. Édesanyám e ribillióra rögtön az ajtó másik oldalán termett.Zsókával,-mint a már nagyobbal- ki és betetette újra a kulcsot,ami végül sikerrel járt,s kiszabadultunk.Egy tény,heves vágyunk a hasonló vízivásra erősen lelohadt,s annak még  gondolatát is egy életreszólóan száműztük! De ugorjunk 1944 tragikus őszére.

 

NÉMET MEGSZÁLLÁS

KIUGRÁSI KÍSÉRLET,

MARGITHÍD FELROBBANÁSA

Hamarosan elérkezett október 15.,háborúból kiugrásunk kísérletének napja.Hallgattuk Horthy nyilatkozatát,majd hamarosan Szálasiét.”Lángban áll a világ,ég mind a négy sarka”hangzott beszéde a rádióból.Megjegyeztem ezt a mondatot,mert számomra teljesen érthetetlen volt.Noha a földet gömbölyűnek tanították,s mégis volt egy északi és egy déli sarka,ha értelmetlennek is tartottam,nehezen  elfogadtam,de hogy e sarkok egyre szaporodnak,s egy gömbnek négy is legyen belőle,már sok volt számomra!A Donáti-utcáról láttuk a rohamsisakos német katonákat,amint a Várba vezető Franklin lépcső mindkét oldalán,a fentről jövők felé irányított fegyverrel figyelik az onnan érkezőket.Feltehetően ugyanez lehetett a helyzet valamennyi Várba vezető utcánál. A németek még jóval az ostrom előtt minden hidat aláaknáztak. Margithíd felrobbanásakor hallottuk az iszonyatos dörrenéssorozatot.Kiszaladtunk annak irányába, a Dunapartra,megnézni,mi is történhetett.Máig is előttem a borzalmas látvány. A leszakadt hídszerkezetekről a vízbe csusztak a villamosszerelvények,egyik kocsi már a vízben,a hozzá kapcsolt még a lejtős útpályán.Több ilyen villamost is láttunk,némelyiknek már csak a teteje látszott. Rajtuk,róluk,belőlük emberek másztak felfelé,s a  szétrobbant híddarabokon is,messziről nézve,mint a hangyák sűrű tömege,igyekezett mindenki felfelé jutni.A vízben is szanaszét roncsok, törmelékek, s vergődő emberek sokasága.Mindez szombat déli csúcsforgalom idején történt.A Dunaparton láthattuk még korábban az alsórakparton Jugoszlávia felé tömegesen vonuló német alakulatokat is.Bár Teleky Pál ez ellen tiltakozva vetett véget életének,mégis a felső sétányon rajongó emberek sokasága köszöntötte őket,cigarettát,virágot,csokoládét dobálva kocsijaikra.Német Fraulenünk is,kit Németországból hozattak szüleim,hogy megtanuljuk tőle a német nyelvet,egy magávalhozott albumban állandóan Hitler képét csókolgatta./A Frauli,ki nem tudott magyarul,együttlétünk alatt azt megtanulta,mi a németet nem!/ A németség egy részének fanatizmusát bizonyítja egy NDK ban Imrével szerzett kellemetlen élményünk is.A háború után vagy húsz évvel Drezdában a Zimmernachweiss-nél béreltünk szobát.Házigazdánk szinte eszelősen magasztalta Hitlert. Nem akartunk hinni a fülünknek,hiszen akkoriban Magyarországon ilyesmi már el nem hangozhatott.Esetleges provokációra gyanakodtunk.Különös volt,hogy szobánk két oldalát végig drapéria borította,s nem tudhattuk,mi rejtőzik mögötte.Kénytelenek voltunk szállást változtatni.

BUDAPEST  OSTROMA

Budapest ostromakor 80 embernek nyújtott két hónapon át menedéket dédpapa pincéje.E létszámba beletartóztak a szomszédos Winkler-ház kibombázott menekültjei és máshonnan hozzánk vetődött családok is./A pince hivatalosan óvcóhelyként csak 3o fő befogadására volt alkalmasnak minősítve/.Az ostrom alatti,pincében eltöltött időkről naplót írt Édesapám, Dr.Buza Kiss Imre,s magam isírtam kis megemlékezést,így e félelmetes,megrázó hónapokat itt nem részletezem./ Külön említést érdemel azokból a nehéz időkből Stádler Antal légóparancsnok nagyszerű szervezőkészsége és nagybátyám,Dr.Sólyom Sándor orvosi helytállása. Mindkettejüknek nagy hálával tartozunk ! Stádler bácsi ostrom után megszervezte házunkban a romeltakarítást is,mivel az épület több találatot kapott.A”közmunkában”minden lakó részt vett,láncban adogattuk a törmelékkel teli vödröket egymásnak.Szép gesztus volt ez családunk felé, komoly kiadásoktól mentesítette a tulajdonosokat.Az ostrom alatti összezártság egymásrautaltsága nyomán erősödött meg,s vált valóra házunk valamennyi lakójának szinte egy családdá olvadása.

OSTROM UTÁN…

Ám nem csak lakásaink,Budapest jó része is romokban hevert.Nagy feladat várt lakóira.Egy nyugati diplomata írásában olvastam,mennyire csodálkozott Németországon és Ausztrián átutazva,hogy míg ott a háborúból felocsudva sokáig csak letargikus tehetetlenségben  kóvályogtak az emberek,Magyarországon azonnal megpezsdült az élet,színházak,kávéházak nyíltak,s határtalan energiával megindult az ujjáépítés.Először a lótetemek elhurcolására szedtek össze embereket,erre házunk férfilakóit is kötelezték.A Markovits Iván utcában különösen sok szerencsétlenül járt lótetem feküdt.Az éhező nép belőlük kanyarított ki magának értékes ennivalót.Más alkalommal felszabadítóink a Kossuth-híd építéséhez tereltek össze embereket.Édesapámék csoportja a Margithíd mellett épülő”Manci hídhoz”cipelt hosszú gerendákat a helyszínre. 5-6 ember, vállain keresztülfektetve hurcolta a nehéz faoszlopokat.A magasabb növésűek rosszul jártak,mert ők cipelték az egész terhet,az alacsonyabbak csak a gerendák alatt meneteltek.Édesapám magas lévén,alaposan kivette részét e munkákból. Akkor még nem sejtettük,mekkora szerencsénk volt,hogy munka után hazaeresztették őket,s nem kerültek szokás szerint „hadifogolyként”a Szibériába induló csoportok közé!

     GYEREKCSÍNYEK

Nekünk,gyerekeknek is akadt némi afférünk egy orosz katonával.A Batthyány térre helyezett számos sínpáron vasúti vagonok álltak,tele ágyútöltény hüvelyekkel.Ezek igen mutatós,rézből készült mozsárméretű csillogó hengerek voltak,s módfelett megnyerték tetszésünket.Be is másztunk a kocsik közé,hogy egyet megkaparinthassunk.Ám az orosz őr észrevett,s nagyot üvöltve ránkfogta fegyverét.Mi kénytelenek voltunk hadizsákmány nélkül,szélsebesen hazaiszkolni.Hogy elsütötte volna-e fegyverét,ha nem engedelmeskedünk,máig sem tudható.

Kertünk gondosan körülkerített homokozójában Imre és Búza Kiss Lajcsi,-akik tíz év körüliek lehettek-,az ostrom után szigorúan tiltott akciók sorozatát hajtották végre.A város akkoriban tele volt főleg a romok között található különféle kisebb-nagyobb lövedékekkel,töltényekkel.A fiúk ezeket összeszedték,s a kerti homokozóban gyújtózsinór segítségével felrobbantották.Ez a felnőttek elől eltitkolt rendszeres,igen élvezetes szórakozásukká vált.Akciójukat „pipecelésnek”nevezték,s feszült várakozással lesték a robbanás pillanatát.Szerencsére őrangyaluk fogta kezüket,így nem történt bántódásuk.Szüleink semmit nem sejtettek e veszélyes tevékenységről,s úgy hiszem,sohasem szereztek róla tudomást.Igen sok tragédia következett be  akkoriban a gyerekek könnyelmű elővigyázatlansága miatt.A fiúknak ostrom után egyéb szerencsés kimenetelű kalandjaik is voltak.A mozikat lebombázták,ezért több,nagyobb teremmel rendelkező helyen is vetítettek filmeket.Így a Batthyány téri Casanova házban és a Budai Vigadóban.Az Amerikai Követségen nálunk  eddig nem játszott nyugati mese és kalandfilmek voltak láthatók.A fiúk rászoktak erre a szórakozásra.De akkor már éber államvezetésünk sasszemével figyelni kezdte az „imprrrilllista”követség kaland és Disney filmvetítéseinek nyilvánvalóan hazát árulni szándékozó látogatóit.Egy napon a rendőrség le is csapott e  rendkívül veszélyes,ezért automatikusan a  kémek rangjára emelt mozirajongókra,s a bennelévőkkel együtt körülzárta a termet.A gyerekek szerencsére alacsony termetüknek köszönhetően a felnőttek lábai körül bújkálva valahogy még idejében kimenekültek. Ha ez nem sikerül,minden súlyos következményével az ostor szüleinken csattant volna!

VETKŐZTETÉSEK

Az ostromot követő időkben nem csak mozikban volt hiány,hanem ruhaneműben is. Divatossá váltak a „vetkőztetések”,ilyenkor sötétedés után a kihaltabb utcákon haladókat minden ruhájuktól megfosztották.Ez télen vált igen kellemetlenné.Egy alkalommal mi is Édesanyámmal valahonnan későn mentünk haza.Az elhagyatottabb Iskola utcába fordulva füttyös jelzést hallottunk,s távolabbról visszajelzést.Szerencsére nem kellett továbbhaladnunk,dédpapa jó helyre épített háza mindjárt ott volt előttünk,s gyorsan sikerült kapunkon át biztonságba kerülnünk./Sólyom Sándor bácsiról a bőrkabátját húzták le,amikor sebesültek gyógyítására ment./

ÉGBESZÖKŐ INFLÁCIÓ

E nehéz időket súlyosbította a száguldó infláció.A keresetek egy nap alatt semmivé váltak.Fizetés napján a családtagok még délelőtt siettek hozzátartozóik munkahelyére a pénzt felvenni,mert délutánra  nem ért semmit.A vásárlás sem volt könnyű, a hihetetlenül kicsi választékból vettük,amit lehetett.A pénzek címletei egyre több nullával szaporodtak.A végén már kimondhatatlan nagy számok szerepeltek,mint mil-pengő,bil-pengő,végül adópengő,stb. / E pénzek többségéből megmaradt egy Édesapám-készítette gyüjtemény. / Hihetetlen nagy szerencse,hogy volt egy megmentőnk,Rákosi apánk,a”Forint atyja”,aki véget vetett mindennek,nélküle bizonyára máig is tartana az infláció.Aug.20-án megszületett a Forint.Első vásárlásom egy ping-pong labda volt,amit 3 Ft.-ért vettem.

Ezekre az évekre rányomta bélyegét a háborút követő,valamennyiünket érintő nélkülözések sora, a romos környezet,az úton-útfélen még hónapokig érezhető, lerombolt házakat körüllengő,nehéz hullaszag,az élelmiszerek hiánya,a megélhetési gondok.Az igazi,”békebeli”Iskola utca a háború előtti gyermekemlékeimben él.Idézzük fel e viszontagságos idők után újra azokat.

HÁZUNK  BÉKEBELI  MINDENNAPJAI

Családunkban -dédpapának köszönhetően-  a közös békés együttlakás  következtében   erősödhetett meg, teljesedhetett ki és maradt fenn a szélesebb családi összetartózásnak mai napig is tartó köteléke.Így, együtt élve valamennyiük gondjaival,bajaival és örömeivel,vált lehetővé a nagyobb egymásra figyelés és egymás megsegítése is.Vasárnaponként betöltötték a házat a süteménykészítés ínycsiklandozó zörejei..Súlyos rézmozsarakban törték a cukrot,diót,s a rézhabüstökben csattogtatások közepette verték a habot.Az elmaradhatatlan süteményekből mindig jutott  kostoló a többi rokon számára is.Az én feladatom volt ezek széthordása,s ha szükségessé vált,a közös tulajdonú,Ilonanéni gondozásában lévőa”Pufi” névre hallgató, akkor még ritkaságszámba menő porszívó elhozatala is. Közös volt Annus,mint házivarrónő,aki teljesítménybér helyett órabérben dolgozott,olyan lassan,amilyenre csak képes volt. Egyszer a konfirmációs ruhám próbáján elájultam a több órás állás következtében./Akkoriban a háborút követő hiányos táplálkozás következtében vérszegény kislány voltam,Sólyom Sándor bácsi májinjekciói hoztak végül rendbe./ A foltozó munkákat végző Jolán kisasszonyt is a család adta kézről-kézre.Ő már idős volt,s állandóan aggasztotta a szerinte nem kellő magas szobahőmérséklet, melyet egy magával hordott hőmérőn mindig ellenőrzött.A háziasszonyok –esetleges hőgutát is vállalva- elszántan igyekeztek kivívni megelégedettségét. Kasza bácsi,a férfiszabó is házhozjött,ő Édesapám öltönyeit készítette.A háztartási munkák monoton rendjébe új színt hoztak az időnkénti „nagymosások”. Ilyenkor az eldugott,nem túl csábos mosókonyha szerepe  felértékelődött.Már hajnalban nagy jövés-menés,csöbrök,fazekak kongása töltötte be a ház csendjét.Hatalmas rézüstökben forrt a víz,s a nagy mosóteknő is be volt már áztatva,hogy kellőképpen bedagadjon. Szennyesruhák,ruháskosarak kavalkádja keltette fel a gyerekek érdeklődését.A nagymosások közös főszereplője e végtelen nehéz fizikai munkától lesoványodott, idősebb ”Mosó Zsuzsi”volt.A ruhákat egy teknőbe eresztett,nem érdes,inkább hullámos felületű bádogtálcán dörzsölte tisztára,kicsavarta,majd a padláson ki is teregette.Ott minden lakónak, a kellő szellőzés érdekében hézagosan beépített lécekkel  elválasztott, tágas, lezárható padlásrésze volt.A háború idején a léckerítéseket tűzveszélyességük miatt le kellett bontani./Ezekből készültek az ostrom alatt jó szolgálatot tett óvóhelyi emeletes hálópriccseink./

 

A házban rendszeres időközökben megjelent az általam csak „kofferosnéninek”nevezett hölgy,aki igen fínom fehérneműket,pongyolákat kínált.Ugyancsak házhoz jött a Mudrics néni, csodálatosan hímzett,azsúrozott,toledós ágyneműivel.Állítólag gyerekekkel dolgoztatott.A Jermyné arany és brilliáns ékszer- ritkaságokat hozott.Csak egyedi darabokat kínáltak,s valamennyiük árúit részletre lehetett kifizetni.Házaló ügynökök is jöttek,módosabb környék lévén,jobb árukkal.Egy festményeket árusító ember nekem nagyon tetsző őszi erdei részletet kínált.Anyámtól sírva követeltem megvásárlását.Végül Édesanyám eleget tett kérésemnek,s megvette a képet,ami zongoránk felett díszlett.A kitelepítéskor ez egy házunkbeli családhoz került. Emlékezetemben ma is mint a leggyönyörűbb kép szerepel! Érthetetlen vágy él bennem,hogy mégegyszer megláthassam.Érdekel akkori izlésem,s hogy valóban jó kép volt-e? Úgy hiszem,erre nincs már mód,pedig mit nem adnék egy pillantásért! / Gyerekkorom óta szerettem festeni.Annyra,hogy a tájat,erdőt,házakat olyan szemmel néztem,milyen színű háttérből,milyen alapozással lehetne azokat jól megfesteni ?/ Személyes ismerősök voltak a környék kiskereskedői is.A Schlosser és a Dinka hentes,a Dévényi vegyeskereskedő,Molnár-néni,a tejes,a zöldséges és a szomszédos nagy vásárcsarnok árusai is listát vezettek a vásárolt árukról,melyek árát havonta kellet kifizetni.A szembenlévő házban volt a Tomay cukrászda.Csiszolt tükrök,aranyozott csillárok,rózsaszín selyemmel bevont apró rokokó fotelok képezték a berendezést.Fínom süteményük messzi földön híres volt./Egy családi összejövetelre az akkor családunkba került ifjú asszonyka Tomayéknál rendelt tortát.A családi ebéd után a sok sütemény közül kiemelkedett a csodálatos torta.Mindenki dícsérte készítőjét,az ifjú feleséget.Ő szerénykedve fogadta az ámuldozók kórusát.Ám ahogy a torta fogyott,az alatta lévő csipkés papírról kiolvasható lett a „Tomay cukrászat”felirat.Az elképedt asszonyka reagálásáról már nem szólt a krónika./Egy másik,anyáméktól hallott rtégi történet is eszembe jut a Tomayék kapcsán.Édesanyámék fiatalsága idején az egyik igen csinos nagynéném is hivatalos volt anyámékhoz egy családi összejövetelre.Ugyancsak meghívtak egy távolélő nőtlen rokont is,ki nem ismerte a meghívottakat.A csinos nagynéni a dunaparti villamossal érkezett,ahol a tömött kocsiban egy férfiú igyekezett a közelébe nyomódni.Nagynéném riadtan konstatálta,hogy a Batthyány téren  e dalia is leszállt,de szerencsére a Tomay cukrászdánál lemaradt mögötte.Anyámék örömmel fogadták nagynénémet,majd nemsokkal később csengettek.Megjelent a villamosi lovag,kezében nagy tálca süteménnyel.Az egymásraismerés pillanata nem lehetett mindennapi,s a nők hódolója bizonyára kellemetlen perceket élhetett át.Az ostrom idején Tomayék óvóhelyét egy bomba négy emeletet keresztülszakítva telibetalálta.Kimentésükre férfiaink is kísérletet tettek,hiába.Tomayék is ott pusztultak házuk valamennyi lakójával együtt.A környék egyetlen telefonja náluk volt található,időnként mi is azt használtuk.Házunkban is volt egy időben telefon Jáky Ilonanéniéknél.Cukrokat a Stühmer üzletek kínáltak.Legnépszerűbb a frutti volt,előrecsomagolt áru nem létezett.Csábító üvegtartókban voltak a különféle cukorkák,s lapátkával mérték csörögve a kívánt mennyiséget kis papírzacskókba.Az ilyen cukrok igen mutatósak voltak,az egymásmellé helyezett üveggömbökben csillogott a különféle színú savanyú,töltött,vagy mézcukor.Népszerű volt a köhögést is csillapító,cipőpertli hosszúságú képlékeny,fekete medvecukor és a majd kétarasznyi hosszú,kemény,rózsaszín,vagy sárga, ceruzavastagságú,szopogatható árpacukor.Szépen kidolgozott,virágmintákkal díszített nyalókák tömegében is válogathattunk.Libál látszerészhez ritkán kerültünk,olyankor be kellett számolnunk családi eseményeinkről. Rubleczky üvegárús azonos csiszolású,egyedi másolatokat készített megrendelésünkre a nála vásárolt,majd eltörött ólomkristály poharakról.Boltjuk államosítása után évtizedekkel a Haas és Cjzeknél   találkoztam vele,mint eladóval,s azonosítottam be,mikor valaki a nevén szólította.A Székely elegáns ruhaüzlet tulajdonosával később egy alkalmi,leárazott árúkat kínáló üzlet elárúsítójaként találkoztunk,ki Édesanyámat felismerte,mint régi kuncsaftját.Mindketten csodálkoztak.Édesanyám,hogy ő ilyen helyen árusít,ő meg,hogy Édesanyám ilyen helyen vásárol.A rendszerváltás után a belvárosban láttam új üzletüket. Ezek a boltosok egész családunkat ismerték,sokuk még nagyanyám korosztályát is,mindig készségesek,szívélyesek és teljesen megbízhatóak voltak.Mások becsapása még a gondolatvilágukban  sem létezett.De személyes ismerősök voltak a Kotsis-fényképész,vagy Fischer késes,stb.,kik már távolabb laktak,s kikhez ritkábban kerültünk.Általában az akkori Viziváros kereskedői és iparosai szívélyes jóviszonyt alakítottak ki a helyi lakóssággal,s valóban egy hatalmas családban érezhette magát mindenki.

 

Néha ószeres jelent meg házunk földszintjén,hatalmas,kitömött zsákkal a hátán. ”Ócskavasat,üvegeket,mindent veszek”,hallatszott rekedtes hangján.Jöttek a „drótostótok”is”drótni-fótni”jelszóval,ők többnyire a kilukadt lábasokat foltozták.Nyáridőben naponta rendszeresen érkezett a jeges,nagy,megrakott lovaskocsijával. Már messziről hallatszott jellegzetes”jeges,jeges”kiáltása. Érkezését az egész ház várta,s a gyerekek számára érdekes eseménynek számított a marcona jegeslegények ügyködése,s a hatalmas muraközi-lovak körül sürgő-forgó asszonyok sokasága.A kb.20x20 cm. x 1-2 méter hosszú jéghasábokból csákkánnyal farigcsálták le a kívánt mennyiséget.Az asszonyok vödrökkel sorakoztak,s hordták a jégdarabokat jégszekrényük bádogtartályába,amelyből kis csapon át le lehetett ereszteni az olvadt jég vizét.Ugyancsak mindennapos volt a szódás megjelenése is,érkezését szintén kiabálással jelezve.A szódaszifonhoz hasonló,nyomókaros működtetésű nehéz szódásüvegek súlyos terhet jelentettek.A jól megrakott széles „stráfkocsikat”szintén hatalmas termetű lovak húzták.A téli tüzelő házhozszállíttatása is nagy eseménynek számított.Széntől feketearcú,marcona legények hordták hátukraerősített kosarakban a tüzelőt le a pincébe.Milyen a fa,amit hoztak?Jó-e a szén minősége?A lakók a folyosókról szemlélve nagy szakértelemmel értékelték a szén minőségét.Gyakran brikett helyett szénpor érkezett,ilyenkor új tulajdonosa napokig lógó orral közlekedett.Ez érthető is volt mert ennek a begyújtáskor keletkezett sok füst és szénmonoxid az egész lakást betöltötte.A lovak szájához pihenőidejükben fülükre erősített kis zsákot kötöttek,amiből buzgon falták harsányan ropogtatva a zabot.A lótrágya szaga mindennapos volt az utcákon,bár az azt árasztó matériát hamarosan eltakarították.Nem így a cseppfolyós „termékeket”.Ezek az út közepén hatalmas sárga tócsákat képeztek,s kellő gondot kellett fordítani átkeléskor elkerülésükre.Ma már külföldön a luxusnak számító sétakocsikázás lovaira „pelenkákat” kötöznek a termék felfogására,így biztosítva az utak tisztaságát.Nálunk ez még várat magára. Ma csak a szegényebb ember jár-legfeljebb vidéken- lovaskocsival,akkoriban a módosabbak is.Díszes felszerelésük impozánssá tette lovaik megjelenését.Cifrázott hámjuk hosszan lelógó bőrsallangjai és a homlokukra boruló bőrdarabka színes rojtokkal,s rézveretekkel volt díszítve,gyakran piros,vagy zöld posztó-mintázat is élénkítette a sötét,kifényesített  bőrkellékeket.Sokukat kicsiny,színes bojtocskák,vagy apró csengettyűk egész sorozata is díszített. Télidőben leálláskor gazdájuk pokrócot terített hátukra.Május elsején,-ami akkor nem a munka,hanem a tavasz érkezésének ünnepét jelentette-,minden lovat orgonával is feldíszítettek.Ilyenkor valamennyi bejárati kapu,-Soltészék jóvoltából a miénk is- szép orgonadíszítést kapott.A budapesti lóállomány az osrom következtében teljesen elpusztult,a kevés életbenmaradottat az éhező lakosság élelem hiányában levágta és akkori ritka csemegeként  elfogyasztotta./Az óvóhelyen mi is./A lovakról az az idő is eszembejut,amikor a háború előtt lovaskocsival mentünk be gyakran a tanyáról Lajosmizsére,rendszerint nádból fonott sárga csézán.Ha sokan voltunk gyerekek,hogy mind elférhessünk,a gyümölcsök szállítására használt széles/stráf/kocsira tömörültünk,amit igen élveztünk,bár volt piroskerekű díszes fekete lakk hintónk is.A süppedő homokdűlőről kiérve a betonúton ütemesen csattogott a lovak patkója.A mai 5-ös úton olyan ritkán járt autó,s olyan lassan,hogy közeledtekor kocsisunk leszállt,hogy a hozzá nem szokott lovakat előlről lefogva megfékezze a motorberregés-keltette riadalomtól.Érdemes az időben mégjobban visszamenni egészen Édesapám gyerekkoráig,amikor Örkény és Lajosmizse között rendezték a kezdeti autóversenyeket,mert itt volt az ország legegyenesebb útszakasza.Édesapámék tanyai nyaralásuk idején gyerekként ki is mentek az autóverseny megtekintésére.

 

Május 1. szerény dekorációinál sokkal látványosabb volt az Anna-napi búcsú. A Batthyány tér,de a Markovits Iván u.még a házunk előtt is  tele volt különféle harsány feliratú,színes bódékkal, céllövökdék, körhinta, mutatványosok sorakoztak egymásmellett. Nagy volt a tömeg, alig lehetett átfurakodni az emberek sokaságán. Mindenhonnan a kikiáltók harsány hangja,trombitaszó,harmonika és más zenebona ricsaja hallatszott. Szüleink nemigen lelkesedtek a minket mágnesként vonzó attrakciók iránt.Azért velük együtt lemehettünk,s ettük a vattacukrot,s különféle kincseket nyertünk.Egy „sóher vagy”feliratú fakanálra ma is emlékszem,mert nem tudtam,mi a sóher jelentése.Ez a szó családi szótárunkban még ismeretlen volt.

Házunk békés csendjét néha hegedűszó,vagy verkli hangja váltotta fel.Ilyenkor a folyosóról papírba csomagolt pénzérméket dobáltunk le a földszint keramitjára.Ezeket sorra összeszedték,s minden adományt a ledobónak külön megköszöntek.Az akkori koldusok nem kéregettek,hanem ráakartak szolgálni muzsikájukkal az adományokra.Egyik rendszeresen visszatérő koldus felfigyelt Édesanyám talán a szokásosnál több pénzt tartalmazó csomagocskáira.Fel is ment egyszer hozzá az emeletre.Elmesélte számtalan anyátlan gyermekének történetét,akik egytől egyig mind éppen kórházban betegeskedtek.Anyám látva hiányos öltözetét,nekiadta Édesapám egy drága zakóját.Kissé később a közeli kocsma előtt látta pártfogoltját,már újra zakó nélkül,igen rózsás hangulatban.

Édesanyámat más alkalommal szintén felkereste valaki,mikoris Ő igen könnyelműen kitért biztos meggazdagodásunk lehetősége elől.Ez a Szálasi-időkben történt,amikor minden lakó nevét, adatait,származását fel kellett tüntetni a kapubejárat feletti táblán.Amikor már mind elmentünk reggel otthonról,s anyám egyedül maradt,harsányan üdvözölte őt egy ismeretlen férfi. ”Szervusz Pauluska,a rokonod vagyok,most érkeztem Erdélyből.Meghalt a Petibácsi,s nagy örökséget hagyott ránk”-mondotta.”Most intézem az ügyvédnél a dolgokat,s a tiedet is lebonyolítanám,pusztán némi pénzre lenne szükségem az ügyintézéshez.”A Petibácsi valóban gazdag lehetett,mert nem csak egy házat,hanem az ujdonsült rokon szerint egész Herkulesfürdőt Édesanyámra hagyta.Az áldozatkész férfiú hivatkozott a nagypapára is,kinek neve nem jutott hirtelen eszébe.Anyám Antalnak nevezte meg,holott nem is annak hívták.”Hát persze,a Tóni bácsi”-volt a lelkes válasz. Édesanyám a továbbiakban nem sokat teketóriázott.”Magának adom Herkulesfürdőt”,mondotta nagyvonalúan,s becsukta látogatója orra előtt az ajtót. Herkulesfürdőre azóta is derűsen,mint könnyelműen félredobott örökségre tekintek.Játékos fantáziámat az ordítóan kilátszó lóláb ellenér is birizgálta a misztikus Herkulesfürdő,s a közelmúltban átutazhattam sohasemvolt birodalmunkon.Elmondhatom, anyám”öröksége”nem volt mindennapi ! Ferenc József-korabeli,igényesen épített paloták sorozata szegélyezte mindkét oldalon a patak mentét,mely csodálatos,sziklás hegyek szorosában csobogott,apró hidacskákkal kötve össze a két partot,melynek padokkal ellátott virágos sétányai ma is gyönyörűek.Az örökös szemével felmérve a látottakat,a valaha fényűző,hatalmas épületeken igencsak akadna még javítanivaló.Vígaszom,hogy e tatarozás valószínűleg meghaladná  egy magyarországi idős,nyugdíjas asszony anyagi lehetőségeit./Bár már spórolok,egyelőre saját  vízcsapomat szeretném kicseréltetni./

Édesanyámnak egyéb”kalandjai” is voltak az Iskola-utcában.Reggelente hivatalba menet a ház előtti utcasarkon találkozott a környék szemeteslovával.Ugyanabban az időben gyüjtötték be ugyanis naponta házról házra járva a paci kordélyába a szemetet.Mint nagy állatbarát,Édesanyám minden nap kockacukrot vitt számára.Ám egy alkalommal ezt elfelejtette,nem úgy a lovacska,ki feledve  szemét után járó gazdáját,megindult anyám mellett a járda szélén,s vállát bökdösve követelte jogos járandóságát.Hűlt helyét látva bősz gazdája még idejében utolérte,s Édesanyám lómentesen érkezhetett hivatalába. Anyám más állatokkal is hamar barátságot kötött.Nem volt olyan fogait csattogtató,vicsorgó kutya,melyet  a kerítéslécen átnyúlva meg ne símogatott volna.Lehet,hogy kedveskedő szavaiba varázsigéket is kevert,mert soha,egyetlen kutya sem harapta meg.Budakeszi udvarunkon is  különféle ebek tűntek fel néha, hosszabb,rövidebb időre.A környék kutyatartói meg is vádolták kutyáik elcsábításával,pedig azok jó szón és símogatáson kívül mást nemigen kaphattak tőle,hisz élelem tekintetében akkoriban magunk is igen szűkösen álltunk.Macskákban sem szűkölködtünk.Okányból hozott Cilukánkhoz a házbéli,s egyéb kóbormacskák is csatlakoztak,s állandó harcot vívtunk a meg-megújoló bolhaállomány ellen.Cilukánk igen szomorú véget ért.Ma is lelkiismeretfurdalásom van miatta.Budakeszin,pontosan ablakunk fölé a fecskék fészket építettek.Tavasszal a kicsinyek kikeltek,s a szülők lelkiismeretes szorgalommal etették őket.Cilukánk az ablakpárkányon ülve éberen figyelte tevékenységüket.Egy hirtelen mozdulattal egyiküket elkapta.Leírehatatklan az a kétségbeesett riadalom,mellyel a másik madár követte a szájában párját cipelő macskát.Én utánarohantam,s úgy elvertem Cilut,hogy a fecskét kiejtette szájából,de az már életképtelen volt.A másik fecske fájdalmában továbbra is csapongva,visongva keringett fölöttünk.Ciluka e tragétiától fogva nem mert ablakunkra telepedni,csak messziről láttuk,amint a szemben lévő használatlan kút lefedett tetején kuporog.Egy idő után eltűnt.Sokáig,mindenhol kerestük,hiába.Évek múlva kibontották a kutat,s megtalálták a belefulladt Cilukát.Szegény,a fecske elfogásával csak a macskák kötelezettségének tett eleget.

Az ostromot követően különféle állatok az Iskola-utcában is megfordultak.Élelmes háziasszonyai a nagy élelmiszerhiány közepette mindennel megpróbálkoztak családjuk ellátása érdekében.Idusnéni vezérletével az elhagyott grundokon pl.csalánt szedtek,abból készült a spenótfőzelék.Süteményünk a kukoricamálé volt,cukor helyett melasszal édesítettünk.Jó ötletnek bizonyult a tyúkok tartása.Ezt minden család megpróbálta „lesz tojásunk” jelszóval.Mi is szereztünk egy Julka névre keresztelt kis pipit.Kezdetben a konyhában lakott egy kosárban,s néha levittük sétáltatni a kertbe is.Vettük neki a magvakat,s szépen növekedett.Egyre nagyobb kíváncsisággal vártuk az első tojást Julkától,mint táplálásunk jutalmát.A tojások mégsem özönlöttek.Helyette egy reggel rekedtes kukorékolásra emlékeztető hangokat hallhattunk.Nem emlékszem már mi is lett szomorú vége,úgy sejtem,fazekunkban fejezte be rövid életét.Villany még sokáig nem volt,kigyulladása szinte ünnepi eseménynek számított.Vízet csak tablettákkal fertőtlenítve ihattunk.

ÓVODAI  MEGPRÓBÁLTATÁSOK

Elérve az óvodás kort,délelőttönként ki kellett szakadnom az Iskola utca biztos védelméből.Ezt nehezen viseltem,s a német nyelvű óvoda ablakából zokogások közepette integettem távolodó anyámnak.Szüleim vállalták e tortúrát,remélve,hogy leányzójuk a német nyelv tudoraként tér majd végül is haza.E helyett egy dunaparti családi sétán megdöbbenve tapasztalták,hogy teljesen értelmetlen szókotyvalékokat hadarok magam elé.Amikor kérdőre vontak jelentését illetően,azt válaszoltam,hogy „a Tante Magda és a Tante Gizella is ilyen értelmetlenül beszél”.Nyilván csüggesztően hatott  szüleimre e rádöbbenés,mert egy másik óvodába vittek,már Imrével együtt.A Montessori módszert alkalmazó intézmény elve az volt,hogy minden gyerek a kedvére való foglalatossággal töltse el ottani idejét.Egyik szobában énekeltek,a másokban labdáztak,egy sarokban tornáztak stb. óvónők felügyelete mellett.Mindenki azokhoz csatlakozhatott,amihez kedve volt.Én nagyon jól  éreztem magamat,fogtam a színesceruzákat és egész nap rajzolhattam.A termek   falai hamarosan megteltek „alkotásaimmal”amire szüleim igen büszkék voltak.Az óvodai taxi naponta értünk jött,s haza is vitt,menetközben begyűjtve és leadva a gyerekeket.Néha Búza Kiss Lajcsi is velünk jött.Heves tiltakozása ellenére a sofőr legyőzve motollaszerű kapálózását,magávalragadta,s betuszlolta őt is a kocsiba.Élveztük az autókázást.Imre mindig a sofőr mellé ülhetett,s tanulmányozhatta a régi „szürke”Ford vezetését./Két taxis cég fuvarozott  Budapesten,a”szürke”és a”kéktaxi”.Ez utóbbi tulajdonosa az egyik legnépszerűbb szinésznő,Szeleczky Zita férje volt./ Akkoriban a mérsékelt sebesség megengedte,hogy lenyitható tetővel közlekedjenek az autók,télen a vászontetőt felhúzták.Indításkor a vezető kiszállt a kocsiból,s a kocsi orránál folytatott hosszas kurblizás után indult csak be a motor.A duda kis tölcsérre szerelt gimilabda volt,ezt megnyomva hápogásszerű hangot hallatott.Az index az első ablak tükre mellé szerelt,igény szerint hol jobbra,hol balra kiugró világító nyíl volt.A taxikon az első ülést vékony fal választotta el a hátsó ülésektől,rajta kis eltolható üvegablakkal.Ezen át beszélhetett az utas a gépkocsivezetővel.Úgy hiszem,esetünkben ezt a falat lebontották,hogy ellenőrízhetőek lehessenek a hátulülő gyerekek is.A taxikon a hátsó üléssel szemben kihúzható,zsámoly-szerű ülések is voltak,nálunk ezek lassan megteltek az összeszedett gyerekekkel.

KONFIRMÁCIÓ

Édesapám már kiskoromban is elvitt Istentiszteletre a Szilágyi Dezső-téri templomba, ahol prezsbiter volt./A fiatal Horthyék is e szép templomban esküdtek./ Áhítattal néztem a kékrefestett,csillagokkal telehintett belső kupolát,közepén a háromszögbe festett,szelíd szemmel,mely kép egész életemen át,mint mindent vigyázó szem, végigkísért.Sajnos,felújításkor a templom e szép jellegzetességeit elhagyták.Egyéves koromban karonülőként egy keresztelőről ki kellett a templomból vinni,mert a fehér,gömbölyű lámpabúrákat látva, azokat labdának hittem,s hangos”abda,abda”kiabálással követeltem leemelésüket.Később az ifjusági Istentiszteletekre jártam,ahol Mirtse Árpád segédlelkésztől mindig kikaptunk amiért  csak ilyen kevesen vagyunk,ami miatt sehogyan sem tudtam én szégyenkezni.A háborút követő vérszegény korszakomban sokszor elsötétült köröttem a világ,amikor tele volt a templom,s hosszasan kellett álldogálnom.Ilyenkor –látva falfehér arcomat-, még mielőtt összeestem volna,többnyire adtak ülőhelyet.A konfirmációm csodálatos volt./Hegyi Füstös István segédlelkész készített fel rá./ Búza Kiss Zsóka, ki egy évvel előttem konfirmált,elmondta az ígét,amit akkor neki felolvasott a lelkész:”Higyj az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz”.Ez nekem nagyon tetszett,s aggódtam,kapok-e én is majd ilyen szép igét.Eljött a konfirmációm ideje.Szép fehér ruhában, díszbeöltözve, áhitatos lélekkel vettük első Úrvacsoránkat  vagy huszonöten.A szertartás szépen lezajlott,s a végén Haypál Béla  lelkész elé járultunk hosszú sorban,aki fejünk fölé emelve áldást osztó karját,mindegyikünknek egy-egy igét felolvasva bocsátott életünk útjára. Harmadik,vagy negyedik lehettem a sorban. Odaérkeztem kitárt karjaihoz,s hangzott a nekem szóló ige:”Higyj az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz”.

A  VÁRBÉLI  ELEMI

Kinőve az óvodát,szüleim a vári Bécsikapu-téri evangélikus iskolába irattak be okosodásra.Nagyon meg voltam szeppenve,mivel mindig azt hallottam,hogy az iskolások tudnak írni és olvasni,én pedig nem tudtam.Mi lesz ebből ? Sírva is fakadtam első utam alkalmával e miatt,s csak nehezen vígasztalódtam.Édesapámmal együtt mentünk reggelente kéz a kézben fel a Várba,én az iskolába,ő a Pénzügyminisztériumba.Valódi „cukrosbácsis”esetem is akadt ezen az útvonalon,szerencsére szüleim korai okítására,nem fogadtam el invitálását./A középkorú férfiú próbálkozása azért is különös,mert naponta szembejött velünk a gyérforgalmú keskeny kis vári utcán,tehát látásból apámat is ismerhette./Az iskolában egy teremben 4 osztály tanult egy tanítóbácsi irányítása alatt.Ma is csodálattal tölt el Várkonyi Endre hatalmas teljesítménye.Állandóan foglalkoztatva voltunk,míg az egyik osztály rajzolt,a másik fogalmazott,a harmadik számtanpéldákat oldott meg,a negyedik felelt,stb.Üres időnk nem volt soha.Első évben húszig megtanultuk az egyszeregyet,s írni, olvasni /mindannyian és jól/,második elemiben ugyanígy az írott és nyomtatott gót betűket is.Német ismerősök ma is csodálattal fogadták,amint régi gótbetűs könyveik szövegét fel tudtam nekik olvasni,amire ők már képtelenek voltak.Érdekes,hogy a betűket első osztályban mutogatva taultuk.Az„A”betünél,mintha aludnánk,fejünket tenyerünkbe hajtottuk,a”B” betűnél,mintha bim-bamozó harangkötelet húznánk,a”C” betűnél,mintha begörbített ujjunkkal a cicát hivogatnánk,stb. Feltehetően azért volt erre szükség,hogy egy-egy betű valamihez köthető legyen.Mivel a betükkel együtt még a mutogatást is meg kellett tanulnunk,mégis nehezen értem a módszer előnyét,bár  a sikeres eredmény annak jogosultságát bizonyítja.A jó feleletekért szép rózsaszín vagy kék virágmintás dícséretest kaptunk,a rosszúl tanulók a megnem tanult lecke büntetéseként pedig rút, sívár, sárga intőt,amihez hosszas sírdogálás, szipogás és az együttérzők hangos részvétnyilvánítása járult.Hátunk mögött karbatett kézzel kellett a padban ülnünk.Aki ezt sokáig kibírta,piros egyest kapott./Az volt a legjobb jegy/A sokat beszélők száját széles nemzeti színű szalaggal kötötte be a tanítóbácsi,így kellett a sarokba állniuk.Aki pedig nem tudta a leckét,a tábla elé állva krétával a táblára rajzolt hatalmas szamárfüleket kapott.Bár volt tornatermünk/ennek neveztek egy tágasabb termet,/de tornázás helyett csak egymásba fogódzva a”Süssünk-süssünk valamit”énekszóra csigavonalba kanyarogtunk.Itt tartották a tánc különórákat is.A kislányok sorba álltak /én első elemista/,velük szemben a kisfiúk.Mindenkinek a szembenálló lett a párja.Noha én hideg gőggel fogadtam,szüleim nagyokat derültek azon,hogy a  kisfiúk bunyózni keztek,hogy velem kerülhessnek szembe.Ünnepélyes vizsgával zárultak a tanévek.Ilyenkor szépen felöltözködtünk,sokan magyar ruhába.Ez aranyhimzéses piros atlasz pruszlikból és ugyanolyan gyöngyhímzéses pártából állott,fehér blúzzal és szoknyával,hímzett köténnyel.Mindez keskeny nemzeti színű szalaggal díszítve.Az enyim is ilyen volt./Ennek világoskék és halványzöld változata is létezett/A vizsgán a szülői hiúság kielégítésére valamennyi gyerek verset mondott.Az első vizsgán nekem kellett a vizsgát megnyitó szavalatot elmondanom.Ez nagy teljesítmény volt,hiszen még azt sem tudtam,milyen is egy vizsga.Édesanyám buzdításul egy aranygyűrűt igért,ha szépen szerepelek.Ezt meg is kaptam,természetesen jó nagy méretűt,hogy sokáig viselhessem.

Az első vizsgát követő nyáron is,mint mindig,Galyatetőn nyaraltunk,ahova új kincsemet,a gyűrűt is magammal hurcoltam.Buza Kiss Erzsikéék ugyanakkor Mátraházán nyaraltak,s egy délután autóbusszal látogatásukra indultunk.Anyám kezdeti tiltakozása ellenére,némi bömbölést követően a gyűrűt magammal vihettem.A délutánt a kertben töltöttük hintázgatva,bujócskázva,végül indulnunk kellett.A buszmegállónál vettem észre,hogy az új gyűrű nincs az ujjamon.A bőgés most sem maradt el,vissza kellett mennünk az üdülő kertjébe gyűrűt keresni,ami elég reménytelen vállalkozásnak tűnt.Ám a nagy játszótér magas füvében Erzsébetnéni megtalálta,ami valóságos csodának számított.A gyűrűt még legalább 25 éves koromig viseltem,míg az teljesen el nem kopott.

Az iskolában évente színielőadást is rendeztek,ahol főszereplőként jeleskedtem.Már a próbák idején 38 fokos lázam lett,így azokra sem mehettem el.A tanítóbácsi aggódva keresett fel,mi lesz a főszereppel?Végül Csoma Eszti néni orvosnőnk tanácsára ecetes lemosással az előadás tartamára leesett a lázam,s eljátszhattam kettős szerepemet,ahol csúf boszorkányból csillógóruhás tündérré változtam.Ennek ruhájára Édesanyám napokig varrta a   flittereket.Énekbetét is lett volna a darabban,amit a” kerek ez a zsemle”bonyolult dallamára kellett volna megszólaltatnom.Énekesi karrierem azonban egycsapásra füstbement,mert az első próbán a fiúk tanítóbácsija - meghallva „dalrafakadásomat”-az énekszámot szélsebesen törölte.A következő évben „Hungáriát” „alakítottam”.Szép kard,palást és korona dekorálással kellett volna méltóságteljesen bevonulnom,én e helyett rohamtempóban dübörögtem be a színpadra.Néhány mélabús fényképen Édesapám megörökítette alakításomat.

Imre sem tétlenkedett,ő a Toldy gimnázium elsőseként egy karácsonyi játékban társával angyalt alakított.Édesanyám hosszú,fehér hálóingje volt rajta,némi csillagokkal díszítve./Nem ötágú !/Fiús frizurájára a karácsonyfa díszítéséül szolgáló csillogó ezüstgirlandot kötöttek.Társát azóta is csak”Angyalnak”neveztük.Mint kezdő hegedűs,a cserkész-zenekarban kontrásként is szerepelt.A cserkészettel gyakran többnapos kirándulásokat is tettek.Egy alkalommal nagy bödön mézet vittek a csapat ellátására,ám azt reggelre teljesen ellepték a hangyák.Mit tehettek egyebet,megették a „mákos”mézet,mivel egyéb élelmük nem volt.Magam is voltam cserkész,de csak rövid ideig,mert a cserkészetet országszerte hamarosan feloszlatták.Ekkor a Toldy kapitánya hozzánk menekítette  csapata értékeit,-sátrakat,ásókat-,mert mi laktunk az iskolához legközelebb.Volt hely számukra az Iskola utcai nagy padlásunkon.Reggelente a Baár-Madasba menet a Donáti-utcán szembejőve özönlöttek a Toldy-gimnáziumba igyekvő fiúk.Néhány Baár-Madas környékéről érkezővel távolabb is találkoztam.Egy testvérpár egészen a rózsadombról jött,s találkozásunk helyéről tudtam következtetni,van-e elég időm az első óra becsengetéséig ?Imre sokat mesélt cserkészcsapata vezetőjéről,s legnagyobb csodálkozásomra a padlásra rakodó cserkészkapitányban felismertem a szembejövő diákot.Attól kezdve mindennap,ha hazamenet szembetalálkoztunk,hazáig kísért,vagy ha már otthon volt,erkélyükről figyelte a hazafelé özönlő lányokat,s hosszasan integetett.Ezt nem viszonoztam,mert akkor valamennyi kislány az erkélyt leste volna,s heccelődésüket elakartam kerülni. Kiállításokra,hangversenyekre is mentünk,majd kitelepítésünkkor holmijuk elszállításáról is gondoskodni kellett.A kitelepítésünk színhelyére több levelet is küldött,amikre nem válaszoltam.Cserkész-múltja ellenére később,mint építész egy tervezőiroda vezetője,majd az egyetem rektora lett.A Toldy gimnázium az ostrom idején teljesen kiégett.Magam is láttam a pincéből udvarunkra felszaladva a hatalmas,szinte égigérő félelmetes lángokat,s az eget beborító koromfelhőt.

A vári elemi évente kirándulást rendezett a Disznófőhöz.Ilyenkor a szülők is velünk jöttek.A különféle versenyeken kívül nagy sikere volt a mamák részére rendezett zsákba-futásnak.Igen jól éreztük magunkat,ilyenkor a közeli vendéglőben ebédeltünk.Közben zajlottak a gyerekzsúrok.A meghívottakat többnyire szüleink jelölték ki.Érdekes,hogy ezt az irányítottságot akkor észre sem vettük,s szó nélkül elfogadtuk. Díszbeöltözve,frissensütött loknikkal,nagy masnival hajunkban vonultunk ünnepelt társainkhoz, kezünkben az ajándékkal,ami többnyire könyv volt.Ilyenkor kakaót,vagy csokoládét ittunk kaláccsal,amit egyáltalán nem szerettem, végül tortát és süteményeket.Elmaradhatatlan volt a tombola,melyen éber szüleinknek köszönhetően valamennyien többször is nyertünk.Az”Amerikából jöttünk”,a „bujj,bujj,zöld ág”és az elmaradhatatlan”körben áll egy kislányka”játszották többnyire a főszerepet.Míg nem jártam iskolába,születésnapomra a gyerekeken kívül Kovácsyné,Jáky Lilinénit is meghívtam,akit nagyon szerettem.Talán,mert ő sohasem gügyörészett, hanem okosan,felnőttként beszélt a gyerekekkel is. /Sokszor megütközve fogadtam a felnőttek szerintem abnormális megnyilatkozásait,melyet a gyerekek számára produkáltak./ Szegény Lilinéni,-mint meghívott-, becsülettel végigülte születésnapi szertartásainkat.Tőle soha nem játékokat kaptam,hanem szép kis porcelánfigurákat.Egy apró zsolnai vázát ma is féltett kincseim között őrzök.

Ezeken az óvodás zsúrokon mindig ott volt Tibike is,Édesapám titkárnőjének kisfia,ki velem volt egyidős.Mivel szülei kislányt szerettek volna,Tibi haját nem vágatták le,szép göndör szőke fürtjeit mindenki meg is csodálta.Ha kislányom lesz,úgy nevelem majd,mint egy hercegnőt,mondta a hegedűművész papa.A háború előtt meg is született a kislány.Mivel a Pénzügyminisztériumot nyugatra telepítették,-velünk ellentétben-ők is nyugatra mentek.A szegény kis „hercegnő” élete első hónapjaiban a nyugatra menekültek sanyarú sorsát élte,ahol otthontalanul,a háborús frontvonalak közt bolyongva mentették életüket,ahogy tudták.Hazatérve gyönyörű vári lakásukat lebombázva találták,s néhány hétig minálunk húzták meg magukat.Mikor Gerő a Pénzügyminisztérium létszámának több,mint felét egyik napról a másikra elbocsátotta,Mancinéni,Tibi mamája is munka nélkül maradt./Ottani állását Édesapámon kívül Lilinéni,a férje,Ferkibácsi is ugyanakkor vesztette el./ Tibike papája,Tibor bácsi, mint”nyugatos”,hazatérve szintén  munka nélkül maradt.Magánórák adásával próbált anyagi helyzetükön segíteni,így Lajcsit is tanította hegedülni. Oda járt hozzájuk óraadásra az Iskola utcába,ahol kibombázásuk miatt Lajcsiék is laktak. Erős dohányos lévén,gyakran kifogyott gyufaállománya,olyankor a háziaktól kért gyufát.Szórakozott ember lévén,azt gyakran önkéntelenül zsebrevágta.A huncut Lajcsi ráírta a gyufásdobozokra:”Loptam Búza Kisséktől”.Elképzelhető Tibor bácsi elképedése,amikor  odahaza a feliratot elolvasta.”Hercegnőnek„ szánt Zsuzsika kisleánya nehéz anyagi helyzetük miatt 56-ban egy szál télikabátban disszidált.Mancinéni zokogások közepette szerzett erről tudomást.Az ilyenkor szokásos rendőri macereálások során az őt faggató rendőr,-látva kétségbeesését-,vígasztalni kezdte:”Ne sírjon asszonyom,a lányának ott sokkal jobb sorsa lesz !”/Elgondolkodtató,hogy „demokráciánk”egyik legfőbb támasza,a rendőrség köreiben is már akkor köztudott volt,hogy az a kapitalizmus nem is rothad annyira ?/ Tibikére,mint a kétbalkezesség mintaképére tekintünk ma is,-noha akkor még csak 12 éves volt.Gyerekként több elképesztő ügyetlenség után, üvegfiolában tartott gombostűfejnyi gyöngyeimet úgy akarta néhány szem kiemelésével jobban szemügyre venni,hogy a fiola nyílását a földfelé tarva húzta ki a dugót.Utána egész napját a földön hasalva gyöngyeim összeszedésével töltötte./Felnőttkorára bizonyára kinőtte e hátrányos tulajdonságait./

Az iskolával történelmi események részesei is lehettünk.Kivonultunk díszsorfalat állni a szabadságharcban oroszok által zsákmányolt,s most visszaadott zászlóink ünnepélyes fogadására.Ezt a szovjet hatalom a nálunk bebörtönzött Rákosi Mátyás és társai átengedéséért adta cserébe,mint azt utólag megtudtam.Akkor még nem sejtettük,hogy a kopott,megfakult harcok-szaggatta tiszteletetkeltő zászlók fejében egy szörnyeteg szabadul,s ül később a magyarság nyakára.A  háború előtt a magyar területek visszacsatolásának örömére sok új induló,dal született./Pl.:”Elhangzott a szó,-zeng az induló…”,vagy”Szabadka,Zombor,Újvidék,-Honvédsereg virágra lép…”stb./Ezeket mind megtanultuk,s naponta közösen énekeltük.A tanítóbácsi egyéb fontos eseményeket is közölt ünnepélyesen tanítványaival.Így Csáky István,majd Teleki Pál halálát is.Én nem sokat értettem akkor mindebből,de látva a felnőttek gyászos hangulatát,s odahaza Édesapám keserűségét,valami nagyon rosszat sejtve, mindkét alkalommal este hidegrázás tört ki rajtam.Vacogás közepette aludtam el.Édesanyám nem tudta mire vélni a dolgot.

Mi,kislányok tél idején sokszor nem mertünk szokott útunkon a Várból hazamenni.A lejáró lépcsőket néha megszállták a fiúk,s hógolyóval alaposan megdobáltak.Hírüket ijedten adogattuk szájról-szájra,s kerestük a lefelé vezető szabad utcákat.E fiúk „hirhedett” vezére egy mezítlábas,klott nadrágos cingár maszatos legényke volt.A félelmetes Pressmayer Guszti!A sokkal tekintélyesebb fiúk is mind hallgattak szavára,igazi vezéregyéniség volt.Tizenöt évvel később,1956 októberében a rádióban gyakran hallhattuk fiataloknak kiadott utasításait.Évtizedek múlva,mikor már olvashatóvá vált a kivégzettek névsora,félve kutattam neve után.Meg is találtam a Gusztáv helyett már a magyar Ágoston névvel.Sírjára,a 301-es parcellába letettem mély tiszteletem jelének virágait.

Az iskolában Siki Béla igazgató tanította a két felső fiúosztályt.Fia zongoraművészként hallatott magáról.A fiúk alsó két osztályának tanítója  Koch  István volt,kinek a táblán látható színes krétarajzaiban, -ha hittanórára termükbe mentünk-, mindig hosszasan gyönyörködtünk.Demokratikus lélek volt,amikor Imre húsvétkor olyan tollat kapott,melynek végén egy faragott,kifestett kis nyuszifej volt,azt könyörtelenül azonnal letörte.A puritán protestáns nevelés nem tűrt különbözőséget,vagy versengést a tanulók között.Az csak szellemiekben volt lehetséges.

Az evangélikus templom mellé ragasztott kis iskolát az ostrom idején lebombázták.Az apró teret látva nehéz elképzelni,hol is férhetett el az egyemeletes épület,benne a három osztályterem, tanáriszoba,mellékhelyiségek,lépcsőház s még  egy picike kert is,ahol minden évben csoportképet készítettek a tanulókról.

A  BAÁR-MADAS  GIMNÁZIUM

Az elemi elvégzése után a rózsadombi Baár-Madas ref.gimnáziumba írattak be szüleim.Előtte meg kellett csináltatni a kötelező egyenruhákat. Az előírás tanórákon kék-fehércsíkos matrózblúz,jó hosszú sötétkék rakottszoknyával,fekete klottköténnyel. Az ünnepi öltözék dús buzsáki mintával hímzett szép fehér blúz. Minden egyéb holmi sötétkék volt.A hideg beköszöntével téli öltözékünket is ellenőrízték.A fogasokra akasztott télikabátokat végignézte osztályfőnökünk,s a más színű sálak,sapkák használatát nem engedélyezte. Kötelező volt nyár idején is a sötétkék svájcisapka használata a Baár-Madas kék jelvényével.Járműveken csak akkor ülhettünk le,ha már minden felnőttnek volt ülőhelye. Nyílvános helyekre nem járhattunk,színházba is csak szüleinkkel,de akkor is ezt előzőleg a színdarab megnevezésével be kellett jelenteni, s az iskolával engedélyeztetni.Igazolást kellett bemutatni a kötelező vasárnapi templomlátogatásról is.Felsős korunkban kezünket a padra  téve megnézték,nincs-e körmünk kilakkozva.Az iskolában,a Lónyai fiúgimnáziummal közösen rendezett tánciskolák idején előzően sorbaállítva végignéztek mindannyiunkat,nem vagyunk-e,-mégha nagyon szolídan is- kifestve ? Nem is emlékezem már a szigorításokra,melyek betartása egyáltalán nem okozozott nehézséget számunkra.A háború után a kötöttségek kissé enyhültek,az egyenruhák viselése az általános szegénység miatt már nem volt kötelező.A ballagásunkra megkívánt fehér blúzok előteremtése is anyagi nehézségekbe ütközött.A kispolgári csökevénynek minősített ballagás amúgy is tilos volt,de mi az internátuskertben,mely távolabb volt az utcák forgalmától,titokban mégis lebonyolítottuk.Közönség nem volt,talán még szülők sem.Nem énekelhettük a „Ballag már a vén diákot”,az is tiltott volt,nyárspolgári./A polgári jelző valóságos borzadályt keltett a munkáshatalom tagjaiban./Az alattunk lévő osztály tagjai búcsúztattak egy-egy virágcsokorral,s kis batyuval.Aki engem búcsúztatott volna,beteg lett,így én csak valahonnan összelopkodott virágokat kaptam,batyut nem.Magam is 38 fokos lázzal róttam vánszorogva az internátus kertiútjait./E sívár ballagás mintha csak bevezetése lett volna annak az életbevágó fordulatnak,-kitelepítésünknek-ami az érettségi után következett,s teljesen más irányt adott életemnek./A gimnázium 8 évének e bánatos befejezése nem az iskolán múlott,azt a körülmények hozták.A Baár-Madas mindig biztonságot,erőt és hitet adott,míg falai között lehettem,s egész életutamat meghatározta.Százszorta többet nyújtott,mint amennyit szigorával elvett.Igen sokat köszönhetek a kiváló tanári gárdának,akik nemcsak tanítottak,hanem teljes odaadással valóban neveltek is! Nem csak szavakkal,példamutatással.Kisugárzásuk tekintélyt,elismerést és tiszteletet keltett, megjelenésük és magatartásuk a régi  magyar nagyasszonyokra emlékeztetett.Csak  „kormányzógyűrűs”tanárt alkalmaztak,vagyis aki tanulmányai során végig kizárólag kitűnő osztályzatokat szerzett. Az igazgató odakerülésemig Áprili Lajos volt,ő tanulmányozta a külföldi leánynevelőintézeteket,s döntött a francia minta mellett.Érettségi elnököm is ő volt.Bibó Istvánné,Dr.Ravasz Boriska,a református püspök lánya tanított latinra és történelemre,előadásai mindannyiunkat lenyűgöztek.Emlékezetes maradt számomra,hogy miután a kötelező,rákosi-korszak tankönyve szerinti történelmi anyagot leadta,két kezét az asztalra téve, fejét előrehajtva cinkos mosollyal csak annyit mondott:”Most pedig elmondom,hogyan is volt valójában”!Matemetika tanárnőnk,Szabó Piroska az iskola államosítása után az egyetemen oktatott.Sorolhatnám még tovább doktorátussal is rendelkező tanáraimat,kikre egytől egyig nagy szeretettel emlékezem.

A”CSENDES NAPOK”

A hitélet elmélyítésére iskolánkban nagy gondot fordítottak.Minden hétfőn a hetet a tornateremben tartott közös imádkozással és bibliaolvasással kezdtük,s szombat délben ugyanígy zártuk.Minden reggel az első óra kezdetén a tanár felolvasott egy textust a bibliából.A tanév során egy,vagy két alkalommal „csendesnapokat”tartottak,ilyenkor két-három napon át tanítás helyett közös imádkozás után előadások hangzottak el a fiatalságot érintő témákról,többnyire lelkész előadók felkérésével.E célra helyszínül néha magánszemélyek is felajánlották villájukat.Ezek azonban sohasem ismétlődtek,feltehetően az agyontaposott virágágyak látványa csüggeszthette,s tántoríthatta el tőle  a tulajdonosokat. E csendesnapok  hitünk elmélyítését szolgálták,építőek,szépek és hasznosak voltak.Néhány előadóért,-kik eltalálták a diákság-igényelte hangvételt-,/ilyen volt Orgoványi tiszteletes úr/egyenesen rajongtunk.Ám akadtak népszerűtlenebbek is. Akkoriban ritmizálták az igen régi,vontatottan énekelhető zsoltárokat,ami érthető.Egyúttal,-sajnos válogatás nélkül- azokat is,amelyek eddig is szépek és jól énekelhetőek voltak.Ezzel méltóságukat vesztett,egykaptafára készült indulószerű dalokká süllyedtek zsoltáraink./Radnóti írja:”…és súlyos,mint a zsoltár…”/ Sikerült sok fáradsággal elérni,hogy most már nem súlyos! /E modernizálást érthetetlen módon Himnuszunk szerencsére megúszta,-noha az is szerepelt énekeskönyvünkben-,s nem lett belőle induló!/ A ritmizálás ellenére  régi énekeink továbbra is igen nehézkesek maradtak,de régiségük-adta értékükre hivatkozással mégis énekeltetik őket. Ez olyan,mintha az „Ó magyar Mária siralom”stb.állandó szavalásához is ragaszkodnánk,mivel azok is régi értékeket képviselnek.A jókedvvel énekelhető,melodikus hozsanna énekeinket ugyanakkor törölték.Egy alkalommal Karácsony Sándor,a híres pedagógus volt a felettem járók csendesnapi előadója.Felszólította a diákságot,jelentkezzen az,akinek a ritmizálás nem tetszik.Búza Kiss Irénke jelentkezett,s ezért büntetésként kivezettette a teremből.Az elképedt kislányt osztályfőnöknője vígasztalta.Érthetetlen volt egy gyereket őszintesége miatt büntetni,különösen,ha véleménynyilvánítását felszólítására tette.A szép elgondolás ellenére egyéb,gyerekszemmel kevésbé szerencsés megnyilvánulások is előfordultak e csendesnapokon.Az előadások után 5-6 fős kis csoprtokra osztva bibliaórákon vettünk részt.Egy alkalommal Schréterné,Márta nénihez,a várbéli evangélikus lelkész feleségéhez kerültem.Mindig visszahúzódó,csendes gyerek voltam,aki csak akkor szólalt meg,ha már nagyon kényszerítették.Túl komoly vagyok,ilyen kifogás is merült fel ellenem.Márta néni kívánságára minden kislány,-úgy 13 évesek lehettünk-egyenként beszámolt lelkiállapotáról.A kislányok sorban rebegték vékony hangocskájukon apró bűneiket,s foglalták imájukba,mi szívüket,lelküket nyomta. Rámkerült a sor,ám én hallgattam.Miért kell azt mindenki előtt elmondanom,ami csak reám és a Jó Istenre tartozik,gondoltam makacsul.A biblia is azt mondja:”…mikor pedig imádkozol,menj be a te belső házadba..”Márta néni többszöri felszólítására is mélyen hallgattam.Erre Ő imába kezdett bűnös lelkem érdekében,majd kiküldött a teremből.Szomorúan kóboroltam az üres folyosókon egész idő alatt.Megtudtam később,hogy odabenn azért imádkoztak,hogy az ördög távozzon belőlem,s bűnös lelkem el ne kárhozzon.Úgy hiszem,az ilyen módszerek nem voltak alkalmasak egy gyerek hitének  megerősítésére.Nekem addig teljesen rendben volt a szénám ezen a téren,de ezek után dacossá váltam,s minden hasonló eröltetésnek elleneszegültem.Ezt az”Ébredés”mozgalmat a kommunista eszmék terjedésének ellensúlyozására indította akkor az egyház. Ám az eröltetésekkel néha túllőttek a célon,s ilyenkor az eredmény nem válhatott elég sikeressé.”Térj meg”volt a jelszó,ami az egyik legszebb,s el is érhető cél lehetett volna enyhébb módszerekkel. Néha egy-egy kislány  „megtért”.Ennek híre azonnal elterjedt,s az egész osztály csodálattal nézte,hogy az addig vidám kis fruska,síri komolyságot eröltetett magára,tarka ruhái helyett állig begombolt szürkébe öltözött,melynek hossza a bokáit verdeste,s loknis haját ezután szorosan lenyalva viselte.Síri hangon,a Márta néni akcentusát utánozva beszélt,s a vidámságot száműzte életéből.A világi hívságok voltak az egyik legszörnyűségesebb bűnök.Egyikük hallatlan bánatát,s rossz kedvét látva,kérdésemre elmondta,hogy igen bűnösnek érzi magát,mivel azt álmodta,hogy gazdag.A „megtért”gyerek  fennkölt alvajáróként lebegett közöttünk,s a biztosan mennyekbe jutó gógös tudatával szemlélte elkárhozandó,bűnös lelkeinket,ajkain a kiváltságosak szánalommosolyával.Igyekezet azért továbbra is volt bennem,önként már magam is elmentem a vári ev.templomba,a megtérítő összejövetelekre.Ezt esténként tartották,a villanyt ilyenkor eloltották,csak derengő fények adtak némi tájékozódási lehetőséget.Az egész légkör misztikus volt,a szószékről csak egy síri hang suttogását hallhattuk,mely elkárhozásunkat ecsetelte.Bűneink súlyától roskadozva támolyogtunk ilyenkor ki a templomból. Márta néni módszerének helyessége szerintem vitatható volt,de személye többek között sem volt igen kedvelt,mert többet beszélt hatalmas énekesnői karrierjének lehetőségeiről,melyről hite miatt lemondott,mint a hitről.Ám az itt leírtakért bocsánatát kérem,hiszen már nem is élhet.Valószínüleg igazuk volt,s akkori énem éretlen eszem,s dacosságom miatt látta helytelenül e dolgokat.

 A Rákosi-időkben a Baár-Madast is államosították,csak a rendszerváltás után kapta vissza a ref.egyház.Ekkori első igazgatója az ifjú Bibó István lett,Ravasz Boriska, történelemtanárnőnk fia. Őt annakidején még csecsemőként egymással versengve tologattuk kocsijában az iskola folyosóin,ha anyja néha oda magávalhozta.A későbbiekben egy Arany János nevű fiatal vállalta az igazgatás nehéz feladatát.Az intézmény fennállásának 90.évfordulóján rendezett szép ünnepségen kérdésemre egy érettségi előtt álló diák elmondta,hogy Áprili Lajosnak,régi igazgatónknak verseit nem  tanítják az ő általa reformált Baár Madasban.E patinás iskola megalakulásának százéves évfordulóját ebben az évben /2007/ szép rendezvénysorozattal ünnepli.Olyan szerencsésnek mondhatom magam,hogy elemibe és gimnáziumba is egyházi iskolába járhattam,ami még korosztályom tagjainak is csak ritkán adatott meg.

KÜLÖNÓRÁK

Akkoriban nem volt lehetősége a fiataloknak olyan sokféle iskolánkívüli órára,elfoglaltságra,mint a mai gyerekeknek.Zene és nyelvtanuláson kívül szinte alig valami.Az iskolai tanításon kívül én délután zongora és rajzórákra is     jártam. A rajzot Jaschik Álmos jónevű magániskolájában tanultam,ahonnan sok neves grafikus is kikerült.Az órák heti három teljes délutánomat igénybevették.Ebben az időben ottani társaim közül egyre többen tűntek el.Csak a később terjedő suttogásból tudtuk meg,hogy titokban Palesztínába vándoroltak.Később egy kolléganőm is megpróbálkozott az ottani élettel,de hamarosan visszajött,nem vállalva a kibucok fáradalmait.Kétév után Jaschik Álmos meghalt,a rajztanulást nem folytathattam.A Baár-Madasi rajzversenyen a másodfik helyezést értem el.A jeligés pályázat eredményeit az évzárón hirdették ki,s ki kellett volna mennem a díj átvételére.Ám én nem jelentkeztem,noha többször is felolvasták a jeligémet.Csak azt sajnálom,hogy beadott,legjobb rajzaim ott maradtak,mert kitelepítésünk miatt már nem volt mód azok visszaszerzésére./ Korábban,kisiskolás korunkban Imrével együtt külön tornaórákra vittek szüleink az Attila úti iskolába.Engem még egy mozgásművészet-szerű tánciskolába is járattak,bár kamaszos mozdulataim nemigen igazolták ennek eredményességét.Nyolcévesen,mindössze két hónapig tanultam zongorázni,amikor tanárnőm egy növendékhangversenyre jelölt.Nevem mellé oda volt írva,hogy”két hónapja tanul”.Mint kezdő,a legelső voltam,s szerencsésen túl is estem feladatomon,pedig nagyon izgultam.A vizsga végén Országh Tivadar,akinek kottájából tanultunk,engem újra hallani akart.Puff neki,ez már sok volt.A nagy megkönnyebbülés után újra az izgalom!Bele is sültem a felénél ! A háború után Morzsika néni nevű hölgy tanított zongorázni,növendékeit ismeretségi köréből verbuválta.Odajött az Iskola utcába,Irénkét is ő tanította.Ha valamit mellé ütöttem,meghúzta hosszú copfomat.Év végén lakásán növendékhangversenyt rendezett,ahol mindannyian bemutathattuk tudásunkat. Kérésére a szülők ez alkalomra süteményeket vittek,s minden mama igyekezett az ünnepségre legfínomabb tortáját elkészíteni.Ám azokat nem láttuk viszont,helyette unalmas kekszeket ehettünk.Egyszer kiderült,hogy az élelmes hölgy másnapra saját vendégeit hívta meg,s kínálta a szülők süteményeivel.Később,mikor már működött a Margit-körúti zeneiskola,ott folytattam nem túl dicső „zenei pályafutásomat”A zongorát néhány év után a rajz kedvéért elhanyagoltam,amit tanárom,Vasady-Balogh Lajos –érthetően- igen zokon vett,s ennek hangot is adott.Országjáró művészként nem pazarolja drága idejét olyan növendékre,aki nem is gyakorol.Teljesen igaza volt,mert tényleg nem gyakoroltam.Be kell vallanom,én meg azt vettem zokon igaztalanul,hogy ő tanítás közben kekszet rágcsált.Nem tudom,miért voltam hozzá ilyen szigorú,hiszen nyilván megéhezett s nem volt szünet az órák között,amikor ehetett volna. Némi reménytelen próbálkozást még tettek szüleim zongora ügyben.A zeneiskolában egy igen öreg tanárnőhöz kerültem,aki mindig fázott,s csodálkozásomra alkarján muffal zongorázott. Ő egy darabot begyakoroltatott,s azt mondta,ha jön a tanfelügyelő,mondjam azt,hogy az volt feladva.No ezzel a zongorázás abbamaradt, ami ugyan némi ”dicsőséggel”  kezdődött, de csúfos kudarccal végződött. Érdekes,hogy míg Édesapámék generációja jól megtanult zongorázni,s azt valamennyien egész életükön át örömmel művelték,az én korosztályom,noha mindannyiunkat taníttattak rá,a tanulás befejeztével többé már nem zongorázott.Talán a jelentősége csökkent,mivel a gépzene korában több és kényelmesebb lehetőség adódott a zenehallgatásra.A számomra unalmas zongorázást már korábban felcseréltem a  rajzolással,ami főként mint kereseti lehetőség,majdnem egész életemen át elkísért.

Imre  szintén a Margit körúti zeneiskolában hegedülni tanult.Évzárón Édesanyámat kérdőre vonták,miért nem jelent meg fia egyetlen szolfézsórán sem ? Anyám e kötelezettségről mit sem tudott.Fiacskája nyílván únta a nem túl lebilincselő órákat./A sors fintora,hogy végül a hegedűn kívül „szolfézstanári”diplomára is szert tett./Tanára kitelepítésünk alatt  is buzdította a gyakorlásra.Hogy foglalkozzon vele,több napra le is utazott látogatásunkra Lakitelekre,vállalva a kamrai elhelyezéssel járó nehézségeket.Később, már Budapesten, ingyen tanította a hegedűlésre.Jelentős szerepe volt abban,hogy öcsém a hegedűs pályán érvényesült.Imre igen eredményesen vívott is,diákként megverte a későbbi  ifjúsági világbajnokot./Igaz,hogy az alatta lévő osztályba járt./ Ám a kitelepítés sportkarrierjének végetvetett. Lakitelken,-ahol egy sportoló akkoriban kincsnek számított-,helyhezkötöttsége ellenére is vitték távoli versenyekre Lakitelek színeiben. Ottani pinpongdicsőségére,egy ”népi bajnok” érmére máig is diadalittasan tekint.Még büszkébb munkakönyvébe  ma is olvasható  ”végzettsége hat elemi”bejegyzésre,mely pályamunkássága idejéből eredt./A munkakönyv akkoriban  vált kötelezővé,a segédmunkásoknak automatikusan beírták a kötelező 6 elemi végzettséget.

ÖTHÁZHUTAI, GALYATETŐI  NYARAK

A háború kezdetéig tartó,évenkénti galyatetői nyaralások indoka a magaslati levegő volt.Imre öcsém ugyanis asztmára hajlammal született.Korunk népszerű,szinte már fogalommá vált gyermekorvosa,Dr.Tulassay Lászlóné,Dr.Csoma Eszter tanácsára szüleim mellőzték a Balatonszabadiban vásárolt telekre tervezett majdani építkezést ./Ez szomszédos volt Jáky Ilonanéniék telkével,a telekhatáron közös kút is épült.A Draskóczy család ott később  építkezett is/ Orvosnőnk szerint akkor mindig ott nyaraltunk volna,s Imrének magaslati levegőre volt szüksége.Amíg nem épült fel a galyatetői nagyszálló,Ötházhután,a később Mátraszentimrének nevezett kis falucskában töltöttünk évente egy hónapot,a Jávor-panzióban.A falu a sok nyaraló ellenére megőrízte eredeti életvitelét.A vizet a falu határában lévő egyetlen forrásról hozták,ahol a nép hosszú sorokban várakozott a vízre.Alkonyatkor a házunk előtt vonult haza a csorda,s egy szemfüles kecske Imre nagy bánatára kikapta kezéből a bontogatott frutti cukorkáját.Az idilli békét néha felbolygatta a falu bolondjának itt-ott váratlan éjszakai felbukkanása.Ez ellen éjjelre bezártuk az ablakokat.Egy éjjel mi is felriadtunk idegen mozgolódásra.Édesanyám ijedten dörömbölt kezével a falon,melynek túloldalán a tulajdonosék aludtak.Nagymama is velünk volt akkor a szomszéd szobában,a ribillióban ő is résztvett.Végül a tulajdonosok siettek segítségünkre.Hogy ténylegesen mi történt,arról minket,gyerekeket már nem tájékoztattak.Legnagyobb esemény az autóbuszok érkezése volt,a fél falu odacsődült a nagy látványosságra.Sokat kirándultunk,Galyatetőre is,ahol már elkezdődött a szálló építkezése.Elkészülte után már ott töltöttük évente legalább egy hónapot. Mivel Édesapám dolgozott,s így csak hétvégeken lehetett velünk, helyére hétközben vendégeket hívtunk. Igy nyaralt velünk Rajkai Iduka,Lilinéni,szomszédunk,Csík néni,keresztanyám,s még többen mások.A szálló uszodájában tanultam meg úszni.Édesanyám átadott az úszómesternak,s míg soromra várakoztam,egy nálam nagyobb kis baronesz,a Hanna mindig arra kényszrített,hogy lépjek egyre lejjebb a lépcsőkön,míg végül már a fejem is alámerül. Ha nem engedelmeskedtem,nyakamat kezdte szorongatni.E miatt akkor az ottani úszás nem jelentett nagy örömet számomra.Az úszómester erőltette a vízbeugrást is.Mivel Hanna már elijesztett attól,hogy fejem a vízbe merűljön,nem fogadtam szót oktatómnak.Erre egyszerűen bedobott a vízbe.Mondanom sem kell,nem tanultam meg fejestugrani.Úszni is csak úgy,hogy nagy erőfeszítések árán fejemet minél magasabbra tartom a víz felszínétől.Így úszóstílusom egészen különössé vált,s a gyerekúszóversenyek rendezői beszervezésem érdekében meglehetősen passzívnak mutatkoztak.Hazafias neveltetésünket bizonyítja,hogy erdei sétáinkon minden kivágott fa tönkjére felmászva elszavaltuk a „Talpra magyart”.Mivel mindig vigyázni kellett ruháinkra,magatartásunkra,Galyatetőn mi,gyerekek nem éreztük olyan jól magunkat.Esténként szép ruhába kellett átöltöznünk,Édesanyám loknijaimat is átsütötte sütővassal,s az estélyiruhás vendégek között vonultunk be az étterembe.Egy ilyen alkalommal anyám éberségét elkerülve,magammal vittem a napközben lepkehálóval fogott pillangóimat,melyeket kis,szitával letakart homokozóvödörben gyűjtöttem.Az elegáns éttermen áthaladva addig lóbáltam vödröcskémet,míg a szita leesett,s a kiszabadult szerencsétlen,sérült lepkék özöne csapódott a vacsorázók asztalaira.A pincérek szó nélkül szedegették össze szerzeményeimet.Imre eredeti kis figurája /még messze volt az iskoláskortól/ igen népszerű volt a vendégek köréban.A Dréher sörgyárosék hatalmas kutyájuk pórázát gyakran kezébe adták,s nagy derültséget keltett,hogy a kutya húzta vezetőjét.Egy alkalommal-a liftben nem találva-,hiába kerestük a szálló egész területén.Végül a bárban találtunk rá,amint a zenészek között bőszen verte a nagydobot.A liftes külön zsámolyt szerzett,hogy Imre felérjen a kezelő-gombokig,s engedte,hogy naphosszat ő irányítsa a liftet.Mondta is neki,hogy fiává fogadja,amit Imre a liftgombok további nyomkodásának reményében könnyedén tudomásulvett,s e tényt készségesen Édesanyámmal is közölte.Csak akkor esett gondolkodóba,amikor hét végén érkező Édesapánk, számára csak kisebb ajándékot hozott.Reklamálására apám emlékeztette a változásra,s hogy ezentúl ajándékot is a liftestől várjon.Ez mélyebb meditációkra késztethette,mert a liftgombok nyomkodása számára hirtelen leértékelődött.A liftessel e témát érintő beszélgetése azonban mindmáig ismeretlen.Imre praktikus kis lélek volt,ezt a következők is megvilágítják.Mivel igen visszahúzódó gyerek voltam,orvosnőnk,Esztinéni tanácsára  szüleim pszihológushoz fordultak.Kozmucza Flórát,Illyés Gyula feleségét kerestük fel ez ügyben.Egyik kérdése az volt,hogy mit csinálnék,ha eltörnék egy poharat.”Sírnék és bocsánatot kérnék szüleimtől”,válaszoltam.Ugyanerre Imre a következő választ adta:”Összesöpörném és a szemétbe dobnám”./Több kérdés és tesztek alapján kiderült,hogy teljesen Édesapámra ütök./A galyatetői nyaralás után alig vártuk,hogy augusztusban a ménteleki tanya kötetlenebb világába mehessünk,ahol mezitláb rohangálhattunk,s akár hempereghettünk is a homokban.

A háború után természetesen galyatetői nyaralásaink megszűntek.Az egykori urak nyralóhelyeként emlegették,s átadták élvezetét a dolgozó népnek.A rendszerváltás előtt valamivel,Zsókával mi is kaptunk oda protekcióval szakszervezeti beutalót.Üdölőtársaink valamennyien igen jó elvtársak voltak.Ekkor már a mohó,szélsebes privatizációk korát éltük,s Galyatetőt a kedvezőbb vételár érdekében hagyták erősen leromlani.Minden düledezett.A lógó törülközőtartóink javítását végző munkás azokat csak annyira javította meg,hogy míg mi,a reklamálók ott vagyunk,kitartson.”Két hétig majd kibírja”mondta megelégedéssel a munkát végző szakember.Mégis szép volt ez a későőszi „nyaralás”, elmélázhattam a szüleimmel ott töltött időkön,minek eredménye az alábbiakban olvasható:                                                                                                                     

                                                  

                                                        ŐSZI EMLÉK

 

                                               Járom az őszi Mátra erdeit,                           

Bozontos fák közt múlt ösvényeit

Szemem míg az időben visszanéz,

Az erdő is,a múlt is ködbevész,

S az emlékekre rászáll tétova

Egy fél évszázad halvány himpora…

S míg sír a köd a sárga avaron,

A messzi múltat visszaálmodom…

Szállok tova,káprázat szárnyain,

Emlékezet ringó hullámain

S látom magam,mint copfos kisleány,

Erdőtől bolyhos ormok oldalán.

Apám,anyám és Imre volt velem

És Édesapám fogta még kezem,

Látom,szeme a fák közt mint kutat,

S mutatja mindig a helyes utat.

S oly biztonságos volt a nagyvilág,

Míg együtt volt a meghitt kis család !

Szüleim ma már nincsenek velem,

Bolyongnak messzi, égi réteken,

Útjaim már csak magam járhatom,

S az erdők mélyén róluk álmodom…

S hallom,hogy apám csendesen beszél,

A zúgó patak őróla mesél

És Édesanyám könnyű énekét

A szél susogva hordja szerteszét…

Érzem,hogy most is itt vannak velem,

S fogják szelíden tétova kezem

Halk arcukon mennyei áhitat,

S mutatják mindig a helyes utat !

 

 

A verselést a tanyai kertészkedés idejére vezettem be,aggódva szellemi tétlenségem esetleges következményeitől./A rímek összeszedése így némi gondolkodásra kényszerített./Így születtek meg „rigmuskáim”,melyeket bátorság lenne verseknek nevezni.”Alkotásaim”a száz évvel ezelőtti izlést tükrözik,ami a modern ember számára többnyire már nehezen élvezhető. Létrehozatalukkor a rímek kiagyalása igényelte gondolkodás játszotta a főszerepet.Ma már a versek rímek-adta lüktető dallamát szükségtelennek tartják.Sokmindenben régimódi vagyok,így a mai verselés zömét csak meghökkentő mondatok egymásra  halmozásának  tartom. Ezeket a prózától a gondolatok /ha egyáltalán vannak/ és a forma szaggatottsága különbözteti csak meg.Mivel szerény szókincsünkből adódóan valamennyi jelzőt a költő elődök már felhasználtak,a modern utakon trappoló versírók elképesztő,minél oda nem illőbb jelzőkkel igyekeznek kitűnni,s magukra a figyelmet igen sikeresen felhívni.Egy író-olvasó találkozón egyik többszörösen díjazott ifjú költő-titán  kifejtette,hogy a versbéli mondatoknak nem szükséges értelmüknek lenni,az ugyanis lényegtelen.Ha kacsa lettem volna,hápogni se tudtam volna erre a kijelentésre.Rá kellett döbbennem,hogy noha mindig szerettem a verseket,lényegüket illetően teljesen tudatlan maradtam.E rádöbbenés erősen elbizonytalanított,de küzdöttem „avíttságom” ellen,s –ha kissé csüggetegen is- ,megpróbálkoztam teljesen értelmetlen szavak egymásrahányásával./ pl.:”vadlila bánat horkol a csüngő fákon”/ Lehet,hogy ez már őrületes mélységeket feltáró valódi vers lett, mégis valami azt sugallta,hagyjak fel végérvényesen a „költészettel”.Mivel a kapálást már úgyis is abbahagytam,ez nem esett nehezemre,sőt hasznomra vált e fertőződéstől mentesülnöm./Be kell vallanom,előfordult,hogy kapálás nélkül is rímek faragására vetemedtem./ ”A vers érzelmet fejez ki”,tanították a Baár-Madasban.Egyik élvonalbeli szavalóművésznőnk néhány évtizede büszkén jelentette ki,hogy ő „értelemmel”szaval.Minden szónak súlyos nyomatékot adva hatalmas értelmével sikerült földbe tipornia jobb sorsra érdemes verseinket. Az érzelmet a mai,magát kultúrembernek tartó értelmiségi borzadva  megveti.Az divatjamúlt,a nemes matériától távolálló,lesajnálandó károsodás,ami csak  a szellemileg alultápláltakat keríti hatalmába.A modern művelt ember  csak az eszére hallgat.Pedig az emelkedett  érzelmek legszebb tulajdonságaink,ezek emelnek  nagybetűs EMBERRÉ. Néhány negatív érzelem miatt kár valamennyit sutba vágni.Az érzelmeket a neveltetés során jó irányba kell terelni,nem kiirtani.A legszebb dolog a világon,a szeretet is: érzelem ! A Biblia talán legszebb sorai is erről szólnak a „Szeretet himnuszában”:”A szeretet soha el nem fogy…..ha pedig szeretet nincs énbennem,SEMMI vagyok” Hiányát egyre ridegebbé váló világunk elsívárosodása is igazolja.E lelkipusztaság szülöttei darabolják fel a mamát,s dobják kútba a papát.De térjünk át egy másik műfajra,a modern festészetre,melynek egyes irányzatait a falánk enyészet remélhetőleg hamarosan elnyeli.Ellentétben a versekkel, itt szerintem sem  fontos,hogy egy kép valamit ábrázoljon.A jó színhatás,szép forma is lehet esztétikus,s díszíthet jól egy modern lakást.De egy részeges kör egy áthúzott vonallal,vagy három görbe sáv primitív ecsetkezeléssel,-bármilyen fennkölt címet is írnak alá-nem tud elragadtatni.Elkövetőjük elismertsége szerintem csak az irányítható kortárs kritikusok gyávaságának köszönhető./ Bár Picasso az említetteknél jóval kidolgozottabb képeivel maradandót alkotott,ő is „mennyit lehet a néppel megetetni”jelszóval festette akkor szokatlan képeit./ Érthetetlen,hogy az ilyen „alkotások” festőinek ehhez miért kellett hosszú éveken át a Képzőművészeti Főiskola jobbsorsra érdemes padjait koptatni?A TV képernyőjén gyakran szakemberek garmadája méltatja,elemzi, értékeli,magyarázza a művész alkotásait.Én az előre  rámtukmált áhítattal már alig várom az új zseni képeit,de bemutatásukkor nem tudom,melyikünk is az őrült? Belátom,nézeteim nem helytállóak,izlésem ferde és kificamodott,mégis hangot adok egy kívülálló laikus véleményének.Igazat adok zenész öcsémnek,aki azt mondta:”a zenét nem magyarázni,hanem hallgatni kell”.Nos,a képekkel is csak egyvalamit kell tudni tenni:gyönyörködve nézni !

 

ÚSZÁS,KORCSOLYA,BICIKLIZÉS                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     

Mozgáslehetőségünk az Iskola utcában is adódott.Eleinte csak a kb.70 m.-es folyosókon rolleroztunk,melynek hosszúsága lehetőséget adott a nagyobb felgyorsulásra is.A kis,háromkerekű biciklit is ott használtuk.Később nyáron úszni jártunk a margitszigeti Sport uszodába,ahol csodálattal néztük Hidvégi toronyugrásait,vagy a közelebbi „Császár”vizében lubickoltunk az eredetileg Tiszára vonatkoztatott,erősen módosított rigmus ellenére:”Ki a Császár vizét issza, - Saját vizét issza vissza.” A belépők nem voltak megfizethetetlenek,mint manapság.Télen korcsolyáztunk.Akkoriban szinte minden iskolaudvart a pedellusok egy slaug segítségével vízzel fellocsoltak.Fagyasztásáról az olcsó természet gondoskodott.Egy kisebb helyiségbe betettek egy dobkályhát,ez volt a melegedő.A padozatot deszkákkal borították,hogy korcsolyával belehessen menni.A belépő minimális volt,akinek erre sem volt pénze,segített néha a hó lekotrásában,s ingyen korcsolyázhatott.Az iskolások paradicsoma volt az ilyen pálya,felnőtt oda a viharosan száguldozók miatt nemigen kívánkozott.Kisebb koromban a közeli Mária téren is korcsolyázhattunk,ahol reggeltől estig egyetlen  lemezt,a „Bel amy”slágert játszották.Akkoriban a korcsolyát mindennapi magasszárú cipőnkre kellett felcsavarozni.Mivel a pálya közel volt lakásunkhoz,Édesanyám otthagyott,gondolva,hogy egyedül is haza tudok majd menni.Ez valóban így is volt,csak az egyik korcsolyát nem tudtam leszerelni.Nem mertem erre senkit megkérni,inkább fél lábamon korcsolyával indultam haza.A csattogás az utca csendjét felverte,s elég sok csodálóm akadt.A csúcsot házunkban értem el,ahol a visszhangos lépcsőház  csattogó lépéseimet sokszorosára felerősítette.A korcsolya éle nehezen élte túl e megpróbáltatást,újra kellett éleztetni.A háború után a távolabbi Szilágyi Erzsébet gimnázium pályájára jártunk,ahol legtöbben már ismertük egymást.Voltak sztár-kislányok,akik már tánclépéseket is elkövettek,s egy-egy „nagymenő”fiú keringett körülöttük.Én csak száguldani tudtam,hosszú copfjaim messze lobogtak utánam.A táncolás sehogysem siketült.Ennek ellenére a jégpálya bálványa,Gigi,a későbbi híres TV operatőr  egyszer mégis odajött hozzám,s kezét nyújtva invitált egy körre.E nagy megtiszteltetéstől annyira megilletődtem,hogy az első lépések után hasraestem,s elterültem,mint egy béka.Túl dekoratív nem lehettem,mert Gigi azonnal  faképnél hagyott.A Moszkva téren is korcsolyáztam,az egész teret felöntötték.Jelmezes rendezvény is volt ott,amiből nem csináltak nagy ügyet,mindenki egy papírálarccal korcsolyázott.Imre a kert lejtőin a sízést  is gyakorolgatta,bár erre a hely igen kevés volt.

A biciklizést is akkor tanultuk. Nemcsak az Iskola utca volt tanulópályánk,hanem a Batthyány tér is.Kontra nélküli gyerekbiciklikkel jártunk,melynek pedálja akkor is pörgött,ha lejtőn haladva nem pedáloztunk.Igyekeztünk egymást felülmúlni különféle bravúrjainkkal,melyek csúcsát az elengedett kormány,s felhúzott lábunknak a keresztmerevítőre helyezése jelentette.Eközben a kormány nem az egyenes utat követte /a maihoz hasonlóan/, hanem gyanúsan csukladozott jobbra,balra. Imre egész kicsi korában kapott egy háromkerekű biciklit karácsonyra.Sehogysem boldogult a pedálokkal.Valószínűleg álmában tanulhatott meg biciklizni,mert reggel felébredve felpattant biciklijére,s szélsebesen karikázott az ebédlőasztal körül.E bicikli tulajdonlása egy alkalommal kétségessé vált.Imre nem akarta bevenni a panaflu nevű gyógytablattát.Szüleim mindent elkövettek ennek bekövetkezése érdekében mindhiába.Apám megragadta a legújabb kincset,a biciklit azzal,hogy akkor azt odaadja a Soltész gyerekeknek.Eltökéltségét bizonyítandó,a biciklit ki is tolta a folyosóra.Imre hajthatatlan maradt.  Én,hogy pédát mutassak,hirtelen bekaptam az orvosságot. Csodálkoztam,hogy nemes tettem ellenére Édesanyámtól inkább dorgálást,mint dícséretet kaptam.A panaflu végül mégis kínlódások közepette lenyeletett,a bicikli megmaradt.Akkoriban a bicikli,-a kétkerekű is- csak játék volt,többnyire gyalogoltunk.Azt megszoktuk és természetesnek vettük.A Baár-Madasig,-ahova nyolc éven át gyalog jártam-, fél órát vett igénybe az út,ugyanennyi vissza.Jöhetett kemény tél,hóvihar,jeges út,záporeső,meg se kottyant.Semmi nem ártott meg és semmi nem okozott fiatal szervezetemnek nehézséget./Nem így később !/

KORABELI  VILLAMOSOK

Ritkán szálltunk villamosra.Ezek peronja teljesen nyitott volt,derékig érő kis vasrácsos ajtók leeresztésével szállhattunk le.Unokaöcsém kisújja gyerekkorában e rácsok közé szorult,s az végső ujjpercét levágta.A szellős peronon a vezetők télen hatalmas odarögzített halinacsizmákba léptek,hogy a nagy hideget abban állva kibírják.Tolóajtóval zárhattuk le a kocsi belsejét,melynek tere egy szíjjal ketté volt választva.Egyik oldalon a távolabb utazók,míg a másikon a „kisszakasz”utasai tartózkodhattak.Ezek fizetésül„tantusz”-t használtak,az érméket erre a célra állított üvegfalú perselybe dobták.A bedobás tényét így pontosan ellenőrízni lehetett.Tárolásukra mindenkinek volt egy zsebretehető hengeres réztokja,amiből könnyű volt az adagolás.A hosszú távra utazók jegyeit a közöttük furakodó kalauz lukasztgatta.Ugyancsak ő adta meg a jelzést az indításra egy, a lógó kapaszkodók közé vezetett szíj megrántásával,melynek végére szerelt csengetyűje a vezető fölött a rándításra megszólalt.Kényelmetlen,lécekből világos-sötétsávosan kirakott fapadokon ülhettünk.A villamospályák nem az utak közepén,hanem annak két szélén húzódtak. A csikorgó,nyikorgó villamosok szokszor nagyon tömöttek voltak,lógtak a lépcsőkön,a potyautasok még az ütközőkön is.Édesapám egyszer a kitömött villamoson belsőzsebében  egy kezet észlet.Megragadta,ám az illető kirántotta kezét,s leugrott a villamosról.Édesapám tolvajt kiabálva kívánta elfogatását.A villamos azonban nem állt le,s a tolvaj odakiáltotta lentről apámnak:”Az úr zsebébe legfeljebb tenni lehetett volna!”Ami igaz is lehetett,mivel apám akkor egyetemistaként nem sok pénzzel rendelkezett.

GYERMEKORVOSUNK,, ESZTI NÉNI

Már említett gyermekorvosunknak,Dr.Csoma Esztinéninek kicsi korunkban nem voltunk a rajongói.Már a neve is értelmetlen volt szerintünk,s mi egy értelmesebb néven csomag Esztinéninek neveztük.Rendelőjének várószobájában tarka hímzett párnák között várták a megszeppent gyerekek sorsuk beteljesedését.Külön rosszpontokat vívott ki gőzölésre vonatkozó előírásaival.Édesanyám ölében,nagy törülközővel letakarva kellett a fazékból áramló forró gőz fölé hajolni.Majdnem meggyulladtam.Kiáltottam is segítségért,hogy „ég az egész világ,ég nagymagyarország!”/ami újabb bizonyíték hazafias neveltetésünkre/de senki nem jött segítségemre. Szörnyű tortúra volt,amikor szamárköhögésünk idején Esztinénihez kellett járnunk injekciókúrára.Ennek kivédésére igyekeztünk mindent elkövetni.Lakásához közeledve a földrevetettük magunkat,s minden fába,kőbe megkapaszkodtunk,hogy Édesanya ne tudjon minket hozzá vonszolni.Közben hangosan segítségért kiáltoztunk.A nagy ribillióra az egész utca felfigyelt,a járókelők összegyűltek, s különféle megjegyzéseket tettek a brutális anyára.Édesanyám helyzete sem lehetett könnyebb a mienkénél.Esztinéni kapuja előtt újra térdre vetettem magam,s hangosan könyörögtem a Jóistenhez megmenekülésemért.Szamárköhögésünk gyógyítására az óbudai gázgyár környékén is gyakran sétálgattunk Eszti néni tanácsára.Valószínüleg a kiszivárgó gáznak lehetett a betegséget gyógyító hatása ?Ha vizsgálatra mentünk, le kellett vetkőznünk,hideg vasdarabokat nyomott bőrünkre,s össze-vissza kopogtatott.A belénkdöfködött injekciókról már nem is beszélve.Én külön is nehezteltem rá,mert egy alkalommal az összes cuclimat elvitte magával,amik nélkül,-érthetően-, el sem lehet aludni.S ráadásul pont akkor,amikor  Édesanyám szerint egész Magyarország cuclihiányban szenvedett és sehol nem lehetett cuclit kapni!E miatt Esztinénit végtelen önző teremtésnek tartottam,aki képes a gyerekek értékeit is megkaparintani.Ezenkívül a felnőttektől jogosan elvárható lángelmét sem tulajdonítottam gyarló személyének.Amikor rendelőjében Imrének injekciót adott,azt mondta,hogy a szoba másik végében az üveggömbben úszó aranyhal csípte meg.Hogy is ugorhatott akkorát az a hal,hogy odamenjen Imrét megcsípni ?Ilyent gondolni nagy ostobaság!Később természetesen véleményem megváltozott,s ma is végtelen hálával gondolok lelkiismeretességére,s köszönettel adózom odaadó,magasszintű és áldozatkész  munkájáért,minek következtében mindketten egészségben felnőhettünk!

FOGORVOSI  MEGPRÓBÁLTATÁSOK

Fogorvosunk,-míg anyám húga hozzá nem ment egy szájsebészhez-, Dr.Rádóczy László volt,alacsony,hajlott kis ember,feje búbján néhány vörös hajszállal.Nagyon jó fogorvos volt,Édesanyám még fiatalasszony korában Irénnéninek ajánlotta,aki előzőleg érdeklődött iránta.Fess,magas fekete fiatalember,mondotta Édesanyám.A bemutatkozáskor Irénnéni,aki akkor 20 év körüli lehetett,a nevetéstől szóhoz sem tudott jutni.Rádóczy többszöri kérdésére sem árulták el hihetetlen jókedvük okát.Egyszer foghúzásra került a sor.Irénkével együtt vittek a mamák be hozzá a MÁV kórházba.Az első delikvens odabenn elkezdett bőgni,s ezt hallva az odakinti szintén hangos bőgésre fakadt. Harsogott az egész kórház kettőnk nem mindennapi teljesítményétől.A végén Rádóczy csak azért rimánkodott anyáméknak,hogy ezt a két gyereket többé együtt nehogy idehozzák!A foghúzásom altatással történt.Szörnyű volt,amikor arcomra dobták az éteres maszkot.Kábulatomban hernyók milliói nyüzsögtek kavarogva szemem előtt.S e közben még számolnom is kellett.Hangom egyre halkabb és artikulátlanabb lett,végül már nem jött ki szó a számon.Ám egyszer csak felébredtem,s láttam Rádóczy arcát,amint fogam kihúzása közben erőlködik. Gyorsan még rausot,hallottam,s újra kábulatba estem.

Ötéves koromban kivették a vakbelemet.Előtte egy dunapari sétánkon szüleim csodálkozva látták,hogy szaladgálás helyett fáradtságra hivatkozással minden padra leülök.A műtét sikerült,de étermérgezést kaptam.Nem tudtam semmit sem enni,mindent azonnal kihánytam.Ez napokon át tartott,az orvosok konzíliumot tartottak felettem.Emlékszem nagy örömükre,mikor az első kávéskanálnyi adagot nem látták viszont. Nagynehezen jöttem csak rendbe.

LEGSZEBB EMLÉKEIM,A KARÁCSONYOK

Az Iskola-utcai karácsonyok leírhatatlanok.Talán legszebb emlékeim a földtől mennyezetig érő fenyőfa ragyogásával,a gyertyafüst és fenyő különös illatával. Kezdetben még valamennyiünk karácsonyfa-gyujtásán is részt vettünk.Ám ahogy terebélyesedtek a családok,ez egyre nehezebben vált  megvalósíthatóvá.Végül a közös ünneplés Buza Kiss Lajosbácsiék családjával állandósult.Velük együtt éltük át gyerekkorunk egyik legszebb csodáját.A szokatlan csillogás és ragyogás,az angyalkák és kis Jézus csodavárása,az áhítatos imádkozás és a misztikus történések egy mesevilágba röpítettek.Érthetetlen sokak javaslata,hogy alma,mézeskalács  és dió legyen a fákon.E prózai díszítéssel elvész az egész varázslat a gyerekek számára,ahol csillog a pici ház,ragyog a kicsi madár,ezüst a kis templom,s minden más,szebb,mint a valóságban.S a csillogó díszek sokszorosan visszaverik a gyertyák fényét.Ez a káprázat adja a csodát. Mi lehetne más a szólás szerint „úgy felcicomázva,mint egy karácsonyfa”,ha nem a karácsonyfa? Felnőtt fejjel természetesen tudom,nem ez a karácsony lényege,de egy kisgyerek számára ez a varázslat a maradandó,s különbözteti meg a karácsonyt a többi hétköznapi eseménytől.Egyetlen dolog aggasztott mindössze a karácsonyestéken,az,hogy Édesapám mindig pont akkor ment be az elzárt szobába az újságjáért,amikor már ablakunknál járt az angyal.Igen tartottam attól,hogy meggondolatlan magatartásával esetleg elriasztja,s máshová viszi ajándékainkat.Ez szerencsére nem szokott bekövetkezni,sőt pont akkor szólalt meg mindig hivogató csengője,s mi végre beléphettünk a csodák színhelyére.

BÚZA  KISS  LAJOSBÁCSIÉK

Lajosbácsiékkal igen gyakran találkoztunk,egy időben minden vasárnapot együtt töltöttünk.Egyszer ők jöttek hozzánk,majd mi mentünk hozzájuk.A Délivasúton,egészen a sínek között volt szolgálati lakásuk,lent az irodákkal,fent a lakásokkal.Télidőben,mikor a gyaloglás már kellemetlenné vált,a háziak mindig adtak két pengőt a hazatérőknek taxira.Ezt neveztük „vándor kétpengősnek”Igen praktikus megoldás volt,mert a taxizóknak semmi  pénzébe nem került.Ottani játékaink között fontos szerepet játszottak az ide-oda tolató mozdonyok,melynek kerekei alá különféle apróságokat helyeztünk.Csodálva szemléltük a szétlapított kétfilléreseket,sörösüveg kupakokat.Sokat bicikliztünk,s vele jó hatalmasakat zuhantunk.Egy ideig Irénkével babázással töltöttük az időt,de hamarosan rájöttünk,hogy azt mind a ketten únjuk,s más játékra váltottunk.Mindig gyalog tettük meg az utat hozzájuk a Batthyányi u.-Hattyú u.-Moszkva tér-Krisztina körúton.Utunk a Vérmező mellett vezetett, melynek színtje akkor vagy 2 m.-vel mélyebben helyezkedett el,s katonai gyakorlótérnek használták.Lent végezte a katonaság lovas-gyakorlatait.Tempósan vágtáztak a hatalmas körpályán.Mi föntről,a járdáról,mint egy töltésről gyönyörködhettünk produkciójukban.Ezt a járdaszakaszt,ahonnan őket is láthattuk-a Moszkva tértől a Déli vasútig-„Rozis oldalnak” neveztük el,mert itt korzóztak vasárnap délutáni kimenőjükön  a vidékről Budapestre került háztartási alkalmazottak./Édesapám megtiltotta,hogy cselédnek nevezzük őket.Ugyancsak nem volt szabad bárkit is prolinak neveznünk./A sok Rozika  megtartotta akkor még szokásos népviseletét,sok egymásra rakott apróráncos bő tarka szoknyájukat még derekuk alá helyezett körpárnával is kitömték.Hátul összefonott copfjukba piros szalagokkal sétáltak,a menyecskék fejkendősen.Legtöbbjük sváb leány volt,s rövidke vasárnapdélutáni kimenőjüket kihasználva   tarka,hullámzó tömeget alkotva sétáltak büszkén kiskatonáik társaságában.A Vértmezői lovaglópálya a háború után megszűnt,s a sitt elszállítás zseniális megoldásaként a budapesti épületek romjaival a területet feltöltötték,s parkot alakítottak ki rajta./

SOLTÉSZÉK,, A  HÁZMESTERÉK

Mennyezetig érő karácsonyfánk házhozszállítója és felállítója Soltész bácsi voltA házmesteri teendőket a Soltész-család látta el,ők tartották rendben a házat,gondozták a kertet.Az öreg nagybajuszú Soltészbácsi ezermesterként minden fizikai, szerelési munkát nem csak az épületben, hanem a lakásokban is szakszerűen elvégzett.Mindenre vállalkozó kedvét mutatja,hogy az ostrom idején a közelünkbe esett,ám fel nem robbant hatalmas bombát némi „erősítő”beszívása után, tudtunk nélkül,s a tűzszerészek kiiktatásával egyszerűen egy katona segítségével felrakta egy talicskára, s nem sokat teketóriázva a Dunába dobta. Felesége,Soltésznéni  volt a házirend éber őre,ki minket,gyerekeket is gyakran rendreutasított.Ezt elkerülendő,igyekeztünk a köztünklévő lehető legnagyobb távolság betartására.Rendszerint sötét fejkendőben járt,de néha látható volt őszülő kontyja is.Imre öcsém meglátva a tanyai tartózkodásra igen praktikus új kontyviseletemet,nem túl nagy elragadtatással konstatálta,hogy túlontúl alkalmazkodtam a tanyai élethez,mert már a frizurám is „Soltésznénis”lett.

Irénke,a menye gyüjtötte be esténként minden lakást végigjárva a napi szemetet.Férjével kapcsolatosan különös élményünk volt lakitelki kitelepítésünk idején.Akkor a Rákosi-idők legsötétebb éveit éltük,állandóan rettegve attól,mikor visznek mindannyiunkat tovább,Szibériába.Előző héten a környékünkről elhurcoltak két volt  katonatisztet is,kik a féktelen terror elől ottani szőlőjükbe húzodtak meg.Éjjel mentek értük,nagy teherautóval,hallottuk a motor berregését.Az autó akkoriban feltűnést keltett,csak a hatóságok használták,a lakosság lovaskocsikkal vagy biciklin közlekedett. Egyik este ismét autóberregésre lettünk figyelmesek. Gyomrunk az ijedtségtől összeszorult,s aggódva figyeltük,merre haladhat.A zúgás erősödött,s udvarunkon feltűntek reflektorának fényei.Majd előtűnt a teherautó is,ugyanolyan,mint amilyennel elhurcoltak Budapestről.Az autó leállt előttünk.Hallottuk,amint az eléje siető házigazdától Búza Kissék holléte iránt érdeklődnek. Lábaink a földbe gyökereztek, verítékcseppek patakzottak rajtunk.Kopognak az ajtón,s a belépő ember a halvány petróleumlámpa fényében ezt mondja,hogy „Soltész”vagyok.Nem fogtuk fel mit mondott,még mindig a rémület  hatása alatt álltunk.Mire harmadszor is elismételte nevét,jöttünk csak rá,hogy látogatónk érkezett.Kiderült,hogy kocsikísérőként a környéken járva nyílt lehetősége meglátogatásunkra. Egy szép,zománcozott vizeskannát hozott ajándékba. Sajnos,képtelenek voltunk feloldódni. Alig tudtunk beszélni. Bizonyára csodálkozott barátságtalanságunkon.Szomorú,hogy a későbbiekben sem tudtunk magyarázatot adni akkori zord magatartásunkra,mivel őket is kiköltöztették az Iskola utcából annak lebontása miatt.E látogatás is bizonyítja,hogy nem csak a rokonság,hanem a ház valamennyi lakója,mint egy nagy család,összetartott a nehézségekben is. Igy Stádler Tomi is felkeresett számkivetettségünkben,az egész napi utazást igénylő,távoli Okányba,mert mint vasutas,volt utazási kedvezménye,s felesége,Winkler Csöpi is meglátogatott nehezen engedélyezett áttelepülésünk színhelyén,Lakitelken,holott őt csak az óvóhelyről ismertük.Amikor –megkapva az amnesztiát-én utaztam fel elsőnek a családunkból Budapestre álláskeresés céljából,Winklerék meghívtak a vendéglőjükbe egy ebédre.Én resztelt májat választottam,s az egész Stádler-Winkler család ott ült az asztal körül,s érdeklődve nézte falatozásomat.Kést nem kaptam,s a villával próbáltam egy nagyobb falatot elvágni,ám nem a máj vált ketté,hanem a villa.A letört darab a mennyezetig ugrott,a szaft szétfröccsent,én pedig a föld alá szerettem volna süllyedni szégyenembe.A pincérek nyomban hatalmas erőmről élcelődtek. Kedvességüket azonban ez a kaland nem csorbítja.

A  GY. CSALÁD

Meg kell még említeni a „szegény rokont”aki szegrül-végrül valahogy a családhoz tartozott,s gyakran feltűnt az Iskola-utcában. Őt, a teljesen egyedül maradt Ilonanénit,-Vilma-nagyanyám előző házasságából örökölt „mostoha leányát”- budapesti tartózkodása idején mindig más család látta vasárnaponként vendégül.Ő Nagyatádról utazgatott fel budapesti árvaházban nevelkedő kicsiny  unokájának, Ferikének  látogatására./ Nemzeti büszkeségünk apjáról van szó/.  Szerénysége nem tiltotta a vasárnap esedékes,általa óhajtott menü-sor megnevezését,s távoztakor a háztartási alkalmazottakat igyekezett hallgatólag rábírni,számára tetemesebb mennyiségű,ínycsiklandóbb maradék becsomagolására.Mivel utódja Kossuth, Batthyány, Andrássy, Teleki, s Bethlen nyomába lépett,leírom vele kapcsolatos igen régi,hézagos emlékeimet,s mindazt,ami e családról rokonaim,szüleim,vagy régi írások alapján tudomásomra jutott. /Családunkban,tudomásom szerint eddig csak egy miniszter volt,Grátz Gusztáv,aki pénzügy és külügyminiszterként tevékenykedett a kilencszázas évek első felében./

Vilma nagyanyám első férje özv.Hatházy Ferenc,jogot végzett jómódú földbirtokos volt,aki annak a Debreceni Dohánygyárnak volt alapítója és igazgatója,melyet most számolt fel ükunokája.Szívbaját ausztriai szanatóriumokban kezeltette,ott is érte a halál.Koporsóját a debreceni állomáson ünnepélyesen fogadó polgármester hosszas beszédben méltatta tevékenységét.Ez a „Dohánygyár”c.ujságban egy teljes oldalon olvasható,s róla,mint Debrecen egyik, sok embernek kenyeret adó jótevőjéről emlékezik meg.Az”Ujság”c.kolozsvári napilap közli a búcsúztató lelkész ugyanakkor elhangzott hosszú beszédét.A Rajkai család puritán életmódjával ellentétben Hatházy Ferenc első házasságából való egyetlen lányát,Ilonát fényűző körülmények között nevelte.Az egykori legnépszerűbb női ujság,a ”Magyar Úriasszonyok Lapja” /a háború előtt már”Magyar Nők Lapja”,melyre Édesanyám is előfizetett/ „társasági rovata”tudósít a bálokról,s az ott megjelent előkelőségek kosztűmjeiről is. A bálozók közűl kiemelte Hatházy Ilonkát,akinek nagy feltűnést keltett marabú tollakkal díszített ragyogó tüllruhája..Lovagjainak egyike Gy.Ferenc lehetett,ki végül is elnyerte Ilonka kezét.A boldog férj dzsentri családból származó földbirtokos volt,aki a   feltételezések szerint költekező életmódjából adódó pénzzavarai miatt véget vetett életének.Édesapámmal egyidős pénzügyőrtiszt fia,Géza,örökölte a költekező hajlamot, /erre apám is utalt közös cirkvenicai nyaralásuk idejéből / s  kártyaadósságai miatt ő is főbe lőtte magát. Ötéves korában árvaházba kerülő kisfiát,Ferikét nagyanyja, Ilonanéni / a tüllruhás Ilonka / látogatta,kit én már csak öreg néniként ismertem.Akkor már görnyedten járt,nagy,húsos orra,s vöröses,dauerolt, rövid, igen ritka haja volt.Idejének nagyrészét a házunkkal szemben lévő trafikban töltötte,ahol naphosszat beszélgetett az ott üldögélő trafikosnénikkel./Hogy milyen kicsi a világ,jellemzi,hogy fogorvosommal folytatott beszélgetéseim során egyszer kiderült,hogy az egyik trafikosnéni az ő Édesanyja volt,egy más beszélgetés alkalmával az is,hogy ő férjemmel együtt raboskodott Recsken./ A trafikba én is gyakran jártam Édesapám részére cigarettát vásárolni.A szép kékdobozos”Extrát”,vagy a rózsaszíndobozos”Mirjam”-ot.Ott vettem rádióújságunkat,az ”Antennát” is. Ilonanéni érkezésének híre seholsem keltett nagy lelkesedést,túl népszerűnek nemigen volt mondható az Iskola-utcában,pedig még meg sem született dédunokája.

HÁZUNK  BÉRLŐI

Házunk nem rokon lakói közül meg kell említeni Stádler Antal fodrászmestert,a ház zseniális légó-parancsnokát,akinek fehér köpenyét látva Imre öcsém mindig sírásra fakadt,összetévesztve az injekciókat adó doktorbácsikkal. Ő volt gyerekkorunk Mikulása. Abban is nagyot és hiteleset alakított,annyira,hogy én bőgve vártam érkezését,hiszen köztudott,hogy a rossz gyerekeket elviszi. Mivel meggyőződésem szerint öcsém feltétlenül ezek közé tartózott,aggasztott,hogy őccs nélkül maradhatok.Én természetesen jó voltam,s gondolata sem merült fel bennem annak,hogy engem is elvihet. Már a szomszédos lépcsőházból áthallottuk lassú,hatalmas,döngő lépteit.Amint a folyosón ablakaink előtt elhaladt,onnan lánccsörgés és az elhurcolt rosszgyerekek sírása hallattszott./Ezt Tomi fia produkálta./ Püspöki díszruhában,/ehhez könnyen hozzájutott,mert a szomszédos Anna templom katolikus köreiben is vezetőszerepe volt,/ impozáns süveggel a fején,méltóságteljesen lépett be piros celofánnal letompított világítású lakásunkba, kezében nagyratömött zsákkal. Óriási felelősségrevonás következett,összes bűneink fejünkreolvasásával.Majd előkerültek a zsákból azok a játékok,amire mi is nagyon vágytunk,de a szívtelen Mikulás mind visszatatte,mondván,azt a másik házbeli jógyerekeknek viszi.Lógó orral néztük,amint kifelé indul,de az utolsó pillanatban megkönyörülve rajtunk mégis visszafordult,s csak megjavulásra vonatkozó ígéreteink után kaphattuk meg végre ajándékait.Egyik évben a tompított világítás ellenére a két fiú,Imre öcsém és Búza Kiss Lajcsi gyanúsnak találta a Mikulás merev arcát.Pléből van,állapították meg távozása után.A következő évben Stádler bácsi álarc nélkül mikuláskodott. Bozontos szemöldöke és hatalmas szakálla eltakarta arcvonásait.Zord arccal olvasta fejükre előző évi gyanusítgatásukat.”Ti tavaly összetrafikáltatok,hogy az én arcom pléből van,gyertek ide,fogjátok meg,hogy ez plé-e ?”A két fiú megszeppenve hátrált,elképedtek a  Mikulás mindenttudásán.Minél erélyesebb volt a felszólítás,ők annál inkább hátráltak.Végül megsemmisülve kénytelenek voltak kicsi ujjukkal arcát megtapogatni. Stádlerbácsi a ház elkészülte óta ott lakott,apámmal együtt gyerekeskedtek. Szép megnyilvánulás volt részéről,amikor a ház felépültének 50.évfordulójára nagyszabású ünnepséget rendezett. Színhelye a kert volt. Szívét-lelkét beleadta ebbe is,mindenféle szórakoztató-kelléket beszerzett.Volt kuglipálya,hideg sör,s a tágas  lépcsőházban kurblis gramofon zenéjére táncolhattunk. Minket,gyerekeket is mozgósított. Nekem piros krepp- papírból rózsákat kellett készíteni,s azokkal a bokrokat feldíszíteni.A ház lakói összegyűltek,a hangulat egyre emelkedett,ám az éneklés kezdetén a rendőr a falon túlról csendre intett.Az utcáról egy téglát is bedobtak,amiről csak most,utólag szereztem tudomást.Ez a kis rendezvény is mutatja a ház valamennyi lakójának családias,jóban-rosszban egyaránt megnyilvánuló összetartását.

Nyáron,a nyitott ablakokon át időnként kellemes zongoraszó áradt,s vegyült az orgonaillattal.A földszinti Darnay Géza játszotta művészien többek között a Liszt „Szerelmi álmokat”,a „Madár vígan dalol”-t,a”Holdfény szonátát”.Édesapja hozta létre a híres sümegi múzeumot./Ott utcát is neveztek el róluk./Időnként hozzánk is feljött,előfordult,hogy magas termetével a nyitott ablakon át a folyosóról könnyedén átlépve odaült az üres szobában zongoránkhoz,s Édesapám délutáni szunyókálásából zeneszóra ébredt.A földszinti Szendreiék szép szőke lányának,Olgának volt a vőlegénye,majd férje.Olga hadbavonult férjét mindenhová követte,így az ostrom idején nem tartózkodott óvóhelyünkön. Édesapám is gyakran,s jól zongorázott,legszívesebben Csajkovszkit,s magyarnótákat.Saját szerzeményei is voltak,kedvenc költeményeit is megzenésítette.Verseket is irogatott,kisiskolás emlékkönyvembe a következőket írta:

                                               Kicsi Juditkám,vonat az élet,

Te kis utas vagy,s a tájat nézed

Az ablaknál ülsz tágranyílt szemmel

És kíváncsian előre nézel.

Vonatod útját aggódva nézem,

Óvjon és áldjon,Istentől kérem,

Vezessen téged virágos tájra,

Napfény- országba,a boldogságra !

 

/ Kitelepítésünkkor az egészen más tájakra hurcoló vonatom útja is fájdalmat okozhatott neki!/ Ha valamivel felbosszantottuk,akkor is a zongorához menekült.A szemben lévő tornyos házból is gyakran hallatszott zongoraszó.Paganini „La campanella”zongora-átiratát játszotta egy ismeretlen művész leggyakrabban.A szelíd zongoraszó hozzátartozott Buda levegőjéhez,azzal együtt szívtuk magunkba,s ringatott a stresszt feloldva  mindannyiunkat a békességbe. Énekszó is gyakran hallatszott,a második emeleti könyvkötő,Németh Miklós kislányait tanította anyjuk a”Virág Erzsi”,vagy a „Virágéknál ég a világ” dalokra,amit a két kislány nap mint nap hallatlan lelkesedéssel énekelt.A gyerekek többnyire folyosónkon tartózkodtak,Imre öcsém,ki egy-két évvel volt idősebb náluk,ha megúnta sokszor végnélküli dalolásukat,rájuk vicsorított,mire azok visítozva  hazamenekültek.Imre volt szemükben a „mumus”,aki akkoriban erre a rangjára büszkén rá is szolgált.Édesanyjuk,s nagyanyjuk is igen ambíciózus volt,s nagy terveket forgattak a kislányokkal kapcsolatban.Taníttatták is őket sokmindenre.Egy nyári iskolai szünetben én is elszegődtem könyvkötészetükbe,s bepillanthattam műhelytitkaikba.A fiatalság körébe tartóztak a Soltész fiúk,a nagyobbik,Ferike Imrével volt egyidős.Szüleim tilalma ellenére Imre gyakran elcsatangolt vele.Ilyenkor „Zorro”és hasonló filmeket néztek a mozikban.Imre tőle szerzett ponyvaregényeket is olvasott,amiket fürdőkádunk alatt rejtegetett.Szüleink végül rátaláltak a nagy mennyiségű dugi-könyvre,s Imre bánatára valamennyit elkobozták./Édesapám igen igényesen válogatta meg olvasnivalóinkat/. A kisebbik Soltész fiúból,Laciból később neves szakácsmester lett.Stadler Tomi már kamaszkorban volt ekkor,nagy cserkész,akiből mérnök lett,s később a Közl.Főiskola rektora.A földszinti Reisz Marika velem volt egyidős,állandóan játékokat cserélgettünk,aminek anyámék nem nagyon örültek.Aggódtak,hogy a heves barátság elvon a tanulástól is.Az tény,hogy a kertben gyakran römiztünk,s ha jöttek a felnőttek,-félve a kikapástól-,iskoláskönyveinkkel takartuk le a kártyákat.A házban igazi elevenséget a Draskóczy gyerekek jelentettek.Heten lévén,a folyosó egyik végén lévő lakásuktól a másik végén lévő kertig megtelt velük a folyosó,mindig mozgásban voltak,s mindig zajlott valami esemény körülöttük.Valamennyien jókedélyű,vidám,kedves gyerekek voltak.Mellettünk a Csík házaspár lakott,akik nagyon vágytak kisbabára,de az nem akart megérkezni.Ezért el is váltak.Ám hamarosan rájöttek,hogy csak együtt szép az élet,s újra összeházasodtak.Meg is lett jutalmuk,megszületett Józsika.Nörszöt fogadtak mellé,s igen féltő gondossággal,steril körülmények között nevelték.Ám egyszer Józsika lenyelt egy hajcsatot.Nagy volt a riadalom.Gyakori röntgennel kísérték figyelemmel a csat útját,nem akad-e el valahol?Az egész ház izgalomban élt,végül mindannyiunk megkönnyebbülésére a hajcsat előbukkant. Józsi bácsit később forradalmi tevékenysége miatt 56-ban lecsukták.Általuk ismerkedtünk meg a háború előtti idők legismertebb bélyeg és plakátkészítő grafikusával,Légrády Sándorral,kit Horthy Miklósról készített plakátjai miatt szintén börtönbe zártak.Politikai ellentétek nem feszültek a ház lakói között sem ostrom előtt,sem ostrom után.Mindannyian szépre,többre törekedtek,/a képzetlenebbek is diplomáztatták gyerekeieket/ mérsékeltek és magyar érzelműek voltak.

Ebben a szerető, nagy Iskola-utcai családban csak 18 éves koromig,kitelepítésünkig élhettem. Hozzáfogható lakóközösséggel többé már nem találkoztam.Mint gyermeknek, házunk a szeretetet, biztonságot és menedéket jelentette,s azt is nyújtotta.Az ostrom szörnyűségeit is enyhítette az összetartó közösség ereje.A háború után nehezebb idők következtek.Némi üdébb színfoltot még 15 éves koromban a tánciskola rövid időszaka jelentett,amikor a Baár-Madas tornatermében a  Lónyaista fiúk cipőit tapostuk lelkesen,ők meg a miénket. Bár meghirdetésekor nem akartam a tánciskolára jelentkezni,szüleim erre köteleztek,mert igen visszahúzódó gyerek voltam. /Padtársnőm pedig azért panaszkodott,hogy szülei nem akarják engedni,mivel így is túl eleven./ A táncórákon magatartásunk ellenőrzésére végig ott ült egy-egy tanár tőlünk is és a Lónyai-gimnáziumból is,no meg a csemetéiket gardírozó szülők. Egy alkalommal,amikor félelmetes latintanáruk volt kísérőjük,a fiúk  engem akartak arra rávenni,hogy kérjem fel őt táncolni.No,ezt nem nekem találták ki.Ilyesmire képtelen voltam!  Egy igen öreg néni monoton zongorakíséretére roptuk a táncot,szüleink jelenlétében.Táncosaink –kik 16 évesek voltak-,utána minket és szüleinket illemtudóan hazakísértek.Ezt a zsúrok sorozata követte. Korunkhoz illő,forgatagos táncolásunkat,s a felfordult lakást öcsém nehezen viselte.Ilyenkor számüzetésbe vonult eleinte a kamrai teknő mögé,később legálisan is moziba mehetett.A zenét szolgáltató nehéz táskagrammofont a fiúk cipelték a helyszínre.Ezt állandóan tekerni kellett,ugyanis három perc után az órarugós szerkezet leállt,s a gyakori felhúzás egy személy állandó ügyeletét igényelte./A grammofont szüleim karácsonyi meglepetésnek szánták. Édesanyám, hazahozva azt,először a lépcsőházi ajtó mögé rejtette,hogy majd távollétünkben vigye csak be a lakásba.Visszafordulva érte,  Imrével találkozott szembe a folyosón,aki rátalálva a grammofonra,azt büszke vigyorral hozta már kezében./

A  TERROR  KEZDETE

E korszak  sem volt felhőtelen, a mindent átható félelem már megjelent. Titokban mindenki füléhez szorítva a Szabad Európa rádiót hallgatta lehalkítva,nehogy kihallatsszon,mert az nagyon kockázatos volt,s égbekiáltó bűn. /18 éves kollégám mondotta,még az apját is feljelentené,ha megtudná,hogy a    „Szabad Európát” hallgatja./ Az adást erősen zavarták,alig lehetett az eredeti szöveget hallani. Rudibácsi Londont hallgatta. Esténként Édesapámmal közösen értékelték ki a hallottakat.Rudibácsi születésnapjára a Draskóczy-unokák rajzaikkal kívánták őt felköszönteni.Az időszak egybeesett Sztalin születésnapjával.A kisiskolás gyerekeket Sztalin kíválóságaival traktálták az iskolában,s buzdították őket a méltó,lelkes ünneplésre.S ők szívből lelkesedtek is olyannyira, hogy az egyik unoka rajzára ráírta”éljen a nagypapa és Sztalin”.Nővére,ki már valamivel többet értett a világ érthetetlen dolgaiból,a”Sztalin”név letörlését javasolta,azzal magyarázva,hogy „nagypapa nem szereti Sztalint.”A ledöbbenés elképesztő volt!”A nagypapa nem szereti Sztalint ???”volt a kétségbeesett,szinte síró kérdés,mely az eddig igen szeretett nagypapába vetett hitet kérdőjelezte meg.Nem lehetett könnyű feladat az eligazítás!

FRISS „DEMOKRÁCIÁNK” KÜLÖNÖS  VÍVMÁNYAI

Háború után Stádlerbácsi vezetésével a ház lakói közösen vonultak szavazni,a menet élén „Iskola u.36”feliratú táblával jelezve,a ház eleget tesz a demokrácia kívánalmainak. Édesapám igen nehezen  fogadta ezt az új módit.Egy debreceni egyetemi tanár ismerősünk panaszolva mesélte,hogy naponta zakatolniuk kell az egyetem udvarán.Ilyenkor a professzoroktól a segédmunkásokig összefogódzkodnak nagy kört alkotva,s körbejárva eléneklik hogy:”Hegyek között,völgyek között zakatol a vonat,én a legszebb lányok közül téged választalak.Egy a célunk,tartós béke,Gyere velem,harcolj érte…stb.”Valakit ki kell választani,akivel a békéért harcolni akar,s azzal a kör közepén összefogódzkodva pörögni,míg a többiek tapsolva énekelnek.E nemes időtöltés,-mely az analfabéta muzsikok felemelésének egyik lépcsőfoka lehetett-,noha professzorunk igényeitől meglehetősen távol esett,nem volt számára elkerülhető.Csinálni kellett,mert ha nem,akkor nyílván nem is akar harcolni,azaz nem akarja a békét sem,ergo háborúzni akar.Ez pedig az imperialisták célja,s az illető nyilvánvalóan”imprilista kém”,vagyis üldözendő reakciós. Akkori kristálytiszta logika.A reakciós embertől mindenkinek illett elborzadnia.Ő volt a legfőbb ellenség,akire a béketábor felhőtlen boldogsága felett őrködő vasökölnek le kellett sújtania.  E megbélyegzés akár végzetes is lehetett.Igen aktívan működött akkoriban,s üldözendő volt a „klerikális reakció is”,mely állandó miséivel, Istentiszteleteivel és imáival-érthető módon- erősen fenyegette vaslábakon álló demokráciánkat.Ha valakiről kiderült,hogy templomba jár,az állását is elveszíthette.Esküvők,keresztelők titokban zajlottak,vagy hajnali 6 órakor,vagy bizalmas  családi körben.A menyasszony a sekrestyében öltözött át,hogy az utcáról követő fel ne deríthesse a nagy elvetemültséget,a templomi esküvőt.Egyszer a gimnáziummal országos sportversenyre vittek.Több iskolával közösen kellett énekszóval bevonulnunk a stadionba.Ennek gyakorlása során a szomszédos iskola olyan dalt énekelt,melynek refrainje a következő volt:”…s minden büdös reakciós lógni fog./A reakciósok mi voltunk/”Mint védett Baár-Madasi burokban nevelkedettre,elképesztően hatott rám e nyilván máshol megszokott szöveg.A hasonló „mozgalmi dalok”egész nap harsogtak a rádióban,a piacokon,áruházakban is ezek bömböltek,s még az utcán is ez zúdult nyakunkba a hangerősítőkből.Általában munkáskórusok voltak az előadók,magánénekes erre ritkán vetemedett.”Fel vörösök,proletárok,reszkessetek burzsoák…”/A burzsoák is mi voltunk/, vagy”Fel,fel,ti rabjai a földnek,fel,fel,te éhes proletár..”,/Ezek már nem mi voltunk,csupán az éhes jelző illett ránk/”Már termelnek újra a gyárak…”,s a munkásőrség indulója:Munkásőrnek egy baja,-Mért nincs három életa,/?/-Egyiket a Pártnak adja,-Másikat a párja kapja,-Harmadikkal egy a fegyvere”stb.hangozott mindenfelől az épületes szöveg.Az egyházakon kívül a fő ellenség az értelmiség volt.Igen csodálkoztam Szabó Magda egyik kezdeti regényén,amelyikben a mérnők főhős nem volt negatív figura .Ez merész állásfoglalás volt akkoriban,s féltettem is a bátor,számomra még alig ismert írónőt a következményektől.Addig egy értelmiségi csak a mindenhova befurakodott elvetemült áruló lehetett,akinek legfőbb gondja hatalmas iramú fejlődésünk megakadályozása.Kivételek ez alól az akkori orosz filmáradat közepette néha mégis előforduló NDK filmek voltak,ahol a galád mérnök  kételkedve,s rosszallóan fogadta az öntudatos munkáslány továbbtanulási ambícióit.Igyekezett is mindent keresztbetenni ennek kudarca érdekében,ám a hajadon  diadalmasan befejezte tanulmányait,s a gyár élére került.A mérnök belátta tévedését,s az igaz útra térve végül elnyerte a leányzó kezét.Ebből a mérnökből öntudatos elvtárs lett,hála arája helyes iránymutatásainak./Minden NDK film erről szólt,csak néha fekete,néha szőke haja volt a leányzónak./ No,nálunk,Magyarországon a „Pálfordulás”nem mehetett ilyen egyszerűen.”Kutyából nem lesz szalonna”hangzott Rákosi apánk örökérvényű mondása.Az értelmiség ellenség maradt.Csak jóval később válhatott a mérnöki réteg elfogadottá,hiszen a „szocccalista” termelésben szükség volt a munkájukra.Az orvosokat  is megtűrték,”legfőbb érték az ember”jelszóval.A régi jogrenden nevelkedett jogászok és a magyarság védelmére képzett hajdani katonatisztek mindvégig ellenségnek számítottak. Visszatérve az orosz filmekre,melyek évtizedeken át mozijaink repertoárjának legalább 90%-át tették ki-,témájuk változatosságát illetően az NDK filmekhez voltak hasonlatosak.Csak itt mérnök helyett dicső szovjet katonák szerepeltek, / karórák nélkül! / melyek agyafúrt hősiessége mindig diadalt aratott a rendkívül ostoba németeken./Hogy ilyen gyatra ellenség legyőzése miért volt mégis akkora dicsőség,nehezen érthető./ Nélkülözhetetlen volt ezenkívül minden filmben kivétel nélkül egy harmonikás matróz is,aki mindezek betetőzéséül,a bebugyolált fejű barisnyákkal együtt könyörtelenül dalra fakadt.Ezt a részt dacból mindig megvártam,s mindig be is következett! /Az általam gyakran használt „szocccalizmus” és „imprilizmus”szavak a szocializmus és imperializmus helyett, az akkori politikusaink és újsütetű „népnevelőink” nemesen egyszerű szóhasználatát idézik./ 

ÉRETTSÉGI,”DEMOKRATIZÁLT” ISKOLÁK

Elkövetkezett számomra az érettségi 1951 tavaszán.Érettségielnökünk korábbi igazgatónk,Áprili Lajos volt.Történelem tételeink „Rákosi és a Párt”,Sztálin és Rákosi”,”Sztálin és Lenin”és ezek valamennyi lehető matematikai variánsa voltak.Madách Ember tragédiája nem szerepelt a magyar tételek között,mert semmi pozitívumot nem ad.Nálunk,a Baár-Madasban azért becsempészték.Ballagás is tilos volt.Polgári csökevény.Mi az internátuskertben titokban mégis ballagtunk,de nem a tilos”Ballag már a vén diák”énekével,mert az meg nyárspolgári volt.Aznap kellett utoljára bemennem az iskolába az érettségibizonyítványért,amelyik nap megkaptuk a kitelepítési végzést.Másnap hajnalban már vitt a rendőrség. A Baár-Madasban paradicsomi állapotok voltak az állami iskolákhoz képest. Imre öcséméknél a Toldy gimnáziumban rosszabb volt a helyzet.Közel lévén lakásunkhoz, egy betegségem alkalmából ágyhoz kötve hallottam,amint a tanítást megelőző minden reggeli zászlófelvonáson fél órán át kórusban kiabálták felváltva a következőket:”éljen Rákosi”,”Sztalin-Rákosi”,”éljen Sztalin”.Természetesen külön figyelték,kellően mozog-e mindenkinek a szája,s kik a túl lagymatag szövegmondók./Az ember hamar felejt,s én évtizedekkel később már értetlenül szemléltem azt a heves bánatot,mely a  nyilván kiváló,ám mégsem családtag Kim Ír Szen halálakor a helyi lakosságot hatalmába kerítette.Hatalmas veszteségük tudatában alattvalói a földön fetrengve,bősz zokogással igyekeztek fejüket egymást felülmúlva a földhöz csapkodni./Az enyhe csapkodás nyilván bűnnek számított /. Öcsémet, jeles bizonyítványa ellenére az új tanévben már nem vették fel a Toldy gimnáziumba,mondván,”bázis iskolát”kívánnak a Toldyból csinálni.Indoklásként említett rossz származása e titulust bizonyára veszélyeztetné.Szerencse,hogy sok utánjárás után,érdemjegyei alapján végül felvételizhetett,s felvették a Lónyai utcai református gimnáziumba,de leérettségizni kitelepítésünk miatt már nem tudott. Érdemes leírnom a Toldy gimnázium akkori igazgatójának,Littkeynek az”ellenség”leleplezése érdekében folytatott hatalmas igyekezetét.Sztalin képei mindenhol ki voltak akasztva,így a Toldy folyosóján is.Valaki ráírta jellegzetes betűkkel,hogy „rabló”.A derék igazgató ahelyett,hogy a többszáz tanulóval indokolta volna a bűnös felderíthetetlenségét, pártjához hű túlbuzgósággal,/no meg elkötelezettséggel/ kívánta kideríteni a lapító ellenség kilétét.Tanítási óra alatt végigjárta az osztálytermeket,s az oktatást félbeszakítva, stopperórával kezében felszólította a tanulókat,hogy mindenki amilyen gyorsan csak tudja,írja le a következő Ady idézetet:”Rabló váraitokból merre fut hitvány hadatok,ha majd csörömpöléssel betesszük a kaput ?”A gyerekellenségnek szerencsére volt annyi esze,hogy a „rabló”szó leírásánál nem a kép alá írt betűket használta,az igazgató igyekezete kudarcbafulladt. A”tied a gyár,magadnak dolgozol”,”az életszínvonalunk már az egekben jár” stb. szólamokat kifigurázó diákság egy nem szalonképes,de akkori nyomorunkat szellemesen megvilágító „költeményét”/melyet sajnálok az enyészetre hagyni/ Draskóczy Gáborbácsi a Rákóczi gimnázium WC-jében fedezte fel./Ott tanított matematikát/:”Tied a WC,magadnak sz..sz,-Ezt adta néked Sztalin és Marx.-S ha nagyon mélyen sűllyedsz a sz.-ba,-Kapaszkodj meg az életszínvonalba!”

A rendhagyó körülmények megbolygatták a ház hagyományos életvitelét is.Ám lakói maradtak a régiek,a nehézségek során még jobban egymásra figyelve és egymásra utalva.

A  NAGY OBB  CSALÁD  TAGJAI, ROKONSÁGUNK

Végül említem házunk lakói közül a legjelentősebbeket, dédpapa  ott élő gyermekeit,az első,s egyben utolsó Rajkai nevet viselő utódokat. Ők adták példájukkal az”Iskola utca”lényegét,a már többször emlegetett összetartást,békességet, egymás iránti türelmet és szeretetet./S hogy mennyien is vannak az utódok,kik hitem szerint ebben a szellemben nevelkedtek,nevelkednek?Ime a  válasz: Sólyom István által 2007-ben közreadott családfák adatai alapján  Rajkai Mihály és Dax Jozefa dédszüleinktől öt generáción át összesen 275 utód született./Azóta már ennél is többen vagyunk!/Ezek közűl 129 a fiú és 146 a leány,ami  esetünkben az országos átlagnál is nyomatékosabban mutatja a nők fölényét./Ami érthető is !/Nem átlagos azonban a  keresztnevek alakulása.Generációm és felmenőim nevei „nemzetköziek”,vagyis több nyelvben is használatosak,mint Mihály,Lajos,János,Sándor, Ilona,Irén,Erzsébet, stb. Ezek lassan kimennek a divatból.Az alattam lévő generációk nevei,-ellentétben a mai francia,s egyéb”importáradattal”-,90 %-ban magyar nevek,közöttük eddig alig használatosak is találhatók,mint Álmos,Botond,Ábris,Zsombor,Csenge,Kincső, Boróka, Gyöngyvér,Iringó stb.A magyar vezetéknévre sokat adó dédpapa bizonyára örül a keresztnevek magyarosodásának is! /Bár a már színrelépett 5.generáció ifjú tagjainak ereiben az ő véréből csak alig több,mint 1,5 % buzog./ E kis összefoglaló után következzenek az „Iskola utca” példaadói,a Rajkai névvel születettek egyetlen generációja,s jelenjenek meg szép sorban olyannak,amilyennek gyerekkorom szűrőjén át láttam akkor én őket.

 

A  NAGYNÉNIBŐL  NAGYANYÁNKKÁ  VÁLT  VILMA  NAGYMAMA

Vilma nagyanyám,dédapa legidősebb lánya a második emelet utcai frontjának 3 nagy szobájában lakott.Ablakából szép kilátás nyílt a Dunára és az Országházra.Az Úrnapi körmenetet onnan néztük,amint az Anna-templomból kijőve,házunk előtt haladtak el díszes zászlóikkal,a papok színes ünnepi ornátusban.Kiemelt helyen ment Stadler bácsi is,aki vagy a baldachin egyik rúdját tartotta,vagy egyéb kegyszert emelt a magasba. Nagymama emlékeimben szigorú dámaként él, aki nemigen beszélgetett,s játszadozott velünk. Minden születésnapunkat azonban számon tartotta,s akkor egy tőle kapott díszes fémdobozzal eléje kellett járulnunk. Ő 5 pengőt helyezett minden alkalommal a dobozba, amit, - bár akkoriban  jelentős összeg volt,- gyerekfejjel mégsem tudtam kellően értékelni.Nem emlékszem,hogy láttam volna valaha nevetni,pedig mások szerint derűs egyéniség volt.Ezt bizonyítja egyik fiatalkori magányos utazásának vidám története is. Férje ugyanis nagy „malaclopó”köpönyegben,melyet arcát eltakarva fejére is húzhatott,beszállt ugyanabba a vasúti fülkébe,hol felesége is utazott, s kellemetlenkedve molesztálni kezdte.Az egymásraismerés nyílván derűs pillanatokat eredményezhetett. Nagymama igen adott magára,ősz haja mindig frissen volt ondolálva,s állandóan volt rajta valamilyen értékes ékszer, brilliáns gyűrű, vagy nyaklánc

Mindenben igen igényes volt,fontosnak tartotta a színek összhangját is.Szalonját a sárga-lila színek kombinációi urallták.Barokk ülőgarnitúrája mustársárga selyemripsszel volt bevonva,asztalkáját  sárga-lila fényesselyem matyóterítő borította,amit színösszeállítása alapján nyílván csináltatott,s elgondolása szerinti sárga-lila perzsaszőnyet készíttetett mindehhez.Tükrös almáriumán legalább 60-80-cm.-es porcelán szoborcsoport volt,mely egy sárga tigrisekkel vontatott hintót ábrázolt.A falakon hatalmas Zsolnay tálak függtek,ismert,hagyományos sárgába olvadó mintáikkal,s ugyanilyen, nagy,díszes tartó állt a komódon is./Ez ma is birtokomban van,egykori szép csigavonala csorbulása miatt már nem érvényesül./ Nagymama gyakran  utazgatott külföldre,s onnan is hozott kisebb  dísztárgyakat.Egy velencei kutat ábrázoló apró szobor szintén nálam van,kútkáváján tollászkodó alabástrom galambokkal. Hármasszekrényének középső,nagy ajtaja csiszolt tükörből volt,ez ma nálam a falon lóg. Nagymamánál láttam először krómozott kilincseket,amilyenek most kezdenek újra divatbajönni Az ajtókilincsek akkoriban mind lakkozatlan sárgarézből készültek,amit a habüstökkel, kávédarálókkal,mozsarakkal,s egyéb réztárgyakkal együtt gyakran és rendszeresen szidolozni kellett,mivel hamar elfeketedtek.Hosszadalmas munkával járt a parketta kezelése is.Ezt rendszeresen vixelték,ami viasszal történő bekenést jelentett,utána fárasztó ,lábbal történő felkeféléssel vált kellően fényessé. Ettől igen sikos lett,könnyen el lehetett rajta csúszni.Az igazán jó háziasszonynál gyakran a földön találták magukat a vendégek! Néhány bérbeadott lakásban kezdetben nem volt parketta.A padlót rendszeresen bekenték egy világosbarna szerrel,ami megszáradva az olajfestés benyomását keltette.E lakások némelyikében nem volt önálló WC, hanem a kor építkezési szokása szerint /talán higiéniai szempontból ?/  2-3 lakás részére egy,a folyosóról megközelíthető közös helyiségben voltak a kagylók,egymástól fából készült válaszfalakkal elkülönítve,akár ma a nyilvános illemhelyeken.Az én időmben a földszinten még láttam ilyeneket. Ezeket idővel mind a fürdőszobákhoz csatolták.

Nagymama ellátásáról házvezetőnője, Bözsi gondoskodott. Később,egészsége gyengültével átadta 120 nm körüli utcai  lakását öccsének,Feribácsinak,s ő leköltözött az első emeletre,egy kisebb lakásba. Mikor megbetegedett,még egy diakonisza nővér is volt mindig mellette,s egy,az alattunk lévő lakásából hozzánk felvezetett csengő révén anyámat is mozgósíthatta.Tette is! Mi,gyerekek huncutságunkban lestük,mikor ásít,mert-noha száját kezével ilyenkor eltakarta- oldalról láthattuk,hogy felső műfogsora nem emelkedett fel,hanem lent maradt az alsón. Akkoriban ez még nyílván nem volt megoldható.Elbeszélések szerint vidéki látogatásaikor unokáinak sok édességet ajándékozott.Mi,helybeliek ilyenben sohasem részesültünk/Egy unoka sem próféta a saját hazájában !/Egy alkalommal ugyan, amikor díszsorfalat állva nála voltunk,nyílván sóvárogva néztük fagylaltozását,mert a megmaradt üres ostyát nekem akarta adni,ám azt én sem szerettem.Jelenlétében mindig csendben, illedelmesen egyhelyben állva kellett maradnunk,csak akkor beszélhettünk,ha kérdezett.Ilyenkor nagyon meg voltunk illetődve,s alig vártuk,hogy távozhassunk.Első férje,Hatházy Ferenc dohánygyári igazgató életében Debrecenben nagy társasági életet éltek.Értékes 24 személyes porcelán étkészletét halála után mi örököltük,amit az ostrom közeledtének hírére,biztonságból egy  nagy ládában a tányérokat egymásra rakva a pincében helyeztünk el.Az orosz katonák,németeket gyanítva benne, puskatussal a ládába ütöttek,s mind a 24 tányérból egy darab kicsorbult.

Vilma nagymama igen nagy elismerést érdemlő,s áldozatos vállalása volt,amikor Irén húgának halála után annak négy kicsi gyermekének,-apáméknak- nevelését elvállalta,s szépen,egészségben mind a négyet fel is nevelte.

IRÉN ,A  FIATALON MEGHALT  NAGYMAMA.

Irén nagymamánk feltehetően az akkoriban kezelhetetlen csont-TBC-ben halt meg.A lábát amputálni kellett,ami nagy tragédiát jelentett a négy kicsi gyermek mellett./Régi levelezésekben olvasható,mennyi rábeszélés,s milyen nagy és nehéz  elhatározás kellett ahhoz,hogy egy harminchárom éves édesanya ilyen műtétre szánja rá magát ! Ám az sem használt,s fiatalon,34 évesen érte a halál.Kívánságára férje elvette özveggyé vált Vilma nővérét,ki egyetlen 9 éves kisfiát, Hatházy Béluskát is akkoriban elvesztette,s teljesen magára maradt. Igy ő,a nagynéni nevelte fel Édesapámékat.Egyik háztartási alkalmazottjuk a gyerekeket a”mostoha anya”rémével ijesztgette,így kezdetben a nagyobbak némi ellenérzéssel fogadták az új mamát.Nagymama szigorú rendet tartott mindenben,így  az étkezéseknél is.Válogatni nem lehetett.Amit kivettek,meg is kellett enni.Édesapám gyakran emlegette az „árvalaska”levest,amit nagyon nemszeretett. Nyilván a TBC megelőzésére,az időjárástól függetlenül naponta több órás sétára kellett a gyerekeknek menni,a nagyobb testvér felügyelete alatt.Édesapám sokat mesélt e környéket bejáró közös sétákról,s a kötelező híd-pénz fizetéséről,ha Pestre kívántak átjutni.Nagymama rossz szívével hosszasan  betegeskedett,az utóbbi években el sem hagyta lakását.Szívbajban is halt meg.

A  SZÉP, SZELÍD  EMMANÉNI

Emma néni,a második gyermek, igen szép és szelíd arcú öreg néni volt.Férjére,János-bácsira is emlékszem hatalmas, ősz bajusza miatt./A közelmúltban régi fényképek kerültek a kezembe.Kiváncsisággal nézegettem egy ismeretlen,igen rokonszenves,mély intellektust sugárzó arcú férfi képeit.Kiderült,hogy Jánosbácsit ábrázolta fiatal korában./A mi generációnk csak jóval Emma néni halála után tudta meg,hogy egész fiatalon majdnam hozzáment egy bigámistához.A szülők ,szerencsére még az esküvői szertartás megkezdése előtt tudomást szereztek a vőlegény kilétéről,s az utolsó pillanatban sikerült megakadályozniuk a kétes házasság létrejöttét. Alattunk laktak az első emeleten,miután nyugdíjasként Kolozsvárról,ahol Jánosbácsi iskolaigazgató volt, Budapestre költöztek. Még a háború előtt mindketten meghaltak,így,sajnos kevés róluk az emlékem.

Velük élt lányuk,Sólyom Margit néni is,aki gyermekkori skarlát betegsége következtében elvesztette hallását.A lakásba később Emma néniék fia,Dr.Sólyom Sándor költözött családjával,amikor a háború során Kolozsvárról Budapestre menekültek.Ő Kolozs-megye tisztifőorvosa volt,s Budapesten a KÖJÁL igazgatója lett. Akkoriban  nagyméretű színes kartonokra szemléltető táblázatokat készítettem részére a különféle fertőző-betegségek terjedéséről,alakulásáról.Velük volt Sándor bácsi első házasságából származó Ilonka lányuk,ki velem volt egyidős és a kicsi Sándorka. Ilonkát Margitnéni igen szigorúan nevelte.Már 12 éves korában a család vasalását ő végezte,míg mi,többi gyerek a kertben játszadoztunk.Egyszer Margitnéni felháborodva mesélte,hogy a 13 éves Ilonka azzal a manikűrkészlettel hozta  rendbe körmeit,amelyet ő kapott karácsonyra.Ezt a megtalált levágott körmökből derítette ki. Néhány évig egy osztályba jártunk a Baár-Madasba. Fiús elevenségét,mely az otthon elfojtott energia érvényrejutása lehetett, a lányokhoz szokott tanárok értetlenül fogadták.Órák alatti tréfás kukorékolásainak gyerekes humorát nem értékelték,sőt egyenesen elképesztőnek tartották. Érdeklődésemet mindig lekötötte ostrom idején a rosszétvágyú kicsi Sándorka etetése.Édesanyja,Margit néni őt ölében tartva közelített szájához az étellel teli kanállal.Sándorka ezt látva hangos „nemeszem”kiáltásba kezdett.Ekkor következett a csihi-puhi,mire Sándorka,konstatálva a kanál eltűnését, s kivédendő a további dá-dákat,logikusan „megeszem”-et kiáltott.Ám mihelyt a kanál újra közelített,érthetően újra a „nem eszem”következett,s ez a reménytelennek tűnő küzdelem még hosszú ideig eltartott.Az első falat lenyelését már sohasem volt türelmem kivárni.Mindenesetre ennek is be kellett következnie,hiszen Sándorka stramm,erős férfiúvá serdült,s vegyészmérnökként éli már nagyapai örömökkel teli életét.Sándorbácsi az ostrom idején, fenyegetettsége ellenére hallatlan bátorsággal és lelkiismeretséggel teljesítette orvosi hivatását.Mindig ment,ha kellet,akár géppuska-tűzben,vagy bombák közepette.Ő mesélte az óvóhelyen,hogy a három Sólyom fiútestvér három különböző embertipust képvisel.A legkisebb,Jenő,ki Teológiát végzett,igen komoly,olvasó ember volt,míg a legidősebb, Lajos,ennek ellenkezője,vídám,könnyed,inkább kissé bohém természetű.Ő,Sándor,a középső fiú ezeknek a keveréke.Margiton kívül volt még egy leánytestvérük,akit megcsípett egy légy,s nyolc éves korában,vérmérgezésben meghalt.

ILONA NÉNI, A „NAGYASSZONY”

Egyik legkedvesebb volt számomra az első emeleten lakó Ilonanéni.Dr.Jáky Rezsőné,dédpapa legkisebb lánya a magyar nagyasszonyokhoz hasonlítható tekintélyes jelenség volt.Idős korában is szálfa egyenesen tartotta magát,fejét felemelve,mindig elegánsan,kalapban járt.Igen kedves volt hozzánk, gyerekekhez is.Naponta többször is szembetalálkozva velünk,mindig volt kedves szava hozzánk. Midannyiunkat”pipikének”hívott,ami annyira elnyerte tetszésünket,hogy Búza Kiss Zsókával azóta is,-több,mint 70 éve- annak szólítjuk egymást.Tőle tanultuk az „Akada-bakada-tyukoda bé…stb.”mondókát. Férjét tréfásan Musónak szólította.”Csipi” kanárimadara külön látványosság volt számunkra.Ők az első emelet utcai frontján laktak négy szobában.Az egyiknek mutatós bordó selyemtapéta burkolata volt,mely igen megnyerte tetszésemet. Ámulatomat méginkább felkeltette Samu,a fából faragott,színesrefestett,kb.1 m. magas  néger inas,kezében hamutartóval.Nagyon előkelő jelenség volt piros frakkjában,fekete nadrággal és csokornyakkendővel,a mindig vakítóan fehér ingben.Különös,kigúvadt szemei sötét arcából elevenen villogtak elő. Igen előzékeny volt,állandóan Rudibácsi közelében tartózkodva,fáradhatatlanul nyújtogatta feléje hamutartóját. Gazdája hosszú pipán át pöfékelte a szokatlan illatú füstöt.A pipagyújtás bonyolult,hosszadalmas szertartását a velejáró különös szippantásokkal és krákogásokkal mindig lenyűgözve figyeltem. Édesapám későbbi elbeszélése szerint Rudibácsi fiatal korában ügyvédi irodát nyitott,de annyira humánus volt,hogy nem szívesen fogadott el honoráriumot munkájáért,így abból nemigen láttak jövedelmet.Az irodát be is zárták,s mint közigazgatási bíró dolgozott élete végéig.

Édesapja,Jahl bácsi a kert melletti lakásban lakott házvezetőnőjével,Mimi nénivel.Ő már nagyon öreg volt,de elkerülhetetlen pipája társaságában néha még kitipegett a kertbe.Arról volt híres,hogy vizet soha nem ivott,csak bort.Nem iszákosságból,hanem mert a háborúban a fertőzött víztől súlyosan megbetegedett.Akkor tett erre fogadalmat,amit élete végéig be is tartott.Még a komműn alatt,a szesztilalom idején is megtalálta a bor beszerzésének lehetőségét.Jó egészségben élt majd 100 éves koráig.

Ilonanéniékkel lakott Magda lányuk is férjével,Draskóczy Gáborbácsival. Mindketten matematika tanárok voltak,s gyermekeik is többnyire e szakmát választották.Családunk matematikai adottsága a jelenlegi utódokban több családban is érvényre jut, sokaknak ez ma is élethivatása.Édesapám is a vári ”Ferenc József főgymnasium”egyik legjobb matematikusa volt.Tanárai el is várták tőle,hogy erre a pályára menjen.Ő kívánságuknak eleget is tett.Szíve mélyén azonban olyan pályára vágyott,ahol a magyarság ügyét szolgálhatja.Igy az első évet kitünően befejezve, átváltott a jogi pályára,ahol a ”jog és államtudományok doktoraként” diplomázott.Akkor még nem sejtette,hogy a régi jogrend képviselőit a későbbiekben mennyire meg fogják hurcolni.

Magdus néniék hét gyereke közül utolsóként született a fiú,Gábor.Az első gyerek,Magduska uzsonnáztatása külön látványosság volt,melynek szemléletére gyakran lezarándokoltunk az első emeletre.Magduska megragadva hatalmas bögréjét,míg egy csepp tej volt benne,le nem vette azt szájáról.Katica harmadikként született.Két nővére között,kisebb voltából adódó „hátrányos megkülönböztetése”miatt kibuggyant belőle többször a panasz, bizonyára elnyomott jogfosztottnak érezhette magát./Akkor döbbentem rá,milyen hátrányos lehet a nagyobbak között „kicsinek”lenni./ S valóban minden gyerek várva-várja,hogy végre teljes jogokkal rendelkező”nagy”lehessen! Nagy attrakció volt,mikor a háború után,az akkor használatos fatalpú szandálokban dübörögve végigszaladt a sok gyerek a hosszü folyosón a kertig, naponta többször oda-vissza./A háború évei alatt a bőr és gumi hiánycikk volt, azt a hadsereg részére biztosították.Fából,görbülőre faragott,erősen kopogó talpakra szögezték a szandálok keresztpántjait./A gyermektelen Fodor-házaspár nemigen volt elragadtatva az előttük zajló”csendháborítástól. ”Sólyom Ilonka,ki velem egyidős volt,s igen csintalan, egy este Fodorék lakása előtt hangosan csattogtatta cipőit,amikor Irénkével együtt kimentünk a kertbe.Visszafelé jövet Fodornéni mindhármunkat egy nagy vödör vizzel nyakonöntött.Úgy eláztunk,hogy az akkori silányabb anyagból készült moshatatlan szövetruháink tönkrementek.Nehezen tudtuk megérteni,hogy sérelmünk ellenére még nekünk kellett Fodoréktól bocsánatot kérni.Ilonanéni Rezső fia, családjával a közeli Donáti utcában lakott,de a gyerekek ott játszottak velünk a kertben,így ők is „iskola utcaiaknak”számítottak. Lacvikával gyakran együtt csodáltuk a szaletli eresze alatt tanyázó hatalmas pókok szorgos hálószövögetését.Ő is állatorvos lett,mint Ilonanéni másik fia,Jenő bácsi.Őt,aki korábban katonai pályára készült, unokabátyja,Buza Kiss János beszélte rá erre a szép hivatásra.Rezső bácsi a háború előtti években hosszabb időt töltött a tanyán.A Buza Kissek tanyai osztatlan örökségét szerették volna apámék négyfelé osztatni,s Rezsőbácsi vállalta el a földosztás munkálatait.Vele volt a kis Erzsike lánya is,ki akkor 2-3 éves lehetett.Mi, tízévesek büszkén sétáltattuk kis vendégünket a réten,s mutogattuk neki az ott kipányvázott teheneket.Ám volt közöttük egy nyilván embergyűlölő,a „Fátyol”akit idegesíthetett bámészkodásunk,s hirtelen fektéből felpattanva,leszegett fejjel nekünk akart rohanni.Mi Erzsikét megragadva hanyatt-homlok menekültünk előle.Szerencsére a láncát tartó karót jó erősen a földbe kalapálták,s nem érhetett utol minket.Ilonanéni élete végéig mozgékony életet élt,esti sötétségben egy autó gázolta halálra a Dunaparton,amint a villamosról leszállva hazafelé indult.A gázoló aggódva kórházában is felkereste.Ugyancsak autó gázolta halálra egy zebrán átkelve Zsóka édesanyját,Búza Kiss Jánosnét is világos nappal Kecskeméten. Az ifjú gázolót meg sem büntették.80 év felettiek voltak mindketten,Erzsébet néni még dolgozott.

A  RAJKAI  NÉV  UTOLSÓ  VISELŐJE, FERIBÁCSI

 Feribácsi volt nagyanyámék legkisebb,egyetlen,felnőtt kort is megélt fiútestvére.Két öccse még gyermekkorban meghalt. /Dédpapa nehezen megszerzett magyar nevét,a Rajkait,csak  ő örökíthette volna tovább. Neki azonban csak lánya született,így a név az utódokban már nem élt tovább./  Feri bácsi költözött Vilma nagymama utcai lakásába,miután nagymama leköltözött egy kisebb lakásba.Így folyosó-szomszédok voltunk. Felesége,Idus néni volt az első okleveles női kertésznő,mindaddig nem tanulhatott nő a Kertészeti Főiskolán. Tudását kamatoztatta is,szép gyümölcsösük volt Vácon és nyaralójuk Gödön.Magam is eltöltöttem néhány szép napot náluk,heves dunaparti csigagyüjtés közepette.Finom ribizliborához hasonlót ritkán ittam. Leányuk,Iduka,mindig mosolygós,vidám teremtés volt,munkahelyén „Napsugárkának” nevezték. Egy tánciskolás koromban tőle kapott,akkor ritkaságszámba menő elektromos meghajtású lemezjátszót ma is őrzök a tanyán.Okányi magányunkban is meglátogatott,vállalva a hosszú utazás fáradalmait. Nekem adta Icike nevű, szépen trillázó kis  kanárimadarát is, ”akit”végelgyengüléses haláláig gondoztam.Az ostrom idején a sötét pince falára akasztott kalickájában daloló kedve elmaradt.Egy ott tartott mise énekhangjaira azonban azonnal reagált,s szívetmelengető trillázásba kezdett.Akkoriban igen elterjedt volt a kanárimadár. Icike igen kedves kis jószág volt,s akkora bizalma volt bennem,hogy sokszor újjamon aludt el,egyik lábacskáját felhúzva,s fejét szárnyaalá dugva.Ilyenkor megmozdulni sem mertem.Rajongott a salátáért,ha meglátta,örömében heves szárnycsattogtatásba és csipogásba kezdett.Esténként magától bevonult éjjelre letakart kalitkájába.Halála után kitömettük.Vígasztalásul kaptam egy papagájt.Nem született szegényke lángelmének,mert hiába tanítottam órákig beszélni,az eredmény elmaradt.Állítólag társtalansága miatt adta fejét búbánatra,s vált közömbössé a szavak iránt.Nagynehezen kikönyörögtem számára egy papagáj-hölgyet.Kettesben azonban már fütyültek rám  a szó legszorosabb értelmébe véve.A beszédtanítás szóba sem jöhetett.Amikor Imre hegedült,a mellette lévő szekrény tetejéről lelkesen versenyt csicseregtek a hegedűszóval. A kitömött kanárimadarat testvérükként szerették. Hozzábújtak,fejüket hízelkedve dörzsölték csőréhez,s fejtollukat felborzolva hosszas,s nyilván érdekes meséket csicseregtek fülébe. Szánalomból néha szabadon engedtem őket, jóságommal azonban csúfosan visszaéltek.Nem beszélve a szétszórt apró pöttyöcskékről,kirágták a falat,a függönyöket,s egy alkalommal a kikészített papírpénzből Édesanyám nagy bánatára apró morzsácskákat gyártottak. Kitelepítésünkkor Jáky Lacika vette őket gondozásába,későbbi állatorvosként már  akkor olyan hozzáértéssel,hogy utódjaik is lettek. Ezek árából Édesanyja,Manci néni tartalmas csomagot juttatott nélkülöző,vidéki,magányunkba./Szinte mindenki küldött csomagot kitelepítésünk idején,sőt pénzt is gyüjtöttek számunkra.Külön értéke volt a Magdusnéni által küldött több méternyi rózsaszín kreppvászonnak fehér pöttyökkel,melyből hálóinget és párnahuzatokat készítettünk.Bizonyára szükség lett volna erre odahaza is a sok apró gyerek mellett.Pirinéni is azonnal hozott több lepedőt,amikor anyámtól megtudta,hogy már erősen rongyolódik lepedőkészletünk.Mattyasovszky Mancinéni férfiruhákat küldött,sokan házikészítésű süteményeket.Irénnéniéktől kaptuk az életünket megkönnyítő biciklit. Erzsébetnéni irhakesztyűt küldött,mi a tanyán ma is meg van még.Okányi magányunkban ezek a csomagok nagy örömet jelentettek,nem csak tartalmuk miatt,hanem mert az otthon üzenetét hozták számkivetettségünkbe.Az egymás megsegítése minden körülmények között ott élt mindenkiben,akit az „Iskola utca „szelleme megérintett.

Ostrom után Rajkai Feribácsiék lakásában gyűlt össze a házból vagy 25-30 lakó,közöttük mi is,mint kibombázottak.Hosszú sorban,a fal mellett földre helyezett pokrócokon volt szűk fekhelyünk.Biztonságosabb volt így együtt,hiszen felszabadítóink látogatásai gyakoriak voltak.Feri bácsi volt a házak ügyintézője is,őhozzá vitték a lakbéreket a Toldy F.utcai ház lakói is.A lakbért a család tagjai is rendszeresen befizették,s a házfenntartási költségek levonása után kerülhetett volna a  maradék szétosztásra,de rendszerint az mindig valami újabb beruházásra kellett.Gyerekként csodáltuk,hogy a levest Feribácsi milyen „tűzforrón” volt képes megenni.A háborúban gyomorlövést kapott,gyomrát meg is operálták.Fiatal korukban Édesapámékkal gyakran kirándulgattak.Feribácsi katonáskodása idején Édesapámmal tréfás hangnemben sűrűn levelet is váltottak,közülük több táborilevelezőlap máig is birtokomban van.Idősebb lévén Édesapámnál,hamarabb jutott önálló keresethez is. Erre egy ismert dallamra  átköltött ének is utal,melynek néhány sora még feldereng emlékezetemben:”Huszonegy, huszonkettő,huszonhárom-Ferinek van legjobb dolga a világon!-Úgy él mint akárcsak hal a vízben,-Jegeskávét uzsonnázik a szigeten…..s 25 nadrágja közűl –A legszebbiket húzza föl-S úgy megy…” hogy hova,azt már sajnos sohasem fogjuk megtudni.Általában sűrűn váltottak levelet a többi családtagok is egymással,Búza Kiss Jánosbácsi gyakran írt a frontról nagybátyjának,Sólyom Jánosbácsinak is Kolozsvárral,ezekben igyekezett harctéri megpróbáltatásait rózsaszínűbb színben feltüntetni,bizonyára az aggódó otthoniak megnyugtatására./Később meg is sebesült/ Szomorú olvasni nagyanyám,Rajkai Irén betegségével kapcsolatos leveleket,melyből kitűnik,milyen nehéz volt egy harminchárom éves fiatalasszonynak négy kisgyerekkel -gyógyulása reményében- lába amputálására rászánnia magát./A remények,sajnos nem teljesültek/ A Jáky,Sólyom,Buza Kiss unokatestvérek,s Feribácsi,aki korban ugyan hozzájuk,de a felettük lévő generációhoz tartozott, gyakran rendeztek közös kirándulásokat.Tudomásom van tátrai utazásokról is,s egy dalfoszlányról:”Weltbachstubnál vajat ettünk...” Közös ausztriai utazásról is maradt néhány fénykép,melyeken keresztanyám,Meréteyné is látható. Sólyom Sándorbácsinak egy alkalommal nagy sikere volt,amikor úgy gondolva,hogy csak maguk vannak,kiállt egy sziklacsúcsra,s elénekelt egy szép egyházi éneket,melyben Krisztus lecsillapítja a háborgó tengert./”Mester,a bősz vihar dühöng…”/ Énekét befejezve a lombok mélyéről váratlanul hatalmas taps csattant fel,kiderült,hogy egy másik társaság is volt a közelükben,kik értékelték az előadást,no meg az igen fess előadót!

A Buza Kiss-ág ménteleki tanyáján is gyakran voltak együtt az unokatestvérek,erről néhány régi fénykép is tanúskodik.A fiatalság elszakadva Budapesttől,szívesen időzött a tanyán,ahol hús,tej,gyümölcs helyben adódott.Így igen gyakran ettek csirkehúst,aminek igazságos szétosztása nem volt könnyű.A háziasszony megkérdezte,ki szereti a pipi nyakát.A kamaszodó Jáky Jenőbácsi,mint udvarias vendég,jelentkezett,s attól kezdve éveken át –nagy bánatára-ő kapta a nyakakat./Ezt még öregebb korában is emlegette./A gyerekkorom óta különösen szeretett Lilinéni  egyszer nekem elmesélte,hogy ifjúkora talán legszebb emlékei a tanyához kötődnek.Ekkor határoztam el,hogy meghívom apámék még élő unokatestvéreit és az utódokat is a tanyára,bizonyára ők is szívesen eljönnének.Az ötlethez Zsóka is társult.Lilinéninek s korosztályának igen nagy élményt jelentett újra viszontlátni a tanyát,s ma már évenként rendszeresítjük összejöveteleinket.Ennek az együttléten kívül pozitívuma,hogy újra közelebb hozza egymáshoz a lassan szétszéledő családtagokat.

Az Iskola utcában a születés és névnapokat a család mindig közösen,igen szolídan  megünnepelte.Ilyenkor sokan összegyűltek az ünnepeltnél,s csekély borfogyasztás mellett is igen derüs volt a hangulat.A nénik külön kupacban társalogtak,többnyire a családi eseményeket tárgyalták,a férfiak  politizáltak. Édesapám,vagy Lajosbácsi zongorázott,néha Ilonanéni is, /minden családban volt zongora/ a végén már valamennyien énekeltek.Befejezésül a „Nem nem nem,nem megyünk mi innen el…”dal jókedvű ismételgetésével zárultak e találkozások.Én korom miatt nem vettem ezeken még részt,csak ha nálunk zajlottak,hallhattam a szomszéd szobából a zongoraszót.Ilyenkor Édesanyám helyett én énekeltem Imre kisöcsémnek altatódalokat.Később,nagyobb koromban már én is résztvettem ezeken./Érdekes,hogy ilyenkor rendszerint a férfiakhoz szegődtem,mert a bácsik beszélgetése jobban lekötött,mint a nénik csevegései./ A ”Megemlékezés Édesapámról”c.írásában Feribácsi említést tesz egy Édesapjával tett emlékezetes kirándulásáról,amikor dédpapa meglátogatta három régnemlátott, Rajkán maradt testvérét. Négyük éveinek száma akkor pont 300 évet tett ki./Már az ötlet is ennek kiszámolására matematikus elmére vall!/ Édesapám elbeszélése szerint,amikor dédpapa Feribácsit tanulni egy svájci egyetemre küldte,ott névsorolvasáskor a Rajkai nevet francia kiejtéssel olvasták fel.Ő,-nem ismerve fel így nevét-, méltatlankodva reklemált a nagy derültség közepette. Közbejött azonban az első világháború, Feribácsit,az utolsó „Rajkait” behívták katonának. A Svájci tanulás abbamaradt…De abbamaradt sokminden egyéb is…

A  KÖNYÖRTELEN  ELMÚLÁS

Dédpapa háza nem az enyészetnek lett a martaléka.A szép,nagy, masszív Iskola utcai épület a városrendezés áldozatául esett.Csak kisebb, utcai frontja maradt meg,a tizenkettőből három lakás,a többit lebontották.Helyén játszótér és újabb magas épületek sorakoznak. A lakókat a város különböző pontjaira  költöztették.Szomorú mementóként szemlélhetjük ma a csonka épület megmaradt kis torzóját.

Ám,ha az épület már nem is áll eredeti,dédpapa megálmodta  formájában, mi, az onnan kiszakadt  utódok ma is  áhitattal emlékezünk rá,akár egy alma materre.Boltíves kapuján átlépve megérint a”genius loci”,a „hely szelleme”,s halljuk dédpapa messziről jött üzenetét,mely a BÉKESSÉGET, SZERETETET és a CSALÁDI ÖSSZETARTÁST hirdeti.Ez ad erőt,s mutat irányt az utódoknak generációkon át,bárhol  nőttünk fel,s bárhova  vetett az Iskola-utcai családi fészekből a kiszámíthatatlan „sors keze” !

Megemlékezésemet az ISKOLA-UTCAI HÁZ dédapai lelkihagyatékára is utaló soraimmal  zárom:                                        

                                                          Hitet kaptunk,s erőt hozzá,

                                                          Hogy sokmindent bírjunk,

                                                          S minden nagy és nehéz harcot

                                                          Tisztességgel vívjunk !

                        ________________________   _   _________________________                              

                                                                                                                                                                                                                                       Az elődökre és vendéglőikre vonatkozó információkat Dr.Gratz Gusztáv”Családunk története”c.német nyelvből fordított munkájából és Rajkai Ferenc”Megemlékezés Édesapámról” c.írásából vettem, -többnyire emlékezetből- melyekben mindezek bővebben,s pontosabban megtalálhatóak.Egyéb témákban pusztán halványuló gyermekkori emlékeimre hagyatkoztam.

A ház nagyobb részének lebontásáról  szép emlékezést írt Draskóczy Gáborné,Jáky Magda,aki csupán néhány évi kecskeméti és érsekújvári kitérővel, születésétől haláláig az Iskola-utcában lakott.

Ükanyánkról, Fanzler Zsuzsannáról, Dax János feleségéről, - kinek sírja még ma is megtalálható a Házsongárdi temetőben-,összefoglaló írást készített Jobbágy Kálmánné, Dr.Merétey Klára.

Budapest ostroma alatt a dédpapa pincéjében töltött időkről naplót írt Édesapám, Dr.Buza Kiss Imre,melyet óvóhelyi gyerekemlékeimmel később magam is kiegészítettem.

Kitelepítésünkről  részletesebb írást ugyancsak Édesapám készített,s arról később én is leírtam emlékeimet.

2007-ben igen értékes összefoglaló beszámolót készített a legfrissebb adatokat tartalmazó családfákkal kiegészítve Sólyom István”Rajkai Mihály emlékezete”címmel,mely több érdekes korabeli írást és fényképet is tartalmaz.Ugyanebben található a Budapesti Városvédő Egyesület „Adalékok a Viziváros történetéhez II.”c.írásából is egy házunkra vonatkozó részlet, mely az épület leírásával,múltjával foglalkozik./

Rokonunkról,Gratz Gusztáv egykori pénzügy,majd külügyminiszterről Szekrényessy Attila jelentetett meg könyvet.Családunkkal kapcsolatosan az Iskola-utcai házról,s lakóiról,mint a hajdani polgári élet megtestesítőiről kíván újabb  könyvet írni.